Petőfivel kapcsolatban nemcsak a beteg idegalkattal együtt járó túlzott önzést, hanem egyenesen bizonyos gonoszlelkűséget, sátániságot is meg kell állapítani. Ezt jól mutatja az a példa, hogy politikai elve volt hogy „a királyt nem kell szeretni, el kell űzni, sőt meg kell ölni”, tehát iránta való gyűlöletében egész a gyilkosságig megy. Cikksorozatunk ezen részében az előbbiekben taglaltakról írunk. Korábbiakban szó volt származásáról , jellembeli szégyenvallásáról és a pénzzel való kapcsolatáról.
Kövesd Telegram csatornánkat. Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
Petőfi életében a szülők iránti őszinte szeretete és a papnövendékből lett hajdani katona bajtársa iránti megható ragaszkodása jó lélekre vall. Azonban ennek ellenére nemcsak a beteg idegalkattal együtt járó túlzott önzést, hanem egyenesen bizonyos gonoszlelkűséget, sátániságot is meg kell állapítanunk róla. Politikai elve volt például – nem én állapítom meg, hanem Ferenczi (III., 224. o.) –, hogy „a királyt nem kell szeretni, el kell űzni, sőt meg kell ölni”, tehát iránta való gyűlöletében egész a gyilkosságig megy. „Ez a gondolat, mely 1848-ban a márciusi napok végén először „A királyokhoz” című költeményében még viszonylag szelíden nyilatkozott, folytonos fokozódó szenvedélyességgel ismétlődik költeményeiben.” (S még azt mondják, hogy túlzás 48-at a kommunizmussal egy kalap alá venni!) „Az „Akasszátok fel a királyokat” 1848. december 10-e táján a királygyilkolás buzdításáig megy, melyben maga lenne a főszereplő.”
Petőfinek ezt a versét még Ferenczi is „borzalmas költeménynek” nevezi és azt írja, hogy Petőfit „az okozott visszahatás (mert láttuk, hogy valósággal az egész ország felindult ellene emiatt, még a Tiszántúl kálvinistái is) egy időre elhallgattatja ugyan, de azért e hónapokban mintegy nekikészülve, folyton írja a királyok elleni költeményeit”. Gőgje, elbizakodottsága is sokszor egészen sátáni. 1848 nyarán egy beszélgetés alkalmával Tompának azt mondta, hogy „egyéb hivatalt a hadügyminiszterségnél föl nem vállalnék” (el lett volna látva a szegény ország, ha egy Petőfi lett volna a minisztere!), s mikor erre Tompa „jót kacagott, összezörrentek és kedvtelenül váltak el”. (Ferenczi, III., 155. o.) Jól látható tehát, hogy Petőfi éppen nem tréfából beszélt.
Azonban ez még csak legfeljebb gyerekes önteltségét és felelőtlen fecsegését mutatja, melyet úgyis önmaga alaposan megcáfolt azzal, hogy a hadügyminiszterség helyett, melynél alacsonyabban nem adta, a századosságot is szívesen vállalta, sőt még kilincselt is érte hónapokon át.
Sokkal sátánibb ennél, mikor Úti leveleiben, tehát a nyilvánosság számára, így ír: „Egy pár gyönyörű verset írtam, az igaz, de ez engem legkevésbé sem vigasztal. Tréfának ne vedd, ha azt mondom, hogy gyönyörű versek. Komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók, de e szólás már egészen frázissá vált, azért csak lealacsonyítanám verseimet, ha ezt rájuk alkalmaznám. Divatba jött a szerkesztőknél minden szemét fejben termett bolondgombát drágagyöngynek nevezni. Gazságból teszik ezt vagy csak ostobaságból, nem tudom. Uramfia, ha már a Hiadorok is drágagyöngyöket írnak (kedvelt, felkapott költő volt Petőfi korában ez a Hiador, aki egyébként pap volt, de később hitehagyott lett), akkor én verseimet kavicsoknak vagy cseresznyemagoknak keresztelem vagy akárminek, csak drágagyöngyöknek nem.És Hiadort még velem hasonlítgatják! Teremt’ úgyse! – bosszankodám, de restellek. Megvallom, sokat vétettem egyik-másik irodalmi léhűtőnek, de annyit mégsem, hogy ilyen csúfot űzzenek belőlem.”
Ez a gőg és hányavetiség már igazán sátáni. Még akkor is, ha az, amit mond, egyébként igaz, mert hol van ma már Petőfi hajdani vetélytársa, sőt állítólagos felülmúlója, Hiador? Láttuk, milyen jó volt Debrecenben Petőfihez Pákh! Igaz, hogy a most elbeszélendő eset még a 150 váltóforintért való kezessége és a hat ezüsthúszasnak zsebébe csúsztatása előtt történt, de Petőfi azt, amit elbeszélni fogunk, megtette volna Pákhkal mindezek után is, mert hiszen ez is már az után történt, hogy Pákhőt az utcáról felszedte és befogadta. Debrecenben először úgy találkoztak ugyanis, hogy mikor egyszer Pákh november végén baráti körből este a szokottnál későbben érkezett haza, egy, „a kiskapuban vacogó, didergő, fehér nadrágú, vékony lebernyegébe burkolt alak szólítja meg”. Petőfi volt.
