Az indiánokat száműzték, már csak egy hegyre húzódtak vissza. Így kezdődik a Kojot négy lelke, magyar rajzfilm, ahol egy modern menedzsertípusú hölgyemény (feminista alapkarakter) a munkásokat fenyegeti, hogy a környezetvédelmi engedély hiányában is menni kell előre a munkagépeknek. De hogy jön ez a teremtéstörténethez? Hamar rájövünk, hogy ez egy folyamat vége: a világ alászállásának egyenes következménye, hogy már a teremtett világot sem tiszteljük. A Tiszta Létből létrejön a Világ, majd a különböző teremtények, és folyamatosan elromlik minden, ahogy megjelenik az éhség, irigység, és egyre távolabb kerülünk a paradicsomi állapotoktól. A végén pedig tényleg ott tartunk, hogy buldózerrel megyünk neki a természetnek.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A film kicsit hippi hangulatú. A rendezői koncepció másik oldalról közelít, ami szerencsére nem látszik meg a filmen, nem is érdemes elolvasni a film megnézése előtt: mennyivel modernebb az indián teremtésmítosz, mint az általánosan elfogadott, mert ebben az ember csak egy a sok teremtmény közül. Pedig nem az, és amúgy, ha már biblikus képek is megjelennek a filmben (helyesen), akkor elfért volna az a gondolat is, hogy az ember, ha már Isten képmására teremtetett (ebben a teremtéstörténetben is), akkor ő van megbízva a Föld védelmével. De szerencsére nem ez a kérdéskör a domináns. Sokkal jobban érződik Cseh Tamás és Bereményi Géza szellemisége, mint a rendező kissé modernista felfogása.
>>>Itt megnézhető a teljes rajzilm (Kojot négy lelke)<<<
Ajánljuk mi is megnézni, de tényleg csak 10-12 év feletti gyermekekkel, és szellemileg megalapozott magyarázatokkal. Például, hogy a húsevés valóban tiltott lehet bizonyos aspektusból és a paradicsomi állapotokban tényleg nem lehet húst enni, mert az öléshez kapcsolódik, de az egyenlőség is a mennyei-édenkerti viszonyok között lehetséges csak (szerencsére, ez később be is bizonyosodik a filmben, de nem árt a gyermekeink felé rögzíteni, ha csak nem bánjuk, hogy modernitás létszemléletét veszik magukra).
A film utolsó monológja nagyon betalál: a fehér (nyugati) ember legnagyobb baja, hogy nem találja a helyét a világban…
Kojot négy lelke – a Revizor Online ajánlója
Robosztus bölények, helyeslő mosómedvék, bűn mérgével átitatott kígyók, hiszékeny kacsák, ármánykodó prérifarkas és az általa formált emberek lakják a teknős alakú, páratlan Paradicsomot, ahol a teremtett harmóniát az ösztönök önkénye bolygatja meg Gauder Áron régóta dédelgetett tanmeséjében. Csomán Sándor kritikája.
A Kojot négy lelke ezen az ösvényen haladva keretes szerkezetbe rendezi a világ születését: hogy lesz a végtelen vízen föld, a földön domb, a dombon fák, a fákon levelek, vagy a haragból villám, a villámból tűz, a tűzből meleg, a melegből otthon. Ilyen, és ehhez hasonló folyamatok, ciklusok, analógiák, alapvető törvényszerűségek és igazságok elevenednek meg a vásznon: Gauder Áron minden vonásából valami egyetemes, valami mélyen hozzánk, a létünk fundamentumához tartozó eszme rajzolódik ki, melyekkel egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot – sőt, lépésről lépésre igyekszünk felszámolni azt.
A történet a jelenben nyit, ahol öltönyös cégmenedzserek szállnak ki autóikból, látszólag a semmi közepén, ám kisvártatva megpillantják azt a hatalmas hegyet, melyet a közelben sorakozó markolókkal terveznek a földdel egyenlővé tenni. A hegyen azonban tábor áll, a tűz körül aggódó fiatalok és idősek készenlétben várják a betolakodókat, miközben az egyik nagy öreg a hegy teremtésmítoszát meséli. Az Öreg Teremtő (Papp János) először csak állatokat (és abból is csak hímeket) hoz létre, amit Kojot (Bozsó Péter) bont meg: ellopja a mágikus anyagot és megteremti az első két embert, Hoksilát (Vida Bálint fiatalon, Széles Tamás idősen) és Wichincalát (Vida Sára fiatalon, Pikali Gerda idősen). A kezdeti idill Kojot folyamatos kotnyeleskedésével egyre sebezhetőbbé válik, az állatias ösztönök erősödnek, az Öreg Teremtő gyengül, az édenkert tartópillérei meginognak, ami egyéni és kollektív szinten is új kihívásokat hoz.
