Úgy tartják, hogy három éves korunkra kialakul a személyiségünk. Minden felvett szokás, feltételes reflex, az emberi kapcsolatok mozgatói már ott vannak bennünk, és ezeket követjük egy életen át. Amiket ellestünk a szüleinktől, a környezetünktől mind-mind végigkísér minket. A személyiségüket megtörni inkább lehet, de hajlítani már nem. Ebben az írásomban egy olyan ember arcélét próbálom megfesteni a történelmi tények tükrében, akinek a változása egyet jelentett Magyarország fennmaradásával.
A fontolva újító
1235. szeptember 21-én II. András magyar király váratlanul elhunyt. Úgy ment el, ahogyan élt: nagyvonalúan, könnyedén szinte lovagiasan távozott az árnyékvilágból. Már közel járt a hatvanhoz, semmiből sem csinált gondot magának, a halált is könnyen vette. Béla, aki e néven már a magyarok negyedik királya volt legalább tíz évet várt erre a napra. A hatalmat és az uralkodást már bőven megízlelhette: előbb Szlavóniában és Horvátországban, majd pedig Erdélyben. Három héttel az apja halála után október 14-én tették fejére a magyar koronát. A koronázást nagy és fényes lakoma követte. Senki sem sejthette, hogy mi játszódik le vajon a 29 éves király lelkében. Béla az anyja fia volt a szó minden értelmében. Azé a meráni Gertrúdé, akit hétéves az ő jelenlétében hánytak kardélre a Pilis hegyei között az elégedetlen magyar urak.
Ám Béla ideje elérkezett. A fiatalember nagyon jól tudta, hogy kik gyilkolták meg az anyját. (Az apja András csak egy vétkest húzatott karóba, a többinek kegyesen megkegyelmezett.) 22 év telt el a merénylet óta, de Béla nem felejtett semmit, és nem csak az anyja halálát akarta megbosszulni. Büntetést tervezett azoknak is, akik annak idején szembeszálltak vele, és eltávolították az apja udvarából. Két dologgal nem tudott soha megbékélni, és ennek jelét is adta korábban. Az egyik az volt, hogy az anyja gyilkosai és segítőik nap mint nap ott sétáltak a királyi udvarban már több mint húsz éve. A másik dolog, ami fájhatott Bélának: éppen az apja gyengesége volt. Számolhatatlanul adományozott királyi birtokokat nem csak az idegeneknek, de a magyar uraknak is. Nem csak az egyház által hagyta magát megalázni, de a bőkezűsége már szinte odáig fajult, hogy már nem volt mit elosztogatni. A fiatal király tehát célul tűzte ki maga elé, hogy a királyi méltóság mellé a birtokokat is visszaszerzi.
Mivel feltette magában, hogy visszaállítja a királyi hatalom tekintélyét, legalább olyanra mint a nagyapjáé III. Béláé volt mindenkitől feltétlen tiszteletet követelt, és nem törődött vele, hogy mit is gondoltak az alattvalói. Tiszteljék, és féljenek tőle. E kettőre volt Bélának szüksége. De a fiatal király nem csak szigorú volt, komor és szótlan, de hálás is. Mindazokat megjutalmazta, akik mellette voltak gyerekkorában, amikor az anyját megölték, és később, amikor az apja elküldte magától, hogy egy Ljubljana melletti várban éljen sokáig.
Az apjával ellentétben tőle senki egy „göröngy” földet nem kapott csak úgy. Azt nagyon meg kellett szolgálni. Miután király lett, már semmi sem állíthatta meg. Mindenekelőtt azokat a földeket akarta visszaszerezni, amelyek királyi várakhoz tartoztak. IV. Béla szentül hitte, hogy a magyar királyi tekintély csorbulása és megsemmisülése kizárólag a gyengekezű apjának tudható be. Pedig egyfajta átalakulás zajlott le a magyar társadalomban, ami egyenes úton vezetett a „kiskirályokhoz”. Voltak részgyőzelmei, amikor rövid idő alatt több birtokot is sikerült visszaperelnie. Egy ilyen alkalommal állítólag így imádkozott: „Adassék dicsőség az egekben Istennek és béke a földön a jóakaratú embereknek, mert felvirradt a magyarok megváltásának, a királyi méltóság visszaállításának, a korona szabadsága helyreállításának a napja”. Béla hitt abban, amit csinált.
