Csarnai Márk történész megemlékezése a kommunista diktatúra áldozatairól, kitérve a szovjet megszállás előzményeire és következményeire. Arról is olvashatnak, hogy mára sajnos sokan elfelejtették miről is szólt ez az időszak, és hogy napjainkban is milyen szinten vesz minket körbe a kor romlott szelleme.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
„Az emberek hamar felejtenek. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, nem könnyű elfelejteni.”
A fentebbi idézet dr. Váry Albert tollából származik, amely „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című könyv előszavában olvasható. Ez a mű elsőként dolgozta fel kellő alapossággal a tanácsköztársaság bűneit településekre bontva, megnevezve az áldozatokat és a gyilkosokat egyaránt. Azokra a bűnökre, amelyeket 1919-ben, majd egy negyedszázaddal később egy idegen eszme szolgálatában követtek el, nincs és nem is lehet felmentést találni. Soha nem lehet feledni azokat az évtizedeket, amelyek nemzedékeket nyomorított meg. Nagyszüleink, dédszüleink és ükszüleink a saját szemükkel láthatták Szamuely Tibor halálvonatát, a málenkij robotra hurcoltak sorát, vagy az ÁVH fekete autóit. Erkölcsi kötelességünk az emlékezés mellett az emlékeztetés, és a számvetés a kommunista rendszerek bűneivel.
Károlyi Mihály, a baloldal ünnepelt „hőse” nélkül 1919-ben nem lehetett volna kommunista uralom Magyarországon. A kommünhöz vezető utat az őszirózsás felfordulás nyitotta meg. Az 1918-ban hatalomra került baloldali vezetők a legválságosabb időben vették ki a fegyvert a frontról hazatért honvédek kezéből. „Aki a rendet fölborítja, számolni tartozik azzal, hogy a megindult áradatot föltartóztatni nem bírja” – írta Váry Albert 1922-ben.
Azok, akik 1919-ben a vérgőzős 133 napot átszenvedték, jogosnak ítélték meg a tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtést és megtorlást. A vörösterror alig 5 hónapja alatt közel négyszer annyi embert gyilkoltak meg Szamuely Tibor és Cserny József terrorlegényei, mint Haynau 1849-1850 között. A Trianon által megcsonkított Magyarország később 590 mártír nevét írta fel az emléktábláira.
1919-ben a kommunizmus végérvényesen kompromittálta magát, ezért az újbóli kommunista hatalom kiépülésére Magyarország 1945-ös szovjet megszállása nélkül nem kerülhetett volna sor.
A Nemzet vértanúinak emlékműve Budapesten, a Vértanúk terén
A Vörös Hadsereg bejövetelét a magyar lakossággal szemben elkövetett atrocitások sora jellemezte. Kápolnapuszta felnőtt féri lakosságát 1945. március 16-án a a 2. ukrán front felderítő zászlóalja kivégezte. Három hónappal korábban az ejtőernyővel ledobott szovjet partizánok az éjszaka közepén rontottak rá Mindszentpusztára, és elvitték a helyiek jószágait. A vörös megszállást 800 ezer magyar szenvedte meg, akiket a Szovjetunió lágereibe hurcoltak.
Mindezek igazolták azt, hogy a szovjet megszállástól való félelem nem volt indokolatlant, különösen azért sem, mert a magyarság már kapott ízelítőt a kommunista rendszerből. A keleti arcvonalat megjárt honvédek testközelből tapasztalták meg azt a nyomort, nélkülözést és éhezést, amely a szovjet rendszert jellemezte. A megszállás borzalmairól szóló hírek már 1944-ben eljutottak a keleti országrészből. Ekkorra már ismertté váltak Ilja Grigorjevics Ehrenburg szovjet propagandista hírhedt szónoklata, amelyet a magyar és a német nők is megtapaztalhattak: „Öljetek! Öljetek! Erővel törjétek meg a germán nők faji gőgjét, tekintsétek őket a hadizsákmányotoknak!”
Mindezek okán a Magyar Királyi Honvédség jelentős része nem akarta követni a fia halála után megrendült Horthy Miklós 1944. október 15-ei proklamációját, és a harc folytatása mellett döntött. Nem a német érdekek kiszolgálásáért, hanem az ország megvédéséért, nem csupán egy idegen hadseregtől, hanem egy idegen és embertelen világtól. Magyarország ezt a világot akarta távol tartani a határaitól már 1941-ben, amikor csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz.
A háború után külső nyomásra és kommunista irányítás alatt felálltak a képzetlen apparátussal működő népbíróságok, amelyek koncepciós perek keretében hoztak halálos ítéleteket.
A Moszkvából irányított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elvárásainak megfelelően a kisgazdáknak koalíciós kormányt kellett alakítaniuk a kommunistákkal, akik szovjet támogatással megszerezték a kulcspozíciókat. Ezzel a jogi eszközöktől a nyílt fizikai terrorig rengeteg módszer állt rendelkezésükre ahhoz, hogy ellenfeleiket megbénítsák. A kizárólagos hatalmat azonban még a SZEB mandátumának lejárta előtt kellett biztosítani, amelyet egy demokratikusnak álcázott választási csalás (kékcédulás választás) keretében bonyolítottak le 1947-ben. A választást megelőzően 600 ezer magyart fosztottak meg a szavazati joguktól.
Rákosi Mátyás sztálinista típusú rendszerét az egyházüldözés, a magántulajdon felszámolása, kitelepítések és internálások, terror, padlássöprés és általános szegénység jellemezte. 1953-ig több, mint 40 ezer főt börtönöztek be politikai okokból.
1956. június 4-én legálissá tették az abortuszt, amelynek következtében 6 millió magzatot öltek meg.
A sztálinista rendszert végül 1956 ősze elfújta. Ám mivel a magyarság legjobbjait 1945 után kivégezték, sokan pedig száműzetésbe kényszerültek, így nem volt egy olyan antikommunista vezetőréteg, amely egységbe kovácsolhatta volna a nemzetet. Az 1956 novemberében begördülő szovjet páncélosok végül komoly veszteségek árán, de vérbe fojtották a szabadságharcot.
A szovjet szuronyokra épülő Kádár-rendszer véres megtorlással kezdődött. 1957 és 1961 között 229 főt végeztek ki. Kádár János és köre a ’60-as évektől az úgynevezett gulyáskommunizmussal egy humánus álcát öltött magára, amely során a felvett nemzetközi hitelekkel évtizedekre eladosították az országot. Mindezek mellett virágzott a korrupció, Trianon kérdéskörét teljes tabu övezte, a határon túli magyarság ügyét pedig a szomszédos államok belügyének tekintették. A kor diplomáciájának szégyenfoltja 1988. augusztus 28-a volt. Az erdélyi falurombolást követő aradi találkozón Ceausescu az asztal alá pofozta Grósz Károlyt, aki ezt követően csökönyösen tagadta a falurombolását tényét.
Az MSZMP egypártrendszere ugyan 1989-ben megszűnt, azonban a rendszerváltás nem volt más, mint hatalomátmentés. A spontán privatizációból befolyt vagyonból gondtalanul élhették tovább mindennapjaikat a rózsadombi és a széchenyi-hegyi villáikban. Utódaik ma is jelen vannak a közéletben, akik a kultúrmarxista szellemiség jegyében igyekeznek legitimálni az abortuszhoz való jogot, és az LMBTQP-ideológia kiterjesztését.
Három évtizeddel a „rendszerváltás” után a baloldal bűnei még mindig sokkal enyhébb megítélés alá esnek, mint a jobboldal vélt vagy valós negatívumai. Ennek jele, hogy a szélsőbaloldal ma szabadon legitimálhatja és tagadhatja a kommunizmus bűneit, vagy komolyabb közfelháborodás nélkül használhat tiltott önkényuralmi jelképeket. Közben pedig országszerte még mindig állnak a ’89 előtt felállított emlékművek, és közterületek viselnek kommunista neveket. Az elmaradt rendszerváltás és igazságtétel az elmúlt 34 év súlyos hiányossága.
Mindszenty József – Harcolva a kommunizmus ellen, üldözve még az egyház által is
(Csarnai Márk nyomán Szent Korona Rádió)