Több mint száz évvel a trianoni tragédia után sem hagynak fel azon szándékukkal a románok, hogy minden, a jelenlegi Románia területén élő nemzetiséget elrománosítsanak. Bár leginkább az erdélyi magyarok-székelyek vannak a célkeresztben (a meglopottat gyűlölni kell), a XIX-XX. századi nemzet fogalmába nem fér bele a heterogén állam. Emellett a jelenlegi román politikai kampányhelyzetben a román pártok próbálják még mélyebben relativizálni a magyar identitást, azzal, hogy közeledni látszanak a nemzetiségek felé és akár még hivatkoznak a közös EU-s „állampolgárságra”, de a magyargyűlölet ott van hazug szavaik mögött. Ezzel szemben a tradicionális alapokon nyugvó állam elfogadta lakosságának jó értelembe vett sokszínűségét (lásd Szent István intelmeit), és a nemzetiségen túlmutató magasabb azonosulást tudott adni. A Duo Gladii I. évfolyam 7. számában megjelent Jámbor Márk: Oláhok a Szent Korona védelmében című írásában néhány példán keresztül rámutat, hogy az ezen alapokon nyugvó Magyar Királyságot oláh-román nemzetiségű állampolgárai ugyanúgy védték az I. világháború harcaiban mint bármelyik másik nemzetiség. Sajnos az említett lapszám már elfogyott (ezért is éreztük fontosnak ezen sorokat közölni), de mind ez újat, mind a még kapható korábbi lapszámokat érdemes elolvasni. A folyóirat a Duo Gladii honlapján megrendelhető.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Unalomig hajtogatott téma a nemzeti oldalon, hogy a románok Erdélyre alapozott „jogosultságukat” a dákoromán elméletből származtatják, miszerint az oláh népesség Erdély ősi közössége, lakossága, mely a vaskori dákok és a nagy rómaiak leszármazottja. Ez a tudományosan nem igazolható feltevés lett a román történetírás vezérfonala. Számos történeti fércmunkában értekeznek a nagyromán történészek arról, hogy a magyar uralom alatti erdélyi románság szolgasorba nyomorítva élt, és alig várta, hogy az I. világháborút követően egyesülhessen a Kárpátokon túli testvéreivel. Ezt tette lehetővé a trianoni békediktátum, amely Erdélyt Romániához csatolta. Ennek előszele volt 1918. december 1-jén a románság egy részének gyulafehérvári nagygyűlése, amelyen kinyilvánítják igényüket Erdély Romániához való csatolására
*
Ebből kiindulva gondolhatnánk, hogy a magyarországi oláh lakosság leghőbb vágya is ez volt az első világháború előtt és alatt. Ez azonban enyhén szólva sem fedi a valóságot, ugyanis legalább annyian támogatták a Magyar Királyságot, mint amennyien ellene voltak. Számos információval szolgál erről egy volt császári és királyi kém, Botár Árpád visszaemlékezéseiben, amely A láthatatlan hadsereg címet viseli:
„A román hírszolgálatban csak azok az elemek képviseltek komolyabb értéket, akik a császári és királyi hadseregből szöktek át hozzájuk. […] Szerencsére ezek az elemek az alacsonyabb rendfokozatúak közül kerültek ki és így nem tudtak döntő fontosságú hírekkel szolgálni. Egyetlen magasabb rangú oláh nemzetiségű császári és királyi tisztünk sem szökött át a román hadseregbe (!), ellenben hozzánk jött át magas rangú román vezérkari tiszt, hogy felajánlja szolgálatait.
*
Számos érdekes adalék is fellelhető még a háborús sorozások idejéből is:
„[…] a mozgósítás szavára Romániából, Bulgáriából és a világ minden tájáról lelkiismeretesen jelentkeztek hadiszolgálatra az erdélyi oláh hadkötelesek.” (!) Holott megtagadhatták volna a parancsot, és könnyen csatlakozhattak volna a regáti – óromán – hadtestekhez. „Románia semlegessége idején, 1915-ben és 16-ban az újabb sorozásokra és behívásokra – jóllehet az ellenpropaganda erős volt – az erdélyi születésű Romániában dolgozó oláh katonaköteles magyar állampolgárok tömegesen jelentkeztek konzulátusainknál.
[…] Becsületesen, élete feláldozásával védte hazáját és királyát a magyar föld oláh népe. Különösen akkor lángolt fel hazafias érzésük a paroxizmusig, amikor kétesztendei huzavona után Románia hadat üzent a Monarchiának.”
*
Az 1922-ben kiadott Teodor V. Pacacian által összeszerkesztett statisztika alapján megtudhatjuk, hogy hány erdélyi oláh halt meg a Szent Koronáért fajtársai ellen harcolva. A közel 500.000 oláh harcosból csupán 3.436 (!) áruló egyén akadt, aki megugrott a harci kürt hívószava elől, és óromán szolgálatra adta fejét. A többi lelkiismeretesen teljesítette kötelességét.
489.544 hazai oláh katonából 82.853 esett el a Szent Korona védelmében – ez majdnem 20 százaléka a hadbavonultaknak. Ennél nagyobb áldozatot igazán egyetlenegy hadviselő fél sem hozott a hazája védelmében. Ugyancsak ebből a statisztikából megtudjuk, hogy a világháborúban kitüntetett oláh harcosok száma 44.191 volt.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Az AUR után a szocdemek is az erdélyi magyar identitás leépítésére törekednek
Kíváncsi vagy kik és hogyan szerkesztik a DuoGladii havilapot? (Lapbemutató)
(Duo Gladii – Szent Korona Rádió)
