Harci Utak: Régen és ma

aikido

Vajon melyik út a helyes út a harcos számára? A pusztán realitás mentén megnyilvánuló, szellemtelen, modern küzdősport (boksz, MMA stb.), vagy a sokszor mézes-mázas, csöpögős, a valós életben ritkán működő távol-keleti harcművészet? Van-e a kettő között átmenet, van-e olyan harcművészet, amit ki lehet munkálni valóban működő harci stílussá? Ezeket a kérdéseket boncolgatja a következő tanulmány, igen magas szellemi színvonalon. Bíró Levente írása.

Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká.Hérakleitosz.

Egykoron a távol-keleti harci utak legmagasabb értelemben az önmegvalósítás, a hétköznapi kondicionált „én” bilincseitől való megszabadulás eszközei voltak. Az igazi harcos egész életútja az alacsonyrendűségtől való megszabadulásban, a transzcendencia felé való törekvésben tellett. Mivel az idők folyamán a felső (belső) dimenziók elhalványultak, az életfelettiség kapui bezáródtak, ezért a harchoz való hozzáállás is kezdett új, degenerált formákat ölteni. Mára kikristályosodott két olyan embertípus, amelynek küzdelemhez való hozzáállása teljesen profánná, materialisztikussá vált, nélkülözve minden aszcenzionális dimenziót.

Az egyik a „csöpögős” típus, aki „spirituálisnak” tartja magát (gyakran azért, mert valami keleti dolgot művel), és elhárít minden „lealacsonyító” megmérettetést. Mint mondják: „a harcművészeteknek végülis nem a küzdelem a végső céljuk, aki pedig ezt feszegeti, az még nem értette meg a végső lényeget”. Manapság igen sok karate, kung-fu, aikido mester rendelkezik ilyen – vagy ehhez hasonló – beállítottsággal, ámítják magukat, hogy Úton járnak, pusztán azért, mert technikákat gyakorolnak. Egyesek azt is beképzelik maguknak, hogy a művészetükkel egy csapásra képesek lenének megölni az ellenfeleiket. (1) S mivel a valódi megmérettetéstől általában távol tartják magukat, nehéz kimozdítani őket szűk kis világukból; a modern világ pedig nem igazán ad alkalmat a realitás megtapasztalására.

MoriheiUyeshiba (4)
Morihei Uyeshiba

A jelenkor másik harcos típusa: az „állatember”, melynek „példányaival” gyakran találkozhatunk az utóbbi időben egyre divatosabbá váló ketrecharcban. Ők azok, akik nem zárkóznak el egy életszerűbb megmérettetéstől, de a teljes kifelé fordultság jellemzi őket. Ezek a harcosok sokszor igen keményen gyakorolnak, viszont a külső akadályok leküzdésével megszerzett erőt a legperiférikusabb célok érdekében használják fel. Így nagyjából lesüllyedtek a modern sportolók (pl. bokszolók) szintjére, akik már csak „jó bunyósok”, és hogy ezzé váljanak, bizonyos dolgokról lemondanak ugyan, ám „aszkézisük” csak rövid időre szorítkozik, hisz ha már nincs rá szükség, többszörösen visszaveszik az elmulasztott dolgokat. S mivel a külső keménységük mögött valójában puhák és sérülékenyek, ezért sokan idővel a nők, az ital vagy a kábítószer rabjává válnak.

sports-mma_00217134 (4)

Olyan ember számára, akiben van némi konzervativizmus, a UFC, illetve egyéb ketrecharc típusú versenyek csak a harcművészetek pornográfiáját jelenthetik. Semmi nemeset nem láthat abban, amikor egy vad mérkőzés után a szteroidoktól (is) elhülyült „sztár” önkívületben ünnepli a győzelmet, ahelyett, hogy sztoikus nyugalommal fogadná azt, mint a régi idők szamurájai. (2) Ugyanis az igazi harcos számára a győzelem – bár minden tőle telhetőt megtesz érte – csak egyfajta plusz, tudva azt, hogy bensőleg úgy is győzhet az ember, hogy „látszatra” esetleg veszít, elbukik. Paradox módon az, aki a győzelem – vereség ellentétpáron túllépett, s mentes a lehúzó erőktől, jóval nagyobb eséllyel pályázhat a külső győzelemre, mint az olyan ember, akinek tudatát (és ezért akcióját is) negatív erők kötik gúzsba. Egy élet – halál kettőségén túllépett harcos üressége nagyon megrendítő, illetve bénító tud lenni. A kínai box wusbinnek hívja azt a kristálytiszta tudatállapotot, amikor a tudat teljesen üressé válik, mentessé bármiféle szennyeződéstől. Természetesen a wushin (japán mushin) nem a „semmi üressége”, hanem a potencialitások tárháza, amelyből szabadon indíthatóak az olyan támadások, melyeket az individuális akarat már nem köt gúzsba, ezért az akció abszolút spontaneitással megy végbe. (kínai wei wu wei)
Dr. Ujvári az ilyen fajta szabadságból végrehajtott akciót a következőképpen érzékelteti:

„Képzeljünk el egy üres szobát, aminek a közepén állunk, és utasítás szerint hol az egyik sarkába kell futnunk, hol a másikba. Ha nincs akadály, egyetlen pillanat alatt szemmel felmérjük az irányt és elindulhatunk. Képzeljük el viszont ugyanezt a szobát, de zsúfolásig megtöltve emberekkel, és nekünk így kell a feladatot végrehajtani. A megjelölt sarok felé az irányt pontosan nem tudjuk felmérni, hiszen csak embereket látunk. Utunkban minden ember egy – egy akadályt fog képezni, akit ki kell kerülni, vagy félreállásra bírni. Amikor a szoba falához érkeztünk, késve, erőfeszítésekkel, akkor látjuk, esetleg irányunk nem is volt jó. A sarok másutt van”. (3)

Ez a szint tehette lehetővé az olyan jellegű küzdelmeket, ahol idősebb ember győzött le fiatalabb, erősebb ellenfelet, gyakran egészen könnyedén, erőfeszítés nélkül; vagy amikor a szamuráj több, fegyveres embert vágott le, szinte pillanatok alatt. Ugyanis az üres tudat a támadást már csírájában, kibontakozása előtt képes megérezni, a reakció pedig ilyenkor közvetlenül, minden zavaró tényező nélkül megy végbe. (4)

Zazen (2)

Sajnos az ilyen jellegű dimenziók ma már hidegen hagyják a gyakorlókat, pedig egykoron ezeken volt a hangsúly, hisz a legjobb technika is cserbenhagyhatja az embert a szellem művelése nélkül. A végső Cél azonban túlmutat a hétköznapi profán célokon. De nem úgy, hogy a „neospiritualista” harcművészek értik, ahol ugyan szintén beszélnek önmagunk legyőzéséről vagy egyéb „spirituális” dologról, ám ha ez az „önmaguk” egy tényleges kihívásban mutatkozik meg, visszavonulót fújnak, és maradnak a szűk kis világukban, miközben önelégülten figyelik danjaik szaporodását, ami számukra legfőbb bizonyíték arra, hogy mégiscsak fejlődnek.

Az igazi harcos a folyamatos kihívással hívja ki lényének alacsonyabb aspektusait. A negatív erőket (düh, harciasság, félelem stb.) egy felülről vezérelt kontrollal „meglovagolja”, amelyek így a megszabadulás hatóerejévé válnak, miközben maguk is felemésztődnek ebben a processzusban (a tantrikus utak a vágyat használják fel hasonlóképpen). Ha viszont olyan ember enged utat a negatívumoknak, akiben nincs meg ez a felülről vezéreltség, akkor az említett erők könnyen leránthatják. Ezért elmondható, hogy a harc egyeseket nemesít, míg másokat a mélybe taszít.

Egy magasabb szinten a gyakorló az aktív harcban megpróbálja elérni ugyanazt a nyugalmat, ami számára a meditációban esetleg már megmutatkozott (hisz, ahogy a mesterek mondják: „a nyugalomban megtalált nyugalom nem az igazi nyugalom”). És ez az állhatatos külső – belső küzdelem mind magasabb szintre emeli a törekvőt, ami egyszer az üresség megtapasztalásában kulminálhat, amikor az akció olyan spontán módon megy végbe, hogy már csak a „támadtam” konstatálódik.