„Hozzád jöttem, barátom, hogy ha meghalok, legyen, aki eltemessen.” „Pákh megölelte a lesoványodott, beesett arcú, sápadt költőt, bevitte magához, s néhány napig, amíg valamivel jobban lett, magánál tartotta, némi ruhaneművel látta el és pénzzel is segélyezte.” Ezek után történt, de még ott Debrecenben, tehát hamarosan, hogy a már meggyógyult, de még mindig nélkülöző, koldusszegény Petőfinek Pákh lakásában megtetszett „egy darab nemzeti színű szalag, melyet Pákh egy nőtől kapván, becsben tartott és ismételt kérésére sem adta oda neki”. Petőfi azonban egyszer, mikor Pákh nem volt otthon, holmijai közül előkereste a szalagot és kalapja mellé tűzte. Pákh természetesen megsértődött, mikor meglátta és szemrehányó levelet írt neki, amiért távollétében fiókjában kutatott és azt felforgatta.
De úgy látszik, hogy még így is olyan kíméletes volt, hogy nem azt kifogásolta, hogy hogy merte távollétében fiókját kinyitni, hanem csak azt, hogy tartalmát miért hagyta összehányva. Erre Petőfi másnap elmegy hozzá, egy összehajtogatott papírlapot tesz asztalára és utána szó nélkül eltávozik. A lap „Végszó Pákhhoz” című költeményét tartalmazta, szövegében többek közt ilyen „gyöngédségekkel”:
„Isten veled, te elpártolt barát, veszett ebként ki szívem megmarád, Isten veled”.
Ilyen volt Petőfi, aki emellett – úgy látszik – még arról is szentül meg volt győződve, hogy az a „veszett eb”, mely barátját megmará, ez esetben nem ő, hanem csakugyan Pákh volt. Pákh azzal felelt, hogy utána felkereste s kiengesztelte Petőfit.
A költő utána ismét csak nem talált semmi furcsát abban, hogy ezt a veszett ebet az említett 150 váltóforint erejéig kezesének felkérje (merte volna csak megtagadni: ismét megállapította volna róla, hogy veszett eb, akiőt megmará), sőt hogy utána Pesten még Pákh pénzét is fel ne vegye és el ne költse.
Aztán hogy bánt ez a Petőfi Vörösmartyval! Láttuk, Vörösmarty hogy felkarolta, mikor verseivel alamizsnapénzen Pestre érkezett s hogy tisztán neki köszönhette, hogy versei megjelenhettek s így lett belőle valami. Nélküle éhen pusztult vagy öngyilkos lett volna. Mikor aztán ugyanez a Vörösmarty, nem ugyan „pecsovics” lett, hanem csak „Kossuthtal szavazott”, vagyis csak feltétellel volt hajlandó a Pragmatica Sanctióból folyó nemzeti kötelességek elismerésére, de legalább így hajlandó volt (láttuk már azonban, hogy ez is törvénytelen dolog volt, mert azokat az alkotmány alapján feltétel nélkül kellett volna teljesíteni), Petőfi azonban erre még feltételesen se volt hajlandó, mert ő mindig a legszélsőségesebb álláspontot képviselte, akkor rögtön durva verset írt jótevőjéhez és „atyjához”, Vörösmartyhoz, és megállapította, hogy „nem én tépem le homlokodról, magad téped le a babért!”
Természetes, hogy minden józan ember elhűlt e vers olvastára. Pedig hát azokat a megrázó részleteket a közvélemény nem is tudta, amelyek közepette Vörösmarty Petőfinek nemcsak a becsületét, hanem életét is megmentette, hanem csak azt látta, hogy egy fiatalember ilyen durván és ilyen fölénnyel támad neki a nemzet legnagyobb költőjének, aki akkor már meglett ember volt.
Jókai, aki akkor Petőfivel együtt szerkesztette az Életképeket,
nem is engedte meg neki, hogy ezt a versét lapjukban közölje, s mikor elutazott, Petőfivel megígértette, hogy távollétében sem közli. Petőfi ezt megígérte, aztán Jókai távollétében mégis közölte (Ferenczi, III., 265. o.).
Emiatt aztán Jókai össze is veszett vele, mégpedig most már örökre. Láttuk, hogy Gárdonyi feljegyzése szerint milyen ingerülten, sőt bizonyos rejtett gyűlölettel szokott róla Jókai még öreg korában is beszélni (ordináré fráter stb.). Mindez ezek után érthető is. Vörösmarty is olyan választ adott neki, melyen okulhatott volna, ha egyáltalán nevelhető lett volna. „Ő engem vétkes politikusnak tart, énőt igen gyarlónak és könnyelműnek” – volt Vörösmarty válasza.
Jellemző, hogy mikor hazaérkezése után Jókai szemére hányta a távollétében és ígérete ellenére szava megszegésével történt közlést, Petőfi azt felelte, hogy „ő arról nem tehet; ő úgy született”. Tehát terheltségével védekezett.