A Kojot négy lelke is hasonló attitűd alapján szerveződik, mint a 2005-os Földlakók: mindannyian (legyünk állatok, emberek, vízen, földön vagy levegőben élő lények) egyenlőek vagyunk, ugyanazt az életteret osztjuk meg egymással alá- és fölérendeltségi viszonyoktól mentesen. Ez az utópikus megközelítésmód akkor kezd borulni, amikor Kojot több szerepet kér magának a teremtés folyamatában: ne egyedül az Öreg szabályozza a világot, illetve ne is mondja meg, hogy mit lehet és mit nem. A prérifarkas ösztönénként követel figyelmet és hatalmat magának, számára a testi vágyak kielégítése (legyen az húsevés, párzás stb.) az elsődleges szempont, mellyel már nagyon fiatalon, fejlődésének korai szakaszában „megfertőzi” az embert is. A Kojot négy lelke példázatok sorozata: felépíti az alapot (teremtés folyamata), majd rövid történeteken keresztül (akárcsak a Csillagokkal táncoló Kojotban) az élőlény-természet és az élőlény-élőlény relációban mutat rá arra, hogy milyen mértékben távolodtunk el az örökérvényű ideától.
Gauder Áron ehhez szimbólumok, szó szoros értelmében vett és elvont analógiák és visszatérő elemek széles skáláját használja: fontos szerepet kap az álom, mint a látomások, a félelmek kivetülése, vannak bibliai utalások (Ádám és Éva eszik az almafáról), megfeleltetésen alapuló hasonlatok (kígyóból csatornavezeték), a négy, mint bűvös szám hatja át a cselekményt (négy évszak, négy lélek, négy égtáj stb.), illetve a ciklikusság, az élet körforgása is központi kérdéssé válik (nyár után az elmúlást szimbolizáló ősz, a csecsemőkből fiatal, majd felnőtt válik, akiknek nemsoká saját gyerekükről is gondoskodniuk kell).
A Kojot négy lelke releváns problémákról beszél, miközben egy olyan mondavilágba vezeti be nézőjét, melyről – főleg Magyarországon – viszonylag keveset tudunk, mégis sokat tanulhatunk belőle. Ehhez természetesen szükség van egy erős vízióra, aminek első jeleit már a rövidfilmekben (és a Nyócker!-ben) is láthattuk, ám itt addig finomítottak és csiszoltak a szemkápráztató világon és az abban mozgó szereplőkön, hogy az már az első másodpercekben vonzza a tekintetet: ez a fajta rajzolt, animációs technika nem csak a magyar, hanem a nemzetközi film palettáján is üde színfolt a háromdimenzióban gondolkodó Disney-univerzumok tengerében. A Kojot négy lelkét hang, vagy különösebb történet nélkül is órákig lehetne bámulni, annyira részletgazdag és körültekintő a kivitelezés: tipikusan az a fajta film, aminek bármely képkockáját szívesen nézegetnénk hosszan.
Él és lélegzik a világ, mely nem csak üres esztétikum, hanem tartalommal telített fejlődéstörténet, amit nagyon következetesen visznek az alkotók – egészen a film háromnegyedéig, ahol szinte új film kezdődik. Ezen a ponton megtörik az addig kiválóan kimunkált ív, a tempó is megváltozik, mintha sietőssé válna a lezárással járó tanulságok levonása, így a végkifejlet és az azzal járó üzenet (miszerint talán még képesek vagyunk visszafordulni a rossz útról) mesterkéltnek hat – kevés időt is szánnak rá, nem is igazán tesz hozzá az összképhez, mintha csak arra kellene, hogy a kolonizálás is megjelenjen, mint kötelező elem. A narratíva pedig enélkül is megállt volna (vagy esetleg egy következő filmben lehetne ezzel bővebben foglalkozni), sőt ehelyett az új alapokon és normákon nyugvó világ hétköznapi működése további izgalmas kérdéseknek adott volna teret (pl. a húsevés, vadászat megítélése).
A Kojot négy lelke ritka, mint a fehér holló: sem formájában, sem tartalmában nem hasonlítható kurrens magyar vagy külföldi filmekhez: keveset tematizált terepre merészkedik, melyet úgy bont ki, hogy az a fiatal generációk számára is garantáltan unikális élményt biztosít – igaz, néha éppen emiatt túl egyszerűvé, már-már dagályossá válnak üzenetei. Ezzel együtt is érdemes megbecsülni Gauder Áron filmjét, már csak azért is, mert minden erénye, tanító szándéka mellett nem kioktatni, hanem gondolkodtatni akar arról a világról, mely éppen gőzerővel zakatol a pusztulás felé.
(Szent Korona Rádió)
Médiavadász: 1883 – Előzménysorozat, ami túlszárnyalja elődjét