A keresztény Magyarország pajzsként védelmezte Európát Hunyadi Mátyás vezetésével.
„Lóra, lóra jó vitézek,
irtsad a pogányt, hol éred,
vérben fürösszük ma mind a kardunkat!
Girbe-gurba fejfedője,
ne téveszd, hasíts közéje,
Kontyosból hírmondó sem maradhat!”*
Kenyérmező 1479. október 13.
Az előzmények, és a magyar végvárrendszer.
Mátyás 1478-ban békét kötött II. Mehmed török szultánnal. Ez a béke nem volt komolyabb, és tartós ezért a török portyázó csapatok folyamatosan kipróbálták a magyar déli végek védelmét. A fosztogatás és rablás kölcsönös volt mindkét oldalról. A felek így próbálták meg lekötni az ellenség katonai erejét. 1479 elején a szultán a Velencei Köztársasággal is fegyverszünetet írt alá, amivel jelentős katonai erőforráshoz jutott. A török ezt a Havasalföldi pozíciók megerősítéséhez kívánta felhasználni. A muzulmán mozgolódásra Mátyás királyunk létrehozta a Temesvár központú Alsó Részek Főkapitányságát, aminek a vezetését Kinizsi Pál temesi ispánra bízta. Az erdélyi határ védelme Báthori István vajda feladatai közé tartozott. Nyár közepén mindkét vezér készenléti parancsot kapott a királytól, ugyanis várható volt a török támadás, csak sem az idejét, sem a helyét nem tudhattuk.
A török fosztogató, és rabló csapatok október elején indultak meg, és Szászsebes, és a Maros völgye volt a célpontjuk. A pusztítás iszonyú volt ott, ahova eljutottak. A források szerint az Isza és Ali bég vezette csapatok mintegy húszezer főt számlálhattak. Főként akindzsikből, havasalföldi oláh segédcsapatokból, és azabokból, és fosztogató martalócokból állt. Ezek az egységek gyors mozgású könnyen felszerelt csapatok voltak. Kiválóan alkalmasok az ellenséges terület dúlására, az ellenség nyugtalanítására, de komolyabb hadmozdulatokra, és szívós ütközetre már nem. Ezt a magyar védelem is tudta. Báthori vajda azonnal megkezdte Dél-Erdély kiürítését és csapataival megindult a török sereg után, amit ekkor már a sok napos fosztogatás után roppant számú rab, és zsákmány terhelt. (A tapasztalat azt mutatta, hogy a védelem mindig akkor ütközött meg a támadókkal, amikor azok már visszavonulóban voltak. Elfáradtak, lelassultak, és demoralizálódtak a prédálásban. Így egy kisebb létszámú sereg is eséllyel vette fel a harcot egy nagyobb létszámú ellen.)
Báthori és serege október 13-án a Balamér és Felkenyér faluk között elterülő Kenyérmezőn talált rá a visszavonulóban lévő rabló seregre. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. A rendelkezésre álló források bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy Kinizsi és a magyar és rác katonákból álló páncélos lovassága mindvégig jelen volt-e az ütközetnél, vagy csak később a legfontosabb pillanatban „futott be” eldöntve ezzel a csata sorsát. A felemelőbb és hősiesebb változatot vettem figyelembe, ezért azokra a kútfőkre hagyatkozom, akik azt mondták: Kinizsi ekkor még messze járt napnyugat irányában. Tehát a magyar sereg megérkezett a török táborhoz, amely ekkor visszafordult, hogy összecsapjon az üldözőkkel. A vajda még az erdősáv takarásában felállította a csatarendet és így vonultak ki a tisztásra. Középen a magyar had centrumában helyezkedett el Báthori és az általa vezetett roppant tapasztalt és harcedzett magyar páncélos lovasság. Északon szász és oláh csapatok alkották a csatarendet Vuk Brankovics, és Jaskics Demeter parancsnoksága alatt, egészen a Maros folyóig. Délen Erdélyország elit katonái, a székelyek zárták a sort. Így nézett farkasszemet a magyar sereg a mintegy kétszeres túlerőben lévő ellenséggel.
Az ütközetet egy mára már kissé bizarr, de akkoriban egy teljesen szokványos jelenet vezette fel. Innentől Kemálpasazádé török krónikásra hagyatkozunk. Elmondása szerint a felsorakozott csapatok farkasszemet néztek egymással, amikor egy török lovas vitéz, aki Pazar fejfedőt hordott kiugratott, majd kihívóan a magyar vezérek felé köpött. Amikor a szászokhoz ért, az egyik vitéz nem tűrvén tovább a sértést és a provokációt üldözőbe vette, és rövid harcban a fejét vette. A török bizonyára főember lehetett, mert állítólag egyedül a fövege „nyolcszáz guldent ért.” Ez a párviadal, amely a keresztény harcos győzelmével ért véget, és a török felmutatott, lándzsára tűzött fejével jeladás is volt, a csata elkezdődött. Mindkét oldal támadásba lendült. A leghevesebb ádáz küzdelem középen alakult ki, ahol Báthori és Isza bég szinte párbajra készült. Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse. Sikerült megbontani a magyar zárt alakzatot, és az is óriási riadalmat okozott csapatainknál, hogy a vajda lova megbotlott és a földre vetette gazdáját. Itt megint Kemálpasazádéra hagyatkozunk, aki azt mondja, hogy Isza bég katonái döntötték le lováról Báthorit súlyosan megsebesítve őt több helyen. A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy „Nodzs Antal” nevű halálra szánt „gyilkos” sietett Báthori segítségére. Kemény harcban kimentette, a saját lován menekítette, és a vajda szidalmaival és fenyegetéseivel hátrébb állította meg a futásnak eredt katonáit. Ez döntőnek bizonyul a későbbiekben. Itt a csata magyar részről már elveszettnek látszott. A széleket is elnyomta a török túlerő, hiába küzdöttek halálig a székely és szász legények. A török bekerítéssel és a teljes felmorzsolással fenyegette az erdélyi csapatokat, amikor messze a távolban feltűntek a temesi ispán és seregének a zászlai. Kinizsi az utolsó pillanatban érkezett ötezer páncélosával.
Egy újabb döntő pillanat magyar részről már a második Szent Kálmán napján. Ali bég kivált a harcból a csapataival, hogy felfogja Kinizsi támadását, amíg Isza bég katonái végképp fel nem morzsolják, és le nem fejezik az erdélyi vajdát. Kinizsi rögtön átlátta a helyzetet és hosszú menetben elfáradt seregével azonnal Báthori megsegítésére indult. Több órás öldöklő küzdelemben a török morált Isza bég sebesülése pecsételte meg. A török lovasság ekkor megfutott, de a hátrahagyott gyalogság még tartotta magát, amit csak egy újra szervezett elsöprő végső rohammal sikerült csak felszámolni. A magyar győzelmi kiáltás ekkor visszhangzott fel Kenyérmező felett. Rettentően véres küzdelem volt mindkét részről. A harc innentől mészárlás lett. Báthori szigorú parancsára mindenkit lekaszaboltak a menekülők közül. Vagy az üldöző katonák, vagy a környékbeli parasztok verték agyon a menekülő harcosokat. Sok töröknek a csontváza még évekkel később is ott fehérlett Erdély hágóiban. Kinizsi elmondása szerint is ilyen ellenállással még soha nem találkozott. A magyarok kiszabadították a rabokat, és a győzelmi lakomát ültek ott helyben. Az asztalokat az egymásra rakott török tetemek adták.
A kenyérmezei diadal rövid időn belül már a második súlyos csapás volt a Portára. Szabács 1476-os elvesztése után itt is megtanulhatták, hogy nem érdemes újat húzni a Hunyadi Mátyás vezette keresztény állammal, amelyik pajzsként állt a Török Birodalom útjában. Az ütközetben erélyével, és bátorságával kitűnt Báthori István vajda, és Kinizsi Pál is innentől lett „kétkardos.” De meg kell emlékeznünk a feltehetőleg Nagy Antal magyar vitézről is, aki Báthorit menekítette a veszélyes helyzetben, ami a későbbiekben döntő fontosságúnak bizonyult.
Forrás:
Csata.blog.hu/ kenyermezo
Fókusz: kenyérmező
Ajánlott videó: youtube: Csataterek 8. rész Kenyérmező*Dalriada: Kinizsi mulatsága
(Nyitray György – Puskaporos Szaru – Szent Korona Rádió)