Az iskolákban egészen kicsi kortól tanulják azt a gyerekek, hogy Petőfi Sándor a hazafiasság megtestesítője, valamint a magyar heroizmus mintapéldájának állítják be. Előzőleg Petőfi származásával, nagyságával, lelki betegségével foglalkoztunk. Ezúttal a költő jellembeli szégyenvallását mutatjuk be.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
A szintén lutheránus Wachot lapjába dolgozik, s mivel anyagilag ezáltal biztosítva van, nem fér a bőrébe, senkihez nem alkalmazkodik, minden más szépirodalmi lap szerkesztőségével összeveszik. De hamarosan összeveszik magával Wachottal is s így oda jut, hogy egy lapban sem írhatott. Világos ugyanis, hogy arról, hogy akikkel előbb összeveszett s akiket gőgjében már vérig sértett, azokhoz most újra közeledjék és kibékülni próbáljon velük, szó se lehetett. Oda jutott tehát, hogy ő maga zárta el maga elől minden megélhetési forrását, de egyúttal minden irodalmi működés lehetőségét is. Lehetetlen helyzetében úgy segített magán, hogy barátaival, a legtehetségesebb akkori írókkal, megalapította a tízek társaságát.
Elhatározták, hogy ők maguk adnak ki egy lapot s becsületszavukat adják, hogy többet semmiféle más lapba nem írnak. De tervük nem sikerült, mert a meglevőkre való tekintettel nem kapnak új lap alapítására engedélyt. A dolog vége aztán az lett – mi is lehetett volna más? –, hogy mégiscsak a régi lapokba írnak, vagyis megszegik becsületszavukat. Hogy e gyerekes és szégyenletes viselkedésük olyan finoman oldódott meg, hogy a legtekintélyesebb lap szerkesztője maga szólította fel őket, hogy az irodalom érdekében álljanak el elhatározásuktól s ők csak e megtisztelő felszólításnak engedelmeskedtek, mikor mégiscsak írtak, keveset szépít azon, hogy a becsületszavukat, mégpedig a nyilvánosság előtt adott becsületszavukat szegték meg a felszólításnak való engedelmességükkel. Becsületszavukat ugyanis nem arra adták, hogy addig nem írnak, míg erre fel nem szólítják őket, hanem hogy egyáltalán nem.
Aztán ott van Petőfi családja eltartására a másik mód: apósa. Dúsgazdag lányt vett el a költő s ilyenkor nem szégyen, sőt természetes, ha a gazdag szülők anyagilag támogatják férjhez ment lányukat, kivált mikor kívüle még csak egy lányuk van. Petőfi azonban, aki erre az anyagi támogatásra jobban rászorult volna, mint bárki más, még vőlegény korában gondoskodott róla, hogy ebből se lehessen semmi, mert leendő apósával szemben is úgy viselkedett, hogy minden kibékülést és rokoni szeretetet egyszer s mindenkorra lehetetlenné tett.
Arról ugyanis szó se lehet, hogy a hibát vagy a hiba nagyobb részét e tekintetben Szendrey Ignácban keressük. Hiszen a jó Szendrey még így is házat vett lánya részére Debrecenben. Az ugyanis, hogy egy dúsgazdag apa, akinek csak két gyermeke van, nem akarja hozzáadni egy biztos megélhetési forrással nem rendelkező, állandóan kóborló, a lekötöttséget s a szívós, állandó munkát nem szenvedő, alacsony származású, lehetetlen modorú és külsejű költőhöz, az természetes. Ilyenkor a vőlegényjelölt kötelessége megnyerni a házasságnak a szülőket. Ha lányuk szerelme az övé s a házasságot úgyse tudják megakadályozni, tíz közül kilenc esetben úgy is belenyugodnak a szülők a változtathatatlanba, s különösen az unokák megjelenésével minden jóra szokott fordulni.
Szendrey Júliát nem tagadta ki az apja azért, mert Petőfi felesége lett, de Jókait kitagadta az anyja azért, mert Laborfalvy Rózát katolikus reverzálissal vette el. Mégis Petőfi, noha fiú is lett a családban, ami a Szendrey-családban különösen nagy öröm volt, mégse tudta, mert nem is akarta magának Szendreyt megnyerni. Ellenben Jókaiéknál sose volt gyerek, Laborfalvy Róza mégis úgy megnyerte magának az öreg Jókainét, hogy később otthon Komáromban vendégeinek mindig a menyéről beszélt, azzal és annak ruháival dicsekedett, a fiának pedig azt írta, hogy jobb, hozzáillőbb feleséget még lámpával se találhattak volna. Mennyire másképp viselkedett hát Laborfalvy Róza, mint Petőfi!
Vagy ott volt Petőfiék részére a harmadik megélhetési mód: a tiszti fizetés. Olyan szükségük volt rá, mint a betevő falatra, hiszen már hárman voltak, a gyerekről is gondoskodni kellett, s mégis, alig hogy kinevezik, Petőfi már le is mond gőgjében tiszti rangjáról. Neki inkább nem kell a tiszti fizetés, mintsem a katonai előírást megtartsa, feljebbvalói iránt épp olyan tiszteletet mutasson, mint más tiszt és nyakkendősen és katonai fegyelemmel jelenjék meg a hadügyminiszter előtt.
Hát csak annyira szerette Petőfi az ő “imádott” feleségét, a “feleségek feleségét” és fiát, hogy még csak egy nyakkendőt se volt hajlandó feltenni az ő nyugodt, úri megélhetésük kedvéért és még egy másodpercre se tudta befogni a száját vagy egy kissé tűrni vagy megalázkodni legalább az ő kedvükért?
Önérzetsértő nagyobb megalázásról úgysem beszélhetünk, hiszen a jóságos Mészáros Lázi bácsiról volt szó, nem például a gőgös, kegyetlen, szeszélyes Görgeyről. (Milyen szerencséje Petőfinek, hogy nem vele különbözött össze! Igaz, hogy Görgey Klapkával szemben pártul fogta s emiatt szegény Klapka nem is kapott a sértésért elégtételt. De ne feledjük, hogy Petőfi nem Görgeyt sértette meg. Mi lett volna azonban akkor, ha vele viselkedik úgy, mint Klapkával?)
Azt is jól láthatjuk mind Mészáros, mind Klapka feljegyzéseiből, hogy Görgey az ügyben egyszerűen önzően cselekedett. Tudta, hogy Petőfi mekkora hatalmat jelent a közvéleményre való hatása miatt, s mivel nem őt sértette meg, hanem Klapkát, a közvéleménynek való hízelgésből eltűrte a nagy igazságtalanságot és megtorlatlanul hagyta Klapka becsületének tűrhetetlen sérelmét.
Mind Mészáros, mind Klapka emlékezéseiből jól láthatjuk, hogy ők maguk is mennyire nagy embernek tartották Petőfit s ezért mennyire csínján bántak vele. Nem kellett volna tehát Petőfinek semmi különleges megalázkodást gyakorolnia, csak a kihívástól kellett volna tartózkodnia, hogy jó viszonyban lehessen velük. Petőfi azt se tudhatta előre, hogy Klapka nem kap elégtételt s így ő és családja nem válik egészen kenyértelenné.
Ő mindezzel nem törődik, mert őt már az is vérig sértette, hogy ő csak százados (azért próbált ő is legalább őrnagy lenni, még ha törvénytelenül is), azok pedig, akikkel dolga van, tábornokok, s hogy neki kell azok előtt megjelennie, nem pedig azoknak őelőtte.
Mikor aztán Bem – önkényesen, törvénytelenül, katonai fegyelmet, igazságot és a tábornoktársai iránti köteles tekintetet sutba dobva – mégis segít rajta, újra kinevezi és így fizetéshez juttatja, a legelső tábornoki kihallgatása alkalmával újra lemond rangjáról, újra az utcára dobja a tiszti fizetést és családja megélhetését, tehát újra kész nyomorba taszítani családját, sőt feleségét özveggyé, fiát árvává is kész tenni, mert hiszen Klapkának holmi lövést is emleget, mint láttuk.
De hát joggal kérdezzük: szerette hát ez az ember a feleségét és azt a kis Zoltánt? Igen, kétségtelenül: csak önmagát, a gőgjét még náluk is százszorta jobban szerette. Megalázkodni, alkalmazkodni sem a haza, sem pedig az ő kedvükért nem volt hajlandó. Természetesen nem azért, mert nagy ember volt, hanem azért, mert ebben a tekintetben nagyon is kicsi, illetve mert beteg idegzetű, terhelt ember volt.
Hogy ne kelljen elismernie fogyatékosságát (mert benne nem lehetett fogyatékosság), bebeszélte magának, hogy őbenne nagyság: önérzet, az elveihez (“szentséges” elveihez) való ragaszkodás, a szolgalelkűség utálata, tehát csupa kiválóság van. Ő nem azért nem alkalmazkodik, mert nem tud, mert nincs elég erős akarata, hanem mert becsületével ellenkezik, hogy a sértéseket zsebre vágja.
Csakugyan önmagát festette meg “Az apostol” Szilveszterében, aki szintén proletárhős, mint ő, de azért szintén nyomorban él családjával együtt, mint ő, sőt gyermeke még éhen is hal, szintén apjának beteges gőgje miatt, amelyből azonban “hős” apja bűn helyett erényt csinál s azt hiszi, hogy nem ő maga döntötte nyomorba a családját, hanem a társadalom, a papok és az urak gonoszsága.
Monomániája [rögeszméje], hogy azok rosszak, ő pedig jó; azok nem is lehetnek jók épp úgy, mint ahogyan ő nem lehet rossz. Élete fő elve tehát azok gyűlölete és önmaga imádása. Ha ő előttük a kenyérért megalázkodik, számára az a legnagyobb bűn. Ha a gyereke éhen hal, az nem bűn, illetve az is a papok és az urak bűne, a feudális vagy kapitalista társadalomé, de nem az övé. Pedig hát az ország urai még megalázkodást se kívántak tőle, hanem mindössze csak annyit, hogy ne úgy kérjen tőlük kenyeret, hogy mindjárt inzultálja [sértegeti] is őket.
De azt se vette észre Petőfi, hogy ő e viselkedésével nemcsak felesége és gyermeke, hanem öreg szülei ellen is vét, akik az ő támogatására szorulnak, de akiket ő a vad viselkedése miatt sose tudott támogatni igazán.
De ha feleségért, gyerekért, szülőkért nem, legalább a hazája és az elvei kedvéért kellett volna Petőfinek magán uralkodnia. Ő ugyanis nem úgy tette le a tiszti rangját, hogy utána közlegényi sorban szolgálja hazáját és vele elveit, hanem természetesen úgy, hogy magát a harcteret is otthagyta. De akkor, mikor a haza, a magyarság, a demokrácia, sőt “a világszabadság” sorsa és “egész Európa jövője” dőlt el (mert ő azt gondolta), félrevonulni és másoknak adni át a teret: küzdjenek ők, szenvedjenek, ontsák vérüket, haljanak meg az ügyért mások: minden, csak nem hazafiság, az elvekhez való hűség vagy hősiesség.
Petőfi csak úgy lett volna hajlandó szolgálni a hazát és elveit karddal is, ha közben nem kell megalázkodnia, ha nem kell maga felett urat elismernie, ha nem kell kimutatnia, hogy a tábornok több mint az őrnagy, illetve százados. De kérdem: hazafi-e az, aki csak feltételekkel s kivált ilyen lehetetlen feltételekkel hajlandó szolgálni a hazát?
Aki így gondolkodik, sőt még így is cselekszik, az bizony nem mondhatja el magáról, amit pedig Petőfi szóval elmondott:
“Tied vagyok, tied hazám, e szív, e lélek!”
Az ilyen ember a gőgjéé, nem pedig a hazájáé.
Még jobban kitűnik Petőfi gyarlósága, mikor azt látjuk, hogy ő, aki nem tudott és nem akart rangot elismerni és állásnak tiszteletet adni, a maga rangja és állása iránt bezzeg megkövetelte a tiszteletet azoktól, akiket sorsuk azzal sújtott, hogy az övénél alacsonyabb rangban voltak. Ez egyébként természetesen következik mindabból, amit eddig Petőfiről megállapítottunk. Aki ugyanis kevély fölfelé, az még kevélyebb, vagy legalábbis ugyanolyan kevély lefelé is. Ugyanaz a gőg követeli meg ugyanis az alattvalók részéről a tiszteletet, amely a feljebbvalónak járó tisztelet ellen tiltakozik. Amennyire nehéz a feljebbvaló előtt megalázkodni, épp oly nehéz az alattvaló tiszteletlenségét eltűrni s büntetlenül hagyni. Sőt ez még nehezebb, mert itt gőgünket még az igazság is támogatja.
Ferenczi beszéli “Petőfi életrajza” c. munkájában (III., 367. o.), de Petőfi életét ismerők között egyébként is köztudomású, hogy mikor Petőfi élete végén utoljára vonult az erdélyi harctérre meghalni, Székelyudvarhelyen egy udvarba, ahol kutat látott, bement vizet inni. Mivel őrnagyi egyenruhája, mely mint láttuk, még nem is illette meg, még nem készült el, civilben volt, vászonruhában. Az udvaron honvédtüzérek voltak s Ferenczi kifejezése szerint “egy cseh tűzmester beleköt”. Furcsa, hogy a tűzmester “honvéd” volt, de azért mégis “cseh” volt. Bizonyára ez is csak úgy és azért volt “cseh”, ahogyan és amiért azok is mind “fasiszták” vagy “deklasszált elemek” voltak, akik a kommunista államban feketéztek vagy sikkasztottak. De az se sokat számítana, ha ez a tűzmester valóban cseh lett volna, hiszen Klapka is az volt, sőt – különös – még maga Petőfi is.
Ha az a tűzmester csakugyan cseh volt, Petőfi és a 48-asok szempontjából csak annál tiszteletreméltóbb, hogy mégis a honvédseregben lett tűzmester, nem pedig császárja oldalán. Ez csak azt bizonyítja, hogy cseh létére is Petőfi és Kossuth elvbarátja (nem akarom azt mondani, hogy elvtársa) volt. (Egyébként itt most az is eszünkbe jut, hogy ha a tűzmesternek még a székely honvédek között is csehnek kellett lennie (sőt Komárom honvéd tűzparancsnoka is Aschermann volt), mert bajosan bíztak volna ilyen fontos dolgot még a székely ezredekben is csehre, ha találtak volna megfelelő magyar embert is, semmiképpen se lett volna szabad Petőfiéknek itt fegyveres szabadságharcot kezdeniük, mert hiszen akkor ez már eleve kudarcra volt ítélve.)
Hogy a tűzmester kötött bele Petőfibe, azt még jobban kétlem. Először is: ha cseh volt, nem köthetett bele, mert hiszen nem tudott magyarul. (Azt meg igazán nem gondolhatta, hogy tulajdonképpen a híres magyar költő is cseh, tehát csehül is nyugodtan beleköthet, mert azt is megérti.)
Másodszor, aki Petőfit ismeri, tudja, hogy beléje bajosan lehetett valakinek belekötni, mert ő ilyes esetekben nem nagyon szokott defenzívában [védekezésben] lenni. Nemigen szokta ő megvárni azt, hogy más kössön beléje.
Nagyon valószínű, hogy maga Ferenczi is csak azt érti a “belekötése”, hogy a költőt ruhája után teljes joggal civilnek gondolta s ezért nem olyan hangon szólt hozzá, mint amelyen őrmesternek őrnaggyal beszélnie szokás. Egyetlen bűne tehát csak az lehetett, hogy a civil ruhás Petőfinek nem adott őrnagyi tiszteletet. Ő ugyan mint százados, még a tábornokoknak és hadügyminisztereknek se adta meg, de hát ő Petőfi volt, az meg csak egy “cseh tűzmester”.
A tábornokok azonban egyenruhában voltak s Petőfi egyébként is jól tudta róluk, hogy kicsodák, míg Petőfi civilben volt és a szegény cseh tűzmester igazán nem tudhatta, hogy milyen nagy úrral van dolga. Mészárosnak és Klapkának tehát joga, sőt kötelessége volt Petőfitől tiszteletet követelni, de civil ruhás és ismeretlen őrnagynak nem jár a katonai tisztelet még akkor se, ha őrnagyi kinevezése olyan rendben lett volna, mint amennyire Petőfié nem volt rendben.
Petőfi nem volt őrnagy. Igaz, hogy Bem kinevezte, de ilyen joguk a tábornokoknak csak harc közben volt különleges vitézség esetében, hogy az azonnali megjutalmazással növelhessék a csapatok jó szellemét. De utólag ilyenkor is kérni kellett a hadügyminisztériumtól a kinevezés jóváhagyását s míg kinevezését onnan meg nem kapta az illető, előlépése nem volt végleges.
Petőfit azonban Bem nem harctéri vitézségéért tette őrnaggyá, mert Petőfi harcban tulajdonképpen nem is vett részt soha. Beosztása nem ilyen természetű volt, s Bem egyébként is azt tartotta (ebben igaza is volt), hogy a költő hivatása nem ez s annak életét kímélni kell. De Petőfit éppen ezért nem is léptethette elő maga a tábornok.
Petőfi százados volt, nem őrnagy, de a rangkórságot annyira lenéző költő mégis őrnagyi egyenruhában ment a hadügyminiszteri kihallgatásra s utána (tehát tiszti rangjáról való lemondása után) is őrnagyi egyenruhában látták.
De Petőfi százados se volt, mert hiszen századosi rangjáról is lemondott már kétszer is: először Mészárosnak, azután Klapkának s ez akkor a hivatalos lapban is megjelent már. Kilépett még a honvédségből is s ezt szintén írásban is bejelentette a hadügyminisztériumnak. Petőfi tehát akkor, mikor abban a székelyudvarhelyi házudvarban a “cseh” tűzmestertől magának az őrnagyi rangnak megfelelő tiszteletadást követelte, tiszt, sőt egyáltalán katona se volt. De hiszen éppen azok szokták a rangjukat, hatáskörüket és a vele járó jogokat követelni, akiknél ez kétséges (Petőfinél még kétséges se volt), hogy jár-e nekik. Mivel azonban Petőfi civil ruhában volt, a tisztelgés akkor se járt volna neki, ha a valóságban őrnagy lett volna.
Petőfi azonban, mint ez nála már természetes, olyan hangon és olyan sértő önérzettel utasította rendre a tűzmestert és követelte meg tőle az ő őrnagyi rangjának járó tiszteletet, hogy az őrmesterben is felébredt az önérzet s csak azért se volt hajlandó a civil ruhás állítólagos őrnagy semmivel sem bizonyított rangját tudomásul venni. Ő természetesen aligha tudta, hogy Petőfi őrnagyi rangja is törvénytelen, sőt már régen nem is tiszt, de azt látta, hogy a ruhája nem tisztre vall, tehát teljes joggal tagadta meg a tisztelgést. Az is lehetséges, hogy a vékonydongájú fiatal civilt letegezte s azt mondta neki: fogd be a szádat. (Bár – ismétlem – nem tudom elképzelni, hogy mondhatta mindezt, mikor cseh volt.) Ferenczi a tűzmester ittasságát is emlegeti. Ha ez igaz, akkor nem is volt más bűne, mint csak az, hogy ittas volt, mert az ittas ember egyébként nem beszámítható.
Petőfi felháborodott önérzete azonban hívatja az illetékes tisztet (sajátságos, hogy Mészáros és Klapka önérzete iránt mégse volt semmi érzéke), közli vele, hogy ő kicsoda, letartóztatja vele a tűzmestert, hogy végül tudomása legyen róla, hogy kibe kötött bele. Megindíttatja az eljárást, mely természetesen Bem elé került.
Bem, hogy Petőfinek elégtételt adjon és hogy az elégtétel minél alaposabb legyen, már másnap főbe löveti a szerencsétlent. Világos, hogy Petőfi előtte Bemnél “mindent elkövetett”, hogy “kegyelmet nyerjen számára” (nem kegyelem kellett volna annak a szerencsétlennek, hanem csak igazság), de hasztalan. Bem azzal érvelt, hogy nem lehet kegyelmet gyakorolni, mert minél nagyobb a veszély, a fegyelem annál fontosabb. (Illyés: Petőfi, 319. o.)
Képmutatóbb választ aligha adhatott volna. Itt ugyanis nem fegyelemről volt szó, hanem Bem részéről a Petőfinek való kedveskedésről egész a cinizmusig, a vérlázító kegyetlenségig és a felháborító igazságtalanságig, a gyilkosságig. Tekintettel ugyanis arra, hogy az a Petőfi, akibe a tűzmester “belekötött”, civilben volt, a tűzmestert legfeljebb részegségéért lehetett volna megbüntetni, ha ugyan csakugyan részeg volt. De részegségért, tekintve, hogy “pechjében” éppen egy híres ember iránt volt tiszteletlen, legfeljebb pár napi fogdát kaphatott volna.
Hogy Petőfi megpróbálta már úgyis mélyen megalázott ellenfele életét megmenteni, semmi különös jót nem jelent. Hiszen Bem kegyetlensége és lelkiismeretlensége itt oly fokú volt, hogy az emberi érzésnek szükségképpen meg kellett rettennie láttára. Ha Petőfi még ezt is szó nélkül vette volna tudomásul, mindenki előtt befeketítette volna emlékezetét. A közbenjárás tehát már csak jól felfogott érdekében, önzésből is kötelessége volt. Egyébként azt hiszem, mindenki egyetért velem abban, hogy Petőfi kérhette volna a tűzmesternek a kegyelmet Bemtől olyan hangon és olyan módon is, hogy meg se tagadhatta volna. Mint látjuk, Petőfi nem így kérte.
Ez a kis eset megmutatja azt is, ki volt Bem és hogy milyen keveset számított nála egy emberélet még akkor is, ha ez az emberélet a maga emberei egyikének élete volt. De mutatja azt is, milyen sokat számított nála az “igazságosság”. Neki az, hogy Petőfi iránt szeretetét kimutassa, sokkal fontosabb volt, mint az, hogy igazságos legyen, még ha igazságtalansága egy emberéletet követelt is.
De jól jellemzi magát 48-at is. Az is az ember, az egyszerű ember, a nép fiai megbecsülésének jegyében indult meg, akár a “népi demokráci”, melynek jelszava volt, hogy “legfőbb érték az ember”. Petőfi is hogyan felmagasztalja versben a szegényt, hogyan hangsúlyozza jogait a hatalmasokkal szemben! Petőfi is hogyan gyűlölte azt a régi világot, melyben a földesúrnak pallosjoga volt. Az elvekből aztán így lett valóság. Ő csakugyan pallosjogot gyakorolt proletár létére.
Pedig hát olyan könnyen elintézni egy ember életét, mint Bem a “cseh” tűzmesterét (vagy Damjanich a két plébánosát) elintézte, még a régi feudális világban se lehetett a jobbágyélettel. Vagy ha lehetett volna, akkor se csinálták volna, mert akkor még lelkiismeretük volt az embereknek, mert keresztények voltak. 48-ban már nem engedte meg a törvény azt, amit a középkorban még megengedett, de azért mégis szemrebbenés nélkül megcsinálták, mert a forradalom még a maga törvényét se tartja meg soha és egyébként is mi sem könnyebb, mint mindenre kádenciát [szépen hangzó feleletet] találni.
Minél nagyobb a veszély – hangzik Bem kádenciája –, a fegyelemnek annál nagyobbnak kell lennie. Mivel az ország végromlásban van s az emberek ezrével hullanak érette, csak természetes, hogy azt, aki még nem hullott el, mi is átküldhetjük a másvilágra azért, mert nem volt hajlandó tisztnek elismerni azt, aki nem volt az, mert rangjáról már rég lemondott s aki nem volt hajlandó tisztet látni abban, akiben nem is láthatott, mert hiszen polgári ruhában állt előtte.
Ellenben a “nagy veszélyben nagy fegyelemre van szükség” elvét már kissé több joggal érvényesíthette volna Mészáros vagy Klapka Petőfivel szemben (ha nem lett volna a neve Petőfi, még agyonlövetés alakjában is), mert ő nem véletlenül, nem is részegen, nem is a polgári ruhától megtévesztve s nem is csak egy állásőrnagyi tekintélyt sértett meg, hanem tudatosan, készakarva és ráadásul ország-világ előtt a legmagasabb katonai tekintélyt, és amelyért, mivel nagy volt akkor a veszély és végeredményben minden baj oka a fegyelmetlenség volt, csakugyan igazságos s megokolt lett volna példásan és elrettentően büntetni.
Hogy Petőfi mégis életben maradt, sőt semmi büntetést se kapott, sőt Klapka se kapott semmi elégtételt a neki utána még írásban is beadott (tehát nem mondhatjuk, hogy csak a hirtelen indulat miatt elkövetett) sértésekért, az az igazság sérelmére történt. De hogy viszont a Petőfit megsértő tűzmester agyonlövetett, az az igazságnak még ennél is felháborítóbb megsértése volt.
Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
Tisztelkedve megyen el mellettem;
Én pirúlok, gondolván magamban:
Nincs igazság, nincs igazság ebben.
Nekünk kéne köszönteni őket,
Mert minálunk sokkal többet érnek. –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Így írt jó Petőfi Sándor (Tiszteljétek a közkatonákat!, Debrecen, 1848). Az imént láttuk, hogyan tett. Írni, szép elveket hirdetni ugyanis sokkal könnyebb, mint a szép elveket meg is valósítani. Ez utóbbit a Krisztus iskolájában lehetett és kellett volna megtanulni. Hol volt azonban Petőfi a Krisztus iskolájától? Pedig aki “beléje kötött”, nem is közlegény, hanem tűzmester volt, s a tűzmesterekben a honvédség körében olyan hiány volt, hogy a csehektől kellett őket kölcsönkérni!
Hogy Petőfinek egész lénye, egész lelkivilága, sőt még elvei és meggyőződése is mennyire egocentrikus volt, s viselkedése végeredményben mennyire a hiúságától és az embereknek vele való bánásmódjától függött, jól mutatja Bemhez való viszonya s róla alkotott meggyőződése is. Petőfi Bemet nemcsak szerette, hanem imádta, s nemcsak imádta, hanem egyúttal lángelmének és a világ legnagyobb hadvezérének tartotta. Ennyire hálás volt iránta! Aki ugyanis Petőfivel jól bánik s még a hadügyminisztériummal szemben is pártul fogja, még akkor is, ha nincs igaza, az nemcsak jó ember, hanem egyúttal – ha hadvezér – a világ legnagyobb hadvezére is.
Petőfinek végtelenül jól esett, hogy mikor a tábornokokkal és a hadügyminiszterekkel összeveszik, sőt vérig sérti őket, akkor talál egy másik tábornokot, aki pártul fogja és a többi tábornoktól megvédi, s ráadásul olyan tábornokot talál, aki törvényre, szokásra, illemre elvből nem ad semmit, s ezért még Petőfit is meg tudja védeni.
Mi is lett volna belőle, ha nem akad egy Bemje? Hisz oda jutott már, hogy csak az öngyilkosság vagy a megőrülés között választhatott. Hogy aztán az ilyen Bem-féle pártfogás mennyit árthatott a hazának, a fegyelemnek és a hadseregnek, hogy szükségképpen együtt járt a tábornokok közti állandó veszekedéssel; hogy elvette a kedvét a munkától a becsületes embereknek, azzal Petőfi nem törődött. Egocentrizmusa nem engedte, hogy törődjék vele.
A goromba és meg nem alkuvó Petőfi, ha érdekei úgy kívánták, hízelegni is jól tudott. Ezért Bem részéről se volt önzetlen az iránta való túlságos jóakarat. Petőfi ugyanis viszonzásul megénekelte és égig magasztalta verseiben Bemet, s ez Bem hiúságának igen jól esett. Petőfinek arra is volt gondja, hogy amit Bemről írt, Bem is olvashatta. Róla szóló verseit német fordításban ő maga szokta felolvasni neki.
Mikor legutoljára ment a harctérre meghalni, Bemmel való találkozását így írja le feleségének:
“Bemmel Vereckén találkoztam. Megálltam hintaja mellett s köszöntem neki. Ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait. Én fölugrom, nyakába borultam és összeölelkeztünk és csókoltuk egymást. Mon fils, mon fils, mon fils! [Fiam!] – szólt az öreg sírva.”
Petőfi hiúságának nagyon jól esett, hogy a körülálló népség (így lekicsinyelve: “népség”) azt kérdezte erre Egressy Gábortól, hogy fia ez a generálisnak? Mivel beteg idegzete nem tudott ellenni siker, dicsőség, ünnepeltetés, a mások fölé emelkedés nélkül és ezekre is épp oly túlzottan reagált, mint a megbántásokra vagy ellenszenvnyilvánításra, Bem e kitüntetése, s hogy úgy bánt vele, mint a fiával és ennek mások is tanúi voltak, “áradó jókedvre hangolta. Egész nap versben beszélt, utánozta Bem beszédmódját”, szóval madarat lehetett volna vele fogatni.
De, noha szentül meg volt győződve, hogy egész élete elvei szerint igazodik, Petőfi egocentrizmusa olyan betegesen nagy volt, hogy még meggyőződését is ez irányította s valakit aszerint tartott derék vagy kiváló, hitvány vagy tehetségtelen embernek, hogy vele hogyan bánt.
Jóbarátja, Egressy Gábor írja “Törökországi napló”-jában (5. o.), hogy a Bem és Petőfi közti rendkívüli meleg viszonyt egyáltalán nem zavarta az, hogy Bem arisztokrata volt és monarchista, Sándor pedig demokrata és republikánus. Pedig láttuk, hogy “szentséges elvei” miatt másokkal Petőfi azonnal ölre ment.
Bem csatáiról beszélve – folytatja Egressy –, minők Sándor szerint a világtörténelemben még elő nem fordultak (szegény világtörténelem!), elragadtatásában Bemet minden idők legnagyobb emberévé emelte. Efölött vita támadt köztünk, a legelső komoly vita, minthogy én szintúgy el vagyok fogulva Shakespeare iránt, mint ő az öreg iránt.
Csak az a baj, hogy Shakespeare-t mások is a világ legnagyobb drámaírójának tartják, de ki tartja (épeszű ember) Bemet nem a világ, hanem akár csak Magyarország vagy a XIX. század legnagyobb hadvezérének?
Aki tehát Petőfihez jó volt, az egyúttal nagy ember is volt. Arra Petőfi nemcsak kutyáját, hanem a hazáját is nyugodtan rábízta, sőt még az egész világ sorsát is. Az, ha szónok volt, a világ legnagyobb szónoka, ha hadvezér, a világ legnagyobb hadvezére volt, sőt olyan csatákat vívott, amilyenek a világtörténelemben eddig még nem is fordultak elő. Hogy is ne! Hiszen ez a világraszóló hadvezér neki könnyezve mondta háromszor egymás után, hogy “mon fils!”, tehát vele együtt ő is bevonul a világtörténelembe is az irodalmon kívül.
Látni fogjuk majd, milyen vezér volt Bem, de annyit már most is megmondhatunk, hogy a szabadságharc döntő ütközetét, a temesvári csatát, elsősorban őmiatta vesztettük el. Pedig ennek következménye volt minden: Kossuth lemondása és dicstelen menekülése, Görgey diktátorsága és a világosi fegyverletétel.
S Bem ráadásul a temesvári csatát annak ellenére indította meg, hogy Dembinszky, a tőlünk általánosan tehetségtelennek tartott másik lengyel hadvezér, ünnepélyesen figyelmeztette, hogy ne ütközzék még meg. Bem mégis azonnal megütközött, mikor egy-két napi várakozás után egyesülhetett volna Görgey seregével s így erősen megszaporodott erővel vállalhatta volna a csatát. (Igaz, hogy akkor meg Görgeyvel veszekedtek volna a fővezérségért.)
Temesvárnál nemcsak a vezér volt tehetségtelen, hanem a sereg is példátlanul hitvány. Szégyenletes dicstelenséggel vesztett el azonban Bem olyan ütközetet is, ahol a sereg hős volt, csak a vezér volt kétségbeejtően tehetségtelen. Ilyen volt például a Nagyszeben mellett 1849. augusztus 6-án Lüderssel vívott ütközete. A dolgot a Vasárnapi Újság, tehát “hazafias” szempontból ugyancsak megbízható forrás szerint adjuk elő (1881., 42. szám).
“A szebeni csata után Erdélyt meghódítottnak lehetett tekinteni. Bem fényes stratégiai manővere (?) ezúttal nem sikerült. A magyarok veresége teljes volt és vesztesége következő: 3 zászló, 15 ágyú töltényzacskókkal együtt, ezernél több halott, ezernél több sebesült, 34 tiszt, ezek közt a sereg intendánsa [hadbiztosa] és Bem hadsegéde. Az oroszok vesztesége jelentéktelen volt: 13 a legénységből megöletett, 2 tiszt és 44 a legénységből megsebesült. A csekély veszteségnek oka a magyar ágyúk rossz hatásában és abban keresendő, hogy a lovasság támadása megállapodást nem engedett és igen nagy rémületet okozott. Figyelemreméltó, hogy a magyar lovasságnak ez ütközetben való működéséről szó sincs, holott Bem a szebeni lapályon igen jó sikerrel alkalmazhatta volna lovasságát az orosz lovasok támadása ellen, úgyszintén a visszavonulók fedezésére is.”
Szabad lett volna ennyire “nagy rémületnek” keletkeznie Bem annyira legendásnak tartott honvédjei között? Az is érdekes, hogy Bem különösen a tüzérségéről volt híres, a honvédség pedig a lovasságáról. Amint láthatjuk, Bem teljesen elvesztette a fejét s az egészen csúfos eredménynek és a megdöbbentően nagy magyar veszteségnek elsősorban ő volt az oka. Hogy törzstisztjei előre figyelmeztették a veszélyre, de a vezér gőgje és makacssága csak növeli Bem szégyenét.
Bem Fehéregyházán is, ahol Petőfi is elesett, őrült módra 2400 gyaloggal és 250 lovassal ütközött meg 16.000 orosszal. Szép a bátorság és dicsérendő, de amellett józan észre is szükség van. Az őrültség semmiképpen se dicsérendő, amit pedig itt Bem csinált, az őrültség volt. Annak az 1030 honvédnek, akit az ütközet után eltemettek, tulajdonképpen Bem volt a gyilkosa. Mivel pedig maga Petőfi is köztük volt, neki is ő volt a gyilkosa.
Petőfi is azért ment az ő táborába fegyvertelenül, mert vakon bízott a vezérben és tehetségében, s ezért azt hitte, hogy aki Bem mellett van – még akkor is, ha nem mondja neki: “Mon fils” –, az biztonságban van. Bem nem is veszthet el csatát, mert hiszen olyan hadvezér, mint ő, még nem is volt a világtörténelemben. Ilyen hálás volt a mindenben túlzó, rajongó Petőfi az iránt, aki más, “goromba” tábornokok igazságtalanságával szemben megvédte!
Ha Klapkával való ügyét szemügyre vesszük, ismét csak Petőfi szégyenét kell megállapítanunk. Sajátságos, hogy Ferenczi, bár természetesen elismeri, hogy Petőfi is hibázott, hangsúlyozza, hogy Klapka is hibázott vele szemben, sőt azt írja, hogy “a dolog lényegében” Petőfinek volt igaza, nem pedig Klapkának. Azt mondja, hogy Klapka Vécsey megsértése és az ebből folyó tábornoki viszálykodás miatt bűnbakot keresett és ezt Petőfiben vélte megtalálni.
“El volt tehát iránta fogulva; heve és felsőbbséget gyakorolni akaró modora, melyből a katonai gőg sem hiányzott, elragadta… Klapka több formahibát követett el. A költő jogosan érezte bántva magát, hogy szavainak nem hisz… Lemondása és ennek elfogadása után nem volt joga rá a katonai eljárást alkalmazni. Ez kicsinyes erőszakoskodás és hatalmaskodás volt. Viszont mi jogon tartott neki a kibéküléskor leckét a hazafiságból?”
(Mert feljebbvalója volt és mert Petőfi viselkedése ezt a leckét ugyancsak megokolttá, sőt szükségessé tette.)
Hogy Klapka “bűnbakot keresett” Vécsey megsértése miatt, az természetes, hiszen mint hadügyminiszternek, kötelessége volt a bűnöst megállapítani és megbüntetni. Az egész szabadságharcot a vezetők állandó veszekedése tette tönkre, a hadügyminiszternek tehát kötelessége volt, hogy a tábornokok veszekedését megakadályozza, s ezért azt, aki ilyen viszály felidézője volt, felelősségre vonja és megbüntesse. Bem olyan sértő kifejezéseket használt Vécsey tábornokra, amilyeneket még egy közbaka se tűrhetett el. Ez Bem bűne volt, mert Vécseynek ebben a vitában volt legalább annyi igaza, mint Bemnek. De ha Bemnek teljesen igaza lett volna, ilyen durván akkor se lett volna szabad eljárnia.
Ámde Bemnek hirtelen haragjában elkövetett meggondolatlansága nem a nyilvánosság előtt történt, s lecsillapodva bizonyára maga is megbánta indulatosságát. Hogy Vécsey elleni sértései a nyilvánosság elé kerültek, annak egyedül Petőfi gyerekes ítélőképesség-hiánya volt az oka. Petőfinek tudnia kellett volna, hogy Vécsey mint tényleges tábornok, ilyen nyilvános megalázást, sőt meggyalázást még akkor se tűrhetett volna el, ha egyébként az alázatosságra való törekvés meglett volna benne.
Vécseynek tehát egyenesen kötelessége volt felfortyanni és elégtételt követelni. De vele természetesen együtt forrongott a tisztikara is, mely főnöke ilyen durva megsértése miatt egyenesen lemondással fenyegetőzött. Emiatt az ügy még magának Kossuthnak is sok keserves napot okozott, hiszen a tisztek nagy része, akiket katonai esküjük kötött a király hűségéhez, még effajta sérelmek nélkül is nehezen volt megtartható 48 ügye mellett.
Ha most ezek után a tettes, aki híres költő volt ugyan (bár akkor még közel se annyira híres és olyan elismert, mint ma), de mégiscsak százados, ebben az ügyben pedig egy egész éretlen, meggondolatlan gyerek, megjelenik az előtt a hadügyminiszter előtt, akinek az ügy a legtöbb kellemetlenséget okozta, s ráadásul büntetés helyett őrnaggyá kinevezve és már őrnagyi ruhában is jelenik meg, ami egyenesen kihívás volt Klapka ellen, mert hiszen őrnagy csak az ő kinevezése, vagy legalább kinevezésének jóváhagyása után lehetett, ha ez a hadügyminiszter kitör és alantas tisztjét megdorgálja, az igazán a legtermészetesebb dolog és tárgyilagos ember nem láthat benne se sértést, se túlkapást.
Ferenczinek az a megjegyzése is igen furcsa, hogy Petőfi nem a Vécsey-ügyben elkövetett hibája miatt lett őrnagy, tehát Klapka ebben is valótlant állít. Még a vaknak is látnia kellene, csak a Petőfi-védő nem látja, hogy Klapka kifejezése nem azt jelenti, hogy Petőfi a Vécsey-gyalázás nyilvánosságra hozása miatt kapta az előléptetést (hiszen ilyet még elképzelni is őrültség), hanem azt, hogy e bűne ellenére kapta, azaz hogy ez a bűne az őrnagyi kinevezésének nem volt akadálya. Ez éppen elég ok volt az illetékes hadügyminiszter bosszankodására, sőt felháborodására.
Az is különös, hogy Ferenczi Klapkának “felsőbbséget gyakorolni akaró modorát” is kifogásolja. Klapka ugyanis – ezt már igazán nem lehet tagadni – valóban felsőbbsége volt Petőfinek, s ha a felsőbbség modora olyan, mint amilyen a felsőbbségé szokott lenni, az bizonyára nem lehet hiba. Igaz, hogy Petőfi megérdemelte volna, hogy ne úgy bánjék vele a felsőbbsége, mint akárkivel, de másrészről az is igaz, hogy Petőfi eljárása annyira minden kritikán aluli és a józan megfontolással ellenkező volt, hogy lehetetlen volt, hogy feljebbvalója ennek ellenére is kivételesen kezelje.
Petőfi eljárásának különleges ostobasága bőségesen lerontotta Petőfinek azt a különleges helyzetét, hogy ő közismert költő volt. Ha pedig még azt is tekintetbe vesszük, hogy a honvédség és vele az egész szabadságharc legfőbb baja és kudarcának legfőbb oka éppen a rend és tekintélyhiány volt, Klapka “szigorát” egyenesen erényének kell tartanunk.
Bem törvénytelenül járt el Petőfi őrnagyi kinevezésével és megsértette vele Klapka jogát és illetékességét. Hogy ezt épp akkor tette, mikor a kinevezett hibát követett el s vele nagy bajokat okozott, csak növelte ezt a törvénytelenséget. Klapka ingerültsége tehát ugyancsak megokolt volt. Pedig ezt még az a kihívás is növelte, hogy a kinevezett már őrnagyi ruhában is jelent meg előtte. Ez Petőfitől nagy neveletlenség volt, mert vele mintegy azt vágta a hadügyminiszter szemébe, hogy fütyülök a te hatáskörödre. Azt még csak mint formaságot se tartom tiszteletben. Ugyancsak mutatja Klapka önmérsékletét, hogy ezt például nem is hányta szemére Petőfinek.
Klapka még csak azt se mondta, hogy nem fogja Petőfi őrnagyi kinevezését jóváhagyni. Ha ugyanis él ezzel a jogával, Bemet sérti meg s ez megint újabb bonyodalmakkal járt volna a 48-as haza “javára”. Megmutatta, mennyivel fontosabb ember, mint Petőfi, s a hazáért és a szabadságért mennyivel jobban háttérbe tudja szorítani indulatait, sőt jogos önérzetét is, mint Petőfi.
El volt határozva, hogy jogtalansága, igazságtalansága és hatásköre megsértése ellenére is jóváhagyja Petőfi őrnagyi kinevezését, azaz eltűri, hogy Petőfi megmutathassa, hogy csak azért is jogom van előtted őrnagyi ruhában megjelenni, s ha neked még úgy nem is tetszik, én csak azért is őrnagy vagyok és őrnagy maradok. De hogy igazságérzetét legalább némiképp kielégítse, egy négyszemközti leszidással akarta végleg elintézni a dolgot, melyet a költő annál inkább eltűrhet, sőt örömmel fogadhat, mert hiszen kettejükön kívül úgyse hallja senki, sőt az őrnagyi kinevezés a nyilvánosság számára ennek éppen az ellenkezőt mondja.
Meg kell állapítanunk, hogy Klapkától azt kívánni, hogy még a dorgálást is hagyja el s még a történtek után is ne csak az egészen lehetetlen kinevezést, hatáskörének annyira sértő mellőzését hagyja jóvá, hanem még nyájaskodjék is melléje és hízelegjen is annak, aki vele így elbánt, egyenesen lélektani lehetetlenség. S Ferenczi s vele a Petőfi-rajongók egész tábora mégis ezt követeli Klapkától!
Mivel azonban Klapka hadügyminiszteri jogai megsértését, a bűn jutalmazását s melléje még a bűnös sértő kihívását eltűrte ugyan, de legalább pattogni merészelt miatta (de még ezt is csak négyszemközt), utána levelet kap Petőfitől, melyben a költő tudtára adja, hogy ha nem nézné a haza válságos helyzetét (Petőfi tehát szentül meg volt róla győződve, hogy ő ezt nagyon is nézi), egyszerűen lelőné (ő, a százados, a hadügyminisztert), mint egy verebet, mert hát ő céllövészeti leckéket vett már s így meglehetősen jól lő.
Megfenyegeti azzal is, hogy verseket fog írni, hogy miként bánt el ővele Klapka, aztán hogy tiszti rangjáról is lemond és – újabb fenyegetésként – figyelmezteti, hogy mindezt éles hangon fogom megírni, mert az én tollam oly éles, mint akármelyik kard a hadseregben, s ha ezt teszem, én istenemre mondom, nem tudom, mi következése lesz, de ha a legkisebb lesz is, lesz annyi, hogy Ön elveszti a magyar nemzet előtt minden igényét a humánus és illedelmes ember címére. Aztán még azt is hozzáteszi, hogy ő mindezt “nem felhevülve, hanem nyugodt megfontolás után” írja.
Kihívó dicsekvésére mellesleg megjegyezzük, hogy Petőfi akkor, mikor ezt a levelet írta, közel se volt olyan népszerű vagy körülrajongott ember, mint hetvenkedése alapján gondolnánk. Hiszen ugyanezen időben forradalmi túlzásai és a királyok meggyilkolására izgató versei miatt annyira lejáratta már magát, hogy részint azt híresztelték, hogy megbolondult (Ferenczi, III., 243. o.), részint oly ellenszenvvel viseltettek iránta, hogy a Debrecen-Nagyváradi Értesítő, tehát éppen a legkálvinistább magyar vidék lapjának egyik levelezője azt írja ez időben, hogy “tán agyon is ütnék, ha oda tévedne”.
De ha így haragudtak Petőfire a tiszántúli Habsburg-ellenes kálvinisták, gondolhatjuk, hogy szerethették akkor a felvidéki vagy dunántúli katolikusok! Valóban még Ferenczi is szükségesnek tartja megjegyezni, hogy “az ellenszenv nem korlátozódott Debrecenre, általános volt az egész országban”.
A május 12-i népgyűlésen tartott Petőfi-beszéd is “általános rosszallásra talált”. (Ferenczi, III., 245. o.) Szintén meg kell állapítania még Ferenczinek is, hogy Petőfi elvei “teljesen ellenkeztek az egyetemes közvéleménnyel”. (III., 247. o.) (Ez egyúttal arra a már régebben bebizonyított állításunkra is újabb bizonyíték, hogy mennyire nem volt a magyar közvélemény a szabadságharc alatt 48-as, azaz forradalmi.)
Az Életképek című lap, melynek Jókai mellett társszerkesztője volt Petőfi, s melynek 1848. március előtt még 1500 előfizetője volt, néhány hónap múlva már csak 400 példányban jelent meg s az év végére meg is szűnt. Egressy Ákos, Egressy Gábor, a nagy színész fia is ezt írja „Emlékeim”-ben (30. o.): „Petőfinek is írtam a napokban. Utamban mindenütt ellenségeivel találkoztam… Alig tudtam védeni”. Azok, akikkel Egressy Ákos ez időben találkozott, nem az elvei miatt haragudtak Petőfire, hanem azért, mert nem követi az elveit. Csak másokat küld, de ő maga nem megy a harctérre. Vizet prédikál és bort iszik.
Petőfi, a nagyhatalmú százados-őrnagy úr, egy előnyös ajánlatot tesz azonban a tábornok-hadügyminiszter úrnak. Kijelenti neki, hogy megszabadulhat az ő rettenetes tollától s annak minden előbb vázolt, rá egyenesen lesújtó következményétől.
“Akarja Ön ezt (az erkölcsi megsemmisülést)? – kérdi tőle. – Ha igen, úgy jól van. Ha nem akarja, van egy mód rá, hogy e szomorú dolgok nyilvánosságra ne kerüljenek. Iktassa Ön a Közlönybe őrnaggyá kineveztetésemet, küldje meg a kinevezési diplomát s szabadságra menetelem engedélyét.” (Ferenczi, III., 334-335. o.)
Az ember esze megáll mindezek láttára. Hiszen így közönséges zugújságírók, azok, akik tollukkal zsarolnak, azok szoktak eljárni. S a “hazafias” irodalom ez üggyel kapcsolatban mégis Klapkát ítéli el, nem Petőfit. De ezek láttára most már, remélem, nem csodálkozik rajta senki, miért veszett el a magyar szabadságharc és miért kellett elvesznie. Igaz, hogy Petőfi e zsaroló kijelentéséhez azt is hozzátette, hogy az őrnagyságról lemondásom visszaadását nem azért kívánom, hogy ismét őrnagy legyek, mert amily kevéssé vágytam erre, oly könnyen nélkülözöm. Ezen kívánságom oka egyedül az, hogy ha Ön teljesíti, nekem erkölcsi elégtételt fog adni.
Csak egyet felejtett el Petőfi: azt, hogy neki az őrnagyság nem kell, nem elég csak mondani, kivált mikor tudjuk, hogy a tiszti fizetés családja számára egyenesen életfeltétel volt s mikor látni fogjuk, hogy mennyire törekedett is elnyerésére.
Ha nem az őrnagyság kellett neki, hanem csak az erkölcsi elégtétel, miért lótott-futott annyit századosi kinevezése után, mikor még nem volt tiszt, s így erkölcsi elégtétel szempontjából egyáltalán nem volt rá még szüksége?
Sajátságos, hogy Petőfi, aki annyira őrülten kényes volt a maga tekintélyére vagy – mint ő nevezte – becsületére, a legkisebb érzékkel sem bírt mások tekintélye vagy becsülete iránt. Még akkor se, ha azok a mások tábornokok vagy hadügyminiszterek voltak. Micsoda ítélőképessége lehetett annak az embernek, aki ilyen leveleket elküld egy tábornoknak és miniszternek s még azt is lehetségesnek tartja, sőt reméli, hogy az illető vele ellentétben annyira önérzet nélküli és annyira gyáva lesz, hogy meg is ijed tőle s azonnal küldi az ő őrnagyi kinevezését, de melléje mindjárt a szabadságolást is, hogy az őrnagyi fizetést ingyen húzhassa s ezzel az ország népének gyönyörű példát adhasson az áldozatos hazaszeretetre és kötelességteljesítésre!
Abban se hibáztathatjuk Klapkát, hogy Petőfi felajánlott becsületszavára azt mondta, hogy “az nem elég”. Noha Petőfi válasza, hogy némán (!), szerényen (?) otthagytam azon hadsereget, melynek minisztere nem hisz saját tiszteinek becsületszavában, tetszetősnek látszik – bár kétségtelen, hogy az egész honvédség (melynek dicső nevéről Petőfi szép verset írt) felháborító megsértése éppen annak a Petőfinek részéről, aki csak az imént szegte meg a nagy nyilvánosság előtt reklámozott becsületszavát –, mégse bizonyítja Petőfi igazát.
Akiben csak egy csepp emberismeret van, jól tudja, hogy az államgépezet irányításában vagy egy hadsereg kormányzásában nem lehet mindent egyszerűen csak becsületszóval elintézni, ha még oly nagyra becsüljük is egyébként azokat, akik becsületszavukat adják. Ma már például még csak eszébe se jut egy hivatalnoknak vagy tisztnek (még a legmagasabb rangúnak se), hogy egyszerűen akkor kérjen szabadságot, mikor akar, annyi időre, amennyire akar, s ha azt válaszolják neki, hogy csak betegség címén lehet, akkor becsületszavára kijelenti, hogy beteg s ezzel rendben van minden. Rendben kell lennie, mert hát az olyan tiszt, akinek a becsületszavában nem lehet hinni, úgyse érdemli meg, hogy tiszt lehessen.
Igaz, hogy Petőfivel nem úgy kellett volna bánni, mint akármely más tiszttel, s az ő költői zsenije megérdemelte volna, hogy kivételt tegyenek vele, ámde ne feledjük, hogy Petőfi akkor egy hadsereg tagja volt és azért vele se lehetett másképpen bánni, mint a többivel, mert a kivételezés rontja a fegyelmet, ellenkezik az igazsággal, rossz vért szül a kartársak körében, sőt elkeseríti őket. Ezért Petőfinek a kivételes bánásmódot a maga számára nemcsak követelnie nem lett volna szabad, hanem még akkor se lett volna szabad elfogadnia, ha kínálták volna neki.
Egyébként pedig Petőfi, mint tiszt, éppen nem érdemelte meg a kivételezést. Hiszen hevességével, meggondolatlanságával és ítélőképesség-hiányával éppen akkor okozott sok fejtörést és keserves napokat a kormányzatnak. Hogy pedig valakit hiba elkövetéséért részesítsünk kivételes elbánásban és éppen akkor, mikor a hibát elköveti, az még lehetetlenebb kívánság.
Mikor Petőfi Klapka előtt orvosi bizonyítvány helyett a becsületszavát hozta elő, már feszült volt a hangulat, ingerült a szóváltás. Klapka tehát már csak ezért se fogadhatta el az orvosi bizonyítvány helyett Petőfi becsületszavát, mert akkor abba egyezett volna bele, hogy a tábornok és a százados vitájában a századosé legyen az utolsó szó, s ráadásul akkor, mikor nincs is igaza. Ilyesmit nem szabad megengedni, katonaságnál még inkább nem, háború idején pedig kétszeresen nem.
ki, hogy ha nem Petőfi lett volna, akkor viselkedéséért fel kellett volna akasztatnia. Ha visszagondolunk arra, ahogyan Bem a Petőfinek tiszteletet nem adó, vagy ha tetszik, akár beléje kötő tűzmesterrel elbánt, nem is mondhatjuk ezt a kijelentést túlzásnak. Láthatjuk azonban belőle, hogy Klapka még hetvenkedése után se bánt Petőfivel úgy, mint bármely századossal. Petőfi tehát még most is megkapta tőle a kivételes bánásmódot.
Hogy Klapka annak ellenére, hogy Petőfi lemondott tiszti rangjáról, ezt a lemondást ő el is fogadta s mégis a hadijog alapján akart vele elbánni, az se volt részéről jogtalanság, mint Ferenczi állítja. Először is azért nem, mert Petőfit csak fenyegette, de valójában semmi büntetést nem alkalmazott vele szemben. Ha pedig a valóságban nem büntette, akkor legalább fenyegetőzni csak joga volt? S hogy feljebbvalói kötelességének eleget tegyen, nem volt-e ez még kötelessége is?
De tudjuk, hogy Petőfi tiszti rangjáról való lemondása ellenére is újra csak őrnagy lett, tehát egészen komolytalan volt a nagyhangú lemondás. Miért ne lehetett volna hát Petőfit tiszti rangjáról való lemondása ellenére is a hadijoggal fenyegetni, mikor ennek ellenére is tiszt maradt? Petőfi szavára tehát e tekintetben se lehetett adni. Lemondott, de azért mégse mondott le.
Később egészen hivatalosan és végérvényesen is lemondott tiszti rangjáról. Annyira lemondott, hogy ő maga jelentette ki írásban, hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzé tettem (Közlöny, 1849. június 17.) és saját szavaimnak a legkiáltóbb meghazudtolása lenne, ha ismét a hadseregbe lépnék. (Ferenczi, III., 350. o.) Ennek ellenére mégis ismét oda lépett. Tehát valóban a legkiáltóbban” meghazudtolta saját szavát, s mindezt annak ellenére, hogy szavát már hírlapilag is közzétette. Mégis hogy megsértődött, mikor hivatali feljebbvalója, Klapka, azt mondta neki, hogy betegszabadságához a becsületszava még nem elég, ahhoz orvosi bizonyítván is kell.
De láttuk, hogy Petőfi már akkor is megszegte a becsületszavát, mikor a tisztek társasága tagjaként hivatalosan és szintén a nyilvánosság előtt is becsületszavát adta arra, hogy többet egy lapba se fog írni, amibe írt eddig. Isten a gőgösöket megalázza, mondja az Írás (Mt 23,12, Lk 14,11), s látjuk, hogy ez Petőfin is mennyire beteljesült. S mindezek ellenére Petőfi mégis annyira büszke volt arra a törvénytelen és egyébként is saját szava “legkiválóbb meghazudtolásával” visszaszerzett őrnagyi rangjára, hogy miatta halálba kellett mennie annak a honvédtűzmesternek, aki még civil ruhája ellenére is nem volt benne tisztelni hajlandó az őrnagyot.
No meg aztán azt is biztosan állíthatjuk, hogy az a betegség se volt tényleges betegség, melyet Petőfi a becsületszavával akart igazolni, hogy szabadságra mehessen. Petőfi akkor, mikor becsületszavával bizonyította, hogy beteg, csak az esetben volt beteg, ha mindig beteg volt. Az idegbetegségen kívül ugyanis más baja most se volt.
Igaz, hogy Klapka akkor nem tudhatta, hogy Petőfi szava csak ennyi, és hogy minden nagyhangú és ismételt és hírlapilag is közzétett lemondásai ellenére is csak tiszt fog maradni. De hátha mégis tudta? Hátha ennyire jó pszichológus volt és ennyire jól ismerte a “pasast”, akivel dolga volt? De egyébként is Petőfi nagy hangon jelentette ki, hogy ezután közkatonaként fogja szolgálni hazáját. De ha nem jelentette volna ki, mint honpolgárnak, egyébként is kötelessége lett volna tiszti rang nélkül is katonának lennie (kivált olyan időben, mikor erre még a papokat is rákényszerítették). Pedig hát nemcsak a tiszt, hanem a közkatona is haditörvények alá tartozik, sőt oda tartozik háború idején még a polgári lakosság is.
De ha mindezt nem tudnánk felhozni Klapka mellett, akkor is igaz marad az, hogy ő Petőfi részéről tiszti rangjáról való lemondását büntetésül fogadta el, nem pedig azért, hogy tiszt korában elkövetett bűne büntetésétől mentesítse. Hiszen így valójában nem büntette, hanem jutalmazta volna vele. Csak tiszti rangjáról való lemondásának a hátrányait volt joga akkor Petőfinek “élvezni”, de nem az előnyeit. Ha csak azt nem gondoljuk, hogy Klapka jutalmat akart neki adni lemondása elfogadásával. Világos tehát, hogy Petőfi mindenképpen haditörvények alá tartozott.
Igen kedélyes dolog lenne, ha egy tiszt minden tiszt korában elkövetett bűne büntetésétől megmenekedne azzal, hogy lemond a tiszti rangjáról. Aki tiszt korában vétkezett, annak a haditörvények szerint kell felelnie bűneiért akkor is, ha már tiszti rangjáról lemondott és ha e lemondását nem hazudtolta is meg mindjárt s nem ment vissza megint azonnal tisztnek, mint Petőfi.
Még ennél is furcsább Ferenczinek az a megjegyzése, hogy Klapka „mi jogon tartott neki (Petőfinek) a kibéküléskor leckét a hazafiságból”? Hát azon a jogon, feleljük, mert Petőfinek feljebbvalója volt, sőt éppen a legfőbb katonai méltóságot töltötte be akkor, mikor Petőfit, a katonát felelősségre vonta. Idősebb is volt Petőfinél és a fiatal Petőfi olyan alattvalója volt, akit vétkéért kellett felelősségre vonnia.
Vétkezett Petőfi Bemnek Vécseyt sértő nyilatkozata lefordításával és hírlapi közzétételével s ezzel a honvédtábornokok közt amúgy is napirenden velő veszekedések egyik legveszedelmesebbjének botor felidézésével; vétkezett a feljebbvalója iránti engedetlenséggel, feljebbvalója egyenes megfenyegetésével, sőt megzsarolásával; vétett az őrnagyi ruha tilos viselésével.
Klapka, a hadügyminiszter helyettese előtt semmiképpen se lett volna szabad abban az őrnagyi ruhában megjelennie, melynek viseléséhez a jogot csak most kérte. Hogy Petőfinek még annyi esze és tapintata se volt, hogy ha az őrnagyi ruhát hiúságában már viselte is, de legalább a hadügyminisztériumban ne így jelenjen meg, mutatja, mennyire jó volt költőnek, de mennyire nem lehetett volna még a legkisebb ügy elintézését is nagyobb bajok felidézése nélkül rábízni.
De Klapka ezen első és második találkozásuk közti időben, Buda ostroma alatt, május 14-én, a Svábhegyen is őrnagyi ruhában találkozott Petőfivel, noha akkor már lemondott tiszti rangjáról és Ferenczi éppen azért, mert már nem volt tiszt, mondja Klapka részéről jogtalanságnak, hogy mégis haditörvényekkel fenyegetőzött ellene. Miért járt tiszti, őrnagyi egyenruhában a már nem tiszt Petőfi?
Olyan hallatlan és minősíthetetlen dolog volt ez Petőfi részéről, hogy Ferenczi egyéb híján megkérdőjelezi Klapka ezen állítását. Tehát számára is hihetetlen. De ez a kérdőjel csak nem azt jelenti, hogy Klapka ezt csak hazudja? Még ha a hazugságot Klapka jelleme meg is engedte volna (pedig mi címen mondhatná ezt valaki?), akkor nem állíthatott volna Petőfiről valótlant legalább a költő nagy tekintélye és hírneve miatt. Petőfiről még az igazat se lehetett s nem lehet ma se megmondani, ha ez rá sértő volt. Hogy lehetett volna hát kitalált, hazug dologgal megrágalmazni?
S Petőfi mindezen bűnéért semmi büntetést se kapott, mert hiszen úgy intézték el a dolgot, hogy Petőfi helyett s nevében két tiszt kért Klapkától Petőfi viselkedéséért és leveléért (melyben le akarta lőni, mint a verebet, mert hát ő meglehetősen jól lő) bocsánatot s ezzel el volt intézve minden. Ezek után tehát igazán a legkedvesebb, ha utána a hadügyminiszter, aki újra kezét nyújtja Petőfinek, az pedig még most is durcáskodik, egy kis intelmet ad neki a hazaszeretetből. El kell ismernünk, hogy a dorgáló Klapkának nagyon igaza volt, mikor Petőfit arra figyelmeztette, hogy a hazát nem elég úgy szeretni, hogy “Talpra magyar!”-t írunk vagy szónokolunk mellette, hanem önfegyelmezéssel is.
A “Talpra magyar!” ugyanis belelovalta a nemzetet a fegyveres küzdelembe, a sok szavalat, beszéd, kéretlen tanácsadás, az önfegyelmezés hiánya és a féktelenkedés pedig lehetetlenné tette, hogy ez a küzdelem sikeres legyen, tehát tönkretette az egészet. Petőfi mindkettőben elöl járt: a lovalásban is (bár mint láttuk, és mint fogjuk is még látni, magát nem nagyon lovalta, ő maga nem nagyon sietett a harcba) és a fegyelmezetlenségben is. Szomorú, sőt nemzeti szempontból egyenesen elkeserítő, hogy mi mégis még mindig azt gondoljuk, hogy nem Klapkának, hanem Petőfinek volt itt igaza. Így bizony sose lesz belőlünk semmi. Furcsa, hogy mi még mindig azt hisszük, hogy senkinek se volt joga ahhoz, hogy Petőfinek leckét adjon a hazafiságból. Éppen ellenkezőleg: senki se szorult rá akkor erre a leckére annyira, mint éppen Petőfi.
Petőfi egyetlen mentsége, hogy ő maga is belepusztult abba a hazafiságba, melyet képviselt. De ez még nem jogcím arra, hogy nagy bűnét meg ne állapítsuk. Tudatára jutott ennek Petőfi a végén már annak ellenére is, hogy fiatalon halt meg s így nem érte meg az érett megfontolás és az élettapasztalat megszerzésének korát.
48-ban még azt hangoztatta, hogy most nem okos, hanem lelkes emberekre van szükség. Pedig a lelkesedés csak legfeljebb az okosság mellett, ráadásnak hasznos, de nem az okosság helyett, sőt ellenére. Okos emberekre mindig szükség van és éppen legjobban a nagy lelkesedés, a mámor idején. Jaj annak a népnek, mely csak lelkesedik s nem gondolkodik is mellette! 48-ban még dicsekedve mondta Petőfi, hogy megy a toronyba és megkondítja azt a vészharangot. Akkor még örömmel írta (Forradalom, Pest, 1848), hogy
Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!
De anyját, a “a világon legjobb anyát”, az a kolera vitte sírba, melyet az oroszok hurcoltak be hozzánk. Azok az oroszok, akik sose jöttek volna ide, ha Petőfi meg nem “kondítja azt a vészharangot”. Petőfi anyja 1849. május 17-én halt meg Pesten, Buda ostroma alatt, ágyúdörgés közepette. A fia volt tehát az oka, hogy folyton rémüldözve a borzasztó ágyúzáson (Ferenczi, III., 345. o.) múlt ki a jóságos teremtés s emellett még a haza is elveszett.
De hamarosan magának a költőnek is ugyancsak elment a kedve attól a vihartól, melyet kevéssel előbb még annyira kívánt. Csak egy év telt el azóta, hogy oly kedvtelve kongatta azt a vészharangot, s már 1849. június végén, mikor a fővárosból való utolsó menekülése előtt búcsúlakomára jöttek össze barátaival, a mulatság komor képet nyújtott. Petőfi kifakadva szólt, többek közt:
“Csak már vége volna valahára! Gyűlölöm ezt a sok vérontást!” (Ferenczi, III., 355. o.)
Tőle azonban kitelt, sőt egészen bizonyos, hogy még csak eszébe se jutott, hogy ennek a “sok vérontásnak”, melyet most már ő se nevezett hazafiságnak, erénynek vagy dicsőségnek, sőt amelyet most már ő is szívéből “gyűlölt”, ő az egyik fő oka, tehát fő bűnöse is.
Július 11-én pedig Mezőberényből, ahova családjával menekült, ezt írja:
“Vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom.”
Más szóval kifejezve mi mást jelent ez, mint azt, bárcsak soha többet ne kellene politizálnom, bárcsak soha többet ne kellene beleavatkoznom a közügyek, hazám és népem sorsának irányításába!
Bizonyára miért másért beszélt így, mint hogy belátta, hogy tavaly rosszul irányított, rosszul politizált, rosszul avatkozott be a közügyekbe, rosszul ítélte meg a dolgokat. Nem ő volt a jó ügy bajnoka és nem azok voltak a hazaárulók, akiket ő azoknak tartott s hevülékeny vérmérsékletének megfelelően annyira megvetett.
Egy évvel előbb még, március 15-én, hogy élvezte a közszereplést, az ország sorsának és a közvéleménynek az irányítását! Mikor Veszprémben megtudta, hogy nagy események küszöbére érkezett az ország, hogy sajnálta, hogy ő nincs Pesten, s így nem vehet benne részt! Hogy sietett, hogy le ne késsék róla, s ne nélküle történjék meg a változás! S mikor sikerült is el nem késnie, hogy meg volt győződve róla, hogy az ő “Talpra magyar!”-jai, csatadalai és vészharangkongatásai történelmi jelentőségűek s persze áldást hozó értelemben!
Mielőtt e kérdés megtárgyalását befejezzük, szóljunk néhány szót arra az ellenvetésre is, hogy Petőfiben helytelen dolog megalomániáról beszélni. Ő valóban “megalosz” (nagy) volt s így benne a nagyság nem lehet mánia, mert hiszen nem hamis kényszerképzet, hanem valóság volt. Ha másban csúnya a gőg, azért csúnya, mert fonákságot takar, mert nem felel meg a valóságnak. Éppen ezért hat visszataszítóan. Petőfi azonban világnagyság volt, akinek géniuszát nem lehet nem bámulni. Őbenne tehát nem ellenszenves gőg volt, hanem nemes önérzet, nagyságának tudata, mely nem visszataszító, nem fonák, hanem rokonszenves, mert a tiszta valóság s annak prófétai előrelátása.
Válaszunk az, hogy a gőg és az önteltség valóban annál kifogásolhatóbb és annál visszataszítóbb, minél inkább olyan egyénben nyilvánul meg, akinek inkább szerénységre, sőt talán szégyenkezésre lenne oka, mint büszkeségre. Mivel pedig Petőfiben valóság az, hogy világraszóló tehetség, évszázadokon át világító, lángoló szövétnek, benne a büszkeség valóban nem oly bántó, mint az átlagemberben, s még inkább, mint például egy még az átlagnál is alacsonyabban álló emberben. Elismerjük, hogy Petőfi gőgjének ellenszenves voltát nagyban csökkenti, hogy neki valóban volt mire büszkének lennie. Ő nemcsak gondolta, hogy ő nagy, hanem valóban az is volt. Neki lángelméje címén járt a különleges bánásmód.
Ámde ugyanakkor figyelmeztetnünk kell arra is, hogy Petőfi se volt mindenben nagy, hanem csak egy dologban: a költészetben, sőt még a költészetnek is csak egy ágában: a lírában. (Drámája például a legkeményebb kritikában részesült s még előadásra se tartották érdemesnek.) Petőfi sok tekintetben még az átlagot se ütötte meg, hiszen láttuk, hogy lelki beteg volt. Petőfi azonban mindenben világra szóló nagyságnak tartotta magát. Ilyennek tartotta magát, mint gondolkodót, mint politikust, mint szónokot és mint közéleti férfiút is. Pedig láttuk, hogy az egy költői géniuszon kívül, mely világraszóló volt benne, úgyszólván csupa hiányból és fogyatkozásból állt az egész ember. Balkezesség, rossz modor, ellenszenves hang, csúnya külső, beteges, gyönge test, fáradt, beteg idegzet, mely minden élményt, minden izgalmat, akár örvendetes volt, akár fájdalmas vagy sértő, oly természetellenes érzékenységgel élt át, hogy belebetegedett.
Például március tizenötödike izgalmai is úgy megviselték, hogy attól kezdve majdnem többet volt beteg, mint egészséges. Mint rossz étvágyú, rosszul alvó, fáradt idegzetű embernek, állandóan nyomott, borongós volt a hangulata. Ezért volt teher vagy passzív ötödik kerék a társaságban; ezért nem bírta az embereket, ezért nem tudott magán uralkodni, ezért volt képtelen az alkalmazkodásra és az önuralomra, ezért veszett össze mindenkivel és haragította magára az embereket, ha mégis kénytelen volt velük érintkezni.
Egyszer például az olasztanárát, mikor esedékes órája megtartására a lakásán megjelent, a szó szoros értelmében kihajította onnan, mert véletlenül rossz hangulatában találta vagy talán éppen valamelyik verse költésének ihletében zavarta. De míg a normális ember ilyenkor uralkodni tud bosszúságán s vendége alig vagy egyáltalán nem is veszi észre, hogy rosszkor jött, Petőfi beteg idegzetével vagy megalomániájában szabad folyást engedett bosszúságának és egyszerűen kidobta azt, akit ő fizetett meg, hogy menjen hozzá, s akinek éppen ő mondta meg előzőleg, hogy milyen időben menjen hozzá. Ez csakugyan megalománia, mert annak a jele, hogy szerinte minden körülötte forog s hozzá mindenki köteles alkalmazkodni, de ő senkihez.
Nem tudott ellenni dicsőség, siker nélkül, ha pedig megkapta, akkor nem lehetett vele bírni, úgy elkapatta magát, annyira elbizakodott lett. A sikertelenség, a sértés, a megalázás, a csalódás pedig – noha ugyancsak bőven volt benne része, mert még akkor is azt látott, mikor nem volt – annyira lehangolta, annyira beteggé tette, hogy akárhányszor könnyek jöttek szemébe a nagy lelki szenvedéstől. Ezért volt aztán annyira hálás azoknak, akik ilyenkor melléje álltak s így lelki szenvedésében vigaszára voltak. De egy ilyen szánandó, szegény emberben, egy ilyen lelki betegben nem visszatetsző-e az a végtelen elbizakodottság, önteltség, maga iránt szinte imádást követelés, mely Petőfinek annyira jellegzetes tulajdonsága volt?
Petőfi hatásosan szónokolt, de mindig csak pár rövid, velős, sokat mondó szóval, melyben mindig az volt a fontos, hogy ki mondja, nem pedig, hogy mit mond. Egyébként szónokolni egyáltalán nem tudott. Éppen emiatt nem is szeretett. Ezért nemegyszer kellemetlen helyzetbe is került, mikor társaságban ünnepelték s elvárták volna tőle, hogy nagyobb beszédet mondjon, vagy legalább az ünneplést megköszönje.
Ő még ehhez se értett. Vagy nem szólt semmit, vagy pedig néhány mondat után leült. Se hangja, se hallása nem volt, se énekelni nem tudott. Tekintve gyönge szervezetét, világos, hogy szónoklásra, szónoki sikerek elérésére már csak emiatt se volt alkalmas. Hosszabb beszédet mondani egyáltalán nem is próbált soha. Ő, ha nem tudott valamiben első lenni, akkor nem is próbálkozott. E tekintetben pedig tudta, hogy még harmadrendű se tud lenni. Pedig hát – kivált a szinte szónoklásból élő magyar világban – ez igen nagy fogyatékosság volt és ok arra, hogy szerénnyé tegyen valakit, annak ellenére is, ha más tekintetben nagyon kiváló.
Aztán Petőfiben nem volt semmi alkalmazkodási képesség, semmi modor, semmi bánni tudás az emberekkel, semmi ítélőképesség, semmi önmérséklés, semmi türelem vagy a mások fogyatékosságai iránt való megértés. Elvei, módszere – mást már száz év távlatából igen könnyű megítélni – egész naivak és gyerekesek voltak. Ő például azt hitte, hogy a királyság szükségképpen zsarnokság és a köztársaság szükségképpen szabadság. Ma már mindenki tudja, hogy nem így van.
Ő azt hitte, hogy a királyság “ma már” rég meghaladott dolog s a köztársaság a jövő egyetlen államformája. Azt hitte, hogy haladó, felvilágosult, szabadságszerető emberhez nem is illik más. Ma már tudjuk, hogy ebben is nagyon tévedett. A középkorban is voltak virágzó köztársaságok (például a lombard vagy a Hanza-városok), a rómaiaknál a köztársaság után következett a császárság, nekik éppen kultúrájuk tetőpontján volt ez az államformájuk s éppen a művelt angolok és skandinávok ma, jóval száz évvel Petőfi kora után is egész jól érzik magukat a királyságban.
Petőfi azt hitte, hogy a népképviselet és az alkotmányosság behozatalával megszűnik minden baj a földön, de legalábbis a zsarnokság, az elnyomás feltétlenül, s csakugyan olyan “világszabadság” lesz és olyan emberi egyenlőség, mint egy földi mennyországban. Ma már tudjuk, hogy mindez magában még semmit se ér, ezt s sok szép más elméletet mind ki lehet játszani s ki is játsszák s megmarad a régi zsarnokság azzal a különbséggel, hogy a régi abszolutizmus legalább őszinte volt és olcsó, míg a mai “szabadság” bonyolult, drága és képmutató.
A nép ma is alig szólhat bele jobban sorsa intézésébe, mint a “zsarnokság” idején, ha pedig valóban beleszól, akkor se sok köszönet van benne. A tömegek még a XX. század második felében is csak azt hiszik és azt szajkózzák, amit álprófétáik beléjük szuggerálnak és bele propagandáznak, mert a tömegeknek – úgy látszik – mindig az marad a sorsuk, hogy vezessék őket és mások gondolkodjanak helyettük. Csakhogy ezek a mások a demokráciákban kevésbé becsületes emberek, mint a régi zsarnokok voltak, mert azok, ha zsarnokok voltak, legalább annak is mondták magukat (az állam én vagyok), míg a mai zsarnokok álnokok és hazugok s a nép adójának szinte felét arra költik, hogy bebizonyítsák neki, hogy valóban az történik, amit a nép akar.
A történelmi személyeket és eseményeket Petőfi olyan beállításban tette versei tárgyává és használta fel “hazafias” propagandára, mely a történelem mai színvonalán már teljesen meghaladott. Sőt efféle költői tárgyait s belőlük levont “hazafias” izgatásait egyenesen a ponyváról vette. Neki Kant és társai hősök voltak. A történelemtudomány szerint semmivel se menthető lázadók. Neki Hunyadi László ártatlanul legyilkolt nemzeti hős. Látni fogjuk, hogy a valóságban egy cseppet se volt ártatlanabb, mint Cillei Ulrik. Hunyadi László a XV. századi magyar oligarchia képviselője volt és ez az oligarchia sokkal nagyobb zsarnok volt és sokkal több törvénytelenséget követett el, mint V. László.
A történelem Mátyás királya se az, amint aminek Petőfi, a magyar irodalom és közvélemény tartja. Petőfi azt hiszi, hogy Zrínyi Ilona, aki Magyarország török alól való felszabadítását akadályozta, Munkács várában “a szabadságnak piros zászlaját tűzé föl”. (Hogy ez a piros zászló tulajdonképpen a mai kommunista piros zászlónak és a tőle jelképezett “szabadságnak” az előhírnöke volt, az már inkább igaz.) Petőfi azt hiszi, hogy Rákóczinál legendásabb hős és nagyobb jellem még nem volt a föld kerekén. Mi láttuk, hogy mennyire gyarló ember volt.
Igaz, hogy Katona Bánk bánja se a történelem embere, s különösen nem az Tiborc, az állati sorban élő jobbágy, mert láttuk, hogy a magyar jobbágy sose élt állati sorban (a külföldi jobbágy se), s különösen nem élt ilyen sorban az Árpádok korában. Tudjuk, hogy a későbbi parasztlázadások (mert ilyenek az Árpádok korában még nem voltak) mind az Árpádok kora jobbágyainak jó sorsát kívánták vissza.
Arany Zách Klárája se a történelemé, se Schiller Tell Vilmosa, Don Carlosa és Stuart Máriája se. De Rakodczay Egressy-életrajzában mégis nem azt kifogásolja, hogy Schiller gyarlóbbnak festi Stuart Máriát, mint valóban volt, hanem azt, hogy túl eszményien ábrázolja. Ő ugyanis még azt hitte, hogy Stuart Mária még annál is gyarlóbb asszony volt, mint amilyennek Schiller festi. Ma már tudjuk, hogy a szerencsétlen skót királynőnek az ellenfele, Erzsébet, volt annyira bűnös és sátáni, hogy még a Stuart Mária női erényeit gyalázó bizonyításokat is, melyeket régen még a történettudomány is hitelesnek tartott, ő gyártatta.
Az összes itt elsorolt esetekben a történettudomány ma már a költészeti remekművekben elítélt gonosz “zsarnokoknak” ad igazat. Albrecht nem volt zsarnok, Tell Vilmos pedig nem is létezett, annál kevésbé Gessler vagy a kalapja. Bánk felesége körül nem játszotta a kerítő szerepét Gertrúd királyné, se Zách Klára körül Erzsébet, Nagy Lajos anyja. Hunyadi László bűnösebb volt, mint V. László. Don Carlos is százszorta gonoszabb volt, mint agyonrágalmazott apja, II. Fülöp. A mi Lipótunk nem volt zsarnok, Zrínyi Ilona pedig nem hősnő vagy követendő magyar honleány. Egyedül csak egy szabadsághősünk volt, akit Petőfi nem idealizált: Kossuth. Őt ugyanis ismerte. Ezért Kossuthtal szemben ugyancsak elöl járt abban, hogyan kell lehúzni és gyalázni a nemzeti hősöket.
De nemcsak mi most, száz év távlatában állapítjuk meg Petőfiről, hogy egészen naiv politikus és komolytalan népvezér volt, hanem már kortársai is megállapították e szerepre való teljes alkalmatlanságát. Petőfinek ugyanis mindig az volt a legjobb, ami a legszélsőségesebb volt. Az ilyen politikust tartotta ugyanis a legbátrabb embernek, neki pedig a bátorság sokkal fontosabb volt, mint az okosság. Ő azt hitte, hogy csak izgatni kell, hogy a nép ne tűrje a “zsarnokságot”, hogy fellázadjon s akkor már minden rendben van. De neki is hamarosan látnia kellett, mennyire nem lett ettől rendben semmi, sőt mennyire végzetesen elromlott minden, mikor Kossuthtal azok kerültek kormányra, akik Petőfivel együtt izgattak.
Petőfi már a szabad sajtó kivívása után hetek múlva kénytelen kijelenteni, hogy most még olyan szabad sincs a sajtó, mint amilyen Metternich, a reakciói megtestesülése alatt volt. Aztán hogy a kormányra (a Kossuth-kormányra, mely legalább eleinte az ő elveit képviselte) nem a hazáját, de még a kutyáját se merné rábízni. Aztán abban a honvédségben, mely a “zsarnokok” ellen a “szabadságot” védelmezte, mely forradalmi sereg volt és a saját királya ellen küzdött, minden tábornokkal összeveszett és a 48-as hadügyminiszter helyettesének, Klapkának azt írta, hogy Ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a nemzetnek a Habsburgok, kik azt előleges cenzúra alá vetették. (Ferenczi, III., 333. o.) Tehát most már Klapka, a honvédtábornok volt neki a zsarnok. Végül azzal a megokolással lépett ki a magyar forradalmi seregből, hogy a hozzá való tartozás nem fér össze a becsületével.
Milyen politikus az az ember, aki egy fél év alatt ilyen kiábrándítóan csalódik azokban az elvekben, melyekkel – azt hitte – a világot lehet és fogja is megmenteni? Hát még milyen lett volna a magyar forradalmi hadsereg, kormány és ország akkor, ha mindent Petőfi irányított volna az ő féktelenségével, túlzásaival, egzaltáltságával?
Jókai, a márciusi ifjú valóságos Habsburg-imádó lett férfikorára, mikor már mint híres írónak, alkalma volt az uralkodóház tagjait személyesen is megismerni. Nem valószínű-e, hogy a Kossuthból és a honvédségből oly hamar kiábrándult Petőfi is ilyen gyökeres változáson ment volna át, ha ő is megérte volna a férfikort, s amint Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben című mű Rudolf trónörököstől személyesen felkért munkatársa, bejárhatott volna az udvarba, ott főhercegekkel és főhercegnőkkel érintkezhetett volna s még a királyi gyermekeket is megmutatták volna neki s azok Petőfi bácsinak szólították volna?
Erzsébet királyné nem tudta volna meghódítani azt a Petőfit, aki annyira rabja volt a női szépségnek, s akinek csak előkelő nők imponáltak?
Ha Petőfi azzal a sajtószabadsággal, melyet a nép állama hozott, annyira hamar jóllakott, hogy Metternichet kezdi dicsérni vele szemben; ha a honvédséggel már pár havi szolgálat után annyira torkig van, hogy ott tisztnek lenni nem fér össze a becsületével, ettől már csak egy gyenge lépés Jókai teljes pálfordulása, aki már egyenesen rajong Rudolf trónörökösért, s mikor Kossuth ravatalánál beszédet kell mondania, napokig viaskodik magával, hogy elfogadja-e, mert küzd benne a félelem a meggyőződéssel. De természetesen a meggyőződés vezeti Kossuth ellen, a félelem pedig nem “a zsarnoktól” jön, hanem a magyar közvéleménytől. (Világos, hogy a félelem győzött és a beszédet végül is vállalta.)
Hogy Rudolf trónörökös és Petőfi is megértették volna egymást, azt annál könnyebben feltehetjük, mert hiszen vallási elveik és erkölcsi felfogásuk egyébként rokon volt. A Habsburgok klerikalizmusa bizonyára nem tetszett volna Petőfinek, de Rudolf trónörökösben ebből ugyancsak nem talált volna semmit.
Pedig a fiatal Petőfi még hogy megbotránkozott volna ezen az idősebb Petőfin!
Petőfinek, a lángelmének is lett volna tehát elég oka arra, hogy alázatos, önmérséklő és mások iránt megértő legyen. Kivált mikor az ő lángelméje nem is a valóságra, hanem csak az álmok világára, a költészetre szorítkozott. Mit ért ugyanis, hogy olyan szépen, olyan művészien tudott ábrándozni, tájakat, típusokat, kedélyállapotot, szerelmet, örömet, bánatot festeni, mikor a valósághoz semmi tehetsége se volt, sőt ott mindent elrontott, kezdve a maga életén egész hazája és népe életéig?
Azonban ha mindezen meggondolásoktól eltekintünk, s azt mondjuk, hogy Petőfi költői géniusza annyira különleges, annyira mindent felülmúló és minden más fogyatékosságát háttérbe szorító volt, hogy teljes joga volt a legnagyobb fokban önérzetesnek lenni, mert büszkesége a valóságon alapuló nemes büszkeség volt, akkor is ellent kell mondanunk Petőfi e tekintetben való védelmének.
A gőg, az elbizakodottság és az önteltség még így is ellenszenvet kelt. Sokan talán meg se tudnák mondani, miért. Az oka az, hogy a tehetségét senki se maga szerezte, hanem úgy kapta Istentől. Ajándék, adomány ez, melyre legfeljebb az lehetne büszke, aki adta, de semmiképpen se az, aki kapta. Ha tehát Petőfi csak a költői géniuszára, amely valóság volt, lett volna büszke, akkor is jogtalan s fonák lett volna a büszkesége.
Petőfi azonban talán még a költői géniusznál is büszkébb volt a becsületére, a hazaszeretetére, az elveire és azokra a szolgálatokra, melyeket a hazának, sőt az egész emberiségnek, a “világszabadságnak” tett. Ebben azonban feltétlenül megalomániának kell tartanunk a büszkeségét. Hisz láttuk, hányszor megszegte már a becsületszavát (pedig ennek újabb eseteit még ezután is fogjuk látni) és hányszor alázta meg saját maga annyira imádott önérzetét!
Egész dicsekvéséből, költői géniuszától eltekintve, nem volt más igaz, mint hogy egy szegény, egzaltált idegzetű és az egzaltált idegzet minden terhével és átkával megvert ember volt, aki teher volt önmagának is, környezetének is, de hazájának is, mert gátlása és önuralma semmi se volt, de viszont tüneményes tehetsége révén az emberekre nagy hatást tudott gyakorolni és ezért egzaltáltságát és túlfűtött eszméit nagy részben kortársaira is át tudta vinni. Emiatt igen nagy része volt azoknak a szerencsétlen eseményeknek a felidézésében, melyek annyi szenvedést okoztak akkor a magyar népnek, s melynek a nemzet vesztét s annyi ezer között az ő halálát is okozták.
Néhány gondolat Petőfi Sándor és Mária Terézia megítélése kapcsán
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme, 269-286)