Számos harcművészt ismerünk, aki nem a középkorban élt, mégis hasonló jelleggel, tehát a transzmutáció eszközeként gyakorolta a harcművészeteket. Ilyen volt például a híres buddhista pátriárka, Sek Koh Sam (másként Shi Gao Can) , aki kung-fu tudásának nagy részét – mint oly sokan mások – valószínűleg magával vitte a sírba; vagy a kiváló japán vívómester, Yamaoka Tesshu, aki olyan korban élt (19. század), amikor a vívás (kendo) már többé – kevésbé degenerálódott. Ennek ellenére tanítványai is felvehették volna a versenyt a középkor nagy harcosaival.

Az utóbbi mester a szellemi feszültségesés megakadályozásának érdekében kitalált egy módszert, ami három lépésből állt. Az elsőnél kétszáz váltott ellenféllel kellett megküzdeni egy nap alatt, a másodiknál hatszázzal három nap alatt, a harmadiknál pedig ezernégyszáz ellenféllel kellett kiállni hét nap alatt. Ezt az iszonyatos próbatételt csak a halálra is elszánt akarat volt képes teljesíteni. A nehézséget fokozta, hogy a 19. századi védőfelszerelések még nem nyújtottak akkora védelmet, mint a maiak. Elég volt pár tucat fakarddal végrehajtott küzdelem ahhoz, hogy a gyakorló jó néhány zúzódással ékeskedhessen.

Yamaoka-Tessu (1)
Yamaoka Tesshu

Egy ilyen próbatétel célja tulajdonképpen az volt, hogy a tanítványt minél nagyobb szellemi összefogottságra ösztönözze, ami akár ontológiai szintáttörésben is kulminálhatott.

Tesshu a tanítványainál mindig a szellemi pluszt értékelte. Így a próbát gyakran akkor is befejezettnek nyilvánította, ha úgy ítélte meg, hogy a jelölt küzdelem közben a zeniten van, ám a küzdelemsorozatot még nem teljesítette. Hiszen ilyen próbatételnél nem az a lényeg, hogy azt az ember pusztán állati akaraterővel „kibírja”.

Mellesleg a fenti módszert később a legendás karate mester, Masutatsu Oyama is átveszi. Igaz, itt egyszeri sorozatról van szó száz váltott ellenfél ellen, puszta kézzel, védőfelszerelés nélkül, viszont minden küzdelem kiütéses. A küzdelmek egyébként bizonyos szabályok közé szorítottak (például nem lehet fejre ütni, csak rúgni), és mindegyik 2 perc 30 másodpercig tart, amit a harcos igyekszik lerövidíteni, vagyis minél hamarabb kiütni az ellenfelet, hogy ne kelljen végigküzdenie a százszor 2 perc 30 másodpercet. Ez is igen komoly, férfias megpróbáltatás, hisz megeshet, hogy a küzdőt jóval a hetvenedik küzdelem után teszi harcképtelenné egy friss, pihent ellenfél. Néhány harcos, aki végigcsinálta, igen nemesen állta a sarat (így például Shokei Matsui) , mentesen attól az elállatiasodott szellemtől, ami sajnos igen gyakran jellemzi a UFC mérkőzéseket manapság.

shokeiMatsui (8)Shokei Matsui

Azt, hogy az „állatember” külső értelemben miért tud győzni a hagyomány felett, hogy a ketrecharcban miért nem tudnak labdába rúgni például a belső kung-fu stílusainak képviselői (holott Kínában egykoron a legjobb harcosok innen kerültek ki), csak bővebb kifejtés válaszolhatná meg. A szellemi oldalt már tárgyaltuk, ennek hiányát elkerülhetetlenül a vadságnak, illetve az agresszivitásnak kellett kitöltenie, mellyel csakis „álszellemi” előnyre lehetett szert tenni.

Most vizsgálódásunkkal lejjebb szállunk, bizonyos fél – okkultnak (vagy néha okkultnak) mondható képességektől a puszta technikáig vizsgálódunk. Legelőször is azt kell megjegyeznünk, hogy bizonyos stílusok magas szinten a mai ember számára extranormális képességek kifejlesztését igényelték (például a chi áramoltatása, vagy az úgynevezett Vasruha kifejlesztése stb.) A mai embernek már igen nehéz ezeket a képességeket magas szintre fejlesztenie, amelyek gyakran komplett rendszer elemei. És ha egy ilyen rendszer kasztrálásra kerül, az a hatékonyság teljes rovására mehet. Tehát sok irányzat azért nem működik a mai világban, mivel esszenciájuk olyan képességek köré fonódik, ami a jelenlegi ember számára nem (vagy csak igen kevesek által) megragadható. (5) Régen viszont a „plasztikusabb” tudatállapot nemcsak a rendkívül magas szintű heroicitást, a rendíthetetlen harci szellemet (japán fudōshin) (6) tette lehetővé, hanem ezzel párhuzamosan a ma már rendkívülinek mondható képességek megszerzését is.

Még a múlt században is számos nyugati számolt be arról, hogy apró, törékeny emberek látszatra nem túl erős ütései végzetes hatással bírtak. És a legtöbbször nem a felszínen, hanem a belső szerveken mutatkozott meg a hatás. De olyan esetekről is tudunk, amikor sem külső, sem pedig belső nyom nem árulta el az illető halálának okát. Az ilyen jellegű képességek legmagasabb formája az úgynevezett Cinóbertenyér, amikor érintés nélkül, gyakran több méter távolságból tudott ölni a harcos. Úgy hisszük, mind a mai napig lehetnek olyanok, akik ilyen jellegű extranormális harci tudás birtokában vannak. (7) Ilyenkor azt a kérdést szokták nekünk szegezni: de akkor hol vannak ezek az emberek, miért nem mutatkoznak meg valamelyik UFC mérkőzésen? Válaszként azt szoktuk mondani, nem biztos, hogy égnek a vágytól, hogy képességeiket egy ilyen közegben fitogtassák vagy kamatoztassák. Viccesen azt is hozzá szoktuk tenni: sok olyan férfit ismerünk, akik adott esetben inkább vállalják a munkanélküliséget, mint – mondjuk – egy pornófilmben való szereplést, – holott képességeik esetleg megengednék az ilyen jellegű részvételt, könnyű pénzkeresetet.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a tradicionális harcművészeteket, példának okáért az okinawai kezet (a karate ősét) eredetileg nem a szorítókra tervezték, hanem az életre. Egy küzdelem ugyanis egészen másképpen zajlik le olyan harcban, ahol az ember tudja: a tét élet, vagy halál. A szorítókban egyébként egy – egy szabály feloldása képes volt teljesen átrajzolni a küzdelmet. Gondoljunk csak bele, mennyire átrajzolta a K1-es küzdelmeket a földharc integrálása, amit egykoron sokan lenéztek, mivel úgy gondolták, ha egy birkózó a közelükbe menne, azt könnyen lerúgnák vagy leütnék, ám a gyakorlat ott mást mutatott meg. Azt is fel kellene vetnünk, mennyire más lenne a küzdelem, ha herét és gégét is lehetne támadni, a testet pedig semmilyen védőfelszerelés nem védené. És a legfontosabba is bele kellene gondolni: mi lenne, ha a ketrecben teljesen ismeretlenek harcolnának, akik előzőleg nem tanulmányozhatták egymás mozgását hónapokon keresztül?! Ha a ketrecharc ilyen irányba fejlődne, végül lehet, hogy olyan küzdésmódhoz jutna, ahol a küzdelem nagyon kevés számú technikára szorítkozik, viszont a szellemi képességek hihetetlenül felértékelődnének benne.

A végéhez közeledve röviden beszélnünk kell a kelet-ázsiai harcművészetek egyik jellegzetes gyakorlási formájáról, amit Japánban katának (kínai tao, koreai tull) hívnak. Ez kötött (pusztakezes vagy fegyveres) gyakorlatsorozat, amely meghatározott támadó és védő elemeket tartalmaz. A cél az, hogy ennek súlykolásával a tanítvány elérjen egy olyan szintet, amikor a harcban adódó helyzetekre már gondolkodás nélkül is képes reagálni. Hajdanán a nagymesterek egész életükben jó, ha 5-6 katát tudtak. Ellenben a mai karateka mire eléri az egy dant (az első nem tanuló fokozat), már több tucatot ismerhet – persze felületesen. Valamikor olyan szellemben gyakorolták ezeket, amit úgy határoztak meg, hogy „addig kell gyakorolnod, míg a kata és Te eggyé nem váltok; ha eggyé váltatok, megfejtetted a titkot”. Amennyiben az ember nem így gyakorol, akkor a kata tényleg csak felesleges „kacat”, mert igazán mély elsajátítása nélkül nincs közvetlen befolyása a küzdelemre (pláne egy szabályok közé szorított küzdelemre).

