Kétezerben Óitában felkerestem otthonában kamikaze barátomat, Kawano Kiichi pilóta őrmestert. Egésznapos megbeszélésünk végén Kawano felajánlotta, hogy autóval átvisz a szomszédos Bepuba, és bemutat Muranaka Kazuo pilóta zászlósnak, aki részt vett Pearl Harbor bombázásában. Örömmel fogadtam az ajánlatát, és nem is sejtettem, milyen hatalmas szerencse fog érni – Doma-Mikó István.
Kawano igen nagy tisztelettel viselkedett a barátja iránt. Szenpai-nak titulálta, ami szó szerint „öreget” jelent, amit mi inkább „bátyámnak” mondanánk.
Exkluzív riport a Pearl Harbort megtámadó vadászpilótával
A tora japánul tigris, háromszor mondva pedig a jelszó, amely 1941. december 8-án elindította Pearl Harbor bombázását, s ezzel Japán hadba lépését Amerika ellen. A hatvanas évek bestsellere lett az eseményeket felelevenítő Tora-tora-tora című könyv, 1970-ben pedig nagy sikert aratott megfilmesítése. Mindkettő megemlékezik Muranaka vadászpilótáról: „Fucsita kapitány egyfolytában a felderítőgépek rádiójelentését hallgatta. A többi gépen szálló pilóta is a honolului adót figyelte. A Hiryú repülőgépanyahajó elsőosztályú vadászpilótája, Muranaka Kazuo őrmester élete végéig felejthetetlen adást hallgatott. Egy kedves kislányhang Az aranyos kiscsikót énekelte japánul. Másfél óra múlva mi lesz a sorsa ezeknek a kedves gyerekeknek – gondolta, és nem volt képes tovább hallgatni, elcsavarta a rádió gombját.”
Szinte magam is kételkedem, hogy az események után közel hatvan évvel (a riport 2000-ben készült – a Szerk.) kjúsú szigeti házában együtt teázok a legendás vadászpilótával, aki a történelemnek nem tanúja – formálója volt! A szikár kis ember hetven év körülinek látszik, de a mosolya örökifjú és csibészes, mintha ma is a botkormányt szorítva törne át a zárótűzön, próba-szerencse, lesz, ami lesz! Nem érzékeli, hogy felesége körülöttünk serénykedik, s a teríték félóránként változik (zöld tea, jegeskávé, zselé, édesbab sütemény) csak mesél, mesél, mesél…
Muranaka Kazuo pilóta zászlós, Doma-Mikó István a szerző, Kawano Kiichi pilóta őrmester
– Volt-e előjele a háborúnak?
– A lakosság érezte, hogy a két ország addig baráti kapcsolatai befagytak, de háborúra nem számított. Pearl Harbor bombázása perceiben a japán mozik az amerikai Elfújta a szélt vetítették Gary Cooper főszerelésével.
– Ön részt vett Pearl Harbor bombázásában, a háború kirobbantásában. Hogyan tudná feleleveníteni azt?
– Támadó egységünk 1941. november 26.-án reggel 6 órakor indult Japán legészakibb támaszpontjáról, Saekiwanról, hat repülőgép anyahajón. Titkos parancsunk a cél koordinátái helyett csak egy hosszúsági fokot adott meg, s ebből arra következtettem, hogy Hawaiiba tartunk. December 8.-án hajnalra mintegy száz kilométerre a partjaitól megálltunk. Nyilvánvalóan támadásra készültünk.
23 éves voltam, fiatal, erős, tettrekész. Zeroszen egyszemélyes vadászgépem a legmodernebb: 1100 lóerős, maximális sebessége 565 kilométer/óra. Teli tankkal 2375 kilométert repült. Rendkívüli gyors irányváltoztatásra tervezték.
6 óra öt perckor kaptuk meg a felszállási parancsot. A támadásban 350 gépünk vett részt (78 vadászgép, 129 kétszemélyes bombázó, 143 harmincszemélyes nehézbombázó), és besegített 5 tengeralattjárónk is.
Zero-szen, a japán haditengerészet vadászgépe
Huszonhat rajjal támadtunk. Én – tizedmagammal – az első rajban emelkedtem a levegőbe a Hirjú repülőgép anyahajóról, és az elsők között érkeztem Pearl Harbor fölé. A hajnali levegőben tisztán kivehettük a várost. Csendesnek és meseszerűnek hatott. A messze alattam szálló bombázók miniatűr szárnyai csillogtak, mintha aranyport szórnánk az alvó városra. Aztán hirtelen megtört a varázs, és a légelhárító ütegek elkezdtek köpködni ránk, igaz, nem sok kárt tettek bennünk. Mi, bombázóinkat védve felettük köröztünk, azok pedig „megszórták” a kikötőt. Égtünk a türelmetlenségtől, de az amerikai vadászgépekre hiába vártunk. Aztán egyikünk zuhanóba kapcsolt, mi pedig huss! – egyként utána, rá a reptéren parkoló gépekre. Elhúztunk felettük, és istenesen megsoroztuk őket. Géppuskatüzünktől negyven vadász kapott lángra és sorban robbantak, csak az óriásgépeket lőttük hiába. Valószínűleg javítás miatt leszerelték róluk a tartályokat.
Pearl Harbor a japán bombázás perceiben
Az amerikai haditengerészet 6 óra 53 perckor adta le az első segélykérő táviratot, amikor már javában állt a bál! A robbanások, légvédelmi ütegek és a sorozatlövések dobhártyát repesztettek. Szerencsénkre mi abból nem sokat hallottunk saját felpörgetett motorjaink bőgésétől. Lent az egyre szélesedő tűztengerből sűrű fekete füst szállt fel. A legénységi laktanya lakói észrevették, hogy velük nem sokat törődünk, és egyre szemtelenebbül lőttek bennünket. Vadászgépeinken öt üzemanyagtank van, a szárnyakon kettő-kettő, és a törzs alatt egy kisebb. Nálam az utóbbit átlőtték, de csodával határos módon nem robbantam fel, csak a pilótakabin padlójára folyt az üzemanyag, valósággal tocsogtam benne! Csatlakoztam az üresen visszatérő bombázóinkhoz, még mielőtt robbannék. Egy búcsúpillantás a Gyöngy-öbölre, és csodálkozva láttam, hogy a tűzvész közepén érintetlenül áll az amerikaiak három óriástartálya. Mintha direkt megkíméltük volna! Pedig ha az a többszáz tonna üzemanyag akkor felrobban…!
Süllyed az Arizona csatahajó
– Váratlanul érte-e a támadás az amerikaiakat?
– A légelhárításuk annál gyorsabban reagált! A háború után kiderült, hogy megfejtették vezérkarunk távirati kódját, és vártak bennünket. A modernebb repülőgép anyahajóikat az éj leple alatt kifuttatták, az otthagyott hadianyagot és legénységet pedig feláldozták, nehogy gyanút fogjunk.
Muranaka vadászpilóta: …így repültünk…
– Hogyan vélekedett a daihon-ei a történtekről?
– Vezérkarunk teljes győzelemnek tartotta. Az ellenség 450 gépet vesztett lent, és tizennégyet a levegőben, mi összesen huszonkilencet. Mégis úgy éreztem, hogy előre iszunk a medve bőrére. Amerika nagy ország.
– A vezérkar bölcsen elhallgatta, hogy az amerikaiak foglyot is ejtettek. Szakamaki zászlós kétszemélyes mini-tengeralattjárójával belegabalyodott a halászhálókba. Térjünk vissza. Kérem, mesélje el, hogyan folytatódott katonai pályafutása?
Szakamaki zászlós idős korában egy háborús mini tengeralattjáróval
A háborúban nagy fordulatot jelentett a midwayi csatavesztésünk 1942. június 17-én. Táviratkódunk ismeretében az amerikaiak csapdába csalták a japán flottát. Az amerikai gépek megtámadták a Hirjút is, repülőgép anyahajónkat. Az elsők között emelkedtem a levegőbe, és társaimmal azonnal vadászgépek zárótüzébe kerültem. A légtér dugig volt a hajók körül, hat szemmel se mérhettük volna fel másodpercenként, ki repül mögöttünk, mellettünk, felettünk. Légi harcban gyakran kialakulnak küzdőpárok, de itt szinte mindenki tüzelt mindenkire. Három amerikai gépet szitává lőttem. A harmadik lelövése után az én gépemet is találat érte, és sebesülten kényszerleszállást hajtottam végre. Látja, azóta is szinte béna a lábam. A csatát elveszettük, de a Hirjút, megmentettük. Ezt követően elkeseredett harcokban egyenként elveszítettük szerzett területeinket. Gyógyulásom után a csendes-óceáni légi csatákban harcoltam Salamon-szigetek, Új-Guinea, Guam, Borneó, Jáva és Port Darwin felett. Aztán Szingapúrba kerültem oktatópilótának, majd előléptettek zászlóssá, és Nagaszakiba, az ómurai légitámaszpontra vezényeltek. Ott az Oita feletti légiharcok résztvevőjeként értem meg a háború végét, de előtte ’45. július 24-én még egy amerikai gépet lelőttem.
– Vadászrepülőknél a „rangot” a lelőtt gépek száma adja. Ön hol állt a sorban?
– 9 ellenséges gépet szedtem le, ebből hat lelövését visszaigazolták.
– Mikortól sejtette, hogy Japán elveszti a háborút?
– A midway-i csatavesztés után Ónisi altengernagy megalapította a Kamikaze öngyilkos alakulatot. Attól kezdve csak a becsületért harcoltunk, hogy ne kelljen feltétel nélkül kapitulálnunk. Mi, japánok az ilyesmihez nem szoktunk hozzá… 1945. augusztus 9-én az epicentrumtól 30 kilométerre végignéztem a Nagaszakira ledobott atombomba robbanását. Tudtam, hogy mindennek vége, a kapitulációhoz semmi feltételt nem szabhatunk…
Az atombomba bombafelhője Nagaszakiban
– Hogyan alakult sorsa a háború után?
A légierőnél helyezkedtem el, egészen a nyugdíjig. Hajh, az idő nem áll meg! 82. évemben járok, hajh, a fiatalság…!
Arcán kisimulnak a ráncok, újra megjelenik a csibészes mosoly, mintha ma is 23 éves lenne…
Itt lényegében véget is ért volna a megbeszélés. Indulni készültem, de Kawano visszatartott.
– Szenpai! Kérlek, beszélj a Kamikazek Titkos Társaságáról is – biztatta bajtársát. Muranaka döbbenten felkapta a fejét, és szörnyű zavarba jött. Először úgy tett, mintha fel sem fogná, miről van szó, majd mikor ez nem vezetett eredményre, hevesen tiltakozott. Ám Kawano addig-addig győzködte, míg kedvetlenül és akadozva ugyan, de belekezdett a furcsa történetbe. Abba, amiről még jól értesült japánok sem tudhattak. Én pedig, a szerencsés külföldi, olyan hétpecsétes titok birtokába kerültem, amelyről még japán történészek is hiába álmodtak.
A felbecsülhetetlen értékű riportot méltatlannak tartottam közönséges újságcikkben közreadni, ezért sorsára várt teljes 24 évig. Végül a márciusban megjelent Kamikazek – A Busidó fiai c. könyvemben adtam közre.
A szolnoki RepTár Múzeum Kft.-nál megrendelhető könyvemben így szól a vonatkozó fejezet egy részlete:
„A háborúvesztés másnapján parancsnokunk, Genda Minoru pilóta ezredes feloszlatta az egységünket. Egyben kihirdette, hogy csoportos öngyilkossághoz vár résztvevőket. Huszonhárman jelentünk meg a legénységi gyakorlóteremben. Halálra szántságunk jelképeként homlokunkra kötöttük a hacsimakit, a napkoronggal és jelmondattal díszített szárnyas homlokpántot. A padlón ülve hallgattuk Genda szónoklatát arról, hogy elveszítettük a háborút, a becsületünket ért szégyent csakis saját vérünkkel moshatjuk le.
Szoborként ültünk, mint huszonhárom feszült, acélos tekintetű, halálra szánt szamuráj. Az ezredes intésére nekiláttunk a csoportos öngyilkosság előkészítésének. Bár soha nem gyakoroltuk, mozdulataink mégis pontosak voltak. Borotvaéles késeink pengéjére tiszta ív papirost tekertük. A szeppuku (harakiri) szertartásán az ekképpen előkészített pengével kell felmetszeni saját a hasfalunkat, összevagdalni a beleinket. A haláltusánknak társunk vet véget a pisztolyából leadott tarkólövéssel. A szamurájok korában a segéd karddal csapta le a haldokló fejét. Ennek modernebb változata, a tarkólövés, a második világháborúban terjedt el. Párokra szakadoztunk, és megállapodtunk a sorrendben. Egy éles késsel megvágtuk hüvelykujjunkat, vérünket egy pohár szakéba csöpögtettük, s azt elosztottuk az utolsó koccintáshoz. Genda magasra emelte a poharát, és megdöbbentő köszöntőt mondott…”
Az ezredes így tette próbára leghűségesebb kamikaze pilótáit. Belőlük alapította meg a császári vérvonal megvédésére felesküdött Kamikazek Titkos Társaságát. A társaság észrevétlenül és leleplezetlenül tevékenykedett a háborút követő teljes 36 éven át. Amíg az ezredes fel nem oszlatta…
Epilógus:
Muranaka Kazuo zászlós élete utolsó két évében fizikailag legyengült, már az évente megrendezett pilóta-veterántalálkozón sem jelent meg. 2006-ban, életének 87 évében végleg elszenderült.
Doma-Mikó István
Tokió
https://szentkoronaradio.com/blog/2024/04/30/szamurajok-es-kamikazek-kozott-tekintheto-meg-elsokent-doma-miko-andras-konyve/