Petőfi Sándor életét bemutató cikksorozatunk első részében származásáról és lelki betegségéről volt szó, második részében jellembeli szégyenvallásáról, harmadik részében a pénzhez való viszonyát mutattuk fel, negyedik részében gonoszlelkűsége került bemutatásra, ötödik részében megtudhattuk, hogy bátornak tekinthető-e személye, ezen alkalommal pedig az derül ki, hogy a verseiben „áhított” hősi halált halt-e.
Kövesd Telegram csatornánkat. Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
Annyi egész bizonyos, hogy olyat nem, mint amilyent „Egy gondolat bánt engemet” című, látnokinak mondott költeményében kívánt magának.
Láttuk, hogy Petőfi most már igazán végleg és visszavonhatatlanul lemondott tiszti rangjáról és vele búcsút mondott a katonaságnak is, noha a „szentséges szent” szabadságharc még javában folyt. Igazán nem mondhatja azt se senki, hogy kényszerből tette ezt, mert hiszen tisztán tőle függött minden s ő még a történtek után is maradhatott volna, mégpedig őrnagyi fizetéssel és rangban. Lemondása június 17-én jelent meg a hivatalos lapban, a Közlönyben. Láttuk, hogy mikor utána Bem újra hívta magához (de csak azért, mert nagy szegénységével szenvelgett neki), június 20-án azt válaszolta, hogy ez a történtek után már teljes lehetetlenség részére, mert szavainak „legkiáltóbb meghazudtolása” lenne. Láttuk azt is, hogy mivel Kossuth és a kormány elhagyta a fővárost, most is gyáván és idő előtt Petőfi is – miközben elkeseredésében rendületlenül szidta a kormány gyávaságát – ugyanezt tette: családjával együtt ő is Mezőberénybe, tehát a fővárostól ugyancsak messze, a Tiszántúlra költözött. De még itt is félt, mert „folyton azon töprengett, hogy a közeledő veszélyben hol vonuljon meg családjával”. (Ferenczi, III., 360. o.) Nemcsak a családját akarta tehát biztos helyen látni, hanem magát is.
„Annyi ma már kétségtelen – folytatja Ferenczi –, hogy az utolsó napokban Pesten megint abban állapodott meg, hogy a zavarok növekedésével Bem táborába menekül.” (Tehát nem abból a célból megy oda, hogy hazájáért harcoljon, még kevésbé, hogy „ott essen el a harc mezején” és hogy „ott folyjon az ifjúi vér ki szívéből”.
Most már nem is kellett titkolnia, hogy nem harcolni ment, hiszen tiszti rangjáról végleg lemondott, az pedig, hogy közlegényként is lehet harcolni a hazáért, sőt csak ez lenne az igazán szép, sajátságos, most már eszébe se jutott. Pedig milyen szép verset írt a közkatonák dicsőítésére s milyen hatásosan bizonyította, hogy sokkal többek azok, mint a tisztek, s milyen önérzetesen mondta, hogy ezután közlegényként fog hazájáért harcolni ő is.
Látjuk, hogy még Ferenczi szerint is Petőfi most már nem Bem táborába ment, hanem oda „menekült”. Erre oly sok világos bizonyíték van, hogy más kifejezést Ferenczi se használhatott. Túlságos jóakarat azonban részéről Petőfi iránt, hogy e menekülés okául „a zavarok növekedését” hozza fel. Világos ugyanis, hogy nem belső zavarokról van itt szó, mert hiszen ezek nem voltak, de ha lettek is volna, azoktól nem kellett volna Petőfinek az életét féltenie, hanem az ellenség, a két ellenség: az osztrák és az orosz közeledése jelentette azokat a „zavarokat”, melyek elől Petőfinek Bem táborába volt legcélszerűbb „menekülnie”.