Eddig beszéltünk arról, hogy nagyon sok harcművészet, vagy ezek részei szinte emberfeletti képességeket igényelnek, ezért nem, vagy csak igen kevesek számára működhetnek. (8) Ehhez azt is hozzá kell tennünk, vannak harcművészetek (9), melyek csak magas fokon működőképesek, mert rendkívüli hajlékonyság és egyéb fizikai képességek szükségeltetnek hozzá. A már említett Sek Koh Sam egyszer azt mondta: a leghatásosabb kung-fu ágazat a majom kung-fu, de csak nagyon magas szinten érdemes vele próbálkozni. Másrészt viszont el kell ismerni a tényt, hogy igen sok ázsiai harcművészet gyakran irreális technikákra blazírozik. (10) Erre a legjobb példa, amikor az ütő kezet próbálják elkapni, és úgy dobni. Egy gyorsan ütő kezet ugyanis igen nehéz megfogni, erre alapozni a küzdelmet értelmetlen. Az ilyen dobás a kung-fu filmekben ugyan látványos lehet, az életben azonban jobb nem próbálkozni vele, mert olyannal is összeakadhatunk, aki tényleg tud ütni. A ketrecben egyébként hamar kiderült, mi az, ami nem működőképes. Ellenben egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a most divatos technikáknak ugyanolyan szerep jutna egy pusztakezes élethalálharcban. A sok birkózóelemnek is (amit jórészt a brazil jiu-jitsuból vett át ez a fajta harcmodor) lennének hiányosságai egy szabályok nélküli megmérettetésben. Igen sok technikánál ugyanis könnyen támadhatóak a legérzékenyebb pontok (herék, gége stb.). (11)

Shi_DeRu_and_Shi_DeYang (3)

Összességében tehát elmondható: ha technikai oldalról bizonyos értelemben végbe is ment egy tisztulási folyamat, amikor kiderült, mi az, ami használhatatlan, a másik oldalról nézve viszont a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyermeket. Magyarán, a realitáshoz igazodás igyekezetében eliminálva lett a harci utak szellemi háttere, melyet a legtöbben sajnos a valóságtól elrugaszkodottként aposztrofálnak manapság. Pedig e nélkül a háttér nélkül a jelenlegi sztárok csakis az árnyékvilágban lehetnek istenek.

Jegyzetek:

