Az amerikai indián őseredeti hozzáállása az Örökkévalóhoz, a „Nagy Misztériumhoz”, mely körülvesz és átölel bennünket, oly egyszerű volt, mint amilyen emelkedett. Számára ez volt a legfőbb eszme, mely a lehetséges legteljesebb mértékű boldogság és megelégedettség forrása ebben az életben.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
A „Nagy Misztérium” tisztelete csendes, magányos, minden önzéstől mentes volt. Csendes, mert minden beszéd szükségszerűen erőtlen és tökéletlen; ezért őseim lelke szavakba nem foglalható elragadtatásban emelkedett Istenhez. Magányos, mert élt bennük a bizonyosságból fakadó hit, hogy Ő közelebb áll hozzánk a magányban, ahol nincsenek felhatalmazott papok, akik ember és Teremtője közé állnának. Senkinek sem volt lehetősége, hogy térítsen vagy gyóntasson vagy bármilyen módon beavatkozzon másvalaki vallásos átélésébe. Közöttünk minden ember Isten fiának teremtetett, és egyenes tartással állt, minthogy tudatában volt isteni természetének. Hitünket nem lehetett krédókban megfogalmazni, vagy kényszeríteni bárkire, aki vonakodott elfogadni azt, ennélfogva nálunk nem volt prédikáció, térítés, sem vallási üldözés, nem voltak gúnyolódók vagy ateisták.
Templomok vagy szentélyek nem léteztek, mindezeket a természet nyújtotta számunkra. Lévén a természettel szoros kapcsolatban élő ember, az indián mélyen költői. Szentségtörésnek tartotta volna, ha házat épít Annak, akivel szemtől szembe találkozhat az ősrégi erdők titokzatos, árnyas ösvényein, vagy az érintetlen prérik napfényes kebelén, a mezítelen sziklák szédítő magasságú csúcsain és pillértornyain, s odafent az éjszaka ékesített boltozatán! Aki átlátszó fátyolfelhőbe öltözteti magát ott, a látható világ peremén, ahol a Nap, a mi Dédapánk, lángra lobbantja esti tábortüzét; Aki meglovagolja a fagyos északi szelet, s szellemét az illatos déli szelekkel leheli ki; Akinek harci kenuja fenséges folyók és beltengerek vizeire száll, Annak nincs szüksége szűkösebb katedrálisra!
Részint a Láthatatlannal – mely vallásos életünk legmagasztosabb kifejezése – való magányos, bensőséges kapcsolatot fejezi ki a bambeday szó – szószerinti értelemben „titokteljes érzés” –, amelyet különbözőképpen fordítottak „böjtként” és „álmodásként”. Talán jobban értelmezhető „Isten-tudatosságként”.
Az első bambeday, avagy vallási elvonulás, azt a korszakot jelöli az ifjú életében, amely a keresztény vallