Közeledvén a 2018-as választásokhoz felbolydult az aktuálpolitika világa. A pártok erőviszonyai átrendeződnek, egyes pártok hol jobbra, hol balra tolódnak. A különböző fórumok égnek az érzelmektől sem mentes bírálatoktól, okfejtésektől és persze a parttalan és alacsony szintű érvelésektől. A pártok hívei egymás torkának esnek, sőt, tömegesen szidják egykori választott pártjukat – vélt vagy valós sérelmeik alapján. A politikai szereplők gyűlölete, vagy éppen már-már imádata régen nem látott szinten van. Kevés a higgadt, magasabb szempontokat is figyelembe vevő, valódi értékkel bíró meglátás. Tanulmányomban kísérletet teszek a pártokrácia természetének bemutatására és a pártrendszer jelenlegi mocskán való felülemelkedett bírálatra.
A mennyiség uralma és a demokrácia
Szavazatmaximalizálás. Ez az útja a kormányzáshoz szükséges többség megszerzésének. És, mivel általános-, titkos-, és egyenlő szavazati jogra épülő rendszer van, így gyakorlatilag mindenkit meg kell szólítani, hiszen mindenki szavazhat. És pontosan ez az, ami a minőséget, ha úgy tetszik, az elveket megöli. A tudatosan sötétségben tartott tömegek nem kíváncsiak magasabb eszmeiségre, elvekre; ők azt várják, hogy az alacsonyszintű igényeik legyenek kiszolgálva. Egy párt akkor sikeres, ha minél inkább ráérez a tömeg igényeire. Azt nem állíthatjuk, hogy a teljes elvtelenséget kedveli a tömeg, mert annyi azért még van mindenkiben, hogy tisztességesnek szereti látni az általa megválasztottakat. Ezért a pártok az elveiket folyamatosan a tömegekhez igazítják.
Láthatjuk, hogy mennyire aljas, minőségtelen politikát is hoz ez a rendszer, hiszen eleve hazugságra épül. Az a modern dogma, hogy a politika csak demokráciaként működhet – „nem találtak még ki ennél jobbat” – szokták mondani a modern politológusok, a demokrácia katonái. Gondoljunk bele pusztán józan ésszel miféle elgondolás az, hogy többségi akarat alapján hozzunk döntéseket, kizárva a minőségi tényezőt. Közhely, de igaz, hogy egy csőlakó szavazata annyit ér, mint egy egyetemi tanáré. Ez a „mindenki egyenlő” elve, amit magát minimálisan is valamire tartó ember nem fogadhat el, hiszen nincs olyan, hogy két ember egyenlő legyen.
Ha körbenézünk, akkor sem tapasztaljuk az egyenlőséget: sem az iskolában, sem a munkahelyeken, sem másutt; csak a politikai szavazáskor (döntéshozatalkor) mérik darabra az embereket, mindenhol másutt súlyozva vannak, kivéve ott, ahol leginkább számítana. Még egy olyan, objektívnek tűnő rendszerben is, mint a jogszolgáltatás, az egyén érdemeit, életvitelét, korábbi tetteit és annak alapján hozzák meg az ítéletet. Ha mindenki egyenlő lenne, akkor az egyes bűncselekmények elkövetői minden esetben ugyanolyan büntetést kapnának. Azért nincs egyenlőség, mert olyan mélyen ellentmond a természet törvényeinek, hogy ezen még a liberális-modern szemlélet sem tud változtatni, csak az általa létrehozott rendszerben tudja ezt érvényesíteni.
Ezen okfejtéseinkből az következik, hogy lenéznénk a népet, a tömegeket? Szó sincs róla, de meg kell állapítanunk, hogy a többségnek nincs kompetenciája eldönteni politikai kérdéseket, mert pusztán anyagi szempontok alapján korlátlanul manipulálhatóak. Az „életképes” pártok persze ezt is felismerik, és ezért szeretnék kiterjeszteni a hatalmukat a médiára, azonban a médiához is pénz kell, tehát a gazdasági hatalom is szükséges a pártoknak. Erről részletesen kicsit később.
Naiv elképzelés, hogy a nép majd el tudja dönteni mi a jó országnak, melyik pártot kell kormányzati pozícióba ültetnie. A népet a jól előadott demagóg és populista szólamokkal ámítják a modern politikusok, miközben letapogatják az igényeket, hogy azokat kiszolgálják, bármi legyen is az.
Az is megfigyelhető, hogy minél nagyobb egy párt és minél több szavazót próbál megszerezni (ami a célja ugyebár), annál inkább feladja az elveit, de mindenképpen háttérbe szorítja az eszmeiség képviseletét. A mennyiség győzedelmeskedik a minőség felett.
“Feszítsd meg!”
Egy párt felépítése is szükségszerűen mennyiségi alapú: jelölés és szavazás útján dőlnek el a pozíciók (legalábbis papírforma szerint) és a döntéshozás is demokratikus szavazással valósul meg. Elméletben csak, mert sokszor látunk antidemokratikus, diktatórikus intézkedéseket a pártok működésénél is. Önmagában véve még nem rossz egy döntés attól, hogy demokratikus, vagy éppen diktatórikus. Számunkra, akik nem hiszünk a demokráciában, nem lehet az szempont, hogy mi a demokratikus és mi nem. A döntéseket magasabb, elvi szempontok alapján értékeljük.
Az tény, hogy kevésbé van meg a lehetőség egy demokratikus döntéshozatali rendszerben az egyéni, vezetői inspirációk kibontakozására és egy valóban komoly eredménnyel járó folyamat beindítására, vagy éppen egy válság kezelésére. Az is beszédes, hogy természeti katasztrófák, honvédelmi és egyéb szükségállapotok bevezetésekor felfüggesztik a demokráciát, és rögtön bevezetik az egyszemélyi, vagy kis csoportos döntéshozatalt. Ez a legnagyobb beismerése annak, hogy komoly és gyors döntéseket igényelő helyzetekben nem működik az egyenlőségen alapuló szavazósdi.
Egy magasabb rendező elv hiánya
A pártpolitika hajnalán még volt egy uralkodó és volt felsőház, ami kontroll alatt tartotta az alsóház választott képviselőit, pártjait. Szinte mindenhol megfigyelhető egy ilyen korszak, ami annyiból volt szerencsésebb, hogy sikerült gátat szabni a populizmusnak és pusztán a tömeg pillanatnyi szeszélyeinek kiszolgálásának. A változás lassabb volt, működött egy egészséges immunrendszer, még ha nem is volt tökéletes ez a döntési mechanizmus sem, és már érezhető volt a romlás előszele is.
Mára eltűnt a korábban valamelyest még meglévő kontroll. „Papíron”ugyan létezik alkotmánybíróság, kétharmados törvények, köztársasági elnöki intézmény, de ezek szinte súlytalanok; pláne akkor, ha a nemzetvesztő, modern szemléletek érvényre juttatásában mindig többpárti konszenzus van. Pont ez a fájó, hiszen a magasabb rendező elvek hiánya ebben a konszenzuális rombolásban, és nemcsak a rendszerszintű működésben mutatkozik meg igazán. Azt állítjuk tehát, hogy a magasrendűség, a magasabb szempontok figyelembevétele nem is várható el egy modernitást képviselő rendszertől. Hiányzik egy hagyományos, stabil és szilárd hatalmi központ, ami a helyes irányt képviselné.
Nincs olyan, hogy valami elkormányozza önmagát: egy csapat segédmunkás, kőműves nélkül nem tud egy komoly épületet létrehozni. De a kőműves sem tud tervek és építészmérnök nélkül. Egy segédmunkás lehet, hogy felépít önmagában valamilyen szinten egy kisebb házikót, de egy katedrálist nem fog tudni. A politikában is ezt látjuk: alacsony szintről próbálkoznak az irányítással, ami szükségszerűen alacsonyszintű is marad.
Sokszor felmerül kérdésként, hogy egy közösséget alulról, vagy felülről kell-e szervezni. Egyrészről alulról is, és felülről is, de leginkább organikusan, középpont körül, amely középpont egy vertikális tengelyként felfelé hat és összeköttetésben van magasabb erőkkel. Ha egy politikai rendszerben nincs meg ez a tengely, akkor láthatjuk az alacsonyrendű szempontok kizárólagos érvényesülését.
Rész az egységgel szemben
A pártrendszer azon elképzelésből alakult ki, hogy a döntéshozásból évezredekig „kizárt” csoportoknak legyen képviselete. A jóhiszemű elgondolás szerint a társadalomban jelenlévő közösségek, csoportok képviselői jól megbeszélik egymással az általuk képviseltek gondjait, bajait és döntést hoznak. A parlament, mint a pártok (részek) összessége elvileg leképezi az egész társadalmat; egységet alkot, hiszen minden nagyobb csoport jelen van. A fenti megállapításainkat figyelembe véve láthatjuk, hogy a pártok nem képviselik a valódi érdekeket, hanem abban érdekeltek, hogy saját hatalmukat megtartsák minden áron.
(clicks: 9)
A gyakorlatban nem az történik, hogy a meglévő csoportoknak lesznek képviselői, hanem az, hogy kisebb klikkek (például egy kollégiumi baráti társaság) kitalálják, hogy ők hatalomra akarnak jutni és ezért egy szavazóréteget keresnek maguknak, akiket megszólítanak és „képviselnek”. Aztán, ha az adott szavazóréteg elkopott, vagy más párt ügyesebben „képviselte” őket, akkor lovat váltva egy másikkal vitetik magukat. A lényeg a minél több szavazat ugyebár…
Az ideális az lenne, ha olyan módon képviselnék a pártok a valódi társadalmi csoportokat, mint szülő a gyermekét a felnőttek világában. Az adott párt nem kiszolgálná kritikátlanul az alulról jövő igényeket a szavazatokért cserébe, hanem vezetve nevelné, emelné is a saját közösségét. Ez a modern politikában nincs meg, hiszen senki sem akarja megkockáztatni a szavazatok elvesztését néhány „népszerűtlen”szólammal, megosztó döntéssel. Szinte üdítő kivételként hatnak azok az intézkedések, amik a korszellemmel szembe menve, vallási, vagy egyéb, elvi szempontok alapján születnek.
A pártoknak össze kellene fogniuk számos fontos, nemzetstratégiai kérdésben. Ha nem is fognak össze a pártok, mint szervezetek egészéi, de legalább egyéni szinten meg kellene ennek lennie. Egészségesen úgy kellene működnie, hogy az elvek mentén, pártoktól függetlenül a politikusok egymással keresik a kapcsolatot. Ez a rendszer azonban nem az összetartásról és együttműködésről szól, így a kennel-szemlélet kizárólagos.
A pártrendszer felfalja saját magát is. Nemcsak arról van szó, hogy a társadalomban szül megosztottságot ez a rendszer, hanem arról is, hogy a párton, mint szerveződésen belül minipártok jönnek létre. Különböző klikkesedések az erős emberek körül, melyek aztán a többi klikkel szemben is hadat viselnek. Ez is természetszerű akkor, amikor demokratikus úton, mennyiségi alapon működik a szervezet arra kényszerítve a tagjait, hogy folyamatosan versenyezzenek egymással, lobbizzanak a saját érdekeikben, szavazatokat gyűjtsenek. Ez a folyamat a demokráciatan szerint nem más, mint a politikusi kiválasztódás, és ez így is van: az aljas áskálódást, a szavazók igényeinek kiszolgálását már kicsiben megtanulhatja a politikuspalánta. Csak a legkivételesebbeknek maradnak meg az elvei…
A stabilitás és a beágyazottság hiánya
A pártrendszer másik hatalmas problémája az idő szűkössége diktálta teljesítménykényszer. Nem lehet stabil kormányzást kialakítani, ha négy évekre kell berendezkedni, ugyanis ilyen rövid idő alatt nem lehet eredményeket produkálni; így marad a kapkodás, marad a látszatintézkedések sora, a propaganda-gépezet csúcsra járatása.
Nehogy azt higgyük, hogy a pártok nem észlelik a saját kiszolgáltatottságukat! Érzik, hogy a társadalomban idegen elemként vannak jelen, nincsenek beágyazva, nem organikus módon kerültek hatalomra, vagy a hatalom közelébe, ezért mindenáron szeretnék bebiztosítani a pozíciójukat. Míg korábbi századok nagy államférfiúi történelmi családok leszármazottjaiként a nemzet testét alkották, addig a pártok és a pártok képviselői nincstelenként, kiszolgáltatottként reszketnek a méltatlanul elért hatalomban. Megoldásként az lett az általános, hogy a látszólagos, semmire sem jó demokratikus hatalmukon kívül egy „árnyékhatalmat” építsenek, ami főleg gazdasági természetű. Pénz kell ahhoz, hogy bebetonozza magát a párt a következő ciklusokra: cégbirodalmak, média, strómanok hálózata. Befolyást akarnak szerezni minden szegmensben, mindenhol jelen akarnak lenni, ami még dicséretes is lenne, hiszen ez a törekvés a stabilitás irányába mutat, azonban a gátlástalanság, az eszközök romlottsága és főleg a minőségtelen, alacsonyrendű emberek pozícióba juttatása és megerősítése nagyon káros. Ez viszont olyan károkozás, ami négy év alatt sem heverhető ki, hiszen a felhalmozott javak maradnak a párt sorsától függetlenül a minőségtelen emberek kezében.
(clicks: 7)
Determinált modernitás
A pártrendszert folyamatosan változtatták annak érdekében, hogy a modernitás és a balliberális erők térnyerésének kedvezzen, egyeduralmukat megszilárdítsa. Tradicionális jegyeket is tartalmazott második világháborús kísérletek után úgy szabták át a rendszert, hogy onnantól egy párt csak baloldali, liberális és végtelenül modern lehessen. Említettük már a pártrendszer eleve demokratikus meghatározottságát, ami szinte alapkőnek számít. Ha pedig valami demokratikus, akkor eleve a modernitást képviseli; hisz ennek talaján jön létre. Nem lehet olyan pártot létrehozni, ami nyíltan a demokrácia felszámolását tűzné ki célul, vagy a demokráciát fékezné (cenzusos, vagy egyéb „irányított demokrácia”).
Azt is látjuk, hogy a párttörvény egyéb rendelkezései, mint például a pártok finanszírozásáról szóló törvény és az azt felügyelő szervek képesek tönkretenni egy pártot anyagilag, ha az megerősödve veszélyeztetné a fennálló hatalom érdekeit. Itt most egy példa erejéig az elvi tisztázásunkat a konkrétumok vonatkozásáig el kell vinnünk: a Jobbikra kirótt 663 millió forintos gigabüntetés egyértelmű ellehetetlenítése a pártnak. Erre mondhatjuk azt is, hogy a kormánypárt így biztosítja saját stabilitását és a kormányzását, akár antidemokratikus úton is. A fentiekből következhetne, hogy ez akár igenelhető is lenne, de ne felejtsük el azt a megállapításunkat sem, hogy egyéb, magasabb szempontok alapján ítélünk meg egy döntést, mint hogy demokratikus, vagy antidemokratikus. A Fidesz akkor is kiszabta volna a bírságot, ha a Jobbik tiszta elvek mentén, tiszta célokért és tiszta eszközökkel harcolna. A dilemma abban áll, hogy bár a Fidesz látszólag tradicionális döntési mechanizmussal – amit az erős kezű diktatúrába átcsapó irányított demokráciával írhatnánk le–, ugyanolyan modernitást szolgáló döntéseket hoz, míg a Jobbik úgy állt neki a kezdetek kezdetén a pártrendszer pályáján játszani, hogy a tradicionális igazságokat is felvállalta, a modern feltételrendszereket azonban maximálisan figyelembe véve. Az lenne az üdvös, ha lenne egy olyan párt, ami a modern párttörvény által determinált útról úgy tér le, hogy célul a tradicionális igazságokat is érvényre akarja juttatni, megjeleníteni ezeket a politikában, nem feltétlenül retorikában, hanem tettekben és irányultságban. Mind az eszközök, de még inkább a célok tekintetében a hagyományokhoz való visszatérés, a modernitás teljes elvetése a cél.