(1) A legtöbb „elszállt” harcművészt (úgy a szellemiséget, mint a technikákat illetően) talán az aikido gyakorlói között találjuk. Pedig sokan ezt tartják a legspirituálisabb budo ágnak (D. T. Suzuki is mozgó zennek nevezte).
Az aikidónak valóban sok pozitívuma van, de ugyanakkor sok negatívuma is. Sajnos a követők az utóbbiakat erősítették tovább. Valószínűleg azért, mert nem akadt olyan, aki akárcsak megközelítette volna az alapítót, Morihei Uyeshibát. Általában Koichi Toheit szokták úgy emlegetni, mint aki ezoterikus szintre emelte ezt az Utat. Ehhez elég látnunk, hogyan értelmezte Uyeshiba a kit (kínai chi), az aikido egyik központi fogalmát, s hogyan Tohei. Uyeshiba (főleg élete vége felé) a kit nagyon univerzális jelentéssel ruházta fel. Vagy úgy használja, mint vitális energiát, vagy pedig úgy, mint a világmindenségben megnyilvánuló összes erő kvintesszenciáját. Ellenben Tohei nagyon materialisztikusan értelmezi, nála inkább egyfajta pszichikai erő, melynek kifejlesztéséhez különböző szuggesztiós eljárásokat is alkalmaz. Mellesleg az aikidóban sok egyéb fogalom, mint például a „szeretet”, „béke”, „harmónia”, már az alapítónál elég zavarosak, a követőknél pedig még inkább azzá váltak.
Egy érdekes dolgot azért hadd említsünk meg: Uyeshiba egyik közvetlen tanítványától hallottuk, hogy a mester élete vége felé már olyan súlyos májproblémákkal (májrákban szenvedett) küszködött, hogy életben maradása csodának tűnt, ám a betegség ellenére hosszú ideig képes volt intenzíven igénybe venni fizikumát.
(2) Természetesen itt csak általánosságban beszélünk, vannak ugyanis olyanok, akik a belső útra is hangsúlyt fektetnek, ami jól látszik a küzdésmódjukon, illetve a személyiségükön. Példaként említhetnénk a Gracie klán (amely a brazil jiu-jitsu megalapítója) talán legsikeresebb tagját, a versenyzéstől már visszavonult Rickson Graciet , akinél a satipaṭṭhāna gyakorlatok ugyanúgy a felkészülés részei voltak, mint a technikai elemek sulykolása vagy az erőnléti edzés.
(3) Dr. Ujváry Miklós: Délkelet-ázsiai harci művészetek. Budapest, 1986, Szerzői magánkiadás, 34. o.
(4) Ezeket a küzdelmeket a mai vívómesterek természetesen mesének vélik. Egyébként úgy tartották, egy jó harcos csak a valódi támadásokra reagál, az áltámadásokra nem. De talán nem is igazán kellett másra reagálnia, hisz a cselezgetés, illetve az áltechnika bevetése inkább a sportszerű versenyeknél értékelődik fel. Az élethalálharc úgymond „őszintébb”, ahol nem elég a találat, mely lehet, hogy csak kisebb sebet ejtene.
(5) Ehhez kapcsolódóan szeretnénk megjegyezni, hogy sok dolog van, ami manapság már jóval kisebb hatásfokkal működik, mint egykoron. Például az ind-hindu gyógyítást, az ájurvédát, a régi ember számára sokkal hatékonyabban lehetett alkalmazni. Egyrészt a régi ember alkatilag tisztábban képviselte azokat a minőségeket (tűz, víz, levegő), amelyek a gyógyítás alapjául szolgálnak, másrészt pedig az élelmiszerek (amelyek az egyes típusoknak ajánlhatóak) is tisztábbak voltak. A tartósítószerek és adalékanyagok korában ugyanis jóval nehezebb meghatározni, hogy az adott élelmiszer éppen melyik elemre képes hatni.
(6) A fudōshin alacsonyabb szinten rendíthetetlenséget, bátorságot, tökéletes harci szellemet jelent. Magas szinten viszont a teljes koncentrációval megvalósuló kikezdhetetlenséggel áll összefüggésben, ami már semmiféle erőfeszítést nem igényel, mert felülemelkedett az individuális akaraton. Sok harcos egyébként úgy jelölte meg az útját, mint a fudōshin transzmutációját. Mellesleg a fudōshin (legmagasabb értelemben) , a mushin és a shōshin (kezdő szellem) mind ugyanazt a valóságot jelölik, csak eltérő aspektusból szemlélve.
(7) Bruce Lee rejtélyes halálával kapcsolatban már sok mindent írtak. A magunk részéről egyáltalán nem zárjuk ki, hogy kínai tradicionális körök ölték meg valamilyen általunk nem ismert módon, miután többszöri figyelmeztetés ellenére sem volt hajlandó abbahagyni a harcművészetek kiárusítását.
(8) Egyszer egy t’ai chi ch’uan mestert megkérdeztek, miért nem tudnak manapság ezzel a harcművészettel küzdeni. A válasz az volt: „mert egyszerűen nincs hitük”. Tehát nincs meg az a tudati nyitottság, mely a magasabb képességek hozzáféréséhez szükséges lenne. Ezt a kung-fu ágazatot egyébként igen sokan művelik egészségvédő tréningként. A kínai parkokban gyakran lehet látni embereket, amint lassú mozdulatokkal gyakorolják.
(9) Mi is használjuk a „harcművészet” szót a harci utakra, de nem tartjuk a legszerencsésebb kifejezésnek, és természetesen a „harcművészt” sem a „harcosra”. Ennél rosszabb, amikor a „karate filozófiájáról”, vagy a „harcművészetek filozófiai hátteréről” beszélnek.
(10) Irreális irányba a leggyakrabban akkor mennek el a harci utak, amikor megszűnik viszonyuk az életszerűséggel. Japánban talán a békésebb Tokugawa sógunátus idejével kezdődött el ez a folyamat, amikor a „jutsuk” elkezdtek „dóvá” szelídülni (például a kenjutsu kendóvá vált).
(11) A „Vasruha”, vagy más néven „Eleven Páncél” módszerével még a legsérülékenyebb részeket is lehet védeni (a heréket úgy védik, hogy akaratlagosan felhúzzák a hasüregbe).

(Bíró Levente – Axis Polaris – A harc művészete – Szent Korona Rádió)

7564 Total Views 3 Views Today