Hogy csakugyan az idegzete kívánta meg a kíméletlenséget is (mellyel egyúttal feltűnési viszketegét is akarta szolgálni), mutatja, hogy mikor első verse megjelent, ez mondhatatlanul boldoggá tette („elragadtatását első költeménye megjelenésén többen rajzolják” – írja Ferenczi), mégis így írja meg 1842. július 7-én Szeberényinek: „Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem (nem tudom, olvastad-e, saját nevem alatt), azonban ez az első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ”. Tehát a nagy örvendezés mellett mindjárt a kiábrándulás és világfájdalom is elfogta. Ide tartozik az is, hogy igen szeretett vitatkozni, mert szeretett feltűnni és fölényes lenni, de éppen ezért mindig feltétlenül neki kellett igazának lenni. Könnyebb lett volna a sarkcsillagot helyéről kimozdítani, mintőt más véleményre téríteni.
De például pápai diák korában Kerkápolytól, aki éles, hideg logikájával többször megszégyenítően legyőzte, valósággal „rettegett”, s vele sose kezdett többé vitába. Nem az igazság megismerésére törekedett tehát, hanem csak gőgje megalázásától, azaz attól félt, hogy ismét alul talál maradni.
Mikor Selmecen már sok volt a rovásán és apja azzal fenyegette, hogy leveszi róla a kezét, akkor is ezt mondta daccal ( pedig ekkor először látták könnyezni): „Kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok”. Mikor pedig apja valóban levette róla a kezét s többet nem akart róla tudni, Sárkány Sámuelnek, aki Pesten az utcán találkozott vele és Petrovicsnak szólította, azt felelte: „Csalódik Ön, én nem vagyok Petrovics”. (Apja elleni gőgös dacát akarta vele jelezni.) Erre Sárkány azt felelte neki: „Ne tréfálj, Sándor, hiszen fogad is elárul!” (Említettük már, hogy Petőfinek rendellenes fogai voltak.) „De úgy van barátom, viszonozta, én nem vagyok többé Petrovics, hanem Petőfi.” (Tehát ekkor még neve megmagyarosítását is az apjával való dacolással okolta meg, nem pedig a hazafisággal.) „Atyámmal keményen meghasonlottunk – kitagadtuk egymást.” (Milyen gőg! Ezzel is jelezni akarta, hogy egyenrangúnak tartja magát apjával. Nem az tagadta ki, hanem kölcsönösen tagadták ki egymást.)
De viszont ugyanez a gőg nem akadályozta meg abban, hogy mikor Selmecet kénytelen volt otthagyni, Pesten, a Vörös Ökörben, hogy becsaphassa a vendéglőst és ott tőle ingyen ellátást kaphasson, azt ne hazudja neki, hogy hazamenőben van az ünnepekre és apját ebben a kocsmában (hova apja szokott szállni) fogja megvárni. Úgy viselkedett tehát, mint közönséges szélhámos.
De – szerencsétlenségére – akkor véletlenül apja is Pesten volt és vele is összetalálkozott. Neki azt hazudta, hogy a tanárok küldték haza az ünnepekre és hogy levelet is hozott tőlük, de az a ládában van, a láda pedig ennél meg ennél az ismerősnél van stb. Pedig hát Petőfi ekkor már nem volt kisgyerek, hiszen mikor Selmecre beiratkozott, már akkor is tizenöt és fél éves volt. De viszont „nem érthető okból” (Ferenczi ugyanis nem akarja érteni a dolgot), ott is 17 évesnek diktálta be magát. A nem érthető ok azonban nagyon is érthető: ugyanaz a többnek látszani akarás működött benne, mely akkor, mikor apja kitagadta, azt mondatta vele, hogyőmár nem Petrovics, nem az apja fia és hogy kölcsönösen tagadták ki egymást.
Bizonyára az is nemcsak magyar érzésből (mert hiszen legfiatalabb éveiben ez az érzés még nem nagyon jelentkezik nála s legelső versei között is alig akad hazafias tárgyú (Ferenczi, I., 346. o.)), hanem a közönségestől, az átlagtól mindenáron való elütni akarásból is folyt, hogy a selmeci lutheránus tótok között tüntetőleg úgy szerepelt, mint „kunfi” s tót osztálytársaival még csak szóba se állva csak az ott is megtalálható pár magyar fiúval barátkozott. Le is tagadta, hogy szláv származású (Ferenczi, I, 89. o.). Még azt is letagadta, hogy Kiskőrösön született (mert az tót falu).
Pedig hát ez a hazugsága egészen felesleges volt, mert ott Selmecen aligha volt valaki akkor, aki tudta volna, hogy Kiskőrös nem épp oly színmagyar, mint amilyen például Nagykőrös. Hol szabadszállásinak, hol kiskunfélegyházinak mondta magát még hivatalosan is. A pápai anyakönyvekben például hat beírás közül négyben Szabadszállás szerepel származása helyéül. Nem tévedés volt ez, hanem tudatos írásban való hazudás, mert mikor szemére hányták, hogy miért mond valótlan adatot, azt felelte: „mert bánom, hogy tótok közt születtem”.
Pedig hát nemcsak „tótok között”, hanem tótnak is született.
