Réges-régen történt, amikor a karate sokak számára még teljesen ismeretlen volt, vagy mindent felülmúló misztikus homályba burkolózott. – A ’80-as évek Romániájában kevesen voltunk azok, akik ismertük és odaadással űztük ezt a – rezsim által épphogy megtűrt – sportot. Emlékszem (csekélyke pénzünket nem sajnálva), milyen odaadó lelkesedéssel jártunk a nagyváradi edzésekre.
Egyik út alkalmával történt, hogy a vonaton mellénk szegődött két magyar anyanyelvű juhász. Az egyik juhásznak akkora füle volt, mint egy afrikai elefántnak, míg a másik, tapírt is megszégyenítő ormánnyal bírt.
„Füles” megkérdezte:
– Oszt hova lesz a séta, fiúk?
– Karateedzésre – válaszoltuk neki(k) büszkén.
Hamar kiderült azonban, mindketten abba a kategóriába tartoznak, akik még soha nem hallottak szeretett sportunkról. Mi ezt nem hagyhattuk annyiban, ezért erőteljes felvilágosításba kezdtünk. Hosszas magyarázás (magyarázkodás) után Csabi barátom elővett egy Magyarországon megjelent karate magazint, majd a kezükbe nyomta. A juhászok bőszen lapozgatták a furcsa kiadványt – látták, ez nem boksz, de ütnek benne; nem judo (magyar „j” -vel ejtve), de ugyanúgy pizsamában gyakorolnak, mint azok. Egyszercsak elérkeztek a kyokushin karate megalapítójához, Masutatsu Oyamához, akit azidőtájt még a Kancho (igazgató), s nem a Sosai (elnök) titulussal illettek. Hőseink a „Káncsót”, folyamatos korrigálásom ellenére, rendre kankónak olvasták, amivel sikerült eljuttatniuk engem a Teljes Reménytelenség Érzésének fokára. – Csabi nem adta fel ilyen könnyen. Látva, hogy még mindig Oyamánál időznek, megragadta az alkalmat:
– Ez az ember 52 bikát ölt meg pusztakézzel – mondta büszkén, mintha neki is köze lenne a hőstetthez.
– Igeeen?! Pedig olyan jámbor arca van – értetlenkedett „Ormányos”.
No, ez volt az a pont, amikor ő is visszavonulót fújt, s csatlakozott rezignált hallgatásomhoz.
Jámbor arca van
(Levente – Szent Korona Rádió)