A mozgatottság és befolyásolások
A fentiekből következik, hogy egy párt és annak tagjai szükségszerűen nem szilárdak, külső tényezőknek igencsak kitettek, és mivel a pártok alkotják az ország irányítását, így megállapítható, hogy ezáltal az adott államiság sem szuverén, hiszen a döntéshozás résztvevői sem azok. Ha nem tudunk egy-egy aktuális megnyilvánulást, történést az elvi, racionális síkon értelmezni, akkor nagyon sokszor idegen országok titkosszolgálati beavatkozása állhat a háttérben. Hirtelen külpolitikai fordulatok, érthetetlen személyi változások, büntetőjogi következmények vagy éppen egyértelmű bűncselekmények következménynélkülisége), látványos pénzügyi megerősödés, meghökkentő diplomáciai gesztusok és még sorolhatnánk azokat a furcsa jelenségeket, amik mögött általában háttérerők működése sejthető. Ezt csak azért fontos tudatosítanunk, hogy ezeknek a jelenségeknek ne tulajdonítsunk döntő jelentőséget, hiszen csak következményei az elvek hiányának és a fentebb vázolt problémákból fakadnak.
Mivel elvi és minőségi kritérium kevésbé jelenik meg a pártoknál, ezért a kezdetektől fogva beépülhetnek és ne legyünk naivak, be is épülnek a titkosszolgálatok. Akár egymástól függetlenül több is, hogy aztán ezek a szándékok belharcokként eszkalálódhassanak. Bár ritkábban, de az is megfigyelhető, hogy menetközben, az elvek nélküli politikusokat kenyerezik le. Aki nehezebb dió – és ez az általánosabb –, azt áttételesen veszik meg, úgy, hogy nem is tudja, kit szolgál végső soron.
Ez a faktor azonban partikulárisnak tekinthető abból a szempontból, hogy lehetséges ugyan, hogy ezek a háttérerők mozgatják a pártokat, vagy nagy részben befolyással vannak a pártok által képviselt irányvonalra, azonban ez is csak tünete a pártrendszer sérülékenységének.
A személyes részvétel kérdése és a lehetőségek
Az eddigi megállapításainkból könnyen következhet az, hogy a pártpolitikát messze elkerülve, annak kívülről történő lebontásáért fáradozzunk, vagy éppen ne is vegyünk róla tudomást. Ez azonban naiv ábránd, tekintve, hogy a politikát ez határozza meg, ez az a rendszer, ami egyeduralkodóvá vált és mindennemű alternatívát nevetségessé és vállalhatatlanná tettek.