Látjuk tehát, hogy büszkesége, vagy ha tetszik, hazaszeretete nagyobb volt igazságszereteténél s eszébe se jutott az, hogy ha valaki „bánja” is, hogy tótok közt született, azért akkor se szabad neki azt hazudni, hogy magyarok között született. Láttuk, hogy a hazugságnak nagyobb igazságlátszata legyen, vándorszínész korában – mikor legkevésbé volt pénze – a Kiskunságba érve, azon az örvendetes címen, hogyők is kunfiak, egyik társával, Szuperrel, mindjárt különmulatást rendeztek. Így aztán már csak el kellett hinnie mindenkinek, hogy csakugyan kunfi az a Petrovics meg az a Szuper? Ez természetesen még nem sátániság, csak az erkölcsi érzéknek bizonyos mérvű fogyatékossága. De hogy mindenkivel összeveszett, hogy mindenkit megmart, akivel dolga volt, az már az. Láttuk, hogy bánt Pákhkal, hogyan Vörösmartyval. Szemere Miklós se tudta neki a vele való viselkedését soha megbocsátani s „még a költő halála után se tudott róla némi ingerültség nélkül szólani, amint ez Pajorhoz intézett leveléből 1863. június 14-éről világos”. (Ferenczi, II., 109. o.)
Hogy Jókai is milyen alig leplezett ellenszenvvel beszélt róla még halála után egy fél századdal is, már láttuk. Ma már régen megállapította az irodalomtörténet, hogy Szendrey Ignác közel se viselkedett oly ridegen és meg nem bocsáthatóan akarata ellenére férjhez ment leánya és veje iránt, s hogy „egy kis közeledés könnyen elsimíthatta volna a múltat”. (Ferenczi, III., 174. o.) Értékes, úri házat is vett részükre Debrecenben (mert egész jól megállapítható, hogy az ott vett házat tulajdonképpen Petőfiéknek szánta). Később pedig (Szendrey csak 1895. szeptember 26-án halt meg 95 éves korában), mikor már Petőfi világhírű lett s így nagy dicsőséget hozott apósára, s mikor már ugyancsak oka lett volna, hogy örüljön világhírű vejének, ha csak az ellen lett volna kifogása, hogy a vő nem elég előkelő s mert nincs biztos állása, nem pedig mint ember és mint jellem ellen is. Ha néha emlegették előtte Petőfit, azt jegyezte meg: „Nagy költő lehet, derék ember is, de velem nagyon rosszul bánt. Emléke most is fájdalmat okoz”. (Ferenczi, III., 174. o.)
Ez Szendrey másik leánya férjének, Gyulai Pálnak „szíves közlésén” alapul Ferenczihez. Az is érdekes és sokat mondó adat, hogy mikor az ötvenes évek elején Petőfiné már Horváth Árpádné lévén, az a hír terjedt el, hogy Petőfi él, itt lappang Pest megyében, összeesküvést sző és felesége csak azért szerepel Horváth Árpádnéként, hogy nagy férje életben levéséről ezzel is elterelje a figyelmet, ezért a rendőrség Szántófy Antal plébánost, aki Petőfinét Horváth Árpáddal megeskette, hivatalosan felszólította, hogy milyen címen eskettette meg Petőfinét Horváth Árpáddal s milyen bizonyítékai voltak Petőfi haláláról, a plébános 1853. december 29-én kelt jelentésében, mint „szentlipótvárosi plébános”, elsorolja Petőfi halálának bizonyítékait, aztán ezt írja:
„De még jobban meggyőztek engem Petőfi haláláról az erkölcsi okok. Petőfi köztudomás szerint (!) kíméletlen dühöngő (!) volt – aki azonban ő őrjöngve szerette feleségét – és hűtlen nején bizonyosan bosszút állt volna. Ha tehát Petőfi feleségének csak sejtelme is lehetett volna arról, hogy férje még él, semmi esetre se mert volna második házasságra lépni. Petőfi pedig, ha életben maradt volna, semmi esetre se mulasztott volna el életjelt adni magáról, már csak azért sem, hogy a törvénytelen házasságot szétrombolja.” (Mikes és Dernői Kocsis: Szendrey Júlia, 130. o.)
Egy pesti plébános tehát Petőfi halála után négy évre mint köztudomású dologra hivatkozik arra, hogy Petőfi „kíméletlen dühöngő” volt. Láttuk már, hogy az 1848 márciusa utáni hónapokban azt is híresztelték Pesten, hogy megőrült.
Hát azt meg hogy lehet összeegyeztetni Petőfi oly szeplőtlennek hitt becsületével, hogy mikor Selmecen apja fenyegetését megtudta, hogy leveszi róla kezét, kijelentette, hogy ezek után nem marad tovább az iskolában, hanem világgá megy s Szeberényi kérdezte tőle, honnan veszi az útra a pénzt, ezt felelte: „Elmegyek a pápista paphoz és azt mondom neki, hogy Vácra, a püspökhöz akarok menni, mert áttérek a katolikus vallásra.” Erre „mindketten nevetni kezdtek s ettől kezdve helyzetének csak nevetséges oldalát látta”. Amit azonban látszólag csak tréfából mondott, meg is tette. Valóban elment utána a plébánoshoz és az említett, egész hivatásos csirkefogókra valló módszerrel kicsalt tőle egy tallért. Ezen aztán Zuán cukrásztól süteményt és likőrt vásárolt és elmenetele estéjén búcsúlakomát tartottak belőle. (Ferenczi, I., 132-133. o.)
