Réges-régen történt, egy olyan munkahelyen, ahol az embereket három csoportra lehetett osztani. Első csoportba tartoztak a hülyék, utána jöttek a nagyon hülyék, végül pedig a nagyon-nagyon azok. A nagyon hülye bizonyos értelemben már színvonal volt azon a helyen. Ha szorgalmas volt (rendszeresen hallgatta a legfelsőbb kaszt előadásait), akár még hülye is lehetett belőle. – Idáig azonban kevesen jutottak el.
Történt egyszer, hogy az egyik kommunistából zugtáltossá avanzsálódott főnök-hülye (két munkafolyamat között), arról tartott előadást, hogy Konstanca (kikötőváros Romániában) ősrégi magyar város, amit a magyarok régen Konstantinápolynak „hítak”. Általában nem szoktam beleszólni az ilyen jellegű előadásokba, de ez akkor nagyon mellbe vágott. Gondoltam, engem mint „rományt” majdcsak meghallgatnak, így bátran belekezdtem felvilágosító mondókámba. Túl messzire azonban nem jutottam, mivel a hallgatóság egyöntetűen lehurrogott.
Egy nagyon-nagyon hülye kivált a tömegből és az ellenem való fellépésnek szószólójává vált:
– A Főnök tanult ember, ne vitatkozzál vele! Neki felsőbbrendű iskolái vannak, Ő nem olyan, mint mi – mondta. A többiek pedig sűrű bólogatással nyugtázták igazságot osztó szavait. Pedig biztos vagyok benne: sokan közülük még Konstantinápolyról sem hallottak, nemhogy Konstancáról.
Ennek ellenére mégsem mondhatom, hogy gyűlöltek azon a helyen. Az idők folyamán többen megkedveltek, sőt, néhányan még tiszteltek is. „Ahhoz képest, hogy külföldi vagy, majdnem olyan jól beszélsz magyarul, mint mi” – kaptam meg tőlük nemegyszer az elismerést.
Egy dolog viszont sokáig zavarta őket: nem tudták, mi az igazi nevem, hogyan hívtak „ott, abban az országban”. Egyszer aztán megelégeltem ezirányú érdeklődésüket, s elmondtam a „titkot”: Constantinescunak. Utána nem nyaggattak többet a dologgal.
Később annyira összebarátkoztunk, hogy még a szakmámat is elárultam: „Leigazolt Medveetető vagyok. Az erdélyi havasokban minden reggel fakanállal fatányérból meg kell etetni a medvéket, különbem megtámadják a kirándulókat” – mondtam nekik. – Miután megtudták, milyen felelősségteljes beosztásban dolgoztam, tovább nőttem a szemükben. Elértem azt a pozíciót, ami másnak csak hosszas tanulással, előadás-hallgatással volt lehetséges. A legtöbben ezután úgy néztek rám, mint egy igazi hülyére. – És ez ott, a tisztelet per maximumát jelentette.
(Levente – Szent Korona Rádió)
Nemzetipolo.hu – 23 éve, tisztán magyar alapanyagokból készült hazafias ruházat
– A Szent Korona Rádió támogatója (X)
