Petőfi Sándor életét bemutató cikksorozatunk első részében származásáról és lelki betegségéről volt szó második részében pedig jellembeli szégyenvallásáról. Most a pénzhez való viszonyát tárjuk fel.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
De Petőfi nemcsak féktelen önérzete, egocentrizmusa és megalomániája miatt vétkezett igen sokat és igen nagyot annak ellenére, hogy ő maga a bűnét erénynek tette meg, mert „szentséges” elveivel azonosította, hanem épp ilyen gyarló és bűnös volt anyagi tekintetben, a pénzzel való könnyelmű bánásmódjában is. Bizonyos tekintetben ez a hibája is összefügg megalomániájával, mert a pénzt is azért szórta annyira, ha volt, mert igen nagyra volt magával, s meg volt róla győződve, hogy egy Petőfihez nem illik a garasosság, mert egy Petőfinek mindenben nagystílűnek kell lennie.
E tekintetben is oly nagy fokban ellentmondásba került önmagával és olyan önismeretes önkritikahiányról tesz tanúságot, hogy még egy tízéves gyerektől is sok lenne. Ő – bámulatos egyoldalúsággal – csak a mások hibáit és fogyatékosságait vette észre (de ezeket annál alaposabban), de az soha még csak eszébe se jutott, hogy a maga szemében is meglássa a gerendát.
Pedig ez bizonyos tekintetben – és nagyon is fontos tekintetben – igen nagy lelki törpeség jele. (Nincs is abban semmi ellentmondás, sőt mindennapi dolog, hogy valaki egyik lelki tulajdonságában igen nagy, a másikban ijesztően kicsi.) Petőfi szeretett gavallér és nagyúr módjára viselkedni (épp úgy, mint Ady és József Attila is), s mivel ez az ő helyzetében ellenkezett a legelemibb józan ésszel, mert jövedelme és anyagi körülményei nem engedték meg, ő maga volt az oka, hogy sokszor nélkülözést szenvedett, hogy terhére volt barátainak állandó kölcsönkéréseivel (melyeket azok kötelesek voltak tőle megtiszteltetésnek venni); hogy nem tudta teljesíteni szegény öreg szülei iránt fiúi kötelességét oly mértékben, mint kellett és szerette volna; hogy anyagi kárt is okozott barátainak és azoknak, akiknek dolga volt vele, sőt miatta még annyira imádott becsületét és önérzetét is sokszor meg kellett sértenie. Ez természetesen bántotta s különösen vérig sértette, ha valaki szemére is hányta vagy éreztette is vele, de – sajátságos – azért emiatt se jutott eszébe soha, hogy úgy segítsen magán és úgy őrizze meg önérzetét, hogy leszállítja igényeit, takarékos lesz, s ha pénzhez jut, azt nem mulatásra, a hámból való kirúgásra használja, hanem adósságai törlesztésére vagy az eljövendő rosszabb napokra való tartalékgyűjtésre.
Aki anyagi zavarban van, az nem lehet se független, se önérzetes. Petőfi pedig állandóan anyagi zavarokban volt, mégpedig a maga könnyelműsége, pazarlása, költekezése és beosztani nem tudása, sőt nem is akarása, tehát olyan hibája miatt, melyek kiküszöbölése csak tőle függött volna. Ilyesmi azonban soha eszébe se jutott Petőfinek, mert egocentrizmusa és önmagával való csodálatos megelégedése az önkritikát, a maga hibái észrevevését úgyszólván lehetetlenné tette számára. Ő maga még a lehetőségére se gondolt annak soha, hogy hiba esetleg talán önmagában is lehet s azok eltávolításával lehetne, sőt kellene bajairól gondoskodni. Ő szegénységét és vele járó szenvedéseit „a sors” kegyetlen és természetesen igazságtalan üldözésének tulajdonította, s még a gondolatára is felháborodott volna annak, hogy e bajokban talán neki is része lehet, sőt egyenesen ő maga a fő oka.
Mikor élete végén 1849 júniusában 600 forint (mai forintban körülbelül megfelel 50.000-nek) (1950-es évek végi árfolyamra gondoljunk, ahogyan a későbbiekben is -a szerk.) tartozása miatt végrehajtást akartak indítani ellene, úgy segített magán, hogy levelet írt Szemere miniszterelnöknek, hogy „A honvéd” című költeményét, minthogy olyan, hogy „azt minden honvédnek bírnia sem lenne haszontalan”, vegye meg a haza legalább ötvenezer példányban. „Ezáltal – írja – egyrészt talán szaporodni fog a hadsereg lelkesedése, másrészt segítve lesz egy írón, aki buzgó és szakadatlan hazafiúi fáradozásáért” (bárcsak elmaradt volna ez a buzgó és szakadatlan fáradozás s helyette Petőfi azzal foglalkozott volna, amire tehetsége volt: a költészettel; sokat nyert volna vele a magyar irodalom, de épp oly sokat nyert volna vele maga a haza is) még nem is kapott egyéb jutalmat, mint lelki sebeket és naponkénti nehéz gondokat amiatt, hogy lesz-e holnap mit ennie neki és családjának.”
Petőfi tehát semmit se tudott arról, hogy mennyi ünneplést kapott már nemcsak ő, hanem még felesége is (hisz éppen a sok ünneplés miatt vált olyan tűrhetetlenül elbizakodottá s lett szinte meggyőződésévé az, hogy amit ő akar és tesz, azt tulajdonképpen a magyar nép akarja és teszi); hogy ezreket kapott már verseiért, pedig ezek az akkori ezrek mai pénzben százezreket jelentenek; hogy volt havi kétszáz (mai 20.000) forintos szerkesztői állása, melyet csak azért vesztett el, mert nem fért a bőrébe; volt századosi, sőt őrnagyi állása és fizetése is költői jövedelmén kívül, melyet szintén ő maga dobott vissza nem is egyszer, mert csak azért se tett fel nyakravalót és csak azért se húzott a kezére kesztyűt, mikor a hadügyminiszter elé ment. Pedig egyébként annyira szerette az eleganciát, hogy selyeminget és mellényt is szívesen viselt, sőt ugrós tetejű, magas kalapot is szívesen tett a fejére, vagyis valóságos maskarát csinált magából feltűnési viszketegségében. Önmegalázás volt ez a Szemerének írt levél, melyet Petőfi, maga a megtestesült önérzet, egy ki önfegyelemmel, egy kis takarékossággal elkerülhetett volna s anyagilag is egész független emberré tehette volna magát. (Arany János után például 80.000 forint készpénz maradt, tehát mai forintban vagy ötvenmillió.)
Természetesen maga Petőfi is érezte a megaláztatást, melyet neki e levél megírása okozott, de ő ezt a megaláztatást nem úgy akarta elkerülni, hogy nem írt kérő levelet, hanem úgy, hogy megírta, de kérelméhez ezt fűzte hozzá: „E nyilatkozatomat ne vegye Ön koldulásnak. Erre egy kicsinyt magas a fejem és kemény a derekam.” Petőfi tehát nem úgy óvta meg az önérzetét, hogy a koldulásról lemond, hanem úgy, hogy koldulásáról megállapítja, hogy nem koldulás, s akitől koldult, annak büszkén, szinte sértő szavakkal tudtára adta, hogy ő nem koldul, vagyis rákényszeríti, hogy úgy adjon, hogy előtte még egy inzultust is zsebre tegyen. Vajon szerette-e Petőfi igazán a gyermekét és „imádott” Juliskáját, akiket valóban a nyomornak tett volna ki, ha Szemere kérelmével elutasítja? Pedig ha Szemere csak félig olyan gőgös lett volna, mint ő, akkor Petőfit erre a levélre el kellett volna utasítania.
„Ha nem látja Ön hasznosnak – folytatja – versemet a hadseregre nézve, dobja el minden reám való tekintet nélkül. A szegénység nekem olyan régi ellenségem, hogy megszokás által szinte barátokká váltunk.Szerénytelenségnek ne vegye Ön ajánlatomat. Ha más nemzet tagja volnék, nem szorultam volna rá, hogy én tegyem ez ajánlatot, mert nekem tette volna ezt a nemzet.”
Miközben tehát kijelenti, hogy ő nem szerénytelen, mindjárt nemzetgyalázást is elkövet és újra inzultálja azt a Szemerét, akitől nem „koldul”. Mert hiszen mit jelentenek mást utolsó sorai, minthogy Szemere se méltó arra az állásra, melyet betölt, mert hát neki nem volna szabad megvárnia, hogy Petőfi kolduljon tőle, hanem meg kellett volna már régen önként ajánlania azt, amit most kér tőle. Legalábbis ha tisztességes nemzet volnánk és ha a tisztességes nemzetnek a minisztere is tisztességes volna, akkor ez már régen megtörtént volna. Szemere – igazán szép volt tőle vagy talán nem is annyira szép, mint okos, mert féltette a népszerűséget a haragos Petőfi bosszúálló tollától – teljesítette a kérelmet, de nem 50, hanem csak 25 ezer példányt vett meg a versből és a költőnek 500 (50.000) forintot fizetett érte. Petőfit bizonyára nagyon bántotta, hogy a miniszter szerint az ő versei csak fele olyan fontosak és becsesek, mint ő gondolta, de hát 500 forintot mégiscsak kapott és ez az 500 forint annyira kellett neki, hogy mégiscsak többet számított számára, mint az a hallgatólagos inzultus, hogy verseiből csak feleannyit rendeltek, mint ő kérte.
Önkritikája teljes hiányára vall az is, amit Bemnek írt, mikor az újra magához, tehát a honvédséghez hívja:
„Csak néhány napja, hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzétettem és saját szavaimnak meghazudtolása volna, ha ismét a hadseregbe lépnék. S azután az egyenruhát, melyben ártatlanul (!) a legkiáltóbb (!) bántalmakat szenvedtem, nem ölthetem fel ismét anélkül, hogy dühtől el ne piruljak s erőszakosan fel ne szaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmakat szereztek. Hazámat tollammal fogom szolgálni s nem karddal, mely talán dicsőség nélkül volt (minek írta ezt így, mikor éppen az ellenkező volt a meggyőződése?), de mocsok nélkül is, amelyet kicsavartak kezemből.” (Nem igaz. Egyedül ő csavarta ki.) “Én nem lehetek többé katona, főként azért, mert bosszúállásból jártak el ellenem, kiszámított és nemtelen bosszúállásból, mely nem is szűnnék meg, amíg csak katona volnék.”
Tehát amennyire ártatlan abban, hogy szegény és ezért „koldulnia” kell, épp oly ártatlan, sőt még ártatlanabb, mert aljas bosszúállás áldozata, abban is, hogy megszűnt katonatiszt lenni. De e nagy fogadkozások és önérzeteskedések egyáltalán nem voltak akadályai annak, hogy e sorok megírása után szinte azonnal megint csak magára ne vegye azt az egyenruhát, melyet „nem ölthetett fel újra anélkül, hogy a dühtől el ne piruljon”, sőt hogy „saját szavait a legkiáltóbban meg ne hazudtolja”. Sőt még rajta se volt újra ez a gyűlölt egyenruha, már agyon is löveti a tűzmestert azért, mert őt ruha nélkül is nem nézte már őrnagynak. De ha becsületének e tisztán tőle függő nagy megalázását és szava e kiáltó meghazudtolását legalább az imádott haza iránti szeretetéből tette volna! De maga elismeri, hogy ez csak azért történt, mert akkor már az országban semmi se volt olyan biztonságos tartózkodási hely részére, mint a csatatér, illetve a tábor. Másutt már könnyen az osztrák vagy orosz portyázók kezére kerülhetett volna. Nem azt hányom szemére, hogy miért féltette annyira „rongy életét” (Talpra magyar!), mert hiszen mindnyájan emberek, gyarló emberek vagyunk, s az a rongy élet, ha még oly rongy is, számunkra bizony akkor is nagyon drága, hanem azt, hogy aki – mint a példa mutatja – épp oly gyarló ember, mint a többi, minek köti annyira az ebet a karóhoz, s minek önérzeteskedik s pöffeszkedik annyira a becsületével, büszkeségével és bátorságával, mikor egy cseppet se bátrabb vagy becsületesebb, mint a többi?
Hogy egocentrizmusa egészen naivvá és gyermekessé tette, azt nemcsak az bizonyítja, hogy Bemet csak azért, mert őt nagyon szerette és pártolta, sőt úgy bánt vele, hogy az avatatlanok fiának gondolták, a világ legnagyobb hadvezérének, csatáit pedig a világtörténelemben „Koch nie dagewesen”-nek [még soha nem látottnak] tartotta, hanem az is, hogy például a könyvtára értékét nem kevesebbre, mint 5000 forintra becsülte. (Ferenczi, III., 343. o.) Ha tudjuk, hogy mindössze csak „két nagy szekrényt töltött meg” (Petőfi saját szavai), tehát az ezer kötetet semmiképpen se érhette el, sőt még az 500-at is bajosan és hogy az akkori 5000 forint mai félmillió forintnak felel meg, akkor látjuk csak igazán ennek a Petőfi-féle becslésnek végtelen naivságát és gyerekes voltát. Ahogyan tehát Petőfi magát hihetetlenül nagyra értékelte, mégpedig nemcsak mint költőt (mert ez nem naivságát, hanem valóban az öntudatát bizonyítja), hanem mint hazafit, mint embert, mint jellemet is, amire pedig a legkisebb alapja se volt és ahogy az égig magasztalta azt a tábornokot is, aki őt kitüntette és akinél neki befolyása volt, éppúgy félmillióra becsülte a könyvtára értékét is, mely pedig csak „két nagy szekrényt töltött meg”, de világos, hogy értéke mégis ilyen csillagászati volt, mert az övé volt. Naiv önteltsége annyira ment, hogy obsitjában, melyet a katonaságtól való kilépése után kapott (természetesen nem akkor, mikor már őrnagy, hanem mikor még csak közlegény volt, mert az a hadsereg nem forradalmi volt), rendkívül büszke volt arra a kifejezésre, hogy „redlich und treu gedient”. Pedig hát ezt egy „reakciós” hadsereg s a gyűlölt osztrák állította ki s a sereg, melyben ő oly hűségesen szolgált, azért volt, hogy elnyomja a „világszabadságot”, egyébként pedig mit sem jelentő formaság volt benne ez a kifejezés, mely minden obsitban egyformán benne volt.
Önérzete egyfelől betegesen nagy volt, másfelől pedig éppen akkor nem jelentkezett, mikor megokolt lett volna. Azt például nem érezte, hogy a férfi önérzettel ellenkezik, hogy családját úgyszólván a barátaival tartassa el. Nem volt tudatában annak, hogy ez nekik pénzükbe kerül, nem is szólva a vesződségről és a számtalan kellemetlenségről, amivel idegeneknek hosszabb időn át a házban tartása jár.
Ő természetesnek vette, hogy barátai az ő szolgálatára legyenek, boldogságnak tekintsék, hogy neki szívességet tehetnek és hogy ezt ő elfogadja tőlük. De ha a legkisebb jelét tapasztalta annak, hogy ezzel terhükre van, egyenesen bűnténynek tartotta részükről és megsértődött mindörökre.
Az 1849. év elején például gazdag napánál volt családjával, de természetesen túl hamar összeveszett vele. Ekkor – már január 7-én – ír Aranynak, hogy a feleségét Szalon táról küldje be hozzájuk Debrecenbe pár hétre (!), s majd ha Júlia és a gyermek megerősödnek, vigye magával majd őket Szalontára. Tessék elképzelni ilyen kívánságot: Aranyné hagyja ott férjét, gyermekeit, házastársát pár hétre, aztán pedig vigye majd haza magával Petőfi egész családját s tartsa, etesse és szolgálja ki, ki tudja meddig. Így aztán nem csoda, hogy még a türelmes és Petőfit igen sokra tartó Arany is azt válaszolja január 12-én, hogy ő maga beteg, felesége pedig egyelőre nem mehet. Vigye tehát Petőfi maga hozzájuk a családját. Ha nem, majd ő megy értük Debrecenbe, mihelyt teheti. Nagyon hideg volt azonban akkoriban és ezért Petőfinek nem nagyon akarózott az, amit megkívánt és természetesnek tartott Aranytól vagy feleségétől. Nem vitte hát őket, hanem Arany helyett Vörösmartyhoz fordult s egyelőre rá bízta őket. Bizonyára hálából azért, mert Vörösmarty egyszer már – mint Petőfi maga fejezte ki magát – megmentette az éhhaláltól s ő ezt egyszer már azzal hálálta meg, hogy tudtára adta, hogy homlokáról nem ő, hanem „maga tépte le a babért”. Mivel utána egy jó darabig nem írt Aranynak, az bizonyosra vette, hogy megsértődött. De hát ez most nem történt meg, mert szüksége volt rá s így a megsértődés kissé drága fényűzés lett volna számára. Így aztán február 22-én újra írt Aranynak, hogy feleségét, fiát és a gyermek dajkáját (!) vigye el magához. Erre szegény Aranyné mégiscsak kénytelen volt Debrecenbe utazni (mert hiszen örülniük kellett, hogy a jó Petőfi mégse sértődött meg) s a családot magával vitte Szalontára. Ottmaradt aztán Júlia Szalontán egész május ötödikéig (!), a kis Zoltán és dajkája pedig egész május 29-éig. Júlia ugyanis hamar megunta az unalmas falusi életet, de mivel vele együtt – sajnos – a gyereksírást is megunta, nemcsak Szalontát, hanem gyermekét is otthagyta, az tehát dajkájával egyetemben még utána több mint három hétig Aranyék nyakán maradt. Hogy Petőfi fizetett volna értük, arról semmit se szól a krónika. Ez nem is nagyon valószínű. Különösen nem valószínű azonban az, hogy annyit fizetett, amennyibe tényleg kerültek. De még ha annyit fizetett volna, akkor is könnyű elképzelni, mit jelentett Aranyéra hónapokon át lakásukban ez a három idegen személy s közte egy féltett csecsemő (bár hogy apja, később pedig anyja is otthagyta, nem éppen mutat nagy féltésre), aki olyan idétlen, hogy élete csak egy hajszálon függ és aki sírásával nemcsak nappal van vendéglátói terhére, hanem még éjszakáikat is elrontja. Nemcsak sok kiadást jelentettek tehát Petőfiké, hanem sok gondot, vesződséget s alkalmatlanságot is egyúttal. Pedig Szendrey Júlia egyéniségét ismerve arra nem nagyon gondolhatunk, hogy ő hosszú ottléte alatt valami sokat segíthetett Aranyénak a háztartásban és a házimunkában. Az azonban, hogy még ő is kiszolgáltatta magát, nagyon valószínű, hiszen így nevelkedett s jellegzetesen „intellektuel” és politizáló nő volt.
Sajátságos, hogy mindezt Petőfi mégis nemcsak elfogadta, hanem egyenesen kérte (most nem jutott eszébe, hogy ő nem koldul, mert ez önérzetével ellenkezik), sőt az első udvarias visszautasítás, illetve kitérés után újra kérte. Az önzés ugyanis sokkal nagyobb volt az önérzeténél. Mivel azonban Petőfinek az önérzete is ugyancsak nagy lóerejű volt (ezt a kifejezést Ady használta – szintén dicsekedve – a maga önérzetéről), csak ennek meggondolása után tudjuk igazán elképzelni, mekkora lehetett az önzése. De ne gondoljuk ám, hogy Petőfi azért hagyta Aranynál ezt a három tagú családot „csak” egy negyedévig, mert már maga is érezte, hogy kissé sok már a jóból s továbbra már nem akart visszaélni barátja türelmével. Hogy végül uralkodjék már önzésén, arra az se volt elég ok, hogy mivel most már együtt voltak feleségével Pesten, kívánkoztak a gyermek után, vagy aggódtak érte, nem beteg-e és kívánják már nagyon, hogy végre velük legyen. Nem. Ők sem Aranyék terhét és áldozatát nem sokallták még, sem a gyermek után nem kívánkoztak (mint ahogyan Petőfi ideálja, Rákóczi se kívánkozott, mint annak idején láttuk). A hosszan tartó kényszervendéglátásnak még egy negyed év múlva is csak azért szakadt vége, mert Arany május 23-án végre tudtára adta önérzetes barátjának, hogy gyermekét és dajkáját „tovább már nem tarthatja”. (Ferenczi, III., 347. o.) Arany e kifejezéséből láthatjuk, hogy Petőfi valóban ingyen tartatta el a családját barátjával s nemcsak a gondot és a kellemetlenséget, hanem még a készkiadását se térítette meg. De az értesítés hangjából láthatjuk azt is, hogy Arany idegei ekkor már végleg felmondták a szolgálatot. Arany azonban még ekkor is csak azért mert így kipakolni, mert közben ő is Pesten kapott állást, s bár neje még ott tarthatta volna továbbra is, de hát ki kellett költöznie a jegyzőlakásból, s azt talán azért még Petőfi se kívánhatta (de ezt természetesen nem Arany írta így, hanem csak én mondom), hogy Petőfiké kedvéért egy, az egyébként szükségesnél nagyobb lakást béreljen. Így aztán nem sértődött meg a jó Petőfi (legalábbis úgy nem, hogy Aranyt elnevezte volna olyan barátjának, aki őt megmarja, mint Pákkal tette, aki az utcáról szedte fel).
Viszont most, hogy családját már magának kellett eltartania, erre csak úgy volt képes, hogy megbízta Aranyt, árvereztesse el Bemtől ajándékba kapott csatalovát. De természetesen a lovát is úgy túlértékelte, mint a könyvtárát, mert szenvelegve azt írta Aranynak, hogy a vevőknek mondja meg, hogy az a ló Petőfié (azaz hazánk lánglelkű fiáé) és õ meg Bemtől, tehát olyan hadvezértől kapta, akihez foghatót nem ismer a világtörténelem, és Petőfi ezt a világtörténelmi jelentőségű lovat azért kénytelen eladni, hogy „az árán kenyeret vegyen magának” (nem tejes kalácsot, hanem száraz kenyeret).
Hozzátehetjük: Szégyelld magad, elfajult nemzet, hogy nagy fiadról csak így gondoskodsz! Mert világos, hogy ez nem nagy fiad szégyene, hanem a tied. Ha más nemzet fia volna, nem pedig ilyen elfajulté, jólétben dúskálna. Megtudva azonban, hogy a Pesten lakó Petőfinek értékes lova is volt és a ló Szalontán vagy Szalonta környékén volt, és azt is tudva, hogy egy ilyen értékes lónak istálló, gondozás, alom, sőt még takarmány is kell, az jut eszünkbe, hogy nem ez is szegény Arany gondja és kiadása volt-e eddig? Petőfi aztán – folytatva szokott szenvelgését – megírta a dolgot Bemnek is, de természetesen nem azért, hogy „nyomorát elpanaszolja”. Bem megértette, hogy Petőfi mit akar, ezért azt írta neki, hogy jöjjön hozzá s mindjárt 200 forintot is küldött neki útiköltségül (természetesen az állam pénzéből). Óriási összeg volt ez akkor. Útiköltségül a tizedrésze is elég lett volna, de hát Bem tudta, hogy Petőfi szentséges szent önérzete alamizsnát nem fogad el, azért küldte az egészet útiköltségül.
Petőfi tovább folytatja a szenvelgést, illetve önérzete imádását. Igen különös istenteremtménye volt azonban ez az önérzet. Aranynak és feleségének botrányos kihasználása – láttuk – nem bántotta ezt az önérzetet. Bem önként küldött 200 forintja azonban bántotta. Legalábbis felhasználta a dolgot Petőfi egy kis önérzetfitogtatására s ezzel bebizonyította, hogy mennyire hasonlít hittestvéréhez, Kossuthhoz, legellenszenvesebb tulajdonságában, a színésziességben is. „Vegye vissza a pénzt – írta Bemnek –, melyet szíves volt útiköltségül küldeni számomra s hagyjon engem csendes visszavonultságban… Majd csak megélek barátságos lábon régi pajtásommal – a szegénységgel.” (Ugyanekkor írta a nem kolduló levelet Szemerének.)
Július 3- án azután egész családjával egy másik barátjához, Orlai-Petrich Somához Mezőberénybe indul, ahol megint hetekig marad. Csak azért nem hónapokig, mert közben az jut eszébe, hogy mégis biztosabb lesz Bem táborában, mint Mezőberényben. De Petőfi már akkor is barátai terhére volt, mikor még nem kellett feleséget és gyermeket, meg annak a dajkáját is tartania. (Mert Júlia természetesen csak nem szoptathatott, s hogy felesége mellett dajkát is tarthasson, csak elvárhatta nemzetétől ilyen nagy fia!) A magános, a még fiatalember Petőfit ezért se bántotta az önérzet. Az azonban már annál jobban, ha barátai nem voltak hajlandók a kedvéért áldozatokat vállalni. Kölcsönt kérni mindig megalázó, meg nem adni vagy megadni nem tudni, még megalázóbb. De Petőfi önérzete se az egyiket, se a másikat nem érezte. Legalábbis annyira nem, hogy ha visszautasították, többé nem kért volna mástól, olyanoktól, aki még nem utasította el. Annál kevésbé jutott Petőfi eszébe emiatt az, hogy ezután leszállítja igényeit, lemond felesleges kedvteléseiről, ezután takarékos lesz s így gondoskodik róla, hogy hasonló megalázásoknak ne legyen többé kitéve.
Kért kölcsönt a dúsgazdag Pulszkytól, aki, noha (vagy talán inkább: mert) épp úgy lutheránus hittestvére volt, mint Kossuth, nem is válaszol neki. Ez bántja önérzetét, de azért nem annyira, hogy az írásbeli eredménytelen kérelem után személyesen is fel ne keresse és élőszóval is ne kérjen. Pulszky így is elutasítja. Azt mondja neki, hogy igen sok a kiadása. Pedig Pulszky felesége egy bécsi bankár lánya volt, de természetesen az is hittestvér, mert a bankárok még Bécsben is protestánsok voltak, ha nem voltak zsidók. 1848. november 28-i levelében azt írja Bajzának, mint „mélyen tisztelt tekintetes úrnak” (egyébként ő is hittestvér volt), hogy „azon szemtelenségre valék kénytelen vetemedni, hogy Nagy Ignác úrtól pénzt kérjen kölcsön”. (Úgy tesz tehát, mintha erre a „szemtelenségre” most vetemedett volna életében először.) Nagy Ignáctól se kapott, noha – november 28-án kelt a levele – mindössze csak arra kérte, hogy „szíveskedjék mintegy negyven pengő forinttal segélyemre lenni, minek visszatérítésére mindjárt felgyógyulásom után minden erőmet fordítani el nem mulasztandom”. Szintén lutheránus hittestvérét, Pákh Albertet 150 váltóforint erejéig kezességre kérte, hogy debreceni adóssága ne tegye lehetetlenné verseivel Pestre indulását.
Pákh kezességét meg is kapta, mert azt ígérte, hogy „ha térden állva kellene is házról házra koldulnom, mégis bizonyos lehetsz, hogy napjára (45 nap múlva) megküldöm az összeget”. Még azt is megkövetelte tőle, hogy „még csak kételkedni se tudj abban, amit mondok”. S ezt a nagy hangot mindössze arra alapozta, hogy kezében volt verseinek kézirata, melyet Pesten ki szeretett volna adni. Milyen becsülete van annak, aki csak ezen a címen, ilyen hangon meri adni a becsületszavát? A versek, tudjuk, csakugyan nagyon jók voltak, sőt örök értékűek, de viszont azt is tudjuk, hogy senki se vállalkozott kiadásukra, s mikor maga Vörösmarty vette kezébe a dolgot, még neki sem sikerült kiadót találni rájuk. Vörösmarty aztán a Nemzeti Körrel adatta ki a verseket, de még neki is és még így is csak véletlenül sikerült. El kell tehát képzelnünk, hogy Petőfi mégis ennyire biztosan ígért, s így szavát ilyen könnyelműen kockáztatta. Igaz, hogy most Vörösmarty jóvoltából és a sors különös kegyéből sikerült megtartania szavát és így az őt önzetlenül felkaroló Pák Albertet nem tette anyagilag tönkre, de ez igazán csak egy hajszálon függött, s hogy ez a hajszál nem szakadt el, az igazán nem Petőfi érdeme. Hogy becsületét erre a hajszálra merte akasztani, az feltétlenül szégyene s becsülete könnyűségét bizonyítja. „Úti levelei”s-ben maga is azt írja, hogy „e kötet versben volt minden reményem. Ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek”. Dehogy is lesz jó úgy is, feleljük neki. Akkor ugyanis nemcsak minden szenvedésének, hanem a becsületének is vége lett volna, s ez csak nem jó és nem is mellékes? Akkor a becsületszavát is megszegte volna és Pák Albert pénzének is vége lett volna, tehát Pák Albert becsapása lett volna az eredmény. S ez csak nem „jó” Petőfinek, sőt nem is közönyös? S lám, neki ez eszébe se jut. Ő csak magával törődik, csak magát látja. Petőfinek, mikor oly nyugodtan akart meghalni, egy nagy becsületbeli kötelessége is volt, a becsület pedig még az ételnél is fontosabb, kivált olyan ember számára, akinek a becsülete annyira „szentséges szent” volt. Petőfinek akkor az is becsületbeli kötelessége volt, hogy se éhen ne halljon, se meg ne fagyjon, hanem tovább éljen, mert halála barátja anyagi kifosztását jelentette volna. Hiszen barátját egyenesen avval ugratta vele a kölcsönbe, hogy „még csak kételkedni se tudj abban, amit mondok”. Furcsa tehát, hogy mégis azt gondolta, hogy ha éhen hal, úgy is jó. Legalább nem szenved tovább s az adósságát se kell megadnia. A hálátlanság, amit barátja s nagylelkű jótevője iránt elkövet, még csak eszébe se jutott. Pedig hát nem azt ígérte ő akkor, mikor a pénzt megkapta, hogy ha csak éhen nem halok, vagy meg nem fagyok, akkor fizetek. Ha így beszélt volna, akkor Pák nem kezeskedett volna érte. (Most aztán legújabban Hatvany Lajos könyvéből (Az igazi Petőfi) azt tudjuk meg, hogy Pák pénzét vissza se fizette. Az ellenkezőt Pákhék csak a költő „becsülete” megmentésére állították.)
De Petőfi bőven csinált olyan adósságokat is, melyeket nem önként és nem baráti szívességgel hiteleztek, hanem amelyek kényszerből keletkeztek. Úgyhogy Petőfi egyszerűen nem fizetett, mert nem tudott. Nagyon szívesen szokott ő ugyanis a más számlájára költekezni. Sajátságos, hogy ebben a tekintetben is milyen naivul egyoldalú volt s milyen természetesnek találta, hogy ügyet se vessen a maga szemében a gerendára, ellenben felháborodva botránkozzék a más szemében levő szálkán. Bajzának írt említett levelében például ezt írja: „L… csakugyan gazember. Kicsalt tőlem vagy nyolc pengő forintot Pesten létemkor s három pengőmmel most is tartozik.”
L. tehát gazember, közönséges gazember, mert nyolc forint adósságából eddig még csak ötöt adott meg Petőfinek. Az azonban nem bántja ugyanennek a Petőfinek a becsületét és önmagát egyáltalán nem tartja miatta gazembernek, sőt még abban a meggyőződésben se akadályozza, hogy olyan szentséges szent becsülete senki másnak sincs az országban, mint neki, hogy mikor Pápáról elköltözött, egyhavi díjjal adósan távozott szállásadójától. (Ferenczi, I., 243. o.)
Igaz, hogy ezt az adósságot Szijj György, a megkárosított, megkérte és megkapta Petőfitől, mint már országos hírű embertől. Ez azonban nem érdem, mert ha nem teszi, Szijj György uram végrehajtókkal hajtatta volna be rajta és melléje még telekiabálhatta volna vele az országot, s így tönkretehette volna oly féltve őrzött külső becsületét is. Petőfi helyzetében ekkor már a legbecstelenebb ember is fizetett volna. (Csak Kossuth nem fizetett még ilyenkor se, mint láttuk.) Elég szégyen azonban, hogy Petőfi itt is megvárta a fizetésre való felszólítást. Önként, felszólítás nélkül nem fizetett akkor se, mikor már országos nevű ember volt. Sőt tartozása annyira nem okozott neki lelkiismeret-furdalást vagy becsületbeli kérdést, hogy talán már nem is emlékezett arra, hogy ő Szijj György uramnak tartozik. Akkor azonban, mikor Bajzának 1848. november 28-án L. gazemberségére panaszkodott, még nem volt Petőfi híres ember, s így Szijj György felszólítása se történt meg, tehát akkor még ő is ugyanolyan gazember volt, mint az a bizonyos L., aki neki tartozott, de nem fizetett. Sőt, mivel az a gazember nyolc forint tartozásából ötöt már mégis megadott, ő azonban Szijj Györgynek akkor még semmit, tulajdonképpen sokkal hitványabb volt, mint az a „gazember” L. Petőfinek ezeket a Szijj György-féle megfizetett adósságait (melyek, mint látjuk, nem is voltak mindig megfizetettek) gondosan kiemelik életrajzírói, hogy bebizonyítsák velük, hogy a valóságban milyen korrekt és becsületére mennyire kényes ember volt ez a rossznak elhíresztelt Petőfi. Hogy azonban Petőfi közel se volt az a gáncsnélküli lovag, mert nem lett volna szabad megvárnia, hogy Szijj György keresse rajta a pénzét, hanem önként kellett volna fizetnie, az nem jut eszükbe. Csak nem azért, mert ők maguk is csak ilyenfajta emberek?
Pedig hogy Petőfi még akkor se fizetett mindig, ha felszólították rá, azt még életrajzaiból is kiveheti a kritikus olvasó. Például előbb láttuk azt a 600 forintot, ami miatt még élete végén, tehát már híres ember korában is végrehajtást kellett volna indítani ellene. Bizonyára nem azért, mert önként, vagy akár csak felszólításra is mindig fizetett annak, akinek tartozott. Például hogy még Pápán is nemcsak Szijj Györgynek tartozott, akinek kivételesen meg is fizetett (igaz, hogy itt is megvárta, hogy a fizetésre külön felszólítsa!), sejthetjük onnan, hogy mikor másodszor Pápára került, reggel éppen csípőig levetkőzve mosdott, mikor „menne hozzája múlt évi házigazdája, kinek a lakbérben pár forinttal (mi az a „pár forint”) adósa maradt, s most követelte a tartozást”. Petőfi zavarában így szólt hozzá: „Abe genieren Sie sich nicht?” [Nem zavarom Önt?] „Oh, nein, felelte amaz, ich bin bereit von Ihnen das Geld übernehmen, wenn Sie auch ganz nackt wären.” [Ó, nem, kész vagyok a pénzt átvenni Öntől, akkor is, ha teljesen meztelen.] Tartozását azonban kifizetni nem bírta. (Ferenczi: Petőfi életrajza, I., 296. o., de természetesen csak a jegyzetben, mert ez nem fontos, sőt egyenesen zavaró dolog.) Ebből egyúttal láthatjuk azt is, hogy Petőfi a hasonló jelenetekhez annyira szokva volt már, hogy olyan hidegvérrel és cinizmussal viselkedett bennük, hogy még egy zsidó vigéctől is elég lett volna. De ebben az esetben arról sincs szó, hogy a pápai német vagy zsidó a pénzét Petőfitől akár csak évek múlva, akkor, mikor már nagy ember lett a költő, megkapta.
Aztán később, színész korában, Kecskeméten, ugyanígy volt. „Háziasszonya – írja Ferenczi (I., 290. o.) – megsejtvén távozását, 7 váltóforint tartozásában lefoglalta egyetlen kímélt quäkkerét, min rendkívül haragra lobbant.” Ebből megint csak láthatjuk, hogy Petőfi nemcsak adósságokat szokott csinálni, de azt nem is szokta megfizetni, s ha mégis kénytelen volt, még ő volt felháborodva. Mi, kik mindezt tudjuk, ugyancsak csóváljuk a fejünket annak az önérzetes hangnak a hallatára, melyet abban a kölcsönkérő levelében láthatunk, melyet 1846. december 29-én intézett nem kevesebb mint 600 pengő forint kölcsön ügyében „kedves druszájához”, gróf Teleki Sándorhoz. (Ez akkor volt, mikor Pulszkytól előtte „csak” 500 forintot kért, hiába.) „Most mutathatod ki, ha van benned emberség. Életemben legeslegelőször fordultam mágnáshoz, kímélj meg a szégyenpirulástól, mely a ragyánál jobban el fogja rágni képemet, ha visszautasítasz… Ingyen el se fogadnám. Már annál csak büszkébb vagyok, hál’ Istennek.” Ezt a 600 forintot megkapta (állítólag meg is adta).
Megkapta és megadta a Kubinyi Rudolftól 1847. április 24-ére kért 200 forint kölcsönt is. Amit megadott, azt életrajzírói, mint mondtam, igen gondosan számon tartják, pedig mint Hatvanyból láthatjuk, legtöbbször ez is csak pia fraus [kegyes csalás] Petőfi becsülete megmentésére. Ugyanaz a Petőfi azonban, aki egy gróf Telekitől ingyen el se fogadna pénzt, mert annál sokkal büszkébb, „hál’ Istennek”, nagyon szívesen elfogadta azt a pénzt, amit Wachott Pozsonyban koldult össze számára, s azt is, amit utána Pesten gyűjtött neki az athenaeisták [e nyomdában dolgozók] és a maga családja körében. (Ferenczi, I., 308. o.) Harminc pengő forint jött össze, de azért Petőfi ekkor is volt olyan büszke, „hál’ Istennek!”, hogy mikor Szeberényinek ezt megírja, hangsúlyozza, hogy a gyűjtés „tudtomon kívül” történt. Mikor Debrecenből megindult verseivel Pestre, az ottani diákok is gyűjtöttek számára „kis összeget”. (Ferenczi, I., 348. o.) Egészen koldulás jellege lehetett a dolognak, mint a „kis összeg”, ami összejött, mutatja. Pák Albert pedig, mikor Debrecenben elváltak egymástól, a már tárgyalt 150 forintos kezességen kívül, mert nélkül Debrecent el se hagyhatta volna, még hat ezüst húszast is csúsztatott a zsebébe, s bár ez természetesen nem kölcsön volt, hanem alamizsna, Petőfi mégis elfogadta, mert a hat húszas természetesen fontosabb volt számára, mint a büszkeség. Útközben Egerben Tárkányi Bélához tér be, s noha ő „papfaló” (Illyés) volt, Tárkányi pedig pap, mégse bántotta önérzetét, hogy alamizsnát fogadjon el tőle, sőt egyenesen azért tért be hozzá, hogy kérjen. „Igen megszorultam, írja neki (mert mikor először kereste, nem találta otthon). Addig legyen Ön szíves nekem útravalót szerezni, mellyel Pestig elmehetek.” (Ferenczi, 350. o.) Ha én gyűlölök valakit vagy valakiket, mert a sötétség képviselőinek tartom őket, akkor legalább őtőlük nem kérek alamizsnát. Petőfi önérzete, mint láthatjuk, ezt is megengedte. Pedig az önérzet ekkor is éppen eléggé megvolt benne, mert még Tárkányinak is ezt írja ugyanekkor: „Ne ütközzék meg e kvázi parancsoló hangon, de bár nagy szükségben vagyok, nem koldulok.”
Lángelméje ellenére is sajátságosan együgyű lélek volt ez a Petőfi. Azt hitte, hogy ha valaki koldul, de kijelenti, hogy nem koldul, sőt parancsoló hangon koldul, akkor már nem koldul s rendben is van már minden. Vagy – úgy látszik – úgy értette a dolgot, hogy ő, ha kér, akkor se alázkodik meg, hanem parancsoló hangon kér. De ez meg még rosszabb, még fonákabb, mert az ugyan szép és felemelő, ha valaki jót tesz mással, de finomságból és hogy a szegény önérzetét kímélje, úgy tesz, mintha ő lenne lekötelezve, hogy a megszorult ember elfogadja tőle. Annál fonákabb, sőt visszataszítóbb azonban, ha az, aki megszorult s ezért kér, az viselkedik úgy, hogy tekintse valaki megtiszteltetésnek, hogy ő kér tőle. Egerben is gyűjtést rendeztek részére a kispapok, hogy tovább tudjon menni, illetve, hogy ne kellejen gyalog mennie. Természetesen most is elfogadta a gyűjtött összeget. Pestre megérkezve Sass István adott neki ruháiból, mert „különösen felsőruhája úgy el volt nyűve, hogy sajátjával kellett kicserélnie”. (Ferenczi, I., 353. o.) Petőfi nagy önérzete ezt is elfogadta.
Itt említem meg, hogy régebben, vándorszínész korában, 1842. november vége felé szintén maga írt Domanovszkynak Pápára, hogy „ne hagyják elveszni, gyűjtsenek számára 10 pengő forintot, mivel kisegítené magát”. Ekkor is gyűjtöttek (Ferenczi, I., 272. o.), s ha maga kérte, világos, hogy el is fogadta, mikor megkapta. Ha mindez a sok szégyen és megaláztatás hibája nélkül tisztán a sors csapásából érte volna, akkor is ellenszenves lenne a gróf Telekinek írt hetvenkedés, hogy ingyen el se fogadná. Mert hiszen nem 600 forintot, hanem még filléreket is nemcsak elfogadott, hanem kért, s nemcsak grófoktól, hanem hozzá hasonló szegény diákoktól. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ha Petőfi nemes értelemben lett volna önérzetes, akkor nem kellett volna magával ilyen szégyenletes ellentmondásokba keverednie és magát így megaláznia. Ha tudott volna lemondani, ha szerény, kisigényű, takarékos és előrelátó lett volna, akkor sose kellett volna magát ilyen szégyenletes megaláztatásoknak kitennie. Akkor az igazságnak megfelelően is eldicsekedhetett volna, legalább önmaga előtt, mert mások előtt hetvenkedni akkor se illett volna, hogy ő ingyen soha senkitől el nem fogadott semmit; ha kölcsönkért, akkor is mindig megadta. Sőt akkor kölcsönt nem is kellett volna soha senkitől kérnie. Hogy azonban nem így volt, annak az volt az oka, hogy Petőfi csak nagyhangú kijelentéseiben volt önérzetes (melyeket azonban – láttuk – tettei nemegyszer megcáfoltak, sőt nevetségessé tettek), annyira azonban nem, hogy önérzete kedvéért, könnyelműségén, költekező hajlamán vagy nagyzolásán is uralkodni lett volna hajlandó.
Akinek azonban az önérzete nem ér meg annyit, hogy miatta például egy-egy mulatásról lemondjon, az csak mondja magáról, hogy önérzetes, de valójában nem az, s az ilyen ember azt is megérdemli, hogy kicsúfolják a nagy „önérzetéért”.
Például esténként már Selmeci diák korában gyakran kimaradt s eladogatta holmiijait, hogy színházba mehessen. Pedig hát akkor a Selmeci színház nem is magyar, hanem német színház volt. (Ferenczi, I., 109. o.) Szállásadója ekkoriban egyenesen azt írja haza apjának, hogy fia korhely és kicsapongó. (I., 132. o.) Mikor Pápán Jókaival és Orlayval az önképzőkörben hét aranyat nyertek jutalmul, a hét közül egyet mindjárt el is mulattak a „rom zsidónál”. Mikor aztán utána hazamegy szegény szüleihez, megkínálja ugyan őket „a még meglevő két arannyal”, de azokat nem bírta rávenni, hogy elfogadják tőle. Én azonban attól félek, hogy ha elfogadták volna, Petőfi akkor is előbb-utóbb visszakérte volna tőlük. Petőfi ugyanis csak úgy tudott nagylelkű lenni, ha nem került áldozatba, de úgy már nem, hogy miatta egy jó mulatásról, vagy akárcsak egy nagyzoló gesztusról is le tudott volna mondani. Emiatt pedig neki arra a nagylelkűen elajándékozott két aranyra utána még százszor is szüksége volt. Hiszen másképp gyalog kellett volna elhagynia a szülői házat. Bizonyára ezért is nem fogadták el tőle. „Annyit nem jövedelmezett a jutalomjátékom – írja később, színész korában Páknak –, hogy az adósságomat kifizethettem volna belőle, hanem arra elég volt, hogy egy víg napot csapjak belőle magamnak.” (Ferenczi, I., 284. o.)
Később is, mikor Pestről Mezőberénybe utazott, „az éjét átmulatták és reggel megfogyatkozott pénzén fogadott fuvarost”. (Ferenczi, I., 317. o.). De azért Debrecenből, mikor a kölcsönt kéri tőle, Nagy Ignácnak írt levelében a legnyugodtabb lelkiismerettel és a legtisztább meggyőződéssel emlegeti „a balsorsot”, „mely engem már négy év óta példás állandósággal környékez”. (Ferenczi, I., 325. o.) Még azt is megtette, hogy annak a Páknak, aki Debrecenben szinte az utcáról szedte fel, lakásába fogadta, 150 forinttal kezeskedett érte, indulásakor hat húszast csúsztatott a zsebébe, később Pesten mégis elköltötte azt a négy forintját, mely Páknak egy cikkéért járt és amelyet helyette ő vett fel, mert „szüksége volt rá”. (Ferenczi, I., 364. o. jegyzete)
Újabban divat lett azt hangsúlyozni, s a legszélesebb közönség már teljes egészében tudomásul is vette, hogy nagy tévedés azt gondolni, hogy Petőfi lump volt, vagy akárcsak hogy szeretett iddogálni. Épp az ellenkező igaz: alig ivott. A bordalaiban olyan mesterien lefestett mámor nála nem volt valóság. Nem mondom én sem, hogy ez az állítás valótlan és hogy Petőfi züllött korhely lett volna. Már csak azért is bajosan lehetett így, mert az idült alkoholizmus nem fiatalemberek bűne szokott lenni, hanem éltesebbeké. Akinél fiatal korban történik ilyesmi, az terheltség jele, s bár Petőfi is kétségtelenül abnormis idegalkatú ember volt, alkohol tekintetében ez az abnormitás nem nyilvánult meg nála. Ahogyan azonban hasonló esetekben már szinte szabály, hogy egy történelmi tévedést úgy szoktak megcáfolni, hogy az ellenkező végletbe csapnak át: Borgia Lukréciából, akit azelőtt a női romlottság elrettentő példájának tartott mindenki, egyenesen női ideált csináltak (se az egyik, se a másik nem igaz, hanem az igazság a kettő között van), Görgeyből, a gyűlölt és megvetett árulóból pedig példás hazafit és a világ egyik legtehetségesebb hadvezérét csinálták (az igazság itt is a középúton van), épp úgy a régen korhelynek gondolt Petőfit is megtették a szolidság és mértékletesség példaképének. Az igazság itt is középen van. Petőfi nem volt idült alkoholista, de nem volt annyira szolid és mérsékletes se, hogy e tekintetben különösebben dicsérgethetnénk. Fiatal kora ellenére volt ő még részeg is nemegyszer. Tagadhatatlan – most láttuk rá a bizonyítékokat –, hogy mulatni és éjszakázni szeretett, s ilyenkor sok pénzt is elpucolt még olyankor is, mikor pénze nem volt. S bár ez még nem bizonyítja egyúttal azt is, hogy ilyenkor reggelre mindig tökrészeg volt, de azt feltétlenül, hogy ivott. Antialkoholista ember nem érzi jól magát ivók társaságában, de alkoholmámor nélkül nem is lehet ott kibírni egész reggelig. Hogy Petőfi ivott és ivott annyit is, hogy meglátszott rajta, azt még olyan életrajzaiból is kétségtelenül meg lehet állapítani, melyek bort nem kedvelő voltát bizonygatják. Mikor például Pápán azt az említett aranyat (a hétből) elmulatták (ne felejtsük el, hogy ez az arany mai pénzben megfelel körülbelül ezer forintnak, tehát éppen elég őrült mulatás volt ez középiskolás diákoktól és az „a rom zsidó” ugyancsak sokat keresett rajtuk), még Ferenczi is azt írja (I., 256. o.), hogy a mulatás „olyan jól sikerült”, hogy még a mulatók legszolidabbját, Lantay Sándort is (tehát nem Petrovics Sándor volt köztük a legszolidabb) karonfogva kellett szállására vinniük, holott maguk is mámorosak voltak. Petőfit tehát szintén úgy kellett volna hazavinni, mégpedig őt nem is lehetett egyszerűen csak karonfogva, hanem eszerint még nagyobb segítségre szorult.
Aztán ugyancsak a Petőfi-szerető Ferenczi szerint (I., 261. o.) Mezőberényben 1842 őszén Orlayval is „mámorosan kerülvén fel a pincéből, a présházban várták be, míg a borgőz a fejükből elpárolgott”. Pedig hát tudvalevő, hogy az Alföldön, különösen pedig az Alföld tiszántúli részén nem nagyon termelnek bort. Mit csinált volna hát Petőfi, ha borvidéken laktak volna Orlaiék? 1843. január 11-én is, mikor mint vándorszínész, társaival DUNA PENTELÉNÉL átkeltek a folyón, a csapszékben annyi melegített paprikás bort ittak, hogy „magas kedvük kerekedik” (tehát részegek lettek) tőle. (Ferenczi, I., 275. o.) Mivel Ferenczi elbeszéléséből egészen jól látható, hogy ez a „magas kedv” éppen Petőfiben tombolt köztük a legjobban, nem valószínű, hogy ez azért történt volna, mert ő ivott köztük a legkevesebbet. Estére – írja Ferenczi – elérték Szabadszállást, „ahol mint kun fiak Szuperrel (egy másik színész; az egyik „Kunfi” tehát Petrovics volt, a másik Szuper) mulatva töltötték az estét”. Petőfi tehát még vándorszínész társai között is a legtöbbet ivott és a legnagyobb mulatók közé tartozott. Hogy láthassuk, milyen furcsa egy önérzet lehetett az a Petőfi-féle önérzet, külön meg kell jegyeznünk, hogy azon a pápai rom zsidónál való mulatozáson, melyen egy éjszaka vagy ezer kommunista forintot mulattak el társaival, Petőfi kölcsönkért ruhában jelent meg. Olyan szegény volt ugyanis ez a mulatni szerető diák, hogy még tisztességes ruhája se volt. (De ahelyett, hogy a kapott aranyon ruhát vásárolt volna magának, a rom zsidóhoz ment mulatni.) Az úri diákok egyikétől kölcsönkért ruha igen elegáns volt: sötétzöld „quäkker”s-ből állt zománcos ércgombokkal, fekete mellényből, nadrágból és fényezett cipőből, melyhez Kozma Sándor adott még nyakkendőt és kesztyűt, egy harmadik jóakaró pedig fehér cilindert (!), hogy az elegancia egészen tökéletes legyen. (Ez volt Petőfi demokráciája!) E mulatás után vérig sértő megaláztatás érte Petőfit. A tivornyát ugyanis még másnap is folytatták, s Petőfi erre az újabb mulatásra is a kölcsönkért eleganciában jelent meg (nem is jelenhetett meg másban). Megjelent azonban ott ekkor már a ruha gazdája is és olyan durván követelte Petőfin a ruháját, hogy a költő „megaláztatásán keservesen zokogva, kétségbeesve borult barátja karjaiba”. (Ferenczi, I., 256. o.) De hát miért nem gondolt arra, hogy az a ruha a gazdájának is kell s ilyen célból kölcsönkért ruhát nem szokás napokon át hordani. Magunkfajta emberrel ez a megaláztatás egyébként se fordulhatott volna elő, mert először is nekünk lett volna ruhánk, mert ha aranyhoz jutottunk, azt nem mulatásra költöttük volna. Másodszor, mert mi, ha szegények vagyunk, akkor nem is akarunk gazdagnak látszani, s így, ha nincs hozzá való ruhánk, akkor kétszeresen nem megyünk mulatni. Nekünk az önérzetünk is sokkal nagyobb annál, semhogy más elegáns ruháját kérjük el és öltsük magunkra. Harmadszor Petőfi helyében nekünk nem is lett volna szükségünk kölcsönkért ruhára, mert mi nem is mentünk volna mulatni. Az akkor levő kis pénzünk birtokában mi a jövőre gondoltunk volna. Mi későbbre is igyekeztünk volna megőrizni önérzetünket a kölcsönkérés és még inkább a megadni nem tudás megaláztatásaitól. A büszke Petőfinek azonban mindez nem ért meg annyit, hogy miatta egy mulatásról is le tudott volna mondani. Az õ önérzete csak abban állt, hogy mikor koldult, hangsúlyozta, hogy nem koldul; hogy õ koldulni is parancsoló hangon szokott és koldulás közben is sértegette azt, akitől koldult. Ha aztán emiatt nem kapott, akkor megállapította, hogy őt a sors üldözi, nem pedig maga üldözi magát.
Néhány gondolat Petőfi Sándor és Mária Terézia megítélése kapcsán
(Szent Korona Rádió – Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme XI. 287-296)