Tehát még ahhoz se volt lelki ereje, hogy legalább ezt a szélhámossággal szerzett pénzt útiköltségére fordította volna. Igaz, hogy az így szerzett pénzhez ilyen elköltés is illett, mert ebül szerzett jószág ebül vész. Mivel ezt az „adomaszerű esetet” (a kegyes Ferenczi tehát csak adomát lát benne) „mindkét Szeberényi megtörténtnek állítja” s kívülük még Kemény János is tud róla, még a Petőfit minden áron kimosni akaró Ferenczi is kénytelen azt mondani, hogy „ennyi tanú előadására el kell hinni a költő e csínyjét, mely különben a költő jellemével nehezen egyeztethető meg”. Jellemző azonban, hogy Ferenczi a felháborító jellemtelenséget és ezt az egyenesen moral insanityre valló tettet csak egyszerűen csínynek nevezi. Pedig hát ez először is mindenképpen koldulás volt, mégpedig olyan egyéntől, akit Petőfi lenézett: egy pápista paptól, ami egy jellemmel semmiképpen se fér össze.
Petőfi büszkesége meg – legalábbis szóval – a koldulást mindig az ő jellemével legélesebben ellenkező dolognak mondta. Másodszor hazugsággal, sőt színészies képmutatással és jámbor ábrázat vágásával leplezett koldulás volt, mert hiszen Petőfi a pénzt úgy szerezte, hogy azt, akitől kicsalta, rútul becsapta és félrevezette. Tehát nemcsak koldult, hanem csalt és szélhámoskodott. Becsapott, félrevezetett és zsarolt, s ráadásul mindezt nyalakodás és lumpolás céljából, nem pedig azért, hogy éhség csillapítsa rajta.
Külön sátániság és cinizmus, hogy a plébános becsapására éppen a vallási meggyőződés tiszteletreméltó erényét használta fel.
Neki és – sajnos – protestáns társainak is, csak vicc volt az, hogy Krisztus Egyházába visszatérjenek sőt ezen csak röhögni tudtak. Azt, hogy ilyesmit komolyan tegyenek,ők még elképzelni se tudták. (Mire és hogyan oktathatták ezeket a lutheránus diákokat a katolikus Egyházat illetően abban a selmeci lutheránus kollégiumban? Pedig nagy „hithűségében” az öreg Petrovics még a messze Kunságból is érdemesnek tartotta ide elküldeni gyermekét, hogy itt jót tanuljon.) Ezzel a lutheránus diákok azt gondolták, hogy megtérés nincs, csak áttérés, mert ez csak haszonért és érdekből történhet s „a pápista pap” csak azért van, hogyők becsapják, kicsúfolják és pénzt vágjanak ki belőle.
De olyan megtisztelő fogalmaik is voltak az Egyház papjáról (bizonyára azért, mert így nevelték őket a szülői házban is, meg az iskolában is), hogy meg voltak róla győződve, hogy a bőréből ugrik ki örömében, ha egy, az iskolából kicsapott, elzüllött, lerongyolódott protestáns diák azt mondja neki, hogy ő meg akart térni s így mindjárt szórják neki az aranyat.
Pápista pap és sok pénz ugyanis szintén egyet jelent egy protestáns szellemben nevelt protestáns fogalmai szerint. Pedig egész bizonyos, hogy ha a gonoszkodó Petőfi a selmeci plébánostól azért kért volna pénzt, mert be akarja jelenteni a váci püspöknek, hogy meg akar térni, a plébános ilyenformán felelt volna neki: Fiam, nem Vácra kellene akkor menned, hanem Esztergomba, mert az esztergomi érsek a mi püspökünk, nem pedig a váci püspök. De oda is egészen felesleges menned, mert ez nem a püspökhöz tartozik, hanem hozzám. Az ilyesmit a plébánosokkal szokás elintézni. A püspök nagy úr, téged oda be se eresztenek. Még akkor se, ha megtérésedet akarod bejelenteni. Ne gondold ugyanis, hogy az Egyházra kitüntetés az, ha te megtérsz. Rád lesz kitüntetés az, ha az Egyházba bevesznek. Azért előbb megvizsgáljuk, hogy méltó vagy-e rá. (A nyilas uralom idején s azt megelőzően is azért lehetett a zsidó oly feltűnő nagy arányban protestáns, mert katolikusnak nem keresztelték megőket olyan könnyen, mint protestánsnak. Az Egyházban hosszú heteken át tartó oktatás és előkészítés előzi meg a felvételt.)
Hogy a gonosz Petőfi ennek ellenére is kapott a selmeci plébánostól egy tallért, az kétségtelenül bizonyítja, hogy nem azért kapta, mert bejelentette neki, hogy katolikus akar lenni. Mivel ugyanis ezt nem Vácott, nem is Esztergomban, hanem ott a selmeci plébánián kellett volna elintézni, Petőfi pedig ott ez irányban nem csinált semmit, világos, hogy a pénzt mint szegény rongyos diák kapta (protestáns volta ellenére is), nem pedig mint megtérő. Petőfi koldult, hazudott és a pápista pap megsajnálta. Ha én lettem volna a selmeci plébános, akkor megtérési szándékának koldulás közbeni előhozása nem elősegítette volna, hanem egyenesen akadályozta volna bennem a segítésre való készséget, hacsak a kolduló olyan nagyszerű színész és olyan ügyes képmutató nem lett volna, hogy az érdeknek még a látszatát is el tudta volna leplezni. (Természetesen semmi okunk sincs feltenni, hogy az akkori selmeci plébános nem ugyanolyan volt, mint én.)
Mivel Petőfi „csínyje” a selmeci plébánossal annyira sikerült, még az is könnyen meglehet, hogy úgy adta neki elő a dolgot, hogy éppen megtérési szándéka miatt csapták ki a helybeli lutheránus gimnáziumból. Hogy emiatt kénytelen útra kelni s ezért van szüksége az útiköltségre. Sajátságos, hogy a mi irodalomtörténet-írásunk Petőfi viselkedésében nem lát mást „csínynél” és egészen adomaszerűen kezeli a dolgot. Még szép, hogy azért még így is megállapítja, hogy Petőfi jellemével (értsd: a becsülettel) nehezen egyeztethető össze.
Csakhogy itt arra kell figyelmeztetnünk irodalomtörténet-íróinkat, hogy Petőfi (és mindenki) jellemét éppen az ilyen kis „csínyekből”, azaz a tetteiből kell összeállítanunk, és ha a kettő között ellentmondást találunk, akkor nem a tett megtörténtét kell kétségbe vonnunk (mikor az kétségbe semmiképpen sem vonható) azon a címen, hogy nehezen egyeztethető össze Petőfi jellemével, hanem azt kell megállapítanunk, hogy Petőfi tőlünk eddig elképzelt jelleme ellenkezik a valósággal, tehát arról alkotott fogalmainkat kell helyreigazítanunk.
Hiszen láttuk, hogy olyan tényről van szó, melynek megtörténtét még a Ferenczi-féle Petőfi-életrajzok se merik kétségbe vonni. Igaz, hogy felfoghatjuk ezt az esetet úgy is, mint Petőfi életében egy egészen kivételesen és egyedülálló megtévelyedést, ámde láttuk és még látni fogjuk, hogy Petőfi életében még nem egy további hasonló megtévelyedés fordul elő, melyek ha nem is egészen ilyen gyalázatosak és szégyenletesek, de szintén éppen elég gonoszságot mutatnak, s az is kétségtelen, hogy olyan eltévelyedésre, mint ez a selmeci szélhámosság, jellemes, sőt még átlagember se vetemedik még kivételképpen se. Pedig Kemény János szerint neki Petőfi még azt is beszélte, hogy Selmecről Pestre menvén „útközben is betért egy pár róm. kat. paphoz ugyanezen ámítással, azt mondván, ki akar térni, mert gyűlöli a lutheránusokat. Az egyik pap csak pár garassal „szúrta ki a szemét”, de a másik szívére kötvén a jó szándékot, egy tallért adott.” (Ferenczi, I., 133. o., de természetesen csak a jegyzetben.)
Ferenczi, mint láttuk, elismeri, hogy a dolog megtörténtét kénytelenek vagyunk elfogadni. Hozzáteszi azonban, hogy „az azonban aligha valószínű, hogy többször (tehát még út közben is) megismételte volna”. Ezt tehát már – noha tagadni ezt se meri – nem is hiszi el. Arra nem gondol, hogy ez azt jelentené, hogy Kemény János hazudik s megrágalmazza Petőfit. Arról se lehet szó, hogy rosszul emlékezik s így véletlenül találta ki rá ezt a megbecstelenítő dolgot, mert ilyesmire csak akkor lehetne rosszul emlékezni, ha Petőfinek száz meg száz ilyen gazemberségét tudta volna s ezért keveriőket össze. De Petőfi ellen hazudni, Petőfit rágalmazni egyébként is lélektani lehetetlenség. Hiszen a Petőfivel való ismeretség minden barátjára, ismerősére vagy iskolatársára akkor már, mikor ezeket az intimitásokat elbeszélték róla, nagy büszkeség volt, még ismerősei is ismert emberekké váltak általa. Az tehát könnyen lehetséges, hogy Petőfiről hajdani barátjai meg nem érdemelt dicséreteket és meg nem történt kiválóságokat és jellemességet is mondtak (mint láttuk, például még azt is, hogy megtartotta becsületszavát, mikor nem tartotta meg), de az semmiképpen se, hogy meg nem történt szégyenletes dolgokat fogtak rá. Hogy ezeket elhallgatják róla, az már nagyon is könnyen lehetséges, sőt valószínű. Hiszen látjuk, hogy ha ilyet mégis mondanak az irodalomtörténet mindjárt a közlő hitelre méltóságát vonja kétségbe. De Kemény egyébként is épp úgy iskolatársa volt Petőfinek, mint a Szeberényiek, mindnyájan „hittestvérei” is voltak, hiszen felekezeti iskolába jártak.
Ferenczi (aki természetesen szintén protestáns hittestvér) minden áron való Petőfi-mentésében abba kapaszkodik bele, hogy arra, hogy Petőfi útja közben többször is megismételte a selmeci szélhámosságot, egyedül csak Kemény a tanú, tehát a történetíró nem köteles bizonyosnak elfogadni, amit mond, kivált, mikor a dolog Petőfi jellemével annyira ellenkezik. (De hát nem ellenkezik-e vele az is, amit már nemcsak maga Kemény, hanem a Szeberényiek is állítanak, hogy ugyanezt a selmeci plébánossal valóban megcsinálta?) Ferenczi megelégszik tehát azzal az eredménnyel, hogy Petőfi életében csak egyszer csinálta meg ezt a „csínyt” és „adomaszerű esetnek” minősített megszégyenítő dolgot, tehát rá lehet fogni, hogy kivételes eltévelyedés volt s így Petőfire nem jellemző dolog. Ha azonban, hogy utána Petőfi nemcsak magába nem szállt s nemcsak lelkiismerete fel nem ébredt miatta, hanem olyan kedvet kapott hozzá, hogy utána szinte üzletszerűen csinálta, s mint a hivatásos koldusok, illetve szélhámosok, még bosszúsan szidta is azokat a plébánosokat, akik nem álltak egészen kötélnek s csak egy-két garassal próbálták „kiszúrni a szemét”; úgyszintén az is, hogy a dolgot nemcsak nem szégyellte, hanem még barátainak is elmesélgette, mint a virtust, már határozottan nagyobb eltévelyedés, sőt bűnöző hajlam jele. Világos, hogy ilyesmit Petőfiről nem állapíthat meg egy magyar irodalomtörténet-író, s így kénytelen abba kapaszkodni, hogy ezt egyedül csak Kemény bizonyítja.
De az is sátáni vonás Petőfiben, hogy mikor vándorszínész korában a már említett pentelei dunai átkelés után szekeréről meglátta Dunavecsét és apja csárdáját, „örömében dalolt, káromkodott”. (Ferenczi, I., 275. o.)
Miért kellett a dalolás mellé még káromkodni is? Pedig hát ez a káromkodás nemcsak egyszerű káromkodás volt, hanem olyan vad és olyan sátáni, hogy Szuperné, aki egy kocsin ült vele és akivel ott volt a kisgyermeke is, „babonás félelmében” (mintha csak a kommunista sajtót olvasnánk) megkérte, hogy üljön át más kocsira, ahol nincsenek nők és gyermekek, mert nem hiszi, hogy ilyen sátáni viselkedésért büntetésül valami szerencsétlenség ne érje őket.
Petőfi erre át is ül másik kocsira (inkább ezt választotta, mintsem a káromkodást abbahagyta volna) és tovább folytatta féktelenkedését egész addig, míg csakugyan fel nem dőltek s a pocsolyába nem estek. Petőfiben az csak természetes, hogy erre a fuvarosnak ment neki (hiszen versében a juhász is a szamarát verte fejbe azért, mert meghalt a babája). De a fuvaros visszavágott neki:
„Az úrfi az oka mindennek, mert ez az Úristen büntetése azért a sok istentelen káromkodásért.”
Szuperné is meg volt róla győződve – írja Ferenczi –, hogy ha Petőfi nem ült volna át más kocsira, akkor az övé dőlt volna fel. Tudjuk egyébként, hogy Petőfi abból is viccet csinált, hogyőt „elkárhozástól féltette” az anyja. (Bizonyára ez sem volt ok nélkül. Tehát még Petőfi jóságosan jó anyjának is ilyen lesújtó véleménye volt a fiáról. Pedig nem is volt pápista ez a különlegesen jó anyja.) Aztán kell-e annál nagyobb cinizmus, mint a meg is zenésített „Rózsabokor a domboldalon” kezdetű versének ez az utolsó szakasza, melyet a kommunista rádió is olyan szorgalmasan dúdolgatott a fülünkbe (és ártatlan gyermekeink fülébe):
Mit nem fognak rám a gonoszok,
Hogy én istentagadó vagyok!
Pedig mostan is imádkozom…
Szíved dobogását hallgatom.
Petőfinek tehát ebben állt az „imádsága” s csak ezzel cáfolta meg „a gonoszok” ráfogását, hogyőnem szokott imádkozni, sőt istentagadó. Egyébként mikor költői eszményképének, Bérangernek az arcképét 1844-ben az ágya fölé függesztette, látogatóinak ezzel a megjegyzéssel szokta felhívni rá a figyelmét: „Ez az én istenem!” (Milyen szép haladás volt ezzel szemben Gömbös Gyula részéről, hogyőszobájában a Görgey-képre mutatva szerényen már csak ennyit mondott: „Ő is evangélikus volt!”) Petőfi Bérangert „a világ új megváltójának” tartotta s megkövetelte, hogy „mindenki tisztelettel említse azőszent nevét”. (Ferenczi, II., 64. o.)
Az is nagyszerű, hogy Ferenczi mindezek után még Petőfi „erős családi érzését, fiúi szeretetét és minden lépésén uralkodó mély erkölcsi és vallásos érzését” is dicsérgetve emlegeti (II., 71. o.). Ezek után már csak természetes, ha Adyt is már rég úgy tanítják iskoláinkban, mint a legvallásosabb, sőt – urambocsá! – az egyedül vallásos költőt a magyar irodalomban. Hogy Petőfi „valódi filoszemita” [zsidóbarát] is volt (Ferenczi, III., 289. o.), az már a mondottakból szinte természetesen következik. Úti jegyzeteiben Szendrey Júliáról is azt írja Petőfi: „E leányban Isten lakik”. (Illyés: Petőfi, 213. o.) De persze nemcsak a tisztességes Szendrey Júlia szíve dobogásának hallgatása volt imádsága Petőfinek, hanem ócska cigánylányoké is, mint például azé a Pila Anikó nevű szép cigánylányé, akit hozzá illő gróf barátja, Teleki Sándor, szállított neki és aki, mikor a koltói kastélyban grófi barátja vendégszeretetét élvezte, éjszakára be-bejárt hozzá. Hogy Júliával való egybekelése után ez a cigánylány már nem járt hozzá, az természetes. Elég szégyen rá az is, hogy bejárt hozzá akkor is, mikor Júlia már régen menyasszonya volt és hogy bejárhasson hozzá, annak nem volt akadálya Júlia iránt érzett mély szerelme se. (Illyés, 175. o.)
Bizonyára megvolt a kellő oka annak is, hogy nemcsak Júlia szülei nem tudták sose megszeretni híres vejüket, hanem még Júlia barátnőjét, Térey Marit is eltiltották a szülei attól, hogy Júliával férjhez menetele után is levelezzen. De hogy még Petőfi elveire is csak mennyit adhatunk, s hogy ezek is mennyire nem voltak függetlenek önérdekétől, mutatja, hogy utálta az arisztokráciát, még a maga szája íze szerintieket is. Még Wesselényi is ellenszenves volt neki s még annak a költeményének a megírását is szégyellte, melyet a 48 eszméiért lelkesedő két Zichy-lány (Batthyányné és Károlyiné) tiszteletére írt. De azért – mert hiúságát legyezte azzal, hogy vele tegező viszonyba lépett – éppen az a hitvány arisztokrata: gróf Telei Sándor lett jóbarátja és lett rokonszenves előtte, aki szép cigánylányokat szállított neki (s természetesen magának is) és akitől úgy kérte kölcsön a már említett 600 pengőforintot, hogy figyelmeztesse, hogy „aki a cigánynak (most természetesen nem a cigánylányt értette) vet ezer pengőt ingyen, az nekem is adhat hatszáz pengőt kölcsön”. (Ferenczi, III., 36. o.)
Az arisztokrata-gyűlölő Petőfi tehát csak ilyen arisztokratákkal tudott összemelegedni és társaságukban magát jól érezni, mert velük illett össze. Mert természetesen a Széchenyi Ferencek és Istvánok, a Károlyi Istvánok, Apponyi Györgyök és Jósika Sámuelek nem ittak vele pertut. Pedig biztosíthatom róla Petőfit, hogy azok az arisztokraták, akiket legjobban gyűlölt, az auliko-klerikális főnemesek (mint népi demokrata sajtónk és rádiónk mondta volna), azaz azok, akiket ő hazaárulóknak nevezett, nem tartottak fenn ismeretséget cigánylányokkal, de úri kokottokkal [prostituáltakkal] se, sőt még mulatni se szoktak, vagy ha igen, akkor se dobtak oda a cigánynak egyszerre ezer pengőt részegségükben, pedig hát több aprítani valójuk volt a tejbe, mint Petőfi barátjának, Teleki Sándornak. Majd nemsokára azt is megtudjuk, milyen vitéz hazafi volt ez a Teleki Sándor.
Gróf Károlyi István mulatás közben nem dobott ugyan a cigánynak egyszerre ezer forintokat, sőt talán még cigánnyal se húzatott magának soha életében, de adott millió forintokat a gyönyörűségesen szép fóti templom építésére, a „Jó és olcsó könyvterjesztő társulat”-ra (a mai Szent István Társulat), sőt 48-ban még egy egész huszárezrednek is a saját költségén való felállíttatására (ami azt mutatja, hogy vagyőse volt elég művelt katolikus, vagy pedig a „hazafias” terror kényszerítette rá), sőt – mint láttuk – még Pálffy János is azt írja róla megemlékezéseiben, hogy „minden hibája talán csak az, hogy túlbuzgó pápista”, mert persze ő, az unitárius, nem is sejti, hogy ha ez a „hibája” nem lett volna, akkor az erényei (melyeket még Pálffy is kénytelen tisztelni) se lettek volna, mert hiszen ezek is ebből a „hibájából” folytak.
„Túlbuzgó pápistasága” a Krisztus iskolájába való járást jelentette Károlyi István részére, azt, ami eltiltotta neki a tékozlást és a cigánylányokat, és amely iskolába Petőfi és társai annyira nem jártak. Itt tanulta meg gróf Károlyi István, a még gazdagnak is gazdag nábob azt, amit Petőfi és elvbarátai nemcsak meg nem tanultak, hanem le is néztek és adomaszerű „csínyt” csináltak belőle: az önuralmat, az ösztönök megfékezését és az alázatosságot. Nem érdekből és nem haszonért (mert hiszen ezért, mint láttuk, Petőfi is tudott megalázkodni), hanem hitből és kereszténységből. (Hogy vele szemben milyen mágnás volt az a Teleki Sándor, aki Petőfinek rokonszenves volt, arra vonatkozólag jellemző adatokat talál az olvasó „A katolikus vallás igazsága” című művem harmadik kötetében is.)
(Szent Korona Rádió – Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme XI.)