Petőfi Sándor életét bemutató cikksorozatunk első részében származásáról és lelki betegségéről volt szó, második részében jellembeli szégyenvallásáról, harmadik részében a pénzhez való viszonyát mutattuk fel, negyedik részében gonoszlelkűsége került bemutatásra, ezen alkalommal pedig az kerül részletezésre, hogy vajon egyáltalán bátornak tekinthető-e a „nemzet költője”.
Kövesd Telegram csatornánkat. Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
Befejezésül felvetünk még egy érdekes kérdést: Bátor volt-e Petőfi? Első pillanatra feltétlenül igennel kell a kérdésre felelnünk, sőt azt kell mondanunk, hogy nem is csak bátor, hanem egyenesen vakmerő volt. Hiszen mindig a képzelhető legszélsőségesebb elveket képviselte a hatalom birtokosaival szemben, ehhez pedig bátorság, sőt vakmerőség kell. Hisz ő azt, aki hatalommal bírt felette, szinte szükségképpen gyűlölte, a hatalom birtokosaival való szembeszálláshoz pedig mindig bátorságra van szükség. Aki katona létére és ráadásul háború idején olyan leveleket mer írni a hadügyminiszternek, mint ő, az bizonyára minden lehetett, csak gyáva nem. Ha azonban alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, akkor más eredményre jutunk.
Petőfi abnormis idegzetének megfelelően féktelen, egzaltált, indulatai idején semmivel nem törődő, s mint az őrült, semmi gátat és akadályt nem ismerő és tekintetbe nem vevő ember volt. De mivel ez a tulajdonsága idegzete betegségével járt együtt és annak következménye volt, csak kirobbanásszerűen jelentkezett, de nem állandó, tehát nem jelleméből folyó, nem olyan tulajdonság volt benne, melyre mindig építeni lehetett. Ahogyan ugyanis a vihar után szélcsend szokott következni, éppúgy következik az idegroham után az elernyedés, sőt a letargia. Így volt Petőfi is. Az ő vakmerősége is csak ilyen volt.
Ez az oka annak, hogy márciusi szereplése annyira megviselte és legyengítette a szervezetét. Erre céloz ő maga is akkor, mikor ezt írja: „Bátran tudnék a vérpadra lépni, ah, de a börtön, attól félek”. Vagyis maga is elismeri, mert maga is állandóan érezte, hogy csak gyors, hősi elhatározásokra képes, olyanokra, melyeket a szenvedély hevében lehet végrehajtani s visz végbe az ember, s mire a megfontolásra vagy az emberi gyöngeség felülemelkedésére idő lenne, már késő, mert minden megtörtént. De egyáltalán nem volt képes, még elveiért se, hosszú, kitartó, állandó önmegtagadásra, áldozatra vagy szenvedésre. Elismeri, hogy ő „ettől fél”. Pedig hát aki fél, az bizonyára nem bátor.
Például még Ferenczi életrajzából is egész világosan megállapítható, hogy Szendrey Júlia, a nő, sokkal bátrabb volt, mint Petőfi, a férje. Felesége lovalta bele a márciusi mozgalomba; miatta, az ő hatására szidta a kormányt és Kossuthot, ő vette rá a Vörösmarty ellen írt költeménye közzétételére és a hadügyminiszterrel való összetűzésre is. (Ferenczi, III., 289. o.)
„A szenvedélyes és dicsvágyó nő – írja Ferenczi – szerette volna, ha férje valami nagyobb szerepet játszik a forradalomban, mint aminőhöz jutott és erősítette abban a hitében, hogy neki végzetszerű hivatása van, melynek minden alkalmát meg kell ragadnia. Ezek lényegesen belejátszottak a költő túlzásaiba, szerepének félremagyarázásába.” (Tehát Petőfi életében is olyanfajta szerepet játszott a felesége, mint Kossuthéban. De látjuk azt is, hogy Petőfi még Ferenczi megállapítása szerint is „félremagyarázta” 48-as szerepét.)
Egyszer egyik barátja figyelmeztette, hogy e szenvedélyes túlzásokkal csak magának árt s nem használ a hazának, mert népszerűtlenné lesz és nem hallgat rá senki. A költő azt felelte: „Nem ismered, barátom, az én feleségemet. Azt hiszed, tudnék nyugton maradni, még ha csendesebb természetem volna is?”
A képviselőjelöltségbe is a felesége biztatta bele, sőt elkísérte még kortesútjára is, a kerületébe. Mikor ott látniuk kellett a nagy ellenszenvet és hallaniuk a fenyegetéseket, Petőfi úgy megijedt, vagy mondjuk inkább: úgy elment a kedve az egésztől, hogy vissza akart lépni és hazamenni. „De felesége lebeszélte.” (Ferenczi, III., 253. o.) Az asszony tehát sokkal bátrabb volt. Ő nem ijedt meg olyan könnyen, mint férje.
A honvédséggel való viszonya s általában a haza fegyveres védelme tekintetében tanúsított magatartása is mindenre mutat, csak bátorságra vagy valami lelkes önfeláldozásra nem.
Már 1848. március 15-én megírta és elszavalta:
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
És hogy:
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
Márciusban írta mindezt, mondom, de ő maga még szeptemberben se ragadott kardot. Illetve ragadott, mert állandóan nagy karddal az oldalán járt-kelt Pest utcáin, de csak otthon Pesten, ahol a „rongy élet” nem forgott veszélyben. Augusztus 10-én szenvedélyes cikket ír, melyben ítél elevenek és holtak fölött, szidja a kormányt, szidja a nemzetgyűlést, hogy egyik se tesz semmit, pedig a haza veszélyben van, s felszólítja a nemzetet, hogy verje szét mind a kettőt és vegye a maga kezébe a hatalmat. Másképp elveszünk. Szeptemberben kiáltványt intéz a nemzethez: „Tűz van, tűz van… Nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Felharangozzuk az egész nemzetet. Talpra, legények! Ha most fel nem keltek, feküdni fogtok a világ végéig!” Neki azonban még most se jut esze ágába se, hogy ő is felkeljen és a harctérre menjen. Pedig Erdélyben az oláhok, délen a rácok már régen öldösték a magyarokat. Azok már régen felkeltek, pedig nekik nem volt Petőfijük, aki noszogassa őket.
Nagyon feltűnőnek találta ezt a magyar közvélemény is. „Előbb csak suttogások voltak hallhatók – írja Ferenczi (III., 274. o.) –, a jóbarátoknak tettek megjegyzéseket a költő következetlenségéről, a költészete és élete közti ellentmondásról. Majd nyilvánosan és nevén nevezve őt és Vasvárit, megjegyezte augusztus 25-én az Ungar c. lap, mint sok ember észrevételét, hogy éppen azok a szabadsághősök, mint ők, akik annak idején a legelkeseredettebb beszédeket tartották s legszenvedélyesebben éljent kiáltozók voltak, most leghanyagabbak nemzetőri szolgálatukban.”
Petőfi és izgató társai tehát nemcsak a harctérre nem mentek, hanem még itthoni nemzetőri szolgálatukat is hanyagabbul végezték, mint mások. A költő a vádakra azzal felelt, hogy nekiment Vörösmartynak (mert ekkor történt, hogy homlokáról letépettnek jelentette ki a babért). Erre aztán szeptember 10-én lapjában, a Nemzetőrben, Vahot Imre is megszólalt (mert hiszen Petőfi ekkorra már vele is összekülönbözött) s „Egy önkéntes” aláírással megjelent névtelen cikkében ezt írta:
„Petőfi Sándor, miután már oly sok hitvány költőt feldicsőített kobzával, verset írt Vörösmartyhoz, melyben letépni erőlködik a legnagyobb magyar költő babérját s meggyalázni becsületét azért, mert ez, mint törvényhozó, a hadsereg kiállítására nézve nem a vak lényként mindennek nekirohanó Madarászokkal, hanem Kossuth becsületes és eszélyes [eszes] indítványára a többséggel szavazott.” (Valójában Kossuth is Madarásszal tartott, de mivel a Batthyány-kormány tagja volt, most még nem mert minisztertársaival és miniszteri esküjével nyíltan szembehelyezkedni.)
„Vörösmarty válasza mindentől eltekintve nagyon higgadt és szerény; ő ilyforma epigrammal felelt volna: Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod. Te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. (Célzás a „Miért nem születtem ezer év előtt?” című költeményére.) Íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának. Te katona voltál, gyermeked nincs s roppant karod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik.”
Ferenczi természetesen rosszakaratúnak mondja e támadásokat s velük szemben Petőfinek ad igazat. „A költeménynek arról a rosszabb akaratú részéről” beszél, „mely gáncsolni és gyanúsítani alap nélkül is szeret” és azt mondja, hogy ezek azt akarják, hogy álljanak ki „Vasvárival együtt az első buta rác lándzsa vagy puska elé”. Azt írja, hogy Petőfit „eddig is csupán családi körülményei tartották vissza; nem akarta feleségét elhagyni s felesége se engedte, hogy szülése előtt pár hónappal magára hagyja, mert kire bíznia egyáltalán nem volt. Tudta ezt az okot mindenki – folytatja –, de ezt nem oknak, csak ürügynek tekintették és nem elégített ki senkit. Legalább nem a rosszakaratúakat. Mit gondoltak ők azzal, hogy egy szenvedésekben megőszült ifjúság után joga lehetett a költőnek arra, hogy a családi érzelmek szentségének áldozzon. Egressy egyik leveléből egész terjedelmében megítélhetjük ezt a hangulatot, ezt a kétértelmű vádaskodást, melyből még barátai sem vonták mind ki magukat” (ti. még azok a barátai sem, akikkel még nem veszett össze).
Semmiképpen se fogadhatjuk el helytállónak Ferenczi ezen érveit. Először is nem lehet azt mondani, hogy csak a rosszakaratúak ítélték el Petőfit. Az igazság az, hogy mindenki. Még Ferenczi is kénytelen elismerni, hogy még a költő jóbarátai is. Pedig hát ők csak ismerhették okait és körülményeit. Nemcsak Egressy – aki a legjobb viszonyban volt Petőfivel – említett levele bizonyítja ezt, hanem, amit Egressy fiának, Ákosnak a naplójából már idéztünk, az erre is vonatkozik. („Utamban mindenütt ellenségeivel találkoztam. Alig tudtam védeni.”)
Aztán nem lehet úgy elintézni a dolgot, hogy Petőfi nem állhatott ki az első buta rác puskája elé. Mert hiszen ha ő nem álhatott ki, akkor nem állhattak ki azok se, akiket erre a kiállásra annyira lelkesített, sőt akiktől a haza nevében egyenesen megkövetelte a kiállást. Sőt neki másoknál jobban ki kellett volna állnia, mert hiszen úgy írt, beszélt és viselkedett, mintha benne sokkal nagyobb lenne a hazaszeretet, az érte való önfeláldozás és mintha ő sokkal bátrabb is lenne, mint a közönséges halandók.
Igaz, hogy Petőfi élete nekünk drágább volt, mint akárkié, s így őt jobban kellett kímélni, mint másokat, de ezt nem Petőfinek kellett volna magáról megállapítania, hanem kortársainak. Ha ő maga tettekkel is bizonyította volna azt, amire másokat buzdított, akkor nem így viselkedett volna iránta a magyar közvélemény. Akkor nem azt követelte volna tőle, hogy menjen ő is a harctérre, hanem azt, hogy akadályozzák meg egész az őrültségig menő bátorságában és hazaszeretetében. Ha ő maga nem kímélte volna annyira magát, ha viselkedése nem cáfolta volna meg annyira a szavait és költeményeit, hanem úgy is tett volna, ahogyan írt és beszélt és a példaadásban is elöl járt volna, akkor egész bizonyos, hogy a közvélemény, a nemzet lett volna az, mely kímélte volna és követelte volna, hogy ne eresszék oda az első „buta rác” lándzsája elé.
Mikor azonban azt kellett látniuk, hogy esze ágában sincs bárki lándzsája elé állni, megbotránkoztak rajta s ezért hallatszott mind több hang, hogy miért nem áll oda. A közvélemény így már joggal követelte tőle, hogy ne hazudtolja meg szavait és verseit. Mivel nem a közvélemény, hanem maga Petőfi állapította meg, hogy az ő élete mennyire nagyértékű és pótolhatatlan, érthető, hogy a közvéleménynek egyszerre más lett a meggyőződése s ez bizony igen nagy szégyen volt a nagyhangú és magát másoknál mindig különbnek tartó Petőfire.
Még gyöngébb érv, hogy feleségét nem volt kire hagynia. Először is nagyon is volt, mert hiszen feleségének volt apja-anyja, csak persze nem kellett volna velük összeveszni, s ha ez mégis megtörtént, legalább a haza szent ügye kedvéért ki kellett volna most velük békülni. De Júlia még e kibékülés külön kérése nélkül is egész nyugodtan mehetett volna haza, mert nincs az a gonosz szülő, aki még ilyenkor se bocsátana meg, Júlia pedig agyonbecézett lánya volt a szüleinek.
De ha Petőfiék daca nagyobb volt mint a hazaszeretetük, s Júlia szülei előtt még most se akartak megalázkodni, ott voltak Petőfi szülei. Azok is éltek még mind a ketten. Micsoda boldogan látták volna ők Petőfi előkelő feleségét a házukban. Kivált mikor Petőfin kívül nekik is épp úgy csak egy gyermekük volt, mint ahogyan Júlia szüleinek is csak egy volt még kívüle. Ha Petőfi szüleinek olyan kis lakásuk volt, hogy Júlia már nem fért volna el, mehettek volna a szülők Júliához Petőfi pesti lakására. De a költő szülein kívül is ott voltak még Aranyék, Orlai-Petrich Somáék stb. Ha mindkettőhöz mehetett Júlia egy félév és egy év múlva már gyerekestől és dajkástól is, hogyne mehetett volna hozzájuk akkor még egyedül? Aztán nem volt meg gróf Teleki Sándor, a költő tegező barátja és nem volt meg az ő koltói kastélya, mely mézesheteikre rendelkezésükre állt?
De ha csakugyan annyira nem lett volna senkijük, mint amennyire volt, akkor se lenne érv az érv, mert hiszen mi lett volna akkor a nemzet ügyéből, ha csak azoknak kellett volna hadba szállniuk, akiknek volt kire hagyniuk a feleségüket? Vajon mikor vettek vagy vesznek katonai behívók idején tekintetbe olyan dolgokat, melyekre Petőfi pártolói hivatkoznak? Vajon annak, akinek a felesége áldott állapotban van, annak egyelőre félre szokták tenni a behívóját?
Itt ugyan megint fel lehet hozni, hogy Petőfi nem akárki volt, vele lehetett, sőt illett volna kivételt tenni. De hát tettek is, hiszen ő nem kapott behívót. Ámde Petőfinek nem lett volna szabad ezt a kivételezést és kíméletet tudomásul vennie és elfogadnia.
Az ő élete kíméletet érdemelt volna, igaz, ámde ő 48-ban olyan szerepet játszott, mely példaadást követelt. Mivel nem volt tucatember, neki sokkal inkább be kellett volna vonulnia, mint a tucatmagyaroknak. Neki az átlagembereknek példát kellett volna adnia és fiatal, áldott állapotban levő feleségét még sokkal jobban ott kellett volna hagynia a haza kedvéért, mint az átlagembereknek. Mástól csak a kötelesség kívánta ezt, őtőle a példaadás és a neve, költészete és egész közszereplése is. Hiszen Kossuth mellett ő csinálta az egész negyvennyolcat.
Petőfi úgyis kiváltságos helyzetben lett volna a harctéren még akkor is, ha ő maga ezt nem kívánta volna. Őt nem küldték volna támadásra és az első sorba. Arról pedig ne is szóljunk, hogy egy századosnak, sőt őrnagynak közel se kell annyit szenvednie és annyit nélkülöznie a harctéren, mint egy közlegénynek. Ezért hangsúlyozta maga Petőfi is annyira, hogy
tiszteljük a közlegényeket.
Szabad-e egy híres költőnek és a nemzet szellemi vezérének – Petőfi annak tartotta magát – ország-világ előtt kikiáltott ünnepélyes szavát meghazudtolnia s üres fecsegéssé tennie? Petőfinek azonban már 1848-ban ilyen költeménye forgott közszájon (Háborúval álmodám…, 1845):
Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba hítták a magyart;
Fölhivó jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.S fölriadt a véres kard láttára,
Akinek csak egy csepp vére volt.
A szabadság drága koszorúja,
Nem hitvány pénz volt a harci zsold.Épen e nap volt menyegzőnk napja,
Az enyém, leányka, s a tiéd;
S én, hogy haljak a honért, elhagytam
Házasságunk első éjjelét.Úgye, lyányka, a menyegző napján
Menni és meghalni, szörnyű vég?
És mégis, ha rákerülne a sor,
Ugy tennék, mint álmomban tevék.
Petőfi nagy költő volt. Tudta, mi a szép. De ezt a szépet a költő csak átgondolni, átérezni, meg szavakban szépen kifejezni tudta. A megvalósításhoz ugyanis nem elég a költői lángelme, ahhoz akaraterő kell. De mivel az élet legnagyobb örömeiről eszmékért lemondani, sőt meghalni az örök életben való hit nélkül ostoba logikátlanság: hit, erős, sziklaszilárd hit is kell hozzá. De ha a hit megvan hozzá, akkor is csak az élet hosszú, állandó gyakorlata után tudja meg is valósítani az, aki igazán akarja. Erre nevel bennünket a hit és az Egyház.
Petőfi a hittel mit se törődött, sőt egyenesen ellensége volt éppen annak az Egyháznak, mely az önmegtagadásra, az önfeláldozásra egyedül tudja képessé tenni az embert és ellenségük, „falójuk” volt azoknak a papoknak, akik az emberek közt ezt a munkát végzik. Ő a papokat, legalábbis a katolikus papokat, ingyenélőknek, sőt a művelt társadalom rákfenéinek, a szabadság és a haladás ellenségeinek tartotta, sőt még az imádsága is a szeretkezés volt (Rózsabokor a domboldalon).
Csoda-e ezek után, ha Petőfi költői álmát oly ridegen megcáfolta a valóság s ő, aki versben s akkor, mikor még nem tört ki az a háború, melyet legjobban ő pattantott ki, még a nászéjszaka előtt is a harctérre ment, mikor ez a harctérre menés az álmok világából átlépett a valóság világába, az esküvője után még hónapok múlva is csak a közvélemény terrorja hatására tudta magát elszánni arra, hogy katona legyen, s utána is még hónapokon át itthon gyakorlatozott, de később a harctérről is szabadságot kért, hogy feleségéhez mehessen, mégpedig csupán becsületszavával bizonyított „betegség” címén, utána pedig újra meg újra kilépett abból a hadseregből, melybe a közvélemény állandó unszolására végre belépett.
Petőfi sokkal többet ígért versében, mint amennyit a magyar közvélemény – éppen ígéretével annyira ellenkező cselekedete miatt felháborodva – követelt tőle. Egészen nevetséges tehát Ferenczi érvelése, hogy Petőfinek joga volt ahhoz, hogy a családi érzelmek „szentségének” (!) áldozzon. Háború idején s különösen olyan szent és hazafias háború idején, mint amilyennek 48-at Petőfiék és Ferencziék tartják, egy fiatal férfinak sincs joga effajta „szentségeknek” áldozni, mert ezeknél sokkal előbbre való a haza, pedig mi még azt se tartjuk szentségnek. De különösen nem volt joga éppen Petőfinek arra, hogy effajta különös „szentségeknek” áldozzon, mert őt adott szava is kötelezte s egyébként is ha valaki példaképnek mondja és tartja magát, az legyen valóban is példakép, mert másképp egész hazafias költészete elveszti minden értékét, sőt gúnnyá válik. Hazafias gúnnyá.
Petőfi és elvbarátai a hazát szentségnek tartották. De láttuk, hogy életrajzírója még a hitvesi szerelem gyakorlását is szentségnek nevezi, azaz szóról szóra veszi Petőfinek azt az ízléstelen frázisát, hogy az ő imádsága a szeretőjével való fajtalankodásban vagy legalábbis a vele való ölelkezésben áll („hiszen mostan is imádkozom: szíved dobogását hallgatom”).
Remélem, hogy Ferenczinek azt az érvét Petőfi védelmére, hogy azért se mehetett a harctérre, mert felesége nem engedte, nem kell külön cáfolnom. Kissé sok lenne ugyanis a jóból, ha hasonló helyzetben még ez is érv volna. Ha valaki papucskormány alatt nyög, azt titkolni szokás, nem pedig mentőérvnek felhozni. Még akkor is, ha egy átlag magyarban állapítjuk meg, nem egy Petőfiben.
Hogy mennyire nem rosszakarat vezette a Petőfi viselkedését gáncsoló magyar közvéleményt, mutatja a gáncsoskodók közt idézett Ungar c. lap szeptember 23-i száma, melyben megelégedéssel közli, hogy Petőfi a tüzérségnél kíván szolgálni s Vasvárival együtt részt vesz az Újépületben Mack századostól az önkéntesek számára rendezett tüzérségi gyakorlatokban.
Pedig nem is kellene rosszmájúnak tartanuk, ha az Ungar ezzel nem lett volna megelégedve. Látjuk ugyanis, hogy Petőfi nem valami harcias, nem a példaadók, nem a buzdítók számára alkalmas harcnemet választott, mikor végre ő is katona lett. Tudvalevő, hogy a tüzérség, a trénnél [hadtápnál] szolgálók és az egészségügyiek (a szanitécek) után a legkevésbé veszélyes szolgálat a háborúban s ahhoz, aki a többi lelkesítésére vállalkozott és példaképül akart szolgálni, semmiképpen se illett.
Petőfi, ha már a csatába ment, csakis legelöl mehetett, vezetve és lelkesítve a többit, de semmiképpen se hátul, az ágyúk mellett. Petőfi tehát még akkor is, mikor már hosszas buzdítás, sőt követelés után tényleg beállt katonának, nyíltan tudtunkra adta, hogy esze ágában sincs komolyan venni az „Egy gondolat bánt engemet” kezdetű, minden másnál híresebb és ismertebb „látnoki” költeményét:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
[…]
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
De ha tüzér lett, akkor már előre lemondott arról, hogy ez a megálmodott dicsőség valósággá lehessen. De hát akkor miért énekelt és miért így énekelt róla? S lám, még az Ungar is, mely előbb gúnyolta, olyan jóakaratú, hogy most már meg van vele elégedve. Pedig Petőfi akkor még az ágyuk mellett is csak itthon gyakorlatozott.
Petőfit tehát úgy kellett rákényszeríteni, hogy katona legyen, s mikor ez végre – nem éppen könnyen – sikerült, akkor is csak tüzér lett és még tüzér is csak itthon. Emlékszünk, hogy mikor Jellasics serege ellenállás nélkül lépte át a magyar határt és közeledett a főváros felé, Kossuth Ceglédre ment katonákat toborozni. Kimutattuk, hogy bátorság színe alatt gyávaságból ment oda, hiszen az ellenség a Dunántúlon volt, nem Cegléden, s ha már nem akart az ellenség elé menni, legalább maradt volna a veszélyben forgó fővárosban, mert különben Pesten volt akkor szükség intézkedésre. Helybenhagyásával tudta volna ott a kishitűséget és fejetlenséget megakadályozni. Ceglédre legfeljebb csak akkor kellett volna mennie, mikor a főváros már elveszett. Mi célja lehetett ekkor a ceglédi útnak, mikor ceglédi toborzása bármily sikerrel járt is volna, mire az ott toborzottakkal Pestre ér, arra már rég eldőlt volna a főváros sorsa.
Petőfi ugyanekkor ugyanígy csinált, noha egyébként éppen nem szokott Kossuth nyomdokain járni. Talán ez utóbbi miatt történt, hogy ő még Kossuthon is túltett. Míg ugyanis Kossuth csak Ceglédre vonult Jellasics elől (de természetesen csak lelkesítés céljából), Petőfi akkor, mikor a főváros volt veszélyben, szintén „elhatározta, hogy toborozni és lelkesíteni a Székelyföldre megy”. (Ferenczi, III., 297. o.) Meg kell állapítanunk, hogy ennél messzebb már nem is mehetett volna az ellenségtől.
De míg Kossuth legalább Ceglédre tényleg megérkezett, lelkesített s ott csakugyan toborzott, Petőfi a Székelyföld helyett csak Erdődön kötött ki, a feleségénél. Akkor se lett volna ugyan semmi baja s akkor se került volna az ellenség tüzébe, ha megérkezett volna a Székelyföldre, mert ő is a barátja, Berzenczey László toborozta székelyekkel akart a harctérre menni, ezek azonban – mint már szó volt róla –, bár igen nagy számmal szálltak táborba, az ellenséggel sose kerültek szembe, mert a jó Berzenczey nagy hazafias buzgalmában arról egészen megfeledkezett, hogy egy seregnek élelemre is szüksége van és így ennek híján a jó székelyek először kénytelenek voltak azokat az oláhokat és szászokat kifosztani és a magyarság ellenségeivé tenni, akiknek a falvain átvonultak s így sokkal több kárt csináltak, mint hasznot, mert nagyban hozzájárultak Erdély nemzetiségeinek a magyarok elleni felbőszítéséhez.
Ámde Petőfi még az agyagfalvi székely gyűlésre se jutott el. Nem is nagyon igyekezett, mert először Debrecenbe ment a feleségéhez, őt onnan elvitte Erdődre a szüleihez. (Látjuk tehát, hogy volt kire hagynia a feleségét.) Onnan Nagyváradra ment grófi barátjához (meg a cigánylányhoz?), ott megtudta tőle, hogy az oláhok miatt a további út veszélyes s ezért már szeptember 30-án (24-én indult el) visszatért újra a feleségéhez Erdődre.
De hogy valamit azért a hazának is tegyen, felhívta (!) a szatmári alispánt, hogy szervezzen népfelkelést s nehogy úgy lássék, mintha ő a haza ügyeivel nem törődnék, hanem csak a feleségével, a Pesti Hírlapnak is küldött az ottani állapotokról egy tudósítást.
Az alispán természetesen engedelmeskedett felszólításának, mert nem akart a hazafiatlanság bűnébe esni, de felhívásának természetesen nem volt sikere (ez is egy újabb bizonyíték a már közölt száz mellé, hogy a népnek nem kellett 48), de egyébként se tudom, milyen címen adott Petőfi utasításokat egy megye alispánjának, s egyáltalán mi címen gondolta azt, hogy ő jobban tudja, mire van szüksége és mit lehet csinálni Szatmár megyében, mint az ottani alispán.
Közben Jellasics meghallván, hogy Bécsben újabb forradalom ütött ki, visszafordult Bécs felé. Így aztán Petőfi Pestre érkezésének se volt már akadálya, mert nem volt már veszélyes „szabadságszerető” emberre az ott-tartózkodás. Természetesen nem is azért érkezett vissza a fővárosba, hogy Jellasics ellen harcoljon, habár csak ágyúk mellett is. Ha harcolni akart volna, akkor az oláhok ellen is harcolhatott volna. Századosi kinevezésének szorgalmazása céljából hagyta Erdődön feleségét és jött vissza Pestre. Nem én mondom ezt, hanem Ferenczi (III., 298. o.).
Láttuk, hogy a derék Mészárosnak a legnagyobb panasza az volt 48 ellen, hogy mindenki mindenki számára állást kért, mégpedig minél jobbat. Látjuk, hogy Petőfi, aki egyébként „csak azért is” mindent másként csinált, mint mások, ebben az egyetlen dologban nem különcködött, hanem ő is alkalmazkodott a többséghez. Ő is állást kért, mégpedig a maga számára, és ő is, mint a többiek, akik Mészárost bőszítették, mert tulajdonképpeni hivatásával, a hadügy megszervezésével alig tudott miattuk foglalkozni, ő is ugyancsak utána járt kérelme teljesítésének s a századosságon alul nem adta még kezdetnek sem.
Mivel azonban közben Isten úgy felvitte a honvédek dolgát, hogy Jellasicsot üldözőben már az osztrák határon voltak, most Petőfi se félt a harctértől s hamarosan ő is megjelent a „győztes” táborban. Sajátságos, sőt érthetetlen azonban, hogy „bejárván a tábort, heves szónoklatokat tartott a bécsi hadjárat ellen, melynek hatása akkora lett, hogy a tisztikar és Csányi László kormánybiztos tanácsot tartottak, mitévők legyenek vele. Némelyek haditörvényszék elé állítását is javasolták. Pár nap múlva azonban, úgy látszik, Csányi közbelépésére, oda hagyván a tábort, Pestre tért vissza”. (Ferenczi, III., 299. o.)
Érthetetlen, hogy Petőfi a harc, a támadás ellen szónokol. Igaz, hogy eddig, mikor mindig a harcra tüzelt, ez nem a harctéren, hanem otthon, biztos helyen történt, most pedig ő is a táborban volt, tehát ha megindult volna a támadás, neki is elöl kellett volna járnia jó példával. Nem meglepő tehát, hogy most, mikor ő is a táborban volt, nem kívánta a harcot. Már láttuk, hogy Szatmárban sem ő hívta fel a lakosságot az oláhok elleni hadba vonulásra, hanem erre az alispánt szólította fel. Talán azért, mert előre tudta, hogy nem lesz eredménye. Általában láttuk, hogy 48-ban, mikor már folyt a harc, a harc elleni izgatásnak könnyen volt eredménye, de annál nehezebben a harcra való izgatásnak.
Október 15-én Mészárostól megkapta végre századosi kinevezését (a 28. zászlóaljhoz) s noha közben megtudta, hogy még akkor már 58 éves apja is túltett rajta, mert még ő is bevonult már a haza védelmére, sőt mint zászlótartó, részt vett Jellasics ellen a sukorói ütközetben is. Ő „A vén zászlótartó” címen csak verset írt apja dicsőségére, maga azonban már megkapott századosi kinevezése ellenére egyelőre még csak a századosi fizetést akarta élvezni, s már október 17-én újra Erdődre érkezik a feleségéhez s 22-éig nála marad.
Ekkor innen Debrecenbe megy a zászlóaljához (tehát még most se a harctérre), november 16-áig ott marad és újoncok kiképzésével foglalkozik.
„Egészségem tökéletesen jó – írja innen november 3-án Orlainak –, de mennyi a dolgom, arról csak annak lehet fogalma, aki tudja, mit tesz kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni.” Bizonyára azért hangsúlyozza sok gondját és elfoglaltságát, hogy a közvélemény ne türelmetlenkedjék, hogy még mindig itthon, Debrecenben szolgálja a hazát, nem pedig a harc mezején, ahol elesni minden vágya, legalábbis versben.
November 17-ére kitűzött indulással zászlóalját végre Nagybecskerekre, a rácok ellen küldik. Mivel ez feleségét, aki szülés előtt állt, kellemetlenül érintette (úgy látszik, őt magát nem érintette volna a dolog kellemetlenül), elhatározta, hogy nem megy zászlóaljával együtt ő is Nagybecskerekre, azaz a harctérre, hanem továbbra is itthon marad. A már idézett gúnyos sajtótámadások után csak arra vagyok kíváncsi, mit csinált volna Petőfi, ha ezek a gúnyolódások nem hangzottak volna el s még a közvélemény is azt üzengette volna neki, hogy kímélje meg drága életét a haza és az emberiség számára, mert halálos bűn volna azt ennyire könnyelműen kockáztatni.
Sokan erre talán azt mondják, hogy akkor „csak azért is” a harctérre ment volna. De hát nem így van. Akkor, mikor bőrére ment a dolog, Petőfi nem szokott dacoskodni. Például, hogy tüzérnek végül mégis elment, tisztán csak ezek miatt a sajtótámadások miatt történt. Ezek ugyanis nagyon bántották. Mentegette is eleget magát. Mivel azt mondták, hogy gyereke sincs, közölte a nyilvánossággal, hogy hamarosan lesz. A válasz nemigen vall a Petőfi-féle megszokott dacra és kihívásra.
Nem szégyellte például, hogy még mint tüzér se ment a harctérre s nem ment még akkor se, mikor zászlóalja már odament. Olyan nagy úrnak tartotta magát, akit nem kötelez a törvény s ezért nem is a hadügyminiszternek írt (mert bizonyára észrevette, hogy az már jóllakott vele a századosi kinevezésért való sok kilincselés miatt), hanem magának a Honvédelmi Bizottmánynak s tőle kért engedélyt, hogy ne kelljen még a harctérre vonulnia.
Illetve dehogy kért! Egyszerűen csak bejelentette már megtett elhatározását s egyúttal szabadságot kért tőle (noha mint láthatjuk, már ki is vette azt a még meg nem adott szabadságot), mégpedig egész január közepéig, tehát teljes két hónapra. Egyáltalán nem aggasztotta tehát az, hogy a „fújó paripák” közben esetleg nélküle száguldanak a kivívandó diadalra s a patáik alatt nem lesz ő ott összetiporva. Sőt olyanformán látszik – bocsánat a „szentségtörésért!” –, mintha egyenesen az ellenkezőre törekedett volna.
Ez egyébként a mindenkiben meglévő életösztönből érthető is, de nem érthető attól, aki olyan költeményeket írt, mint az „Egy gondolat bánt engemet”, mert abban az bántotta, hogy esetleg „ágyban, párnák közt” hal meg. De még egy tucat magyartól se volna érthető a 48-as hazafias mámor és Petőfi gyújtó költeményeinek olvasása és szavalásainak hallgatása közepette. Ilyen szabadságolási kérvényt akkor beadni még egy tucatbaka is szégyellt volna az akkori mámoros hazafias hangulatban.
Nem csoda hát, hogy az illetékesek is megsokallták már a dolgot és Orlai arról értesíti, hogy „fönn bevádolták, mint szökevényt, s törölni akarják a kapitányok sorából”. (Az is milyen jóindulat jele, hogy csak ennyivel akarták megbüntetni! Meg lehetett elégedve s mai tisztelői is meg lehetnek. Ha ugyanis egy menetszázadot háborúban a harctérre küldenek, de belőle egy katona, sőt egy tiszt, egy százados megszökik és a felesége szoknyájához megy helyette, ezért rendes, törvényes elbánás esetén nem az jár, hogy csak törlik a századosok sorából, azaz megszüntetik fizetése további folyósítását s ezzel minden rendben van s maradhat továbbra is a felesége szoknyája mellett, hanem azt bizony „egy kicsit” (mint Damjanich fejezte ki magát, de ő nem is katonák, hanem papok ellenében) agyon is lövik miatta.
Petőfi azonban úgy el volt kényeztetve, hogy még így ő adta a megbántottat, sőt az igazságtalanul üldözöttet. „Az igaz, hogy én – írja Orlainak december 12-én –, miután egyáltalán nem kaptam engedelmet (nem is kért, mert amilyen nagy úr volt, ha kért, kapott volna), engedelem nélkül jöttem el a zászlóaljtól, de azért nem volt szükség bevádoltatnom, mert magam azonnal tudtára adtam (így!) a Honvédelmi Bizottmánynak. Ha ezért engemet kitörölnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy én meg őket kitörlöm moraliter [erkölcsileg] az élők sorából.” (Igazán csodáljuk Petőfi önuralmát, hogy csak „moraliter”. Hiszen láttuk már, hogy ő „meglehetősen” jól lőtt.)
Folytatásképpen azt írja még, hogy szeretne Pestre menni, hogy ügyét eligazítsa, de mivel ez tíz napba kerülne, nem megy. Tehát még annyira se tartotta fontosnak a dolgot, hogy miatta akár csak tíz napra is otthagyja a feleségét s így „a családi érzelmek szentségének való áldozást” csak rövid időre is megszakítsa. Ugyancsak nagy kötelességtudás, ugyancsak nagy hazaszeretet!
Mindazonáltal „kellemetlensége” mégse lett. „Az utólagos engedélyt – úgy látszik, Orlai utánjárásával – megkapta.” (Nekem nem látszik úgy, mert ehhez Orlai kicsiny személy volt. Ha megkapta, Orlai nélkül is megkapta volna. Ez Petőfi személyének járt, s láthatjuk, hogy ugyancsak sok járt neki, hogy ugyancsak sokat elnéztek neki. Nem panaszkodhatott s tisztelői is meg lehetnek elégedve azzal az egészen különleges elbánással, melyet iránta feljebbvalói tanúsítottak.)
November végén azonban már Erdődön is fél s ezért beköltözik Debrecenbe. „Bejöttem Erdődről pereputtyostól – írja Aranynak december elsején –, mert a környékbeli oláhok nagyon szerelmesen mosolyognak az oda való magtárra és pincére s nem akartam, hogy családom útjukban legyen (tehát csak a családját félti, nem magát): különben emberhúsra is nagy gusztusuk jött.”
Decemberben aztán december 15-én megszületik Zoltán fia és a költő ott marad családjával január közepéig. Annyira haszontalan volt az idő, amit hazájától ellopott, hogy ez idő alatt – mintha géniusza is meg akarta volna érte büntetni – verset is feltűnő keveset írt. De jellemző, hogy e kevés között van az „Akasszátok föl a királyokat!” című, mert ezt a „remekművét” ekkor írta. Ugyancsak sokat vesztett volna vele a magyar irodalom, hogyha ennek a megírása elmaradt volna.
Hazája és „szentséges” elvei ellen éppen akkor vétkezett a legtöbbet, mikor ezt a versét írta, mert ekkor volt önkényes szabadságon akkor, mikor mások vérüket ontották ezekért az elvekért.
Említettük, hogy már október 15-én kinevezték századosnak. Azóta ingyen húzta a fizetését. Láttuk ugyanis, milyen katonai tevékenységet fejtett ki azóta. Ezért egyenesen elképedünk január 13-i, Kossuthoz intézett levelétől, melyben „hivatkozva költői érdemeire, a demokrácia és szabadság eszméinek terjesztésében tanúsított munkásságára előléptetést kért”. (Ferenczi, III., 306. o.) „Úgy látszik, hogy ez iránt Vetter tábornoknál is járt”, ki akkor a déli hadsereg vezére volt (emlékszünk, hogy Petőfi zászlóalját délre vezényelték) és egyúttal helyettes hadügyminiszter. Látjuk tehát, hogy Petőfinek a maga ügyére és hasznára ugyancsak volt gondja, s azok között a kilincselők között, akik ellen Mészáros, a hadügyminiszter annyira kikel és akiket annyira gúnyosan aposztrofál, Petőfi éppen nem volt a legutolsó.
Végtelenül csodáljuk, hogy mindez Petőfi önérzetével és annyit hirdetett önzetlenségével (hogy büszkeségéről ne is szóljunk) összefért. Először nem megy a harctérre hazáját szolgálni. Mikor erre a közvélemény rákényszeríti, csak úgy hajlandó rá, ha századosi kinevezést, fizetést és rangot kap. Ezt nem szégyelli külön kérni is, elérése érdekében újra meg újra írni és kilincselni a hadügyminisztériumban, sőt maga helyett még kijárókat is küldeni. Mikor végül kinevezését megkapja, akkor is a tüzérséget választja, azaz azt, amihez a legkisebb hősiesség kell, de még ezt is Debrecenben, nem pedig a harctéren gyakorolja. Mikor végre hosszú hónapok után végre a harctérre küldik, akkor szabadságot kér, illetve bejelenti, hogy már ki is vette engedély nélkül.
Mikor önmagának engedélyezett szabadsága letelik, akkor „érdemeire” hivatkozva (melyek mindenfélék voltak, csak katonaiak nem) előléptetését kéri és Kossuthnak is ír és személyesen is eljár ez ügyben. Azonban ezt is annak hangsúlyozásával teszi, hogy ő nem kér, annál kevésbé koldul, hanem olyanformán viselkedik, mintha a minisztériumra és a hazára lenne kitüntetés, hogy őt megjutalmazhatja. Ez ügyben Vetternél is minden katonai szabály, előírás vagy tiszteletkifejezés mellőzésével és nyakkendő nélkül jelenik meg. Hogy ezt nem hanyagságból, hanem kiszámítottan tette, mutatja, hogy Vetter Kossuthoz fordul panaszával, hogy az effajta kihívások eltűrése teljesen tönkreteszi a katonai fegyelmet, melynek hiánya úgyis legnagyobb baja szabadságharcunknak. Kossuth Wachott Sándort küldi a költőhöz, hogy ezek után bírja rá, hogy tiszti rangjáról mondjon le. (Petőfit tehát csak a közvélemény terrorjával sikerült rábírni arra, hogy ő is katona legyen, de alighogy ez sikerült, már az ország vezetőinek az volt a fő gondja, hogyan lehetne elérni, hogy ne „védje” már tovább fegyverrel a hazát, mert a hadsereg fegyelme felbomlik miatta.)
Petőfi hajlott is volna rá (ez is jellemző), de felesége közbeszólt: „Egy Petőfi Sándort kímélni csak kötelességük még a copfos uraknak is. Ezért marad Sándor továbbra is katona és nem fog viselni sem kardot, sem nyakravalót.” (Azaz a hadügyminiszter köteles Petőfihez alkalmazkodni, nem pedig Petőfi a hadügyminiszterhez.) „Ez éppen nem csillapító szavakra Vörösmarty megróvólag szólt (mert ő is jelen volt), megjegyezvén, hogy ily módon veszélybe keverheti férjét s az ő feladata a csillapítás volna. Inkább elviselek egy kis veszélyt, mint hogy Sándor megalázza magát, mondá erre elbízottan, és férje, mint mindig, neki adott igazat.” (Ferenczi, III., 307-308. o.)
Látjuk tehát, hogy a szinte őrülten gőgös, önfejű, indulatos és meggondolatlan költőt felesége csillapítás és szelídítés helyett még lovalta és még nagyobb gőgre biztatta. Láthatjuk belőle, miért volt olyan nagy egyetértés Petőfi meg a felesége között, s miért volt olyan boldog Petőfi felesége oldalán. Neki fő jellemvonása volt az önistenítés és ő a feleségétől a szerelem örömein kívül ezt is jobban megkapta, mint bárki mástól. Hogy azonban ennek, ha Petőfi nem pusztul el oly korán, végzetes következménye lett volna, azt könnyű elképzelni.
Most azonban Petőfi kihívásai és cézári gőgje még a kormány türelménél és költői nagysága tiszteleténél is nagyobb volt, s nemcsak maga Vetter utasította rendre tiszteletlenségéért és utasította el előléptetési kérelmét, hanem maga a Honvédelmi Bizottmány is. (Ferenczi, III., 306. o.)
Erre Petőfi január 13-án magának Kossuthnak ír, s hogy csak azért is ő legyen a győztes Vetterrel való vitájában (ő is lett), nemcsak tiszti rangjáról nem mond le, hanem ehelyett azt kéri, hogy a Vetter alá tartozó déli hadseregtől helyeztesse át Bem mellé az erdélyi hadseregbe. Ha azonban ott – írja – jelenleg nem volna üres kapitányi hely, addig míg ez megürül, utalványoztasson ki részére néhány száz (mai értékben néhány tízezer) forintot. Tehát megint csak pénz, megint csak anyagi. S Petőfi ezt nem szégyelli nyíltan is kérni. Különös egy szerzet lehetett az ő önérzete!
Az a Petőfi, aki büszkén így versel: „A szabadság drága koszorúja, nem hitvány pénz volt a harci zsold”, nem szégyellte a néhány száz forint kiutalványozásának kérését, mert ő ezt a „hitvány pénzt” nagyon is jól el tudta költeni és ezért sose volt neki belőle elég. Levele végén személyes találkozást is kér Kossuthtól. Hogy ezt megkapta-e vagy nem, nem tudjuk. (Valószínű, hogy nem, mert akkor tudnánk róla. Annál inkább tudnánk, mert ha a találkozás megtörtént volna, aligha folyt volna le botrány nélkül.) Azt azonban tudjuk, hogy megint megkapott mindent, amit kért: pár nap alatt már áttették Bem hadseregébe.
Csodálkozhatunk-e ezután, ha a 48-as tábornokok, a Vetterek és társaik elkedvetlenedtek, s ha a harcok folyamán semmi érdemeset nem tudtak teljesíteni? Pedig Mészáros Vettert tartotta a vezéri feladatra a legalkalmasabbnak a 48-as tisztek között, mert szerinte neki volt legnagyobb hadvezéri tudománya. Ezért lett Görgey helyett egy időre ő a fővezér, de láttuk, hogy szegény már néhány hét múlva kidőlt epeömlés miatt. Ekkor nem Petőfitől kapta, hanem egy másik legendás hősünktől, Damjanichtól.
A Petőfit ért dicsőség (örülhetett neki a felesége) és vele a Vettert ért megalázás annál nagyobb lehetett, mert az a levél, melyet Petőfi Kossuthhoz írt és amellyel, mint láttuk, mindent elért, amit akart, ennyire kihívó volt és ennyire vérig sértő hangon volt írva (bizonyára Júliával együtt fogalmazták):
„Kérelmem inkább Vetter tábornokhoz tartozik tán, mint Ön elé (bizony Petőfi kérelmének kedvező elintézése Vetter jogainak és hatáskörének megsértése volt Kossuth részéről), de azzal az emberrel egyszer beszéltem s többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon. (Vajon hol szerezhette Petőfi ezt az ő Vetterénél annyira nagyobb civilizációját?) A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több megaláztatást és méltatlanságot szenvednek és én ezek közé tartozom.” (Petőfi, mint katona, eddig még semmit se tett a hazáért, de vétket annál többet követett el ellene: szembeszegült följebbvalójával; mikor a harctérre kellett volna vonulnia, engedély nélkül otthagyta csapattestét. Pedig hát Vetter Petőfinek, a katonának, nem pedig a költőnek volt feljebbvalója s fizetését is mint katona, nem pedig mint költő kapta a hazától. Hogy mint költő és politikus mennyit használt hazájának (nem az irodalomnak vagy a művészi szépnek, hanem hazájának és honfitársainak), az attól függ, hogy mennyit használt a hazának 48. Láttuk már, hogy még maga az eszme is helytelen volt, mert vallástalan volt, s egyébként is betegesen túlzó. De ha valaki magát az eszmét helyesli is, akkor is el kell ismernie, hogy azok, akik a mi 48-unkat csinálták, rosszul csinálták, mert hiszen a nemzetet katasztrófába vezették vele. Akit tehát 48 kitörésében a fő izgatók voltak, legfeljebb bűneikre hivatkozhattak, nem pedig érdemeikre.
„Úgy hiszem – folytatja –, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem pretenziót [követelőzést], hanem tényt mondok) a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leckéje.” (Csak az a baj, hogy ezek a dalok – mint láttuk – csak mámorossá tették és helyes ítélőképességében zavarták meg ezt a magyar köznépet, de áldozatok vállalására nem tudták rávenni. De csoda-e, mikor maga e dalok írója is csak olyan ítélőképességgel rendelkezett s csak annyira volt áldozatos lelkű, mint Petőfi?) „Megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, melyért most harcol” (s nem volt jobb, mikor békében élt, mint most, mikor háborút visel s ráadásul meg hiába?), „s ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások” (mint például a századosi kinevezés s az, hogy míg társai a harctérre indultak, Petőfi szabadságot kapott, noha nem is kérte, csak „bejelentette”, hogy már szabadságra megy), „de soha csúfabbul még senki se bánt velem, mint Vetter.” (Nem is volt erre senkinek nagyobb oka, mert hiszen Vetter alattvalója volt a költő és Vetter seregében kellett volna harcolnia akkor, mikor helyette szabadságra ment.)
Egyébként csak azért nem bánt Petőfivel még senki „csúfabbul”, mert hiszen eddig még nem volt más katonai feljebbvalója. Klapka hamarosan még csúfabbul bánt vele, s hogy mennyire Petőfiben volt a hiba, nem pedig a tábornokokban, mutatja, hogy még a szelíd és jóságos Mészáros is épp úgy bánt vele.
„Windischgrätz különben viselte volna magát irányomban.” De hát akkor miért izgatott annyira ellene annak idején? Ha az idegen tábornok jobb, emberségesebb és „civilizáltabb” volt, mint a magyar, akkor mi szükség volt itt az osztrák uralom ellen mennydörögni? Ha a császár tábornoka többet ért, mint a honvédtábornok, akkor miért kellett annyira kongatni „azt a vészharangot” és miért kellett háborút indítani, azaz tömeggyilkosságot rendezni? Ha a magyar nemzet és nép 48 által csak csöbörből vödörbe jutott, akkor miért kellett annyit izgatni, különösen pedig miért kell ezt az izgatást olyan nagy hazafias érdemnek tartani?
„Azért Önhöz fordulok. Ha meghallgat Ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az isten se (!) kívánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról házra avégett könyörögni” (mint látjuk, Petőfinek ez a hang „könyörgés”; csak arra vagyunk kíváncsiak, mi neki a hetvenkedés?), „hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé” (csak az a baj, hogy eddig azt kért, de kért még ezután is), „nem is fogadom el mindaddig” (csak hogy sokkal könnyebb ám ezt mondani, mint meg is tenni!), „míg hadi tetteim azt követelni nem fogják.” (Petőfi és haditettek?)
Csak az a baj, hogy Petőfi eddig (és utána is) egész másként cselekedett, mint itt mondja. Eddig haditettek nélkül írt és kilincselt a századosi kinevezésért, noha mások a hadnagysággal, sőt tiszthelyettességgel szokták kezdeni, sőt még pár száz forintnak csak úgy ingyen való kiutalását is kérte. Mostani nagy fogadkozása után – láttuk már – még azt is megtette, hogy őrnagyi kinevezésének megerősítésére Klapkánál még fenyegetőzéssel is próbálkozott. Ennyit ért Petőfi erősködése és ünnepélyes ígérete!
„Csak arra kérem Önt, tetessen át a 28. zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok” (hogy harcolhatott volna dicsőséggel, mikor még egyáltalán nem is volt harctéren, sőt egyenesen szabadságra ment előtte akkor, mikor bajtársai oda vonultak?), „gyalázatot nem akarok nevemre hozni s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” (Petőfi nem is gondolta, milyen sértést mondott ki ezzel a honvédségre! Pedig milyen büszke volt rá, hogy azt ő hozta össze, hogy az az ő lelkesítésének eredménye!)
Január közepén végre megindult Erdélybe, útközben kerülgetve a felkelt oláhok miatt veszélyesebb területeket. Közben találkozik költőtársával, Lisznyay Kálmánnal. Hogy a hízelgők mennyit ártottak Petőfinek, azt ez a találkozás is mutatja. Nem elég, hogy felesége növelte anélkül is patologikus önérzetét, Lisznyay ugyanezt csinálta.
„Hát nincs már ember Magyarországon – mondta neki találkozásukkor –, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek?” (Azt is mutatja Lisznyay e megjegyzése, hogy az országban mindenki tudta, hogy Petőfi nem önként vonul a táborba, hanem csak azért megy harcolni „imádott” hazájáért, mert erre a törpe magyarok pimaszul rákényszerítették.)
A hízelgő nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen Petőfit nézte le, őt inzultálta megbotránkozó felkiáltásával. Nem sértő-e ugyanis Petőfire, ha valaki még el se tudja képzelni, hogy ő „a haza büszkesége”, a fő magyar és a nemzet lelkesítője, esetleg talán még önként is mehet a harctérre akkor, mikor a haza életéről vagy haláláról van szó, és mikor állandóan azt hirdeti, hogy ez most minden magyar férfi részére megtiszteltetés is, de kötelesség is. Lisznyay – úgy látszik – olyannak ismerte Petőfit, hogy ha ő a harctérre megy, ezt csak mások kényszerítésére s így elkeseredve teheti s ezért jóbarátainak kötelességük elkeseredésében megvigasztalni s tudtára adni, hogy ezt a kényszert ők nem helyeslik, sőt megbotránkoznak rajta.
Hogy aztán Bem – a többi honvédtábornokkal olyan éles ellentétben – annyira megkülönböztetetten bánt Petőfivel (egyébként láttuk, hogy a többiek is így bántak vele, mert kihívó hangját épp úgy elnézték neki, mint engedély nélküli „szabadságra menését véletlenül” éppen akkor, mikor a harctérre kellett volna mennie) és oly meleg viszony fejlődött ki közöttük, az éppen nem annak bizonyítéka, hogy a hiba a tábornokokban, nem pedig Petőfiben volt. Petőfi ugyanis Vetterrel, Mészárossal, Klapkával egyaránt sértéssel, inzultussal kezdte meg az ismeretséget – mert ha egy százados kard és nyakkendő nélkül, neglizsében, sőt egy másik alkalommal egyenesen neki nem járó őrnagyi ruhában jelenik meg tábornoka előtt még akkor is, mikor kérni megy hozzá, kérelmét pedig úgy adja elő, mintha parancsolna vagy kegyesen megengedné nekik azt a kitüntetést, hogy őt, a nemzetnek náluk sokkal nagyobb fiát, kitüntethetik, s ő ezt elfogadja tőlük, az valóban inzultus –, Bemnél azonban megalázkodással és hízelgéssel jelent meg.
Petőfi ugyanis minden gőgje ellenére is tudta, hogy ha Bemmel is úgy viselkedik, mint az eddigi tábornokokkal, akkor végleg elintézi magát, sőt Bem (Görgey, Damjanich vagy Perczel) nem is tűr el tőle olyasmiket, amiket Vetter, Mészáros vagy Klapka eltűrt, mert Bem sokkal indulatosabb és szeszélyesebb ember volt, mint azok. Ezért, noha addig míg Pesten volt, Bem ellen írt, mint idegen ellen, és azt állította róla, hogy gyanús és megbízhatatlan, most, hogy sorsa tőle függött, a lakáj szerepére vállalkozott nála.
