Van-e különbség a jobboldali és baloldali európai pártok között?

Több cikkünkben is foglalkoztunk már a pártpolitika hátterével, azzal, hogy demokratikus viszonyok között létezhetnek-e egyáltalán jobboldali pártok, hiszen a valódi jobboldaliság viszolyog a demokráciától. Más szempontokból megvilágítva, de Leonid Savin is bemutatja, hogy valójában a modern európai pártok között lényegi különbség nincs, nevezzék azok magukat jobboldalinak vagy baloldalinak.

Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Annak ellenére, hogy az EU-n (Európai Parlament) és az e közösséghez tartozó országokon belül a hatalomért folytatott küzdelem látszatát keltik, sőt egyes politikai erőket megpróbálnak tekintélyelvűséggel, sőt neofasizmussal vádolni (mindkét jelenség nyugat-európai eredetű), alapos elemzés után kiderül, hogy a legtöbb párt meglehetősen hasonló tendenciát képvisel, másodlagos kérdésekben kisebb eltérésekkel. Például a zöldek, akik az európaiak környezeti problémákkal kapcsolatos tudatát parazitálják, alig különböznek a liberálisoktól, a kulturális marxistáktól vagy a jobbközépektől a munkajogok, a biztonság (amely természetesen automatikusan a NATO-ra hárul) vagy a külpolitika kérdésében.

Jól jelzi ezt a 2011-es Líbia elleni NATO-művelet támogatása, amikor nemcsak a feltételesen jobboldali és centrista pártok, hanem a rendszerváltó baloldal is Muammar Kadhafi megbuktatását szorgalmazta. Most az európai politikai pártok túlnyomó többsége a ruszofóbia zászlaja alatt egyesült. Ha ez nem újdonság a nacionalista mozgalmak egy része számára – és korábban, a szovjet időkben a jobboldali pártok a kommunizmus elleni harc bástyái és a NATO Gladio hadművelet titkos hadseregének sejtjei voltak -, akkor a baloldali pártok számára a marxista jelszó „Világ proletárjai, egyesüljetek!„ helyett a „Minden ország ruszofóbjai egyesüljetek!”, ahol a CIA történelmi szerepet játszott az eurokommunizmus projektjével és Sztálin és a Szovjetunió kritikájával.

Persze, ha még mélyebbre ásunk vissza az évszázadokba, akkor azt találjuk, hogy a bal- és jobboldalra való formális felosztás a brit parlamentből ered, ahol a felszólaló egyik oldalán helyezkedtek el azok, akik akkoriban egy progresszívebb menetrendet támogattak, a másik oldalon pedig a változás ellenzői. De vajon mindannyian nevezhetők-e a nép képviselőinek, és maga a rendszer demokratikus-e? Semmi esetre sem. A nemzeti parlamentek születésekor a fő érdekeket ott a burzsoázia és a régi arisztokrácia képviselte. Az EU jelenlegi helyzete fájdalmasan emlékeztet erre a régi rendszerre. A pénzügyi spekulánsok és bankárok, az oligarchák és a nagyipar a fő támogatói a jelenlegi pártoknak, amelyek kénytelenek lobbizni az érdekeikért. Jó példa erre a közelmúlt hollandiai és franciaországi helyzete, ahol egyszerűen figyelmen kívül hagyták a létfontosságú javakat előállító gazdák helyzetét.

Hogy jobban megértsük, hogyan működik az EU, és ki a fő haszonélvezője ennek a projektnek, idézzük Robert Cooper brit diplomata és stratégaelméletíró szavait a The Breaking of Nations (A nemzetek megtörése): Order and Chaos in the Twenty-First Century (Rend és káosz a XXI. században) című, 2003-ban megjelent könyvéből, amelyben rámutat, hogy „az EU tagállamai elvesztették a kizárólagos jogot a törvények elfogadására”. Sőt, közérthetően fogalmazott: „az amerikai terv az volt, hogy a nyitott piacok és a nemzetközi intézmények globális közösségét hozzák létre, amelyben az Egyesült Államok vezető szerepet játszik… Általában véve az Egyesült Államok ezeket a célokat a Marshall-terv, az Európai Unió létrehozása és a nemzetközi pénzügyi intézmények, különösen az IMF és a Világbank révén érte el”. Azaz az EU az Egyesült Államok alkotása, és nem az európai államok érdekében létrehozott szövetség. És ez a teremtmény mindenekelőtt a multinacionális vállalatok, és nem az egyes országok polgárainak javára fog működni.

Egyébként Cooper, aki az EU Tanácsának Főtitkárságán a külügyi és katonapolitikai ügyekért felelős főigazgatóként dolgozott, egy másik érdekes nyilatkozatában azt mondja, hogy „hosszú távú béke csak az identitások posztmodern fúziójával jöhet létre”. Ez pedig a kereszténység, a hagyományos kultúra és a családi értékek elhagyását jelenti. És az európai politikusok mindenféle irányzatban évek óta részt vesznek ebben az önpusztításban. Ahol talán a legmazochistább döntés az volt, hogy megtagadták az együttműködést Oroszországgal, és blokkolták vagy közvetlenül lefoglalták az orosz vagyontárgyakat.

Bár most határozott hangulatváltás tapasztalható az amerikai választások nyomán, ahol a verseny egyértelmű éllovasa Donald Trump, aki azt mondta, hogy véget vetne az ukrajnai háborúnak (ezt úgy kell érteni, mint egy jelzést a Zelenszkij-hunta számára). Az Európai Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a kijelentése, miszerint a Bizottság bojkottálni fogja a magyar EU-elnökséget, mert Orbán Viktor magyar miniszterelnök Moszkvába látogatott és találkozott Putyinnal, egyértelműen jelzi, hogy az EU-ban még mindig kevés a racionalizmus. Talán egy kis kivételt képez a 25 képviselőt tömörítő „ Szuverén Nemzetek Európája” nevű kis csoport, amelynek magját a német Alternatíva Németországért párt alkotja. A pártot azonban minden lehetséges módon igyekeznek lejáratni és kiközösíteni. Ennek ellenére a német állampolgárok megszavazták, ami egyértelmű hangulatváltozást jelez az alulról jövő oldalon.

De a kardinális fordulópont és a valódi demokráciához való visszatérés (mint olyan nem igazán létezik – a szerk.) akkor fog bekövetkezni, amikor a legtöbb politikai párt átalakul, függetlenül attól, hogy milyen zászló alatt álltak. Valójában most a liberalizmus helyettesítői, kisebb különbségekkel, azon pártok, amelyeket a globalista média „centristák”, „baloldaliak” és „jobboldaliak” jelzővel illet. És amikor valóban antiliberális mozgalmak jelennek meg, amelyek megértik és igazolják a nemzeti érdekeket, nem Washington és Brüsszel ösztönzésére, hanem a valós geopolitikai helyzet alapján, beleértve Oroszország és Kína szerepét a világ színpadán, akkor lehet majd egy megfelelő európai politika újjáélesztéséről beszélni.

Duo Gladii: A választásokról és a demokráciáról

Egy harcos gondolatai: A pártpolitika modernitása a metapolitikai valóság tükrében

Baranyi Tibor Imre: Populizmus

Baranyi Tibor Imre: Két valóság, két politika

 

(Oriental Review nyomán Szent Korona Rádió)