Az elvi tisztázást nem abból a célból hajtottuk végre, hogy igazoljuk távolmaradásunkat – bár messzemenőkig megértjük azokat, akik a közéletben más terepen kívánnak boldogulni és elkerülik a pártpolitika világát. Nekik is azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a pártpolitika annyira domináns, hogy a közéletben igen hamar találkozik vele a politizálni kívánó egyén, és ilyenformán megkerülhetetlen. Tisztázásunk célja főleg az adekvát kritikai szemlélet kimunkálása, hogy kellő vértezettel tudjunk csatába indulni. Mármint azok, akik mindenképpen szeretnének a saját országuk jövőjének alakításába beleszólni egy magasabb szinten.
A pártpolitika csak azon ultrajobboldali, a tradicionalitást képviselő személyeknél jöhet szóba, akik kellő szilárdságot képesek tanúsítani, az elvekkel messzemenőkig tisztában vannak, és átlátják a pártrendszer működését. Kell természetesen egy sor egyéb képesség, úgy mint retorikai, személyes megjelenés és hatóerő (karizma), egyfajta jól értelmezett dörzsöltség, diplomáciai és pedagógiai képességek. Úgy kell tudni meg nem alkudni, hogy mégis, mint a víz folyjon az akadályok között az eredeti irányába a cselekvés. Ez csak a legkiválóbbak útja, ami út tényleg nagyon speciális, hiszen egy romlott világban való helytállást igényel, egy olyan akklimatizálódási képességet, aminek során egy cseppet sem sérül az illető meggyőződése. Államférfiúi minőséget kell tudni felmutatni.
(clicks: 3)
A legfontosabb ismérve a magasrendű politizálásnak, hogy metapolitikai eszméket képes adoptálni a reálpolitika síkján. Más szavakkal: az elveknek megfelelően tud döntéseket hozni, amik valódi hatással bírnak és ezen hatások a főbb vonatkozásaikban pozitív kimenetelűek.
Említettük a kontraszelekciót, miszerint a kiválasztódási rendszer már eleve eltérítő hatású. Aki ennek tudatában száll ringbe, azt nem érheti baj, sajnos azonban ennek az ellenkezőjét láthatjuk a legtöbb esetben: a teljes naivitás a jellemző, rosszabb esetben pedig az elvtelen gazemberség.
Miféle pozitív lehetőségeket látunk konkrétan, azontúl, hogy a saját szellemi út tekintetében lényegtelen a külsődlegesen elért eredmény és a megszerzett javak halmozása. Véleményünk szerint még nem záródott le minden lehetőség a pozitív, tradicionalitást képviselő erők előtt sem. A kimondott szavak teremtő erejét kihasználva nem felesleges olyan beszédeket, felszólalásokat tartani a különböző fórumokon, amik ugyan lehet hatástalanok, de legalább elhangoztak és az adott teret betöltötték. Ha pedig ugyan hatástalanok, de a média felkapja a botrány miatt, akkor az üzenetből is eljuthat több emberhez és hívó szóként funkcionálhat.
Ha kellően ügyes az adott személy, akkor be tud sugározni bizonyos szinteket, csoportokat, akár a párton belül is, de azon kívül is, akár kormányzati szinten. Rég halott, vagy tabunak számító témákat tud feleleveníteni és köztudatba hozni, képes a restauráció igényét bizonyos fokon és mértékben felébreszteni. Természetesen mindig számolva a gerjesztett ellenhatásokkal is.
A legfontosabb –ha mi magunk távol is vagyunk a pártpolitikától közvetlenül –, a rendszerben résztvevő pozitív személyekkel és döntésekkel mindig szolidaritást vállaljunk, a lehetőségeinkhez mérten támogassuk is ezeket pártoktól függetlenül, egy pártok feletti eszmeiségből következtetve.
Következtetéseink és utószó
Aki az írásomat olyan elvárással kezdte el olvasni, hogy abban a Fidesz–Jobbik, vagy a többi párt viszonyát konkrétan elemzem és „igazságot” teszek, az lehet csalódott. Azonban célom nem aktuálpolitikai volt, hanem egy olyan metafizikai valóság felmutatása, aminek megértésével könnyen lehet adoptálni az elveket bármilyen konkrét, a pártpolitikában előforduló szituációra – ezt jeleztem is az első gondolatok között.