Nem véletlenül nevezték Bélát később a történészek „fontolva újító” királynak. Nem sietett el semmit, pedig nem tudhatta mennyi ideje lesz a trónon. Miután átvette a hatalmat a főbb tisztségekből majdnem mindenkit eltávolított, helyükre a maga régi, kipróbált embereit ültette. Ezzel a lépésével azonban egy gyűlölködő, dühös ellenzéket hozott létre, akiknek talán a legfájdalmasabb a birtokok visszavétele volt. A király nem hogy nem adott semmit, de a korábbi adományokat is visszavonta. Béla nem látta át: valahol határt kellene húznia, mert minél többet vesz vissza, annál jobban gyengül a támogatása. De ő nem engedett, csak ment tovább a maga által kijelölt úton, és nem vett figyelembe se tanácsokat, sem szempontokat. Minden vármegyébe küldött bizottságokat, így nem csoda hogy sötét ügyek kerültek napvilágra az egyházzal kapcsolatban is. Béla nem tétovázott itt sem. Könyörtelenül visszavette a papoktól is azt, ami jogtalanul került a birtokukba. A magyar egyház pedig Róma szárnyai alá menekült. De IX. Gergely pápa hamarosan meghalt, a király ellenfeleinek a tábora pedig egyre népesebb lett. Hát valamit engedni kényszerült, legalább az egyháznak nehogy megint interdictummal terheljék Magyarországot, mint tették sokszor az apja idejében. Ráadásul hamarosan ugyanazzal a dilemmával nézett szembe, mint András. A pápa, az egyház, és sok magyar úr is követelni kezdte tőle, hogy kergesse el az izmaelita, és a zsidó pénzembereket.
Telt-múlt az idő, és a visszavételek nyomán lassan mindegyik vármegyében voltak ismét királyi birtokok. Három és fél évvel apja halála után Béla elmondhatta, hogy „egyenesbe hozta” az országot – de csak ő tudta igazán ez mennyi harcba került neki. Ellenfelei pedig egyre hangosabbak lettek, és ezek a tények semmi jót nem jelentettek a jövőre nézve…
Rengeteg esemény történt az 1230-as évek végén. Főként Ausztriában és a Balkánon, no meg az orosz területeken. Béla és a magyarok távolságtartóan nézték mik folynak a gyepűk túloldalán. A magyar király figyelmét ekkoriban valami más kötötte le. Egyre sűrűbben érkeztek jelentések keletről. Valami addig ismeretlen népet emlegettek, amely nagy létszámú, rendkívül harcias, és mérhetetlen pusztulást hagy maga után. Annyiban hasznos volt ez a hír Béla számára, hogy a főurak is aggódni kezdtek, és így egy időre abbahagyták az intrikáikat.
Akkoriban sokat meséltek egy Temüdzsin nevű fejedelemről, aki rettentő sok népével legyőzte a kínaiakat, betört az indusok földjére, több csatában megverte az oroszokat és a kunokat is. Tényleg nagyon félelmetesek lehetnek, ha azok a kunok, akik az elmúlt évszázadban irgalmatlan ellenségei voltak a magyaroknak menekülőre fogták. Igazából ez a hír valóban hajmeresztő lehetett a királyi udvarban, mert a kunokat nem úgy ismertük, mint akik megfutnának akárkik elől…
De most bizony menekültek szegény kunok lóhalálában egészen a Radnai-havasokig. Béla pedig befogadta a kunokat és le is telepítette őket, ám ezzel újabb problémák kezdődtek. A kunok nomádok voltak, és sátrakban laktak, szabadon kószáltak. Ez nyilván nem tetszett a régen letelepedett magyaroknak, akiknek az összes vetését és földjét felprédálták, és letaposták az állataikkal. A magyar király azonban pártfogolta a kun népet. Valószínűleg bennük látta a tatárok elleni leghatékonyabb fegyvert, még akkor is ha már többször is kikaptak tőlük. Talán Béla szemében ők lettek volna a „feláldozhatók”. A magyar urak úgy érezték, hogy a király kivételezik a kunokkal a magyarok kárára, és ez ismét nagy felzúdulást keltett. A kunok garázdasága rengeteg konfliktust szült, és mivel ez emberek nem igazán számíthattak a királyra, a sértettek úgy gondolták, hogy maguk rendezik majd a tartozást. Béla érzékelte az ellenséges közhangulatot, de személyes ügyének tekintette a kunok befogadását. A nomád nép még nem volt felkészülve a letelepedésre, így két kultúra találkozott egymással indulatosan, szikrázva. Amikor pedig Béla végre megtette, hogy kis csoportokra osztotta a nomádokat, és szét akarta őket szórni az országban, a kunok sejtettek árulást. Ekkor terjedt el a magyarok között, hogy a kunok voltaképpen a tatárok „előörsei” és voltaképpen kémkedni jöttek. De 1240-ben elesett Kijev, Magyarországon pedig úgy érezhették az emberek, hogy valami megáradt keleten, és ez a végtelen hömpölygő tenger most feléjük nyargal, hogy elpusztítsa őket, és az országukat.