„Oda hívta Egressyt is, ki azonban nem adott biztos választ s egyelőre Szegedre követte a kormányt.” Egressy tehát egy kicsit több kitartást és hazafiságot tanúsított, mint az a Petőfi, akit Bem állítólag éppen azért küldött haza a harctérről, hogy Kossuth, tehát a kormány oldalán lehessen s ott szolgálja nagy tehetségeivel a hazát. Mikor tehát a kormány Szegedre menekült, Petőfinek is oda kellett volna vele mennie, ha Bem levelét komolyan vehetnénk és ha így vette volna Petőfi is. Újabb bizonyíték arra, hogy a Petőfivel Kossuthoz küldött levélnek semmi más célja nem volt, mint Petőfi magánérdeke: őrnagyi rang és fizetés betegszabadsággal megspékelve.
„Mások pedig, mint Wachott Sándor és Imre, igyekeztek lebeszélni e tervéről. Azonban ez az egyetlen lehetőség volt. Kompromittált emberek számára a tábor volt csupán biztos (Petőfi tehát ezért „menekült” oda), ő pedig Windischgrätz herceg köröző leírásából már 1849 februárjában sejthette sorsát, ha az osztrákok kezébe jut.” (Ez elől próbált tehát „menekülni”, nem pedig a hazáért harcolni.)
Láthatjuk most már azt is, hogy Petőfi nemcsak a családjával együtt a maga életét próbálta menteni, mikor a fenyegetett fővárosból még ugyancsak idejében, sőt egy kissé túl korán, a Tiszántúlra költözött, hanem csak a maga életét. Se Szendrey Júlia, se a kis Zoltán életét ugyanis nem fenyegette se Windischgrätz, se Haynau, hanem csak Petőfiét. Júlia és a kis Zoltán még Világos után is nyugodtan visszamehettek abba a magyar fővárosba, melyben akkor Haynau székelt és akasztatott.
„Azonban Mezőberényben mégis tépelődni kezdett. Barátai, ismerősei, rokonai mind ellenezték tervét. Végre ő is hajlott beszédükre. Elhatározta, hogy egyelőre nem megy Erdélybe. De az oroszok előnyomulása miatt Mezőberényben se maradhatott. Így gondolt a Damjanich főparancsnoksága alatt álló Aradra” (tehát a honvédvezérek közül se bízta az életét akárkire, hanem csak a híres Bemre vagy Damjanichra), „honnan Radna felé még nyitva volt az út Erdély felé is.” (Aradnak tehát parancsnoka, Damjanich vitézségén kívül még ez az előnye is megvolt.)
„Megfogadta tehát tíz forinton Csipkár Pál mezőberényi szűcsmester fuvarost” (jó drágán fogadta meg, mert még jó fél századdal később is három forintért lehetett kapni egy napi személyfuvart, de hát Petőfinek – nagy szerénységében – ilyesmire mindig igen sok pénze volt; ő mindig úgy utazott és úgy fizetett, ahogyan egy Petőfihez illett), „hogy másnap vigye őt családjával Aradra és esetleg Radnára s az útra elkérte Bonyhai kényelmes ekhós szekerét. Orlai is vele akart menni. Ez július 17-én kora reggel történt. Már a kocsin ültek, azonban a lovak az egyik kapuszárny behajtásától megvadulva egy átelleni magtárnak rohantak s a kocsi rúdját, oldalát s egy lőcsét eltörték. Kovácsot hivattak s az utazás e napról elmaradván, visszatértek a szobába, hogy a sietségben félbehagyott reggelijüket folytassák.”
„Másnap, 18-án, reggel Csipkár 5 órakor előállt (a fuvaros neve is bizonyítja, amit már megemlítettem, hogy Mezőberény is tót (és német) falu), Petőfi azonban késett az indulással. Így lett hat óra. Ezalatt honvédekkel rakott két kocsi vágtatott el az ablak alatt s megállt a piacon. Az egyikben Egressyt pillantják meg, behívják, s ez magával hozza Kiss Sándor ezredest is. Kiss, mint Bem futárja, Szegeden járt, s meg volt bízva, hogy Petőfit vigye magával. Hallván Egressytől, hogy Mezőberényben van, érte került arrafelé. Petőfi kedvetlen és habozó lett s egyelőre tagadólag válaszolt, mintha érezte volna a feje fölött függő végzetet. Reggelizés közben Egressy szól:
– És csakugyan letettél az erdélyi útról, Sándor? Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorítni találnak?
– Hát, Gábor, én azt gondolom, hogy akkor majd csak itt húzom meg magamat valahol.
– Eszerint hát már én sem megyek Erdélybe, mert hiszen mint csináljak én ott nélküled
– folytatá Egressy.
E nógatásra mást határoz. Odaszól nejének:
– Mit mondasz, Juliskám, menjünk-e?
Neje azt felelvén, hogy ő követni kész, hová sorsa viszi, de tőle el nem marad, ez döntött s így szólt:
– Lásd, Gábor, én nem fontolgatok sokáig. (Pedig hát látjuk, mily sokat fontolgatott!) Nálam minden a pillanat szüleménye. Mire rögtön határoztam magam, mindig jól ütött ki. (No, ezt a kijelentését most ugyancsak megcáfolták az események.) Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennek. Azért mindegy, akár fontolgatunk, akár nem.”
Így és csak ezért került Petőfi újra és utoljára is a harctérre. Láthatjuk, letagadhatatlan, hogy e lépése indító okául minden szerepelhetett, csak egyedül a haza, az érte való önfeláldozás nem. Petőfi a harctérre egyedül csak azért ment, mert olyan válságos volt már az ország és vele a „kompromittáltak” helyzete, hogy még a harctér volt a legbiztosabb, a legkevésbé veszélyes tartózkodási hely számára. De még így is a véletlen döntötte el, hogy Petőfi Bem tábora helyett nem az aradi várba ment, mert nehezen tudta eldönteni, melyik lesz biztonsága szempontjából az előnyösebb.
Július 20-án ért Tordára, 24-én Kézdivásárhelyre, 25-én Bereckre, hol Bemmel találkozott, aki természetesen rögtön újra visszaadta neki őrnagyi rangját. Hogy ez egyenesen képtelenség volt most már, hogy a történtek után ezt még ideiglenesen visszaadnia se volt joga és hogy ennek elfogadása Petőfitől is szavának „a legkiáltóbb meghazudtolása” volt, azzal nem törődött.
De nem törődött vele maga Petőfi se. Legalábbis neki se volt annyi lelki ereje, puritánsága vagy olyan kényes becsülete, hogy a csábításnak ellent tudott volna állni. Persze Petőfi törődhetett volna vele, sőt mivel az őrnagyi rang újabb elfogadása az ő szavának botrányos meghazudtolása volt, nem pedig Bemének, neki kellett volna vele törődnie. De hát ő se törődött s „még e napon megrendelte őrnagyi egyenruháját”. (Ferenczi, III., 367. o.) De mint láttuk, addig is, míg az elkészült, már a hóhér kezére került egy honvédtűzmester azért, mert már civilben is nem adta meg neki az őrnagynak járó tiszteletet. Ugyancsak szép cselekedet volt az egyenlőség és testvériség forradalmi szólamainak legnagyobb magyar apostolától.
Igaz, hogy nem ő csinálta, hanem Bem, de az is igaz, hogy ő ment miatta Bemhez panaszra. Az is igaz, hogy később kérte, hogy ne akasztasson, de nem csak úgy kellett volna kérnie, ahogyan ő kérte. Mert ha olyanformán kérte volna ezt is, mint például Klapkától a maga őrnagyi kinevezését, akkor lehetetlenség, hogy meg ne kapta volna. Hiszen őrnagyi kinevezését még a Klapkával való kihívó viselkedése ellenére is megadta volna neki Klapka, ha ő elfogadta volna. Az ő imádott Bemje ne tette volna-e meg tehát a kedvéért, hogy kegyelmezzen, ha látta volna, hogy Petőfinek nemcsak az őrnagyi kinevezés, hanem ez a kegyelmezés is igen fontos dolog?
És a Petőfitől annyira istenített hadvezérnek is csak ilyen lelkiismerete volt? S ha csak ilyen volt, nem volt-e akkor Petőfinek kétszeresen is kötelessége, hogy ilyen szégyenletes dolog ne tapadhasson a szabadságharc, sőt „a világ legnagyobb hadvezérének” nevéhez?
A baj azonban az volt, hogy – úgy látszik – a végén már Petőfi is elhitte, hogy az ő megsértése csakugyan halált követelő bűntény, s ebben az esetben kivételesen még ő is belátta, hogy a katonai fegyelem fenntartását csakugyan a haza érdeke kívánja. Csak akkor nem olyan fontos dolog a fegyelem, mikor a sértett a hadügyminiszter vagy csak egy tábornok, a sértő pedig Petőfi.
De Bemmel való július 25-i találkozása után se sietett még Petőfi a táborba, hisz ezt maga Bem se akarta. Csak július 30-án csatlakozott hozzá, tehát csak egy nappal a halála előtt. Petőfi tehát már csak azért se halhatott hősi halált, mert hiszen nem is volt akkor már, illetve még katona. Ő a háború szerencsétlen, véletlen áldozata lett, polgári ruhában, fegyvertelenül, menekülés közben.
Előtte még megkérte Egressyt, hogy egyenruháját, ha elkészül, vegye majd helyette át. Varga Zsigmondnak pedig, akinek vendégszeretetét az utolsó éjszaka élvezte, megígérte, hogy kifizetteti majd neki azoknak a lovaknak az árát, melyeket Vargától elrekviráltak a honvédek s melyek miatt a költőnek panaszkodott. (Láthatjuk belőle, milyen rendetlenség volt a honvédségnél s mennyi kárt kellett miatta szenvedniük még a magyaroknak is.)
Másnap, július 31-én volt Bemnek az a bolond csatája, melyben kétezer néhány száz emberével vállalt csatát 16 ezer orosz ellenében. Bem ezért megérdemelte volna, hogy haditörvényszék elé állítsák, ha 48-ban Petőfi jópéldájára minden nevesebb ember nem csinálhatta volna azt, amit akart.
Amilyen lelkiismeretlenül lövette agyon Bem a tűzmestert, majdnem ugyanolyan lelkiismeretlenül vitte most a halálba seregének felét s köztük Petőfit is. Hogy Bem maga is majdnem köztük volt s egy óráig feküdt elhagyatva a mocsárban (elő szabad fordulnia ilyesminek egy normális vezérrel a XIX. században?), enyhíti a bűnét, de nem az ostobaságát. Pedig olyan ember részére, aki ezrek életét vállalja magára és akiknek tetteiről milliók sorsa függ, az ostobaság maga is bűn.
„Az ember akkora erővel támad, amekkorával rendelkezik” – szokta Bem mondogatni, illetve szokott vele dicsekedni, ami viccnek vagy cinizmusnak jó, de semmiképpen se jó komoly szónak. A normális fővezér csak akkor támad, ha megfelelő erővel rendelkezik s a győzelemhez a feltételek megvannak. Ellenkező esetben nemcsak maga nem támad, hanem még azt is elkerüli, hogy az ellenség megtámadhassa.
Ha a józan esze nem kívánja ezt tőle, mert ilyesmivel nem rendelkezik, akkor kívánja tőle a lelkiismerete, a rábízott emberek életének féltése. Ez nem engedi meg neki, hogy ilyenkor cinikusan úgy gondolkodjék és úgy beszéljen, mint Görgey, aki mint láttuk, azt mondta: Minek jöttek háborúba?
Mivel Bem maga nem volt magyar, nem is beszélte nyelvünket, azt azonban, akiket feláldozott, magyarok voltak, neki – hogy idegen volta miatt gyanút ne keltsen – még jobban kellett volna katonái életére vigyáznia, mint helyében egy magyar vezérnek.
Hogy azért támadott, mert Kemény Farkas 5000 emberének a csata napján meg kellett volna érkeznie, de nem érkezett meg, nem mentsége Bemnek. A honvédsereg ugyanis még így is csak a fele lett volna az oroszokénak és egészen különleges helyzetektől és szerencsétől eltekintve kétszeres ellenséget se lehet megverni, tehát azt se szabad megtámadni. A mi honvédeink azonban 48-ban (és még inkább Rákóczi „híres” kurucai idején) még velük egyenlő számú ellenséget is igen ritkán tudtak megverni s ezért Rákóczi később már még nála kisebb ellenséggel se szívesen ütközött meg. Görgey se verte meg Windischgrätznek még az övénél kisebb seregét se soha, csak néha visszaszorította.
Az igazság azonban az, hogy Kemény 5000 emberének nem is kellett volna megérkeznie. Bem ugyanis az elkésés miatt sose tett szemrehányást Keménynek, mert az ő megérkezésének hírét csak azért terjesztette a táborban, hogy ezzel a harcra kedvet öntsön embereibe, ha pedig az ütközet sikerül, hadvezéri hírneve még „legendásabb” legyen s Petőfi még jobban csodálja a tehetségét. Az indítóok tehát egyszerűen a hiúság volt. Olyan őrültséget, mint itt Bem csinált, nem is lehet mással magyarázni.
A kudarcon mégis annyira nem okult, hogy hamarosan utána, Temesvárnál, ugyanígy tett, csak most már az egész magyar sereggel. Igaz, hogy Temesvárnál az ő serege nagyobb volt, mint az ellenfélé, azonban mi mind 48-ban, mint a kuruc-labanc világban még a velünk egyenlő számú ellenséget is csak akkor tudtuk megverni, ha tökkelütött volt a vezére. Haynau pedig nem volt tökkelütött vezér. De Temesvárnál csakugyan ott volt a közelben Görgey 30.000 embere, de a dicsőségvágyó Bemnek még arra se volt szüksége, még annak csatlakozását se várta meg.
Ami Petőfit illeti, a harc, illetve imádott tábornoka áldozata lett ugyan, de nem mint katona. Polgári ruhában és fegyvertelenül volt ott, s nem is a harcban, hanem csak a harc színhelyén. Bem közelében akart lenni, s ezért annak ellenére is, hogy még nem készült el katonai egyenruhája és fegyver se volt nála, ott csellengett, botlott a harcoló csapatok közelében. Szemtanúk vannak, akik hol itt, hol ott látták, amint a harc lefolyását nézte. Részt venni benne nem is akart, mert ha akart volna, nem fegyver nélkül ment volna oda.
Ebből is láthatjuk, hogy Petőfi egyénisége éppen ellenkezője volt a vitéz katonának, mert ha ilyenfajta ember lett volna, akkor ott a harctéren, a harc hevében meg se tudta volna állni, hogy ne harcoljon. Harcolni ugyanis őrnagyi egyenruha nélkül is lehet, fegyvert pedig csak tudott volna szerezni, ha akart volna. Láthatjuk a helyzetből, hogy Petőfi sose harcolni ment a táborba. De egyébként is tüzér volt. Ő legfeljebb csak tanácsokat adni, intézkedni, másoknál mindent jobban tudni és szóban mindenkinél bátrabbnak és hősiesebbnek lenni (mint egy példát már láttunk is rá) tudott. Azt a versét, melyben hősi halált akart halni, nem ekkor, nem a táborban, hanem régebben írta. Akkor, mikor még nem volt háború.
Ha fegyvert is vitt volna magával – ami igazán magától értetődő lett volna egyébként –, még ez se bizonyítaná, hogy nemcsak végszükség esetén, élete védelmére szánta, így azonban hogy fegyver még a zsebében se volt, már egészen tiszta a dolog s ellenkező magyarázatot nem is enged meg. Pedig hogy Petőfi fegyvertelenül vett részt a segesvári csatában, az egész kétségtelen. Ferenczi is egész világosan megmondja (III., 374. o.), hogy „a költő a csata kezdetén Bem körül volt látható gyalog, fegyvertelenül, vászonzubbonyos atillában”.
Dr. Lengyel, Petőfi halála körülményeinek legfontosabb szemtanúja, a csata közben „a leégett falu egyik sütőkemencéjén ülve pillantotta meg lőtávolon kívül, ahol a csata menetét figyelte” (ugyanott). Petőfi tehát egyáltalán nem vett részt ebben a csatában, sőt még arra is gondja volt, hogy „lőtávolon kívül” legyen nézelődés közben is. Csak mikor már felbomlott minden rend (ami természetesen teljesen váratlanul érte; nem is számított rá, hiszen Bemet a világ legnagyobb hadvezérének tartotta), mikor már az oroszok bekerítették az egész harcteret, menekülni kellett, de már nem lehetett, akkor került Petőfi élete is veszélybe, sőt lett elkerülhetetlen sorsa a halál.
Micsoda más volt azonban ez a tényleges halál, mint amit a költő megálmodott, sőt tisztelői szerint „látnoki módon” mindent meg is jövendölt! Az álom így szólt:
Ott essem el én,
A harc mezején,
[…]
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra
Az összes szemtanú azonban, mindenki, aki a költőt élete utolsó óráiban látta, futásról, menekülésről beszél. Petőfi tehát visszafelé, az ellenség elől futott, nem pedig a kivívott diadalra. Egy bekerített, összetört sereg roncsainak egyike volt ő ekkor, egy olyan sereg civil tartozéka, melynek még a vezére is egy mocsárban fekszik elhagyatva, de éppen ez a szerencséje.
„Visszavert katonáink bomlott sorokban hátrálnak.”. (Ferenczi, III., 375. o.) A jobb szárny „vad futásnak eredt” (ugyanott), „a veszély felbontott minden fegyelmet”. (376. o.) Egy szemtanú, Gyalokay Lajos, „eközben meglátja a költőt, amint az ország úton hajadonfővel szalad” (ugyanott). Amint Dr. Lengyel „midőn Kisbun irányában, hol az országút egy magaslatra fut fel, visszatekintett, az út egyik kanyarulatában a költőt vélte látni, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyában futott”. „Ez du. 5-6 óra közt történt.” (377. o.)
Egy másik forrás szerint egy Szkurka nevű közhuszár (még itt is tótot, mint ő, vetett útjába a sors?) „az országúton menekülvén sebzett lován utolérte az egyedül, gyalog, hajadonfővel futó költőt, kengyelébe emelte s vagy két puskalövésre vitte. Azonban négy lovas muszka sarkukba érvén, elbocsátja (Petőfi) a kengyelszíját s leugorván e szókkal:
„Bocsáss, engem az Isten sem ment meg”
(tehát még ekkor is káromkodott?) balfelé a kukoricásba futott le”, de a muszkák utolérték és lekaszabolták. (379. o.)
Látjuk tehát, hogy kivétel nélkül minden forrás szerint utoljára fegyvertelenül, sorsa elől kétségbeesetten, pánikszerűen, hajadonfővel menekülve látták Petőfit, vagyis homlokegyenest ellenkező állapotban azzal, mint amit versében magáról megálmodott, kívánt és – olyan rosszul – megjövendölt. Nem csoda, hogy mindezek láttára még Illyés Gyula is ironikusan jegyzi meg (Petőfi, 329. o.):
„Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni, de most nem akart meghalni.”
Petőfi nem meghalni, hanem életét megmenteni ment Bemhez a harctérre. A szabadságharc áldozata lett, de nem hősies önfeláldozás és elszántság, hanem szerencsétlen véletlen következtében. Nem a csaták hevében, a szabadságért, melyet istenének nevezett, vagy hazájáért, melyet „imádott”, hanem ijedt menekülés közben életét féltve és mentve. A jóakarat azonban, melyet költői lángelméje szerzett meg és biztosított részére, ezeket a „kis” különbségeket nem vette észre, hanem még legendássá tette hírnevét. Tisztelte a magyar közvélemény, hogy eszméiért életét is „gondolkodás nélkül” feláldozta. (Pedig, Istenem, mennyit gondolkodott, sőt töprengett, csak hogy életét ne kelljen feláldoznia! Mennyit tépelődött, hogy Mezőberényben maradva lesz-e biztosabb az élete vagy a hadseregnél, s ha ez utóbbinál: a legendás Damjanich mellett Arad várában-e vagy pedig inkább „a világ legnagyobb hadvezérénél”, Bemnél!) Az pedig, hogy „dicső végét” oly „látnoki” módon előre megmondta, csak betetézte a személye iránti hódolat.
Remélem, senki se magyarázta bennünk rosszmájúságra, hogy mi nem egészen ebben a szellemben ismertettük halálát. Mi csak az igazság követelményének tettünk eleget, mikor elmondtuk róla azt, amit szükségesnek tartottunk. No meg annak az erkölcsi követelésnek is, hogy ne olyan embereket állítsunk követendő erkölcsi eszményképekként a magyar ifjúság elé, mint amilyen Petőfi volt. Semmiképpen se kívánatos, hogy a magyar ifjakból olyan emberek legyenek, mint Petőfi. Az kívánatos volna, hogy olyan költőink és általában olyan tehetségeink legyenek, mint amilyen ő volt. De hát a tehetséget kapjuk, nem pedig szerezzük s ez éppen a költői tehetségre áll legjobban (poéta nascitur) [született költő]. E tekintetben tehát semmi értelme sincs, hogy az ifjúságot Petőfi követésére buzdítsuk.
Annál több értelme van azonban annak, hogy buzdítsuk, ne legyen olyan ember, mint Petőfi. Ha a haza vagy nemes eszmények megmentéséről van szó, ő legyen szívesebben és hősiesebben katona, mint ő volt. Legyen áldozatosabb, mint ő volt. Egyszóval olyan legyen, amilyennek ő a hazafit verseiben lefestette, ne pedig olyan, mint amilyenre ő tényleg példát adott.
Ne legyen sose túlzó vagy egzaltált, mint Petőfi volt. Az esze, ne pedig a fantáziája, a képzelőereje, túláradó fantáziája után menjen, mint Petőfié. Tudjon fegyelmet tartani és engedelmeskedni, épp annyira, amennyire ő nem tudott. Ne gondolja, hogy mindenki önző, csak ő nem; mindenki ostoba, csak ő nem. S ne gondolja azt se, hogy ő mindenki másnál okosabb, tehát ő azért van, hogy irányítson, más pedig azért, hogy irányíttassa magát.
Ne fogja rá a nemzet vezetőire túl könnyen az alkalmatlanságot és még kevésbé az erkölcsi alkalmatlanságot. De még ha az ő elítélésükben nem is tévedne, akkor se gondolja sose azt, hogy mások önzése és érdemtelensége őt is feljogosítja arra, hogy ő se törődjék többé semmivel, s ha mások elárulják a hazát és az egyedül üdvözítőnek gondolt eszméket, akkor ő se köteles többé értük küzdeni.
Ne gondoljuk, hogy a lángelmével mindig együtt jár az erkölcsi nagyság is, mert – különösen a művészi lángelmékre vonatkozóan – éppen az ellenkezőt tekinthetjük majdnem szabálynak. A lángelme majdnem mindig idegrendszeri abnormitással jár, ami pedig többnyire erkölcsi fogyatékosságokat jelent.
Ha a legnagyobb magyar költőnek szabad volt „papfalónak” lennie, akkor az igazságnak is meg a szabadságnak is legelemibb követelménye, hogy a magyar papnak is szabad legyen arra rámutatnia, milyen jellemek ezek a magyar papfalók még akkor is, ha Petőfi Sándor a nevük és még a magyar pap is rajong a verseiért. Még azt is megfontolásra ajánljuk az olvasónak, hogy a mi nagy Petőfink nem éppen azért volt-e ennyire gyönge jellem, mert papfaló, azaz a katolicizmus ellensége volt, illetve nem azért lett-e papfaló és az Egyház ellensége, mert ennyire gyönge jellem és ennyire ösztöneinek rabja volt?
Hogy Petőfi nem volt katolikus, nem szégyene a magyar katolicizmusnak. Hogy protestánsnak született, nem dicsősége a magyar protestantizmusnak. Először is, mert művészi lángelméje semmi összefüggésben sincs felekezeti hovatartozandóságával, másodszor, mert véletlenül éppen nem magyar protestánsnak született a legnagyobb költő, s ez is mutatja, hogy Petőfiben a költő és a protestantizmus találkozása nem okozati összefüggésben van egymással, hanem ez a találkozás merő véletlen. Harmadszor, mert a katolikus reverzálisadással Petőfi úgyis önmaga tagadta ki magát abból a protestáns közösségből, melybe akaratán kívül beleszületett.
Hogy katolikusellenes, sőt „papfaló” volt, az se szégyen se a katolicizmusra, se a papságra, mert hiszen éppen azért volt tele olyan sok hibával és erkölcsi ellentmondással, mert papfaló volt. Ha katolikuspárti és papbarát lett volna, vagyis ha jó sorsa olyan papokkal hozta volna össze, akik meg tudták volna vele ismertetni és szerettetni a katolicizmust, akkor veleszületett és abnormis idegzetével járó hibáinak nagy részét is megtanulta volna levetkőzni s lángelméjén kívül még jellemével is a magyar ifjúság példaképe lehetett volna, aminek mi örültünk volna a legjobban.
Azt a Petőfit ugyanis, aki 1849. július 31-én a segesvári csatatéren elesett, illetve – mert ez az állítás is már eszményítés eredménye – a segesvári csata utáni általános menekülésben áldozatul esett (mert Petőfi éppen nem csatában esett el), élvezhetjük, sőt bámulhatjuk is, mint költőt, de Isten mentsen attól, hogy mint embert és mint hazafit is példaképül állítsuk a magyar ifjúság elé. Ezt csak akkor tehetjük, ha sok mindent elhallgatunk róla és sok mindent nem az igazságnak megfelelően mondunk el róla, ez pedig a mai erős kritikai szellem és a tekintélynek lehanyatlásának korában tovább már úgysem tartható. Az igazsággal ellenkezik ugyanis, aki pedig az igazsággal szemben ír vagy beszél, annak előbb-utóbb meg kell szégyenülnie.
Legfeljebb arról lehet tehát szó, hogy Petőfi életét ismertetve rámutassunk arra, hogyan nem szabad egy magyar embernek viselkednie s mennyire végzetes az egyénre is, a hazára is, ha valaki önmagának a bálványa és ha bábként dobja oda magát szenvedélyei, különösen önteltsége és hiúsága rabjául. Petőfi azonban ilyen ember volt. Önimádatában azt hitte, hogy a hazát szolgálja, pedig azt várta, sőt meg is követelte, hogy mindenki őt szolgálja, Kossuthtól kezdve és a hadügyminiszteren át folytatva és a tűzmesteren végezve. A katolikus papságra is azért haragudott, mert tőlük még a lángelméktől is megköveteli, hogy Istennek szolgáljanak. Ezért gyakori a katolikus lángelmékben, hogy az Egyház ellenségei lesznek (Voltaire, Victor Hugo, Zola, Boccaccio, sőt részben még Dante is), sőt sokszor még nyíltan is hitehagyottakká válnak (Bartók, Jósika Miklós, Kodolányi, Heine).
Mikor Petőfi a barátja (Váradi Antal) esküvőjére, mint a vőlegény tanúja, Esztergomba utazott, felháborodott, hogy a pap addig nem volt hajlandó az esketést elvégezni, míg a reverzális – mert Váradi kálvinista volt – nem lesz rendben. Ő azt tartotta, hogy egy olyan esküvőn, melyen ő a tanú, őt nem lehet megvárakoztatni. Őt akkor is udvariasan ki kell szolgálni, ha az Egyház törvényeivel ellenkezőt kíván.
Petőfi hibáira rámutatni nem hazafiatlanság, nem is sárba tiprása a nemzeti hősöknek, hanem az igazság, tehát egyúttal a haza iránti kötelesség is. Ahogyan a nagy emberek nagy tettein okulni kell és lehet, épp úgy áll ez a fogyatékosságaikra is. Leleplezésük nélkül pedig ez lehetetlen.
(Szent Korona Rádió – Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme XI. 324-330.)