Ha keresztényüldözésről beszélünk legtöbben a Néro-féle keresztényüldözésre gondolunk, de nem szabad elfelejteni, hogy nem ez volt az első. Buji Ferenc, Az emberré vált ember című művének részletében az első keresztényüldözés körülményeiről olvashatunk.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Egyes feltételezések szerint a Korán 85. szúrájának 4-7. verse is erre utal. Simon Róbert a következőképpen nyilatkozik a kérdésről (p. 390): E versek értelmezése minden részletében máig sem tisztázott. Az eddigi kutatásban három lényegesebb értelmezés merült fel. Az egyik szerint “az árok emberei” története az 523. évi nagráni keresztényüldözésre utalna, amikor is a judaizált himjarita király, Dú Nuwás – miután a nagráni keresztények nem akartak áttérni a zsidó hitre – egy nagy árkot ásatott volna és abban égette volna meg őket. […] A nagy és elsőrendű forrásanyagból… azonban egyértelműen kiderül, hogy az áttérést megtagadó keresztényeket egy templomban égetik meg (kiemelés általam). “Ha a keresztényüldözésről nem is, de legalább” a zsidó Dzú-Novasz-ról, mint Jemen királyáról Kecskeméti Ármin is megemlékezik (1. k., p. 198).
A perzsa II. Sapúr (310-380) mintegy tizenhatezer áldozatot szedő keresztényüldözése nem tartozik az éppen tárgyalandó kategóriába (keresztények üldözése zsidó hatalmi-politikai közegen belül), mégis érdemes itt megemlítenünk, mert ,”istenfélő” anyja révén erősen zsidó befolyás alá került, s mert a birodalom zsidó lakói egyszerre szították és támogatták keresztényellenes politikáját. Érdemes még megemlíteni itt a Szászánida perzsa király, II. Hoszrau hadvezérét, Sahrbarázt, aki 614-ben elfoglalta Jeruzsálemet, és “megengedte, hogy (a Jeruzsálembe vele tartó) zsidó segítői keresztény foglyok ezreit kínozzák meg” (Britannica Hungarica g., p. 71) nép sorsa szorosan összefügg jellemével, a történetiséget mégis számos külső tényező befolyásolja, s ezért az nem igazán alkalmas arra, hogy egy nép lényegébe bepillantást engedjen. Vagyis abból, hogy egy néppel a történelem folyamán mi történt, csak közvetett módon lehet következtetni a népkarakterre. Erre valójában a mitológia a legalkalmasabb: az adott nép “szakrális fantáziája”. S épp itt találjuk meg a római zsidóság keresztényekkel szembeni magatartásának mitologikus élőképét, s ugyanakkor lélektani kulcsát – s ekkor ismerhetjük fel azt, hogy ami Nero alatt történt, az nem egy esetleges esemény volt, hanem olyan történés, amelynek a zsidó nép “szakrális fantáziájában” már évszázadokkal korábban megvolt az archetípusa.
Eszter könyvéről van szó.
Eszter könyvének története a babilóni fogság idején játszódik le, éspedig magában Babilónban. A könyv főszereplői: Archasvéros, a babiloni király; Vasti, a király első – nem zsidó – felsége; Ámán, a király legmagasabb rangú tisztviselője, egyfajta vezíre; Mardokeus, egy udvari zsidó tisztviselő; Eszter, Mardokeus fogadott lánya és – később – a király felesége. Eszter könyvének történeti váza a következőképpen foglalható össze. Az események tulajdonképpeni kezdete az, amikor a király hetedhét országra szóló ünnepi lakomájára hívja meg a királynét – saját feleségét, Vastit -, aki azonban meglehetősen érthetetlenül megmakacsolja magát, és nem engedelmeskedik a királyi invitálásnak. A királynénak ez a magatartása magától értetődően felháborítja a királyt, s ettől fogva Vasti többé nem királyné. Magától értetődik, hogy új királynét kell találni. A szűzek versengésében az első helyet a zsidó származású Eszter szerzi meg – vagyis ő lesz az új királyné. Ámde nagybátyja és nevelőapja, Mardokeus kioktatja, hogy zsidó származását ne árulja el az udvarban.