Ugorjunk egy nagyot, és folytassuk a Muhi csatánál! Béla életéről szóló történetnek itt kis híján vége szakadt. Ha a tatárok terve sikerül, és levágják a „Kerál-t” úgy senki sem állhatott volna az útjukba többé Magyarországon. De Bélának és a kíséretének sikerült elmenekülnie és a sok intrika és viszály ellenére a magyar nemesség is megtette a magáét – életüket adták a csatasíkon, hogy a király élhessen. Szinte az egész magyar sereg elveszett, a király menekült, az ország pedig szétesett. Béla az osztrákokhoz menekült Babenberg Frigyeshez, ám a vendégszerető herceg elfogatta a magyar királyt! Megzsarolta, hogy ha nem ad át neki három határmenti vármegyét, akkor nem engedi többé szabadon. A király fogcsikorgatva beleegyezett a sarcba. A tatárok közben a Duna vonaláig elfoglaltak mindent, Béla pedig a segélykérő levelek írásán kívül mást nem tehetett.
Persze Batu kán emberei még nem adták fel az eredeti szándékukat, hogy elfogják Bélát és a családját. A tatár sereg váratlanul 1242 nyarán elhagyta Magyarországot. Olyan volt ez ekkor, mint egy igazi csoda! Nem is hitték sokan, hogy tényleg elmentek, cselt gyanítottak, és még hetekig, de volt ahol hónapokig éltek az erdőkben, lápokban. Az előző évben a mongol sereg végigdúlta Dél-Lengyelországot, Sziléziát, sőt Csehország egyes vidékeit, de a legnagyobb vérveszteséget mégis a Magyar Királyság szenvedte el. Mire a nyugat „felébredt” a tatárok már elmentek – de persze bármikor visszajöhettek…
Némely nyugati egyházi krónika kijelentette: finis Hungariae, azaz vége Magyarországnak. Az emberveszteség mellett, és az azon túl, az ország valóban és szó szerint romokban hevert. Megsemmisültek a templomok, a kolostorok. A tatárok mindent felgyújtottak, tehát gyakorlatilag minden okirat, minden írás megsemmisült. A templomok romjai mellett nem voltak papok, nem volt kikkel betölteni a hivatalokat, amikor az év nyarán végre Béla előmerészkedett Trau várából. Az emberek éheztek, mert nem volt, aki mezőgazdasági munkát végezzen. Majd a sok temetetlen hulla miatt járvány tört ki. Döbbenetes volt a csend az országban. Az ember napokig lovagolhatott úgy, hogy teremtett lélekkel sem találkozott…
Hazatérve a király fő gondját az ország megtisztítása és a helyreállítása jelentette, ami lehetetlen és teljesíthetetlen feladatnak látszott. 1243 nyarán sáskajárás pusztított, tehát ismét drágaság és éhínség várt a szörnyűségeket túlélt magyarokra. Szinte teljes mértékben megszűnt a jogállam, és a piacokon emberhúst is árultak. A régi nemesekre vonatkozó törvényt is át kellett hágni – Béla kénytelen megengedni például, hogy az életben maradt, de nélkülöző urak a királytól kapott birtokaik egy részét eladják olyanoknak, akiknek még volt pénzük, mert csak így maradhattak életben – régebben ez tilos volt. Ki segíthetett ebben a helyzetben? A zsidók és az izmaeliták. Ezek az „idegenek” bizonyos élethelyzetekben nemcsak hogy hasznosak, de nélkülözhetetlenek. Volt pénzük, és hajlandóak is voltak segíteni, jobbára üzleti alapon.
IV. Bélát a tatárjárás egész, addig követett politikájának az átértékelésére késztette. Mivel mindent elölről kellett kezdeni, szinte a semmiből felépíteni egy gyakorlatilag nem is létező országot igen nagy feladatnak bizonyult. Válóságos „második honalapításnak”. Lehet, hogy egy gyengébb király megfutamodott volna a feladat elől. Béla okult a katonai kudarcból, de más belátásra jutott társadalmi téren is. Most már nem volt szabad tovább fokozni az ellentéteket. Nem állítom, hogy látványos kibékülés következett volna be a főurakkal, de mindenki tudta, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint eddig. Nem volt egyetlen egy család sem, amelyik ne vesztette volna el az egyik hozzátartozóját, de a gyászra nem sok idő maradt. Béla nem pihent, hanem hihetetlen energiával vágott bele az ország újjáépítésébe.
