René Guénon, A pénzverés degenerálódása című, ma is nagyon aktuális témát boncolgató műve első részének folytatásában az író tovább fejti gondolatait a pénz elértéktelenedéséről, hogyan veszti el minden szépen lassan a valódi értékét, amire a modern ember rá teszi a kezét.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Ami ebben az esetben történt, az csupán egy sokkal általánosabb folyamat példája, egy olyan folyamaté, amely az emberi lét összes régiójának összes tevékenységére hatással van: fokozatosan minden levetett magáról minden “szent” és tradicionális jelleget, s ezáltal teljes egészében profánná vált, hogy aztán végül a “hétköznapi életnek” arra harmadosztályú középszerűségére redukálódjon, amelyet manapság mindenütt látni. Ugyanakkor a pénz példája tisztán mutatja, hogy ez a “profanizáció” (ha egyáltalán ilyen nyelvi újítás megengedhető) főleg a dolgoknak kizárólag kvantitatív oldalukra való redukciója révén megy végbe; valóban, ma már senki sem képes felfogni, hogy a pénz bármi mást is képviselhet, mint egyszerű mennyiséget; s habár a pénz este – mivel szélsőséges túlzásnak tűnik – különösen jó példa ebben a vonatkozásban, mindazonáltal távolról sem az egyetlen olyan eset, amelyben a kvantitásra irányuló redukció látható módon hozzájárul a létezésnek a profán szempont korlátozott horizontjába való bezárásához. Azok után, amit a modern ipar különösen kvantitatív jellegéről mondtunk, ez feltehetőleg érthető is; az ember, hézagmentesen körülvéve annak az iparnak a termékeivel, amely úgymond sosem engedi, hogy mást is lásson e termékeken kívül (a múzeumokat, a merő “ritkaságok’’ e látszatvilágát kivéve, ahol a kiállított tárgyak már elvesztették minden kapcsolatukat ennek az életnek a “reális’’ körülményeivel, következésképp nincs is tényleges befolyásuk rá), arra kényszerül, hogy mint egy menekülés-biztos börtönbe, a ,”hétköznapi élet” szűk körébe zárja magát. Ugyanakkor ezzel szemben a tradicionális civilizációkban minden tárgy a lehetőségekhez képest maximálisan betöltötte eredeti funkcióját, s így ahelyett, hogy többé-kevésbé halott dologként kezelték volna őket, mint ahogy azt a modern emberek teszik mindazzal, amit “művészi alkotásnak” neveznek, éppen voltaképpeni használatuk tradicionális eredete miatt bármelyik pillanatban “támaszul” szolgálhattak a meditációnak, összekapcsolva az individuumot valamivel, ami nem egyszerűen a korporális modalitás, így segítve mindenkit abban, hogy képességeinek mértéke szerint rátaláljon egy magasabb rendű állapotra; micsoda szakadék tátong az emberi létezés e két megfogalmazása között!
A dolgok kvantitatív degenerálódása szorosan kapcsolódik a pénz degenerálódásához, mint ahogy az nyilvánvaló is abból a tényből, hogy manapság egy tárgy “értékét” rendesen csak az ára alapján “számítják ki”, amelyet egyszerű “számértéknek”, “összegnek vagy a pénz numerikus mennyiségének tekintenek; valóban, kortársaink többsége a tárgyakat csaknem mindig az alapján ítéli meg, hogy azok mennyibe kerülnek. A “kiszámítás” szót azért kellett hangsúlyozni, mert önmagában véve kettős jelentése van; kvalitatív és kvantitatív; ma e kifejezés előbbi jelentésének tudata csaknem teljesen elveszett, vagy ami ugyanaz, egyenlővé vált a másodikkal, s így történhet meg az, hogy nemcsak a tárgy “értékét” számítják ki az ára szerint, hanem az emberét is “vagyona” szerint. Természetesen mindkét esetben ugyanaz történik az “érték” szóval, s futólag megjegyezhető, hogy innen ered egyes mai filozófusok visszaélése is e kifejezéssel, akik egészen addig mennek, hogy elméleteiket “értékfilozófiának” nevezik; s talán mondanunk sem kell, hogy elméleteik alapját az a gondolat alkotja, hogy minden – bármilyen rendhez is tartozzék – felfogható mennyiségileg és kifejezhető számszerűen; a “moralizmus” pedig, ami a másik uralkodó szenvedélyük, ilyen módon szoros kapcsolatba kerül a kvantitatív szemponttal. E példák is jól mutatják a nyelv degenerálódását, mely elkerülhetetlenül kísér vagy követ minden degenerálódást; valóban, egy olyan világban, ahol minden kísérlet arra irányul, hogy az összes dolgot a kvantitásra redukálják, nyilvánvalóan olyan nyelvet kell használni, amely maga sem támaszkodik másra, mint merőben kvantitatív elemekre.
Visszatérve a pénz témájához, hátravan még egy olyan kérdés, amellyel foglalkoznunk kell, ugyanis a gazdaság területen egy olyan szimptóma jelentkezett, ami méltó a figyelemre, s ez pedig a következő: mivel a pénz folt már nem diszponál semmiféle magasabb rendű hatalom, saját tényleges kvantitatív értéke, vagyis amit a közgazdasági zsargon “vásárlóerejének” hív, láthatólag szüntelenül egyre csökken, úgyhogy nem alaptalan az a következtetés, hogy amikor végül is el fogja érni azt a határt, amelyhez minden pillanatban közelebb kerül, létének minden igazolását, éspedig pontosan minden “praktikus” és “materiális” igazolását el fogja veszíteni, és végül is – úgymond – magától el fog tűnni az emberi létezésből. Aligha lehet kétségbe vonni, hogy itt a dolgok – igaz, meglehetősen különös módon – önmagukhoz térnek vissza, de a korábban elhangzottak fényében minden további nélkül érthetővé válik a fenti helyzet: mivel ugyanis a tiszta kvantitás – természetével összhangban – alatta van minden létezésnek, ahol a kvantitásra irányuló redukciót végső határáig kényszerítik, mint a pénz esetében (ahol ez a folyamat szembeszökőbb, mint bárhol másutt, mert e határt már csaknem elérte), ott a vég csak egy tényleges felbomlás lehet. Már egyedül a pénz esete is meglehetősen tisztán mutatja, hogy – mint föntebb mondottuk – a “hétköznapi élet” biztonsága fölöttébb bizonytalan dolog, s mint majd később láthatjuk, korántsem csak e tekintetben az; de minden esetben ugyanarra a határozott következtetésre kell jutnunk, nevezetesen hogy az a tendencia, amely az embereket és a dolgokat a tiszta kvantitás felé sodorja, csak a jelen világ végső felbomlásában végződhet.
/Részlet René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. c. művének; A pénzverés degenerálódása c. fejezetéből; 162-165. oldal/