Időközben Mardokeus rájön arra, hogy két palotaőr merényletet tervez a király ellen, s ugyanakkor jelenti is az esetet a királynak. A király Mardokeust gazdagon megjutalmazza, a palotaőröket pedig kivégezeti. Emiatt némileg illogikus módon Ámán – aki kedves embere volt a királynak – megharagszik Mardokeusra, és ettől fogra vesztére tör. Időközben a király Ámánt megteszi a birodalom második emberének, és megparancsolja, hogy mindenki hajtson fejet előtte. Mardokeus azonban erre – vallási okokból – nem hajlandó. Amikor Ámán megtudja, hogy Mardokeus zsidó – vagyis zsidó volta miatt nem hajt fejet előtte -, elhatározza, hogy nemcsak Mardokeust végezteti ki, hanem a birodalomban elő összes zsidót is. Ámán meglehetősen pontosan vázolja a király előtt a zsidók helyzetét a birodalomban: »Törvényük különbözik minden más népétől, s a királyi rendeleteket sem tartják meg« (3,8). Sőt maga a zsidók elleni királyi rendelet is így fogalmaz: »Ez a nép – a népek közül egymaga – minden emberrel szemben ellenséges magatartást tanúsít, törvényeinktől idegen életmódot követ és szándékainkkal szembeszegülve alávaló tetteket visz végbe.« (3,f) A királyi parancs szerint ,,el kell pusztítani, le kell mészárolni és ki kell irtani minden zsidót, az ifjakat, az öregeket, a gyermekeket és az asszonyokat egyaránt. Miután Mardokeus értesül a rendeletről, előbb kétségbeesik, majd biztatni kezdi Esztert, hogy a királynál járjon sorba népéért. Eszter fel is keresi a királyt, és Ámánnal együtt meghívja magához lakomára. S amikor már éppen – a lakomával egyidejűleg – elkezdődne a zsidók lemészárlása, a király arra utasítja Ámánt, hogy (ismételten?) tüntesse ki Mardokeust (akinek származását a király nem ismeri) amiatt, hogy az ellene szőtt merényletet megakadályozta. Így tehát Ámán személyes bosszúja Mardokeussal szemben kútba esett, ráadásul még neki kellett a király kitüntetését átadnia Mardokeusnak. De az igazi fordulat még csak ez után következik: Eszter a lakoma második napján előáll kérésével: leleplezi zsidó származását és arra kéri a királyt, hogy hagyja meg népe életét. A király teljesíti felesége kérését, s minthogy fordul a kocka, Ámánt akasztja fel arra az akasztófára, amelyet Ámán Mardokeusnak készíttetett, sőt Mardokeust teszi meg birodalma második emberévé. A király rábízza, hogy a nevében olyan rendeletet adjon ki a zsidók érdekében, amelyet csak akar. Ezt kihasználva Mardokeus nem egyszerűen hatálytalanítja az eredeti rendeletet, hanem elrendeli: Pusztítsák el, öljék meg és semmisítsék meg- gyerekeikkel és asszonyaikkal együtt – mind, aki a népből és a tartományból rájuk támad. A rendelet hatására a birodalom népeit félelem fogta el, és – nyilván hogy mentsék életüket – sokan zsidóvá lettek. S ekkor veszi kezdetét a zsidó terror. Csak a fővárosban egyetlen nap alatt ötszáz férfit gyilkolnak le a zsidók, többek között Ámán tíz fiát. Eszternek azonban ez még kevés, s így szól a királyhoz: ,, Ha a kiraly jónak látja, engedje meg a Szuzában élő zsidóknak, hogy holnap is megtehessék, amit ma megtettek, Ámán tíz (már lemészárolt!) fiát pedig köttesse akasztófára. A két napon keresztül folyó mészárlás az egész birodalom területén végül is hetvenötezer ártatlan áldozatot követel.
“Amit ma ünneplünk az nem vereség, hanem győzelem!” – Nagypéntek
(Részlet Buji Ferenc Az emberré vált ember c. művéből 179-182. oldal)