Valójában mit számít egy olyan világban az igazság, amelynek törekvései csupán materiálisak és szentimentálisak? – teszi fel a költői kérdést René Guénon A szent tudomány szimbólumaiban. Természetesen semmit nem jelent a mai embereknek a valódi és egyetlen igazság fogalma, de ezen nem is kell meglepődnünk, hiszen a modern civilizáció hanyatlása folyamatosan nyomon követhető a történelem során és azok, aki önmagukat hívőnek tartják, gondolunk itt főleg a modern keresztényekre, a vallást mintegy elkülönítik létezésük többi területétől és gyakorlati materialistaként élik életétük. Azonban alább mindenki számára megszívlelendő gondolatok következnek.
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
A modern civilizáció valódi anomáliának tűnik a történelemben: mind közül, melyeket ismerünk, az egyetlen, amely tisztán materiális értelemben fejlődött, és szintén az egyetlen, amely semmiféle felsőbb rend princípiumára sem támaszkodik. Ezt a több évszázad óta tartó, és egyre inkább gyorsuló materiális kibontakozást egy intellektuális hanyatlás követte, melyet ugyanez a materiális folyamat teljesen alkalmatlan kompenzálni. Természetesen itt az igazi és tiszta intellektualitásról van szó, melyet spiritualitásnak is hívhatnánk, de nem vagyunk hajlandók az intellektuális nevet adni annak, amire a modernek leginkább vonatkoztatják: nevezetesen a kísérleti tudományok művelésére a gyakorlati alkalmazások tükrében, melyeknek ezek a tudományok átadták magukat. Egyetlenegy példa lehetővé tenné e hanyatlás terjedelmének lemérését: Aquinói Szent Tamás Summa Theologideje a maga korában egy, a tanulóknak szánt kézikönyv volt. Hol vannak ma azok a diákok, akik képesek lennének elmélyíteni és asszimilálni a benne foglaltakat?
A hanyatlás nem egy csapásra történt: szakaszait az egész modern filozófián át nyomon tudnánk követni. Az igazi intellektus elfelejtése és elveszítése tette lehetségessé a két tévedést a racionalizmust és a szentimentalizmust, amelyek látszólag ellentétesek egymással, de valójában korrelatívak és komplementerek. Mihelyt megtagadtak vagy figyelmen kívül hagytak minden tisztán intellektuális ismeretet – ahogy azt Descartes óta tették -, egyrészt logikusan a pozitivizmushoz, az agnoszticizmushoz és mindenféle “tudományos” aberrációhoz kellett jutniuk, másrészt az összes jelenkori teóriához, amelyek – nem érvén be azzal, amit az ész nyújthat – valami mást kutatnak, de az ösztön és az érzelem, vagyis az értelem alatti és nem pedig feletti oldaláról, és odáig jutnak -, például William Jamesszel szólva -, hogy a tudatalattiban azt az eszközt látják, amellyel az ember kapcsolatba léphet az istenivel. Az igazság fogalmát, miután csupán az érzékelhető valóság egyszerű ábrázolására csökkentették, végső soron pragmatikusan a haszonnal azonosították, ami tisztán és egyszerűen az igazság megszűnésével egyenlő. Valójában mit számít egy olyan világban az igazság, amelynek törekvései csupán materiálisak és szentimentálisak?
Lehetetlen hasonló tények valamennyi konzekvenciáját itt kifejtenünk; szorítkozzunk arra, hogy néhányat megmutassunk közülük, méghozzá olyanokat, amelyek főleg a vallási nézőponthoz kapcsolódnak. Először is meg kell jegyezni, hogy a megvetés és az ellenszenv, melyet más népek, főleg a keletiek éreznek a nyugatiakkal szemben, nagyrészt abból fakad, hogy utóbbiak általában tradíció nélküli embereknek tűnnek számukra, ami valódi szörnyűség a szemükben. Egy keleti nem tud elfogadni egy olyan társadalmi szervezetet, amely nem tradicionális princípiumokon nyugszik; egy muszlim számára például az egész törvénykezés egyszerűen a vallástól függ. Régen így volt ez a Nyugaton is – gondoljunk csak arra, mi volt a kereszténység a középkorban -, de ma a viszonyok megfordultak. Valójában ma a vallást egyszerű társadalmi tényként veszik figyelembe, és ahelyett, hogy az egész társadalmi rendet a vallásra vezetnék vissza, már csak úgy tekintenek rá – már amikor belegyeznek, hogy egyáltalán teret adjanak neki -, mint azon elemek egyikére, amelyek a társadalmi rendet alkotják – és hány katolikus fogadja el a legkisebb nehézség nélkül ezt a szemléletet! Épp itt az idő reagálni erre a tendenciára, és e tekintetben Krisztus társadalmi uralmának igenlése különösen helyénvaló megnyilatkozás; de hogy ez valóság is legyen, ahhoz az egész jelenlegi mentalitást meg kell reformálni.
Ne hallgassuk el, hogy a magukat szigorúan vallásosnak tekintők többnyire csak erősen korlátozott képpel rendelkeznek a vallásról, mely aligha gyakorol tényleges hatást gondolkozás- és cselekvésmódjukra, és a vallást mintegy elkülönítik létezesük többi területétől. Gyakorlatilag hívő és nem hívő majdhogy- nem ugyanúgy viselkedik. Nagyon sok katolikus számára a természetfölötti létezése csak teljesen teoretikus értékkel bír, és nagy zavarban lennének, ha egy csodával találkoznának. Ez az, amit gyakorlati materializmusnak, a cselekvés materializmusának hívhatnánk. Nem veszélyesebb ez még inkább, mint az igazolt materializmus, mivel éppen azok, akiket ez súlyosan érint, egyáltalán nincsenek tudatában ennek?
Másrészt a nagy többség számára a vallás csak egy érzelmi kérdés, bármiféle intellektuális jelentőség nélkül. A vallást zavaros vallásossággal keverik össze, egyfajta moralizmusra redukálják, a doktrína funkcióját a lehet legjobban lecsökkentik – pontosan a lényeget, melyből bármi másnak logikusan csak következnie kellene. Ebből a szempontból a protestantizmus, amely azon az úton van, hogy tiszta és egyszerű moralizmusba torkolljon, erősen a modern szellemiség tendenciainak a kifejeződése. De nagyot tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a katolicizmust magát nem érintik ugyanezek a tendenciák, igaz, hogy nem lényegében, hanem ahogyan azt általában bemutatják: azzal az ürüggyel, hogy elfogadhatóvá váljon a jelenlegi mentalitás számára, a legbosszantóbb engedményeket teszik, ezzel arra bátorítva, ami ellen energikusan küzdeni kellene. Hogy ne is beszéljünk azok vakságáról, akik a tolerancia ürügyével a vallás igazi meghamisításának akaratlanul is bűnrészeseivé válnak, melynek rejtett szándékát egyáltalán nem is sejtik. Ennek kapcsán csupán közbevetőleg jelezzük azt a sajnálatos visszaélést, amit nagyon gyakran magával a vallás szóval tesznek – nem használnak folyvást olyan kifejezéseket, mint a “haza vallása”, a “tudomány vallása” vagy a “kötelesség vallása”? Ezek nem egyszer nyelvi pongyolaságok, ezek a modern világban mindenütt létező zavar tünetei, mert összességében a nyelv hűen mutatja a lelkek állapotát, és az ilyen kifejezések összeegyeztethetetlenek az igazi vallási értelemmel.
Folytatjuk!
Elválik az ocsú a búzától – Egyre több egyházi elöljáró áll ellen a deviánsok megáldásának
/Részlet René Guénon: A szent tudomány szimbólumai c. művének; A modern mentalitás reformja c. fejezetéből; 13-16. oldal/