A Tanácsköztársaság kikiáltása és az azt követő vörösterror nem valósulhatott volna meg az őszirózsás forradalom által előidézett káosz nélkül. Csarnai Márk történész írása.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A kommünhöz vezető út feltételeit az őszirózsás forradalom teremtette meg 1918-ban. Irányítói közül többen is ismerek voltak a szélsőbaloldali csoportokban és 1919-ben maguk is szerepet vállaltak a Tanácsköztársaság működésében.
Összeértek a szálak a baloldalon
A Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesületének főiskolai fiókjaként alakult Galilei Kört – amely a Tanácsköztársaság funkcionáriusainak „keltetője” volt – az őszirózsás forradalom idején nyitották meg újra. Ez a csoportosulás tervezte és kísérelte meg gróf Tisza István miniszterelnök meggyilkolását. A merénylet szellemi atyja Szabó Ervin (Schlesinger Sámuel Ármin), a hazai anarchokommunizmus vezéralakja volt. A merénylet végrehajtására Duczynska Ilona jelentkezett. Szabó ugyanis ekkor már az elhatalmasodó betegsége miatt fél szemére vak volt, így tudta, hogy nem tudna pontosan célozni.
A merénylet azonban elmaradt, mert Tisza István 1917 májusában lemondott. Duczynskát a Galilei-perben 2 év börtönre ítélték, azonban október 30-án az őszirózsás forradalom kiszabadította. Belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, a Tanácsköztársaság idején a Külügyi Népbiztosság propagandaosztályán dolgozott és tagja volt a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak is. A Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióban Karl Bernhardovics Radek (Karl Sobelsohn) mellett a Kommunista Internacionálé II. kongresszusának előkészítésén dolgozott. Mint komintern ügynök Ausztriában fejtett ki kommunista tevékenységet.
A Galilei tagja volt és Korvin Ottó anitmilitarista csoportjában tevékenykedett Lékai János is, aki 1918. október 16-án már ténylegesen is megkísérelte a merényletet Tisza István ellen. Duczynska Ilonához hasonlóan szintén az őszirózsás forradalom engedte ki a börtönből és a Tanácsköztársaság idején pozíciót kapott a Közoktatásügyi Népbiztosság ipari szakoktatási osztály vezetőjeként.
Szabó Ervint szokás a hazai könyvtárhálózat megteremtőjeként emlegetni, arról azonban már kevesebb szó esik, hogy ezt a hálózatot használták annak az ideológiának a terjesztésére, amely 1919. március 21-én hatalomra került Magyarországon.
Szabó szoros kapcsolatban állt Jászi Oszkárral, a radikális baloldali szabadkőműves Martinovics-páholy vezetőjével. Jászi az 1918-ban, mintegy ellenkormányként létrejött Nemzeti Tanács tagja volt, aki Károlyi Mihály kormányában miniszteri tisztséget vállalt. Az általa vezetett Martinovics-páholyban tevékenykedett a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond is, aki Jászihoz hasonlóan szintén tagja volt a Nemzeti Tanácsnak és a Károlyi-kormány minisztere, majd a kommün idején (1919. június 24-ig) közoktatásügyi népbiztos volt.
A Galilei Kör állt annak a bomlasztó tevékenységnek a hátterében is, amikor 1918-ban „Egy embert, egy fillért se a hadseregnek” feliratú röplapok jelentek meg a harcoló hátországban. Háborús időkben különleges jogszabályok vannak érvényben. Háború idején az ilyen akció hazaárulásnak minősül.
A katonákhoz címzett röpiratokban a harcoló honvédeket a bolsevik forradalom követésére buzdították. Öt hónappal később letartóztatták Sallai Imre és Mosolygó Antal forradalmi szocialistákat, akik mind a ketten kapcsolatban álltak Korvin Ottóval. Korvint beidézték a kihallgatásra és vele együtt Szabó Ervint is.
A Galilei Kör létrehozásában és működésében a radikális szabadkőműveseknek, elsősorban Jászi Oszkárnak is szerepe volt. A szellemi támogatás Jászi szociológiai folyóiratától, a Huszadik Század körétől, az anyagi pedig a Martinovics-páholytól érkezett. Emellett Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Rónai Zoltán – a Berinkey-kormány munkaügyi és népjóléti államtitkára, majd a Forradalmi Kormányzótanács népbiztosa –, Szende Pál – a Károlyi-kormány pénzügyminisztere – és Varga Jenő – a Forradalmi kormányzótanács népbiztosa – a Galilei Kör legfőbb előadói közé tartoztak. Gyakorlatilag ők voltak a galileisták mesterei. A Martinovics-páholy a baloldali radikális erők megszervezésén dolgozott.
Forradalmi terror első áldozata
Tisza István gyilkosai 1918. október 31-én a Nemzeti Tanács székhelyéről az Astoria Szállóból indultak a Hermina úti villához. A villa őrsége telefonon kapott parancsot a helyszín elhagyására. A gyilkosság ügyében a Károlyi-kormány regnálása idején egy eredménytelen látszatnyomozás indult. A merénylet nyomozati aktái nem maradtak fenn. A helyszíni szemlét végző rendőr későbbi vallomása szerint az aktákat Korvin Ottó – 1919-ben a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetője – megsemmisítette.
Az őszirózsás forradalom egyik irányítója Pogány József, aki a bolsevik mintára alakult Budapesti Katonatanács vezetője-, majd 1919-ben a Forradalmi Kormányzótanács hadügyi, külügyi, végül közoktatásügyi népbiztosa lett. A fővárosban garázdálkodó Katonatanács mindvégig ellenségesen viszonyult az egyetlen ütőképes honvédő fegyveres alakulathoz, a Székely Hadosztályhoz. Szervezését és harcait minden módon igyekeztek akadályozni. A Székely Hadosztály helyzete a kommün márciusi kikiáltásával csak még nehezebb lett. A részükre biztosított élelmiszer vonatokat a vörösök kirabolták. A székely honvédek hazafias érzései nem tudták pótolni mindazt a muníciót, felszerelést és erősítést, ami elengedhetetlen lett volna a sikeres harchoz, és amit a kommunista vezetés nem adott meg. A frontra kivezényelt vörös csapatok gyenge harcértékükkel inkább gátolták, mintsem segítették Kratochvil Károly küzdelmeit. A hátráltató körülmények ellenére a Székely Hadosztály mégis hónapokra megakasztotta a román előrenyomulást.
Intézményesített terror
A jogállam 1918 őszén történt lerombolása vezetett a magyarországi forradalmi erőszakhoz, amelynek első áldozata gróf Tisza István volt. A marxista ideológia a forradalom természetes velejárójának tekintette a terrort, ahogyan ezt Marx és Engels megfogalmazták a Kommunista kiáltványban: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.” A terror gyakorlati alkalmazása az 1917-es bolsevik puccs után nem váratott sokáig magára Oroszországban. Lenin 1918-ban jelentette be, hogy „Elrettentő példa kell. Föl kell akasztani, hogy lássák az emberek, legalább száz kulákot, pénzeszsákot” Marx és Engels után ő is megfogalmazta a kommunista hatalomgyakorlás lényegét: „Hogyan lehet forradalmat csinálni kivégzőosztag nélkül?” A terror eszmei hátterét Grigorij Zinovjev is nyilvánvalóvá tette: „Csak úgy győzhetjük le ellenségeinket, ha megvan a magunk saját szocialista terrorja. (…) Szovjet-Oroszország százmillió lakosából kilencvenmilliót kell magunkkal hoznunk. Ami a többit illeti, erről nincs mit mondanunk. Semmire kell redukálni őket.”
A Tanácsköztársaság első napjától jellemző kilengések és túlkapások mellett hétköznapi jelenség volt a tudatos és szervezett terror. Ezt Szamuely Tibor 1919. április 20-ai győri beszédében elfogadhatónak nevezte: „A hatalmat fel kell használni; a munkásságnak el kell nyomni teljesen a burzsoáziát, meg kell semmisíteni, ki kell pusztítani a csíráját (…) A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely megtisztít bennünket, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket (…)”
Lukács György, hogy igazolja a szovjet példát másoló Tanácsköztársaság politikai alapon gyakorolt erőszakát, hasonló gondolatot fogalmazott meg: „A vörösterror a hatalomra jutott proletár osztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája.”
Váry Albert főügyész A vörös uralom áldozatai Magyarországon című könyvében 590 meggyilkolt személyről tett említést, amely közel négyszer annyi halálos áldozatot jelentett, mint akiket Haynau végeztetett ki 1849-1850-ben.
A nehéz idők azonban erős embereket formáltak. A ludovikás tisztek és tisztjelöltek, a dunapataji népfelkelők, a dunántúli vasutasok és a budapesti munkások egy emberként mozdultak meg a kommünnel szemben. Mozgalmuk pedig – ha le is verték – előrevetítette a kommunista rendszer bukását.
A 133 napon át tomboló vörösterror nyomán érthető ellenérzés alakult ki az ország lakosságában. Azok, akik átszenvedték a Tanácsköztársaságot, jogosnak ítélték meg a kommün bukása utáni felelősségre vonást. A vörösterrorra adott választ a kommunista időszak emlékezetpolitikája eltúlozta és nem ritkán hazugságokkal tarkította, hogy a Tanácsköztársaság bűneit elhallgassa, vagy relativizálja.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor.
Csarnai Márk
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)