Természetesen vannak egyéb, partikuláris, politológiai alapvetésnek számító szempontok is, amikre nem tértünk ki, mert túlzottan szellemtelennek és ezáltal nem kellőképpen megvilágosító erejűek. Legalábbis nekünk, szellemi törekvőknek, akik a magasabb eszmeiséget tartják a szemük előtt. Nem állítjuk, hogy a modern politológia pártokkal kapcsolatos megállapításainak mindegyike érvénytelen lenne, de ezek csak a maguk alacsony szintjén értelmezhetőek, minket nem elégítenek ki.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a pártoknál sok minden a színfalak mögött történik, így egy konkrét esemény értékelése nagyon nehéz, hiszen nem vagyunk kellő információk birtokában, nagyon sokszor beleesünk abba a hibába, hogy olyan elméleteket gyártunk le, amiket egy-egy újabb tárgyi tényismeret könnyen boríthat.
Mint megállapítottuk, a jelenleg fennálló pártrendszer a modern kor tünete, és teljesen a modernitás lenyomata. Ezen rendszer abszolút elvetendő talapzaton áll, így minden megnyilvánulása is hamis. Nem eshetünk és nem is esünk abba a hibába, hogy pusztán a rendszert, mint egy ember által kreált szabályok összességét tesszük felelőssé! Sőt, ellenkezőleg járunk el, amikor a személyes lehetőségeket domborítjuk ki: a rendszer megváltoztatható, átírható könnyedén, de az emberi minőség megváltoztatása a nehezebb, ám mindenképpen elérendő cél. Véleményünk az, hogy a legfőbb gond a modern lét- és világszemlélettel van, és az ebből fakadó ideológiákkal, amik aztán ilyen rendszereket szülnek. Teljesen tévút olyan tanulmányokat gyártani, elképzeléseket papírra vetni, amik egy a fennálló rendszert akarják csak megváltoztatni bürokratikusan, adminisztratív eszközökkel, mondván, ha nem pártrendszer lenne, akkor minden jobb lenne.
Figyelembe véve a fennálló általános emberi minőséget, még lehet, hogy ez a rendszer a kisebbik rossz. Ez persze csak egy felvetés, de képzeljünk el olyan „királyságot”, ahol ugyanilyen dilettánsok, modern létszemléletűek uralkodnának, maga az „uralkodó” is közülük kerülne ki. Ez egy ál- és ellenkirályság lenne, amiben a külső ellenállás minimális esélye sem lenne meg. A jelenlegi keretrendszerben legalább az elvi lehetősége adott a normalitást képviselők beszivárgásának, a tradicionális restaurációt akaró erők és gondolatok megnyilvánulásának. Még ha a gyakorlatban látjuk, hogy ez mennyire nehéz is.
Felvetődik a kérdés, hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Részt kell-e venni a pártrendszerben, vagy kívül kell rajta maradni? Erre nem lehet általános érvényű receptet adni, hiszen egyénre szabott mindenkinek a szellemi útja, vagy ha úgy tetszik a harca, amit meg kell vívnia. Egy biztos, hogy a harcos rendünknek a modernitással szemben kell harcolnia a hagyományainkért, és az archaikus embertípust kell újra példaként felmutatnia a társadalom számára!
Felhasznált és ajánlott irodalom:
László András: A jobboldaliság alapelvei, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2013.
Alexander Dugin: A negyedik politikai eszme, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2017.
Julius Evola: Pogány imperializmus, Nemzetek Európája, Budapest, 2008.
Julius Evola: Emberek és romok, Nemzetek Európája, Budapest, 2005.
René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2006.
Baranyi Tibor Imre: Két valóság, két politika (link)
(Barcsa-Turner Gábor – Egy harcos gondolatai – Szent Korona Rádió)