Ilyen helyzetben egy vezető nem nélkülözheti az alárendeltjei támogatását, hiszen egyedül semmire sem menne. Most nem csak a régi hívekre és barátokra, de a szembenállókra is szüksége volt. Szerencsére az urak nagyrésze is belátta ezt, és példaértékű volt ez az összefogás. Az életben maradtak is tisztában voltak azzal, hogy milyen értéket képvisel most maga a … király! Az, hogy ő életben maradt, nagy fegyvertényt jelentett. (Ő volt az egyetlen azok közül az országok vezetői közül, akiket a mongolok megtámadtak. Ny.Gy.) Ha Bélát elfogják, vagy megölik a tatárok, akkor most mindenki azon marakodott volna, hogy ki legyen a király. És közben mivé lett volna Magyarország?
Szerencsére nem így történt. És a király most nagyon határozottan és viszonylag gyorsan cselekedett. Csak a nagy cél lebegett a szeme előtt, és ez az egész országnak sokat jelentett. Híre ment, hogy életben maradt, visszajött, már intézte a sót, az élelmiszereket, pénzt veretett, tette a dolgát. Erejét az újrakezdés zálogának vették, ő volt az egyetlen biztos pont, és mögötte sikerült felsorakoznia az országnak. Annyi dolga lett hirtelen, mint a nagy elődjének Szent Istvánnak. Mindketten egy „új” országot építettek fel. Belátták, hogy minden másképpen van, és az új körülmények között nekik is másképpen kell cselekedniük, de még gondolkodniuk is. A magyarok húsz éven át abban a hiszemben éltek, hogy a tatárok bármikor visszatérhetnek. Béla is így gondolkozott Miután megtette a nélkülözhetetlen lépéseit az új élet beindításához, azonnal a katonai ügyekre koncentrált. Elemezte az összes hibát, amit Muhinál és másutt elkövetett, és arra jutott, hogy bizonyos nyugati kritikák helyesek. Ilyen volt például a kővárak szükségessége. Előtte a magyarok hozzá voltak szokva, hogy bárki elé mehettek a Kárpátokon túlra, és többnyire győzelmi eséllyel! Most már kellett az óvatosság, mert Batu és hadai nem vonultak vissza Ázsiába, hanem itt tanyáztak a Dnyeper környékén, és maradtak is ott még pár száz évig. Szükség volt a kővárakra, ahová a lakosság behúzódhatott, és erős katonaság védte. Minden vármegyében – nevéhez méltóan – az ellenség ellen haszontalannak bizonyult föld, és palánkvárak mellé most már valódi kővárakat is kellett építeni.
Béla most arra kényszerült, ami ellen korábban küzdött. Bizonyára hosszú lelki vívódás után, jobb belátásra tért. Adományaival a nagybirtokosokat erősítette, és a saját királyi hatalmát csökkentette. De nem tehetett mást: az ország érdeke ezt diktálta. Örvendetes tény volt, hogy ezek az erődítmények roppant gyors ütemben szaporodtak. A Kárpátok szorosait ismét lezárták, és folyton őrség vigyázta őket. Egyes városoknak előjogokat adott cserébe, hogy idegen lakosságot telepítsenek le, és várakat építsenek önmaguk, és az ország védelmére. Igen, a hiányzó, azaz a lemészárolt vagy elhurcolt magyar lakosságot pótolni kellett valahogyan. Ebben (is) láthatjuk Trianon egyik okát: nagyobb számban kerültek idegenek az országba, de ez elkerülhetetlen volt. A királyságnak adófizetőkre volt szükségük.
Akkoriban Béla már bőven osztogatta a birtokokat, de azok mind lepusztult területek voltak, jobbágyok és szolgák nélkül. Béla gondolt a kunokra is. Most mindenkire szükség volt, és mintha ezek a kunok sem a régiek lettek volna. Megkeresztelkedtek, letelepedtek, és úgy betagozódtak a magyar társadalomba, hogy évszázadokig a királyi haderő legütőképesebb részét adták. A király 1254-ben az akkor tizenöt éves István fiát egy gyönyörű és előkelő kun lánnyal házasította össze. Erzsébet természetesen keresztény volt, és az esküvőn a kunok mind a tíz megjelent vezére pogány szertartással megfogadta, miszerint ha a királyra és a népeire támad bárki, ők megoltalmazzák az országot. A kunok a mai napig tartják az esküjüket…
IV. Béla hihetetlenül hosszú ideig, összesen harmincöt évig ült a magyar trónon. A tatárok kettévágták az uralkodását. Harc, viszály, béke és kemény munka jellemezheti az élen töltött éveit. Felismerte önmaga korlátait, és a vészterhes időkben tudott igazi példamutató vezetővé válnia. Bronzszobra méltán foglal helyet Budapesten a Hősök Terén országunk legnagyobbjai között.
Írásom elkészítésében segítségemre volt Bánlaky József: a magyar nemzet hadtörténelme c. munkája, valamint a Magyar Királyok és Uralkodók 8. része Vitéz Miklós tollából II. András és IV. Béla címmel.
(Nyitray György – Puskaporos Szaru – Szent Korona Rádió)