Május elsején jött a nagy hír, miszerint a kormány EGYMILLIÁRD Forint értékű támogatást nyújt a cigányzenészeknek. Már az önmagában felháborító, hogy ez a műnépi, ízléstelen műfaj hungarikumnak számít, hát még az, hogy ennyi pénzzel támogatják a magyar nótát, amit valójában tűzzel vassal üldözni kellene. Most egy-egy példát hoztunk arra, hogy mi is a különbség az autentikus magyar népzene és a kávéházi cigányzene/magyar nóta között.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A tegnapi cikkünket egy kiváló Hamvas Béla idézettel is megtámogattuk, mely nagyon jól kifejti, hogy mennyire alantas műfajról is van szó. Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban: a magyar nótának semmilyen köze nincs a magyar népzenéhez, csak annak a paródiája, átitatva a kaszt alatti cigány mentalitással. Ezt egy-egy példával illusztrálnánk is:
Elsőnek vegyük Nádor József (Neumann Samu) Fekete éjszaka című szerzeményét, Bangó Margit előadásában. Már a szerző neve és származása is beszédes, ne sokat várjunk egy olyan műfajtól, aminek a szerzője a magyar nép helyett egy zsidó vagy cigány szerzők.
Fekete éjszaka borulj a világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.
Jaj, csak egyszer volt a csókos ajkad számon,
Azt az egy csókodat kérem tőled számon.
Mert csak hitegettél, mert a másé lettél.
Miért csókoltál meg, hogyha nem szerettél?
Egyszer még hagy égjen bíbor ajkad számon,
Aztán eltaszíthatsz, elűzhetsz nem bánom.
/:Add ide a szádat remegőn még egyszer,
Véresre csókolom százszor és ezerszer.
Aztán szálljon éjfél az egész világra,
Hogy a könnyes orcám senki meg ne lássa.:/
Nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy kihalljuk ebből a vinnyogásból az alantasságot, és a túljátszott érzelgősséget.
Most vegyük a másik példát. Direkt egy ismert, táncházi „slágert” választottunk, ezzel is bemutatva azt, hogy a magyar népzenében nem kell órákat keresni ahhoz, hogy hasonlóan szép dallamokat találjunk. Most egy széki lassút hoztunk, de minden tájegység tele van hasonlóan mély dalokkal, elég akár csak a kalotaszegi hajnalikra vagy a különböző keservesekre gondolni. Most álljon itt a Tele van a sötét égbolt című széki lassú.
Tele van a sötét égbolt ragyogó csillaggal,
Tele van az én szívem is keserű bánattal.
Mit ér nekem, mit ér nekem csillag ragyogása,
Az én bús szívemnek nincs vígasztalása.
Látom életemet, nemigen gyönyörű,
Az én két orcámon folydogál a könnyű.
Ha tudtad határát rövid szerelmednek,
Mért nem hagytál békét én árva fejemnek?
Szabad a madárnak ágról-ágra szállni,
Csak nekem nem szabad az utcán eljárni.
Áldd meg Isten, áldd meg a szeretőm házát,
Verd meg Isten, verd meg Isten a benne lakóját!
Szerettelek rózsám, amíg megcsaltalak,
De már a jó Isten viselje gondodat!
Érdemes meghallgatni eredeti gyűjtésben is, ének nélkül, de hegedűvel, hogy a zenei kíséret közötti különbségek is jobban érezhetővé váljanak(21:05-nél kezdődik).
Ezután valószínűleg mindenkinek érződik, hogy mekkora is a szakadék a két műfaj között. A népdal esetében sokkal mélyebb, valódi érzelmeket tapasztalhatunk és a dallam is mentes attól a mézesmázos mászolygástól, ami a magyar nóta fő jellemzője. Javasoljuk mindenkinek, hogy olyan nagy ívben kerülje a kávéházi cigányzenét, ahogy csak teheti, helyette inkább hallgasson autentikus magyar népzenét. Sokkal minőségibb, sokkal magasrendűbb és sokkal nagyobb élvezetet tud nyújtani, ha az ember kicsit elmélyül benne.
Végezetül pedig álljon itt egy László András idézet a zene alászállásáról:
„A jelenkori értelemben is szorosan vett – művészet alkotásai eredetileg mágikus létrehozottságúak voltak, de az archaicitást követően is – az egyedül feltétlenül érvényes – szakrális művészet alkotásai is konszideratív-koncentratív-meditatív-kontemplatív befelé-felfelé-haladás, majd ennek megfordításával egy hasonló kifelé-lefelé haladás révén jöttek létre, elsőlegesen mindig olyan célzattal, hogy ez egy újabb befeléfordulásí megvalósító processzus kiindulásának az alátámasztását szolgálja.
Az extrasacralis művészet sem érvénytelen, de minél inkább távolodik a „sacrum”-tól, annál inkább egy Hamvas Bélától származó jelzős szerkezettel élve a „privát önkény” körébe kerül, majd alászáll az ízlés-művészet körébe, és még ennél is alacsonyabb körökbe, amelyek – akár démoni célzatú felhasználásához kellő alapot nyújthatnak.
Vannak mélyen „antisacralis”, sőt, „contrasacralis” kvázi-művészeti produkciók is, távlatilag ellenbeavatási célzattal, amelyek azonban az erre kevéssé alkalmas személyeknél is nagyfokú démonizációkat vihetnek végbe, és általában is – akár az egészséget érintő – romboló hatást fejtenek ki.
Az ellenművészet is játék, de az „eljátszás” játéka. Ez a varázslaton belül egy olyan elvarázsoltként való részvétel, amely minden tekintetben a méginkább végbemenő elvarázsolódás jegyében áll, egy aktivált kiszolgáltatottságot, megromlott és megbomlott alászállítottságot jelent, és mindezek folytonos fokozódását. (A narkotikumok és a pszichodelikumok hatása – sok szempontból – hasonló e „művészeti” hatásokhoz, nem is beszélve arról, hogy ezeknek mind e „művek” kompozíciójánál, előadásánál, mind pedig élvezésénél gyakran eminens szerepük van.)
Az ellenművészetek játékában a játékos végképpen eljátsza önnön játékosi voltát, autonómiájának utolsó csekély maradványát is.”
(Szent Korona Rádió)