Egy rögtönzött dalárdát szervezett a honvédek között, s még aznap, hogy megérkezett a táborba, „elénekeltette Bem ablakai alatt a „Búsul a lengyel”-t, ami az öreg vezért nagyon elérzékenyítette”. (Ferenczi, III., 315. o.) Ennyire tudott alkalmazkodni és megalázkodni a büszke Petőfi, ha akart, mert érdekei így kívánták. Nem válik éppen dicsőségére, hogy ezt a hazája érdekében sose akarta megtenni, mert akkor a megalázkodás felülmúlta lelki erejét, de a maga érdekében – látjuk – képes volt rá.
Így nyerte meg magának egyszer s mindenkorra Bemet: megtiszteléssel, a hiúsága legyőzésével. Ezt ő maga is csak hiúságból, csak érdekből tehette, hiszen említettük, hogy ez ideig Bem ellen volt és Bem hősi viselkedéséről és tehetségéről ekkor még nem is nyílhatott alkalma meggyőződést szerezni. Ez az esti szerenád ugyanis – hangsúlyozzuk – még aznap történt, mikor Petőfi Bem táborába megérkezett.
Az öreg Bem volt olyan gyarló, hogy később is nagyon élvezte, mikor Petőfi azzal hízelgett neki, hogy az őt dicsőítő költeményeit franciául vagy németül is előadta neki, hogy ő is értse (mert Bem természetesen magyarul nem tudott, s ez, mint láttuk már, a honvédtábornokok között nem is volt valami nagy ritkaság). Mikor például a nagy Hunyadi Jánoshoz hasonlította, Bem jóleső meghatottságában még sírva is fakadt. (Ferenczi, III., 326. o.)
Így aztán nem csoda, hogy eszébe jutott, hogy Kosciuszko, a nagy lengyel hős oldalán is ott volt Niemcevicz Julián, a költő, akit a lengyel hős hadsegédévé tett. Ő is hadsegédévé tette tehát Petőfit, a magyar költőt, mert hiszen a magyarok seregét vezette. Így ez neki csak dicsőségére lehet, hiszen az majd gondoskodik arról, hogy tetteinek reklámot csináljon. Láttuk, hogy Petőfi ugyancsak csinált is, hiszen szemében Bem a világ legnagyobb hadvezére volt. De hogy mennyire nem így lett volna ez akkor, ha Bemnek is úgy mutatkozik be, mint Vetternek, azaz minden katonai előírást sutba dobva és feljebbvalójával parancsoló hangon beszélve (Petőfi bizonyára Bemmel is így tett volna, ha Vetterrel nem csak az imént égette volna meg a kezét), azt sejthetjük annak az őrmesternek a sorsából, akit Petőfi szintén feljebbvalója iránti tiszteletlenségért panaszolt be nála. Bem ugyanis (s vele együtt Görgey, Damjanich vagy Perczel is) sokkal kevésbé tűrte el, hogy vele valaki, különösen hogy alantasa kukoricázzon, mint Vetter, Mészáros vagy Klapka.
Azt mondja Ferenczi, hogy Bem nagyon kímélte Petőfi életét, bár ez a költő lelkesültsége és bátorsága miatt nehéz volt részére. Lehet, hogy van valami ebben az utolsó mondatban is, mert hiszen Petőfi jellemvonása a lelkesedés, s mikor annyira belekerült tábornoka cukorpikszisébe, nem csoda, hogy kedve is volt érte lelkesedni. Egyébként is, ha az ember fiatal, s ráadásul még nagyon féltik a veszélytől, s emellett még azt is tudnia kell, hogy mindenki szeme rajta van, akkor illik és szokás is egy kicsit hősködni és a túlságos óvással nem törődni. Azonban költőnk a hősiesség gyakorlásában a legjobb akarattal se erőltethette meg magát, hiszen Bem már a táborba érkezése után három hét múlva, éppen azért, hogy élete veszélybe ne kerülhessen, futárként hazaküldte Debrecenbe s így nem is igen lehetett alkalma sokat bátorkodni.
Mégis, még az alatt a rövid három hét alatt is, melyet a táborban töltött, itt is volt alkalma bajt csinálni. Egyik ütközet közben ugyanis, mikor gróf Bethlen Gergely, Bem egyik alvezére, Bem rendeletére visszarendelte a rohamozó honvédeket, „Petőfi rosszallta a visszarendelő parancsot, míg meg nem értette, hogy az Bemtől eredt; Bethlen pedig neheztelt (joggal), hogy a vezényletbe avatkozott, mihez joga nem volt.” (Ferenczi, III., 317. o.)
Joga nem volt ugyan, de ha egyszer „igaza” volt. Mert természetesen igaza mindig Petőfinek volt, és természetesen ő a vezénylethez is jobban értett, mint az, akire ez bízva volt.
„Némely adat szerint – folytatja Ferenczi, de természetesen csak apró betűvel szedett lap alji jegyzetben – Petőfi maga volt, aki Vízaknánál rábeszélte Bemet, hogy az osztrákok színleges visszavonulásakor hagyja el erős állását (mert Bem tényleg elhagyta) és támadjon, ami aztán az egész csata lefolyására végzetes volt. A mieink ugyanis az ellenség pihent tartalékának és jól elhelyezett ágyúinak torkába jutottak.”
„A parancsot ő vitte és kilépvén a sáncból, kivont karddal előre lovagolva torka szakadtából kiáltá:
Ha félkezünk leszakad is,
Ha mindnyájan itt veszünk is:
Előre!
(Csatadal c. verséből)
(P. Szatmáry Károly: A vízaknai csata és Dani bátyám emlékezete. Vasárnapi Újság, 1890.)
A forrás elég megbízható és Petőfi jelleme is elég megerősítésül szolgál ahhoz, hogy a dolgot elhiggyük. Ferenczi fenntartását nem nagyon vehetjük komolyan, hiszen láttuk, hogy ami Petőfi ellen szól, abban neki hivatalból kételkednie kell. Egész nyugodtan feltehetjük, hogy Bem nemcsak azért küldte el Petőfit olyan hamar táborából, hogy életét kímélje, hanem azért is, hogy hadműveletei sikerét ne akadályozza, azaz mert úgy látta, hogy sokkal jobb, ha Petőfi nincs ott köztük. Vannak tehát adatok arra is, hogy Petőfi a harctéren is csak bajt csinált s jelenléte nem volt ott előnyös.
A debreceni kormányra, különösen pedig a hadügyminisztériumra azonban az lett volna előnyösebb, ha a költő inkább a harctéren maradt volna. Itthon ugyanis már az első nap újabb bajt csinált: tüstént összeveszett most már Mészáros hadügyminiszterrel is. Ez az összeveszése ugyanis ekkor történt.
Mészáros jó ember volt, de következetes és katonás. Ráparancsolt az előtte tiszteletlenül megjelent költőre, hogy menjen haza, kössön nyakkendőt s húzzon kesztyűt és aztán jöjjön vissza így. Petőfi csak azért se kötött nyakkendőt és csak azért se húzott kesztyűt, hanem másodszor már nem jelent meg nála. Erre Mészáros február 16-án közölte vele, hogy ha a katonai előírásokat nem akarja megtartani, akkor mondjon le. A dacos Petőfi még aznap lemondott (nehogy a hadügyminiszter azt higgye, hogy megbánta, amit tett, vagy hogy megijedt tőle), s már február 17-én szokott fennhéjázó hangján adta ezt tudtára Mészárosnak.
Azt írta neki többek közt, hogy polgári ruhában megy vissza majd a sereghez közkatonának. Hát ez szép is lett volna, ha valóban meg is tette volna, azaz ha a szavát megtartotta volna. De hát ehhez önmegtagadás, önfeláldozás és egyszerűség kellett volna, s ezért Petőfi – noha igen jó reklám lett volna számára s ő mindig a reklám embere volt, mert mindig beszéltetni szeretett magáról – természetesen nem tette meg, hanem éppen ellenkezően cselekedett, mint amivel előre dicsekedett.
A közkatona ugyanis csak krajcárokat kapott a haza szolgálatáért, Petőfi igényeinek pedig – bár gőgösen azt szavalgatta, hogy neki nem „hitvány pénz” kell „harci zsoldként” – forintok kellettek, mégpedig százával. Ezeket a forintokat pedig csak tiszti ranggal, mégpedig minél magasabb ranggal (ezért kellett már szolgálata első hónapjaiban, sőt mikor szolgálatát még meg se kezdte, már előléptetést is kérnie) lehetett megszerezni.
De Petőfinek maga a pénz még nem is volt elég, neki hatalom és megtiszteltetés is kellett, amit a táborban szintén csak a tiszti rang ad meg. Ezért aztán – bár azt mondta, hogy közlegényként megy vissza – a valóságban őrnagyként, őrnagyi rangban, ruhában és őrnagyi fizetéssel szolgált tovább, s ez annyira nem akarata ellenére történt, hogy, mint láttuk, Klapkát egyenesen zsarolással akarta rákényszeríteni őrnagyi kinevezésére, a szerencsétlen tűzmestert pedig még halálbüntetéssel is rákényszerítette arra, hogy neki, a polgári ruhás, előre reklámozott közlegénynek, őrnagyi tiszteletet adjon. Természetesen polgári ruhában se azért volt, mert Mészárosnak levelében előre elhencegett, hogy polgári ruhában fog harcolni közkatonaként, hanem csupán azért, mert új őrnagyi ruháját ilyen gyorsan nem tudták elkészíteni. Így aztán megint csak üres hetvenkedés lett a polgári ruhából is, meg a közlegénységből is, mint ahogyan már ez olyan nagy emberhez, mint Petőfi volt, illett.
„Mészáros a lemondást – írja Ferenczi (III., 322. o.) – megjegyzés nélkül elfogadta és február 18-án kiadta az egész levelet a Közlönyben minden magyarázat nélkül.” Igazán nemes bosszú volt, de elegendő is, mert minden józan ítélőképességű ember magyarázat nélkül is láthatta belőle, milyen ember Mészáros és milyen Petőfi. Csak az a baj, hogy hol vannak, és különösen hol voltak 48-ban a józan ítélőképességű emberek? De Petőfinek mégis az volt a leglesújtóbb válasz, hogy levelét nyilvánosságra hozták, lenyomtatták, mert így hamarosan az egész ország népe megtudhatta, mennyit lehet Petőfi szavára adni s mennyire tiszt lett utána őbelőle és mennyire így ment vissza a harctérre, nem pedig mint közkatona.
Petőfi azonban egyelőre úgy segített magán, hogy felelet gyanánt a Március Tizenötödike február 20-i számában megjelentette „Nyakravaló” című epigrammáját Mészáros megszégyenítésére. „Jellemző Mészáros természetes jóságára – látjuk tehát, hogy ebben az ügyben még Ferenczi is Mészáros, nem pedig Petőfi pártján van –, hogy az egész ügyben semmi további lépést nem tett, hanem február 21-én szó nélkül vette tudomásul a lemondást.” Láttuk, hogy megemlékezéseiben még azt is megemlíti, hogy a vers (de nem Petőfi viselkedése) még „jó” is volt.
Azt azonban Mészáros akkor még nem tudta, hogy Petőfi lemondását egyáltalán nem kell komolyan venni, s hiába fogadja el ezt a lemondást ő, a hadügyminiszter, Petőfi – mert a tiszti fizetést nem nélkülözheti – rögtön újra tiszt lesz, sőt századosból őrnaggyá lép elő, tehát még nagyobb tiszti fizetést húz, mint eddig, ha hazafias szólama úgy szól is: nem „hitvány
pénz” az, amiért ő a hazát szolgálja.
Petőfi ugyanis ezután kénytelen lévén – legalább eleinte – szavát állni, újra Erdélybe megy, de Bem betegsége címén (váltóláz) és hogy kipihenhesse magát (!) újra elküldi a frontról. E „betegszabadsága” alatt természetesen felkeresi akkor Szalontán Aranyéknál lévő feleségét, s így még a maga személyével is növeli szegény Arany sok kényszervendégének számát. Végül április elsején újra jelentkezik Bemnél. Azzal pózolt előtte, hogy mint „közvitéz” jött. „Bem azonnal visszaadta rangját.” Hogy hogy lehet a rangját visszaadni annak, aki éppen az imént mondott le róla, az Bemet nem aggasztotta. Hogy joga se volt Petőfi tiszti rangja visszaadásához, mert hiszen Petőfi a hadügyminiszternek mondott le, az a lemondást el is fogadta, s mint láttuk, még Ferenczi is csodálkozik rajta, hogy minden büntetés kiszabása nélkül egyszerűen csak elfogadta és az a hadügyminiszter, aki a lemondást – bámulatos megbocsátással – elfogadta, magának Bemnek is feljebbvalója volt, Bem azzal se törődött. (Így azonban csodálkozhatunk-e, hogy a szabadságharc elveszett?)
De Petőfi se törődött azzal, hogy ezután közkatonaként szolgálja hazáját. A visszaadott rangot ő is örömmel elfogadta.
Április 10-én pedig, mikor Bem érdemrendeket osztott, Petőfinek is adott belőle egyet. Hogy azért-e, mert lemondott; azért-e, mert a hadügyminisztert kifigurázta; azért-e, mert feleségénél volt, vagy mert váltólázban állítólag megbetegedett, azt ő tudja. Jogosan legfeljebb azért adhatott volna neki kitüntetést, mert szép verseket írt, azt azonban nem egy csapatvezér, sőt még csak nem is a hadügyminiszter illetékes megállapítani vagy jutalmazni. Bem csak harci vitézséget jutalmazhatott. Ezt pedig Petőfi bajosan mutathatott, mert hiszen kitüntetése előtt csak tíz nappal érkezett meg a táborba.
Petőfinek azonban minél kevésbé érdemelte meg, annál jobban esett. „Legyen gyengeség tőlem – írja –, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet le ne írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelet Bem; balkezével, mert jobbja meg volt kötve (sebaj, hiszen Petőfi maga is balkezes volt) s ezt mondá: „balkézzel tűzöm fel, szívem felőli kezemmel”, s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt. Az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember” (no hát ez már csakugyan igaz), „de istenemre mondom” (Petőfi istenét természetesen csak kisbetűvel kell írni, úgy, mint a kommunistákét), „ennyit nem érdemeltem.”
Közben Bem Petőfi „vezérkari századost május elsején kezdődő ranggal és illetménnyel őrnaggyá nevezte ki”. Pedig hát Petőfi e kinevezés alkalmával nem volt, nem is lehetett vezérkari százados, mert hiszen századosi rangjáról hivatalosan lemondott és lemondását a hadügyminiszter a.h. 4162. sz. alatt el is fogadta s ez a hivatalos lapban is megjelent akkor már, s maga Petőfi is hangsúlyozta, sőt büszkélkedett is vele már, hogy ő „közlegény”.
S most szótlanul tűri, hogy imádott tábornoka és atyja hazudjon és őt is meghazudtolja. Azonban mivel mind Bem, mind Petőfi nagyon is érezte, hogy a dolog ezzel még éppen nincs rendben, azért elintézésére, no meg „el akarván különben is távolítani a költőt a megint következő véres csaták színhelyéről” (de miért adta akkor neki a vitézségről szóló és azt biztosító kitüntetést, s miért volt akkor Petőfi erre a kitüntetésre olyan büszke?), május negyedikén újra Debrecenbe, a kormányhoz küldte.
Petőfi ekkor Bem következő levelét vitte Kossuthoz: „Tegnap írt levelemet ma viszi Önhöz Petőfi úr, kinek tehetségei, hazafisága és nemes jelleme kétségkívül eléggé ismeretesek Ön előtt. Ön küldötte őt hozzám, kormányzó úr (láttuk, hogyan), s ezt melegen köszönöm, mert az ő eszméi, bátorsága és ügyessége nagy szolgálatokat tettek nekem.” (De hát akkor miért küldi el mégis azonnal maga mellől, mihelyt megérkezik?)
„Most, hogy a dolgok szerencsésebb fordulatot vettek s ő az Ön keze alatt jobb szolgálatokat tehet hazájának, futárul küldöm őt Pestre, hogy vigye Önhöz sürgönyömet. Petőfi úrnak szükséges lesz, hogy egy ideig egészsége helyreállítása végett Pesten maradjon, s mivel úgy találom, hogy szolgálatai jutalmat érdemelnek, bátor voltam őt őrnagynak kinevezni és kérem, legyen szíves megerősíteni a kinevezést.” (Látjuk tehát, hogy Bem, a honvédtábornok is mily nyíltan tiporja lábbal a magyar alkotmányt. Neki, ha Petőfi le nem mondott volna századosi rangjáról, ha azt már el nem fogadták volna és ha a hivatalos lapban is nem közölték volna, akkor is nem Kossuthhoz, hanem a hadügyminiszterhez kellett volna ezzel a kérelemmel fordulnia. Az államfőnek ebben az ügyben nem volt joga intézkedni s Bemnek se volt joga őt erre kérni.)
De tekintsünk most el ettől a felháborító alkotmánysértéstől (noha mikor állítólag a Habsburgok követtek el törvénysértést, akkor felháborodtunk miatta és esküszegéssel vádoltuk a királyt) s nézzük csak a dolog érdemét. Bem levelének a tartalmából egész jól látható, hogy többé nem várta vissza táborába Petőfit. A dolog teljesen azt a látszatot kelti, mintha Bem és Petőfi közösen állapodtak volna meg ebben, tehát hogy Petőfi maga kérte meg erre a tábornokot. A kinevezéssel Bem biztosította neki a nagy őrnagyi fizetést, a hazaküldéssel pedig élete biztonságát, sőt egyenesen azt, hogy azt a nagy fizetést ingyen húzza a hazától. Azt nem mondhatjuk, hogy költői működéséért kapta a nagy fizetést, mert hiszen minden verséért a kiadók fizettek (mégpedig most már, hogy beérkezett, hogy híres költő volt, busásan). De irodalmi működéséért egyébként se a hadügyminisztérium szokott fizetést adni. De Petőfi előzetes beleegyezése nélkül egyébként se lehetett volna őt a harctérről végleg eltávolítani. Hogyan, hogy ő, a harcra lelkesítő („ide veled, régi kardunk”), ezt a hazaküldést, ha nem is kérte Bemtől, annyira szó nélkül elfogadta tőle, s ha igen (tehát kérte), miért tartjuk mi Petőfit nemcsak nagy költőnek (joggal), hanem egyúttal épp oly nagy hazafias hősnek is?
Hogy a költő harctérről való eltávolításának élete féltése lett volna az oka, arról nincs szó, sőt a levél ennek éppen az ellenkezőjét sejteti, mert hiszen azt mondja, hogy „a dolgok szerencsésebb fordulata”, tehát a harcok könnyebbé válása késztette Bemet erre az elhatározásra. De súlyos harcok esetén se jelentett a táborban való tartózkodás (kivált a vezérkarban, a tábornok közvetlen közelében) életveszélyt, hiszen a szabadságharc egész tartama alatt se halt hősi halált egyetlen honvédtábornok se, pedig nem egy volt köztük, aki egyáltalán nem féltette az életét (Bem, Damjanich, Guyon, Perczel, sőt még Görgey és Mészáros se).
Az a két ok, melyet Bem Petőfi Pestre küldésére felhoz, egymásnak ellentmond. Az egyik ugyanis a költő gyenge egészségi állapota, a másik nagy használhatósága. Bem egészen megfeledkezett róla, hogy beteg embert nem nagyon lehet használni, ha pedig mégis rendkívül használható, akkor a betegség csak ürügy. Azonkívül egy jó seregvezér szokott annyira önző lenni, hogy leghasználhatóbb embereit nem szokta maga mellől elküldeni, hogy ne neki, hanem másnak használjanak. Ez az önzés egyenesen kötelessége is. Petőfi nagy „használhatósága” pedig Kossuthnak és az országnak éppen ekkor okozott „végtelen sok zavart és roppant kellemetlenségeket” (Kossuth levele Bemhez, 1849. május 10.), mert csak az imént mérgesítette el a Bem és Vécsey közt kitört viszályt.
Majdnem bizonyosra vehetjük tehát, hogy ezt a Pestre mehetést és ott is maradhatást maga Petőfi kérte Bemtől. Hogy végleg, vagy legalábbis igen hosszú időre akart ekkor Petőfi a harctérről eltávozni, s hogy Bem nagy szívességet gyakorolt iránta, hogy ezt neki lehetővé tette, bizonyítja, hogy Petőfi távozásakor „könnyek között” (Ferenczi, III., 330. o.) búcsúzott tőle, s még inkább, hogy az őrnagyi kinevezés május 3-án történt s Petőfi május 4-én már Szalontán is volt. El lehet ezt képzelni akkor, ha a kinevezés és a harctérről való távozás nem állt a legszorosabb összefüggésben egymással?
Jellemző az is, hogy Petőfi katonai parancsnokától kapott hivatalos katonai futári megbízatásával nem Debrecenbe, hanem előbb Szalontára a feleségéhez megy s gyermekét és dajkáját továbbra is Arany János nyakán hagyva Debrecenbe már kettecskén érkeznek. Ez is bizonyítja, hogy Petőfinek is mennyire nem volt szándékában a harctérre visszamenni, sőt hogy azt, amit Bem Kossuthhoz küldött levelében még csak kért részére, ő – szokása szerint – már egyúttal megadottnak is tekintette. (Világos ugyanis, hogy egy Petőfi nem koldul, hanem Kossuth (és mindenki) kitüntetésnek tekinti, hogy ez a nagy ember kívánságával hozzá fordul.)
A Vécsey-eset és a vele kapcsolatos „végtelen sok zavar” és „roppant kellemetlenségek” miatt azonban érthető, ha Kossuth Petőfit nem a tőle várt módon, hanem „kicsinylően” fogadta. Petőfi azonban még így is meg lehetett volna elégedve, mert Kossuth már ismertetett tulajdonságánál fogva az ellenszenv felébresztésével járó népszerűtlen dorgálási és fegyelmi ügyeket nem szerette maga intézni, hanem szerette másokra tolni. De ez az ügy az alkotmány szerint se rá tartozott.
Most se szólt tehát a költőnek semmi sértőt vagy kellemetlent, azt se mondta meg neki, hogy önkéntes lemondása és ennek elfogadása és nyilvánosságra hozatala után szó se lehet kinevezéséről, még kevésbé arról, hogy a kinevezés után rögtön szabadságolják is.
Petőfi nem is vette észre másból, hogy baj van, mint csak Kossuth hideg viselkedéséből. Ő ugyanis azt várta, hogy Kossuth majd épp úgy a nyakába ugrik, mint Bem. Kár is volt, hogy nem tette, mert akkor ő is épp oly szép verseket kapott volna tőle, mint az. De hát még Kossuth se volt akkora színész, hogy még ezt is meg tudta volna tenni.
Mivel az ingyen húzni szándékolt nagy őrnagyi fizetés megérte, Petőfi most nála egészen szokatlan nagy önuralmat tanúsított. Nemcsak Kossuth hidegségét tűrte el sértő szó nélkül, hanem az eddig Mészárossal és Vetterrel elkövetett sértést se ismételte meg harmadszor: most karddal, nyakkendősen és kesztyűben jelentkezett Klapka, az új hadügyminiszter-helyettes előtt, ahova Kossuth küldte. Mivel azonban ő szerényen, úgy, ahogy mások szoktak, ha akart, se tudott viselkedni, e nagy „önmegalázásért” azzal kárpótolta magát, hogy ha előbb „per defectum” [tökéletlenséggel], most „per excessum” [kihágással] vétkezett. Előbb az volt a baj, hogy szinte neglizsében [hiányos öltözékben] jelent meg katonai feljebbvalói előtt, most meg úgy babrált ki a hadügyminiszterrel, hogy ő, aki azért jött, hogy vétkezése és ennek következtében századosi rangjáról való lemondása ellenére is újra nemcsak százados, hanem egyenesen őrnagy lehessen, illetve hogy őrnagyi szolgálat nélkül is őrnagyi fizetést élvezhessen, de jelenleg – mint maga büszkélkedett vele – még „közlegény” volt, teljes őrnagyi díszben jelent meg a hadügyminisztériumban.
Ha csak ezredrész annyi ítélőképessége lett volna, mint költői tehetsége, tudnia kellett volna, milyen hallatlan kihívás ez, s hogy ezzel maga teszi egyenesen lehetetlenné, hogy csakugyan őrnagy lehessen. Ha ugyanis Klapka neki, mivel Petőfi volt, azt a hallatlan dolgot megengedte volna, hogy tiszti rangjáról akkor mondjon le, mikor akar, és letett tiszti rangját akkor vegye újra vissza, mikor akarja (most például azonnal vissza akarta venni); ha tovább még azt is hajlandó lett volna tőle eltűrni, hogy csak a tiszti rangot, ruhát és fizetést vegye vissza, de a vele járó munkát már nem, hanem mindjárt szabadságoltassa is magát; ha belenyugodott volna abba is, hogy Petőfitől vérig sértett két elődje: Vetter és Mészáros is elégtétel nélkül maradjon, sőt újabb sértést kapjon azáltal, hogy előléptetik azt, aki őket megsértette, akkor se tehette volna meg ezt annak a sértő kihívásnak a láttára, hogy a kérelmező úgy (őrnagyi ruhába öltözve) kér tőle kegyet, mintha azt, amit kér, már régen meg is kapta volna s így azt, akitől kér, mindjárt vérig sérti is azzal, hogy fütyül az ő hatáskörére.
Bem (és más seregvezér is) csak a harctéren és a katonák bátorságának és lelkesedésének ébrentartására léptethetett valakit elő, de az ilyen kitüntetés csak akkor vált véglegessé, ha a hadügyminiszter megerősítette és a hivatalos lapban közzé tette a dolgot. Ez természetesen úgyszólván mindig meg is történt, mert hiszen a hadvezér tekintélyét csökkentette s rá nézve sértő lett volna, ha meg nem történt volna. Amíg azonban a megerősítés és a hivatalos lapban való közlés meg nem történt, addig a kinevezés nem volt végleges, s mivel a fizetést a minisztérium folyósította, nem pedig a hadvezér, világos, hogy addig a nagyobb fizetést se kapta meg a kitüntetett.
Petőfi esete azonban egész különleges volt. Nemcsak azért, mert ő nem harctéri vitézsége rögtöni megjutalmazására kapta a hadvezértől előléptetését, tehát az ő előléptetésére Bemnek egyáltalán nem volt joga, hanem főként azért, mert ő nem százados volt akkor, mikor Bem őrnaggyá léptette elő, hanem közlegény, közlegényből azonban nem lehet őrnagyot csinálni egyszerre, s különösen nem egy csapatvezérnek. De Petőfi egyébként is bűnt követett el s az azért járó büntetés elől tért ki a tiszti rangjáról való lemondással, tehát őt nem előléptetni, hanem még előbbi tiszti rangjába visszaléptetni se lehetett volna ily rövid idő alatt a legnagyobb következetlenség nélkül és Mészáros és Vetter tekintélyének tűrhetetlen megsértése nélkül.
Láthatjuk belőle, milyen ítélőképesség nélküli ember volt Bem, milyen önkényesen járt el s ilyenkor mennyire nem törődött se szokással, se törvénnyel, se bajtársiassággal, se egyetértéssel, se mások jogaival vagy önérzetével! Milyen ítélőképessége lehetett azonban Petőfinek, aki ezek után már őrnagyi ruhában is jelentik meg a hadügyminiszter előtt őrnagyi kinevezése jóváhagyását és fizetése folyósítását kérni.
Mivel nemcsak ezt kérte, hanem egyúttal hosszú, sőt talán végleges szabadságolását is, azaz azt, hogy fizetését egyúttal ingyen kapja, ettől pedig az ő egész jövendő élete és családja sorsa függött, egész bizonyos, hogy nem készakarva, nem dacból és büszkeségből akarta elrontani a dolgát, hanem egyszerűen csak azért, mert nem is gondolt arra, hogy viselkedése tűrhetetlenül sértő a hadügyminiszterre s így ő ezek után az ő kinevezését még ha akarja, se hagyhatja jóvá. Ez azonban azt bizonyítja, hogy Petőfi ítélőképessége nem volt nagyobb, mint egy tizenkétéves gyereké, mert egy tizenöt évesnek már ez eszébe jutott volna. S ez az ember akarta egész Magyarország sorsa intézését kezébe venni 48-ban!
Világos, hogy ezek után Klapka az előtte őrnagyi ruhában megjelent Petőfit, mint feljebbvaló szokta az alattvalóját, kérdőre vonta a Bem és Vécsey közti viszály elmérgesítése miatt. Mivel Petőfi mindent Bemre tolt s arra hivatkozott, hogy mindent Bem parancsára tett, tudtára adta, hogy addig nem hagyhatja el Debrecent, míg ez ügyben Bem válasza a hadügyminisztériumba meg nem érkezik.
„Szívesen (!) itt maradnék – válaszolta erre bájos, de épp azért vérig sértő impertinenciával a magát őrnagynak megtett közlegény a hadügyminiszternek (háború idején!) –, de fontos dolgaim vannak Pesten s holnap oda kell utaznom. Azt hiszen, elég, ha becsületszavamat adom…”
Világos, hogy Klapka erre ingerülten azt felelte, hogy ez semmiképpen se elég. De az is világos, hogy itt nem arról volt szó, hogy lehetett-e adni Petőfi becsületszavára vagy pedig nem, hanem egyedül arról, hogy ilyen impertinenciát [pimaszságot] katonaságnál tűrni semmiképpen se lehetett. Meg is mondta neki – mint Petőfinek Bemhez intézett beszámolójából megtudhatjuk –, hogy ha nem nézné, hogy Petőfi, 24 óra alatt agyonlövetné. (Kétség nélkül igazságosan járt volna el, ha megtette volna, csak legfeljebb nem okosan. Feltétlenül igazságosabban, mint Bem akkor, mikor a civil ruhás Petőfi „őrnagynak” nem tisztelgő tűzmestert ezért tényleg ki is végeztette.)
Tudtára adta ekkor Klapka Petőfinek azt is, hogy szabadságra is csak orvosi bizonyítvány alapján mehet. Még ez is nagy jóindulat jele volt tőle, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy semmiképpen se olyan nagy beteg, hogy feltétlenül szabadságra lett volna szüksége. Hiszen éppen most mondta ő maga, hogy Pesten van sürgős dolga, tehát ennek intézésében betegsége egyáltalán nem akadályozta.
Petőfi azonban orvosi bizonyítvány szerzésére se volt hajlandó, hanem azonnal újra lemondott tiszti rangjáról. (Mintha nem mondott volna le róla már előbb s mintha lemondása nem lett volna benne még a hivatalos lapban is. Igazán gyerekes dolog volt ez tőle.) Klapka ezt azonnal tudomásul is vette (mert hiszen az olyan rangról való lemondást, ami nincs, igen könnyű tudomásul venni). Petőfi azonban még ezt se várta meg, hanem mit sem törődve azzal, hogy előbb már a hadügyminiszter azt mondta neki, hogy nem hagyhatja el addig Debrecent, míg Bem információja meg nem érkezik, otthagyott csapot-papot és felesége társaságában azonnal Pestre utazott. Csak azért is megmutatta, hogy mégis elintézi Pesten az ügyét és hogy ehhez orvosi bizonyítványt se szerez.
Kétségtelen, hogy a „rangjáról” való lemondással még egyáltalán nem volt elintézve ez a dolog, mert hiszen a lemondott tiszt már nem tiszt ugyan, de katona (kivált mikor háború folyik akkor, mikor lemond), s nemcsak mint tiszten, hanem mint közlegényen is végre lehet hajtani azt a büntetést, ami tiszt korában elkövetett bűnéért jár neki. Egy tisztet nem azért degradálnak [fokoznak le], hogy utána felesége társaságában elutazhassék, hanem azért, hogy most már mint közlegényt felakaszthassák.
Láttuk azonban, hogy Petőfi tűrhetetlen kihívásait még azzal is tetézte, hogy utána még egy végtelenül sértő és arrogáns, sőt zsaroló levelet is írt Klapkának. Mégse lett utána semmi baja, s Klapka is csak olyan elégtételt kapott, hogy mások kértek Petőfi nevében bocsánatot Klapkától. E látszat-elégtétel után Petőfi még őrnagyi kinevezése megerősítésére (sőt háromheti szabadságra) is ígéretet kapott Klapkától. Tisztán tőle függött, hogy mégis a lemondást választotta, mert még mindig ő érezte magát megsértve.
(Szent Korona Rádió – Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme XI. 305-323.)
Néhány gondolat Petőfi Sándor és Mária Terézia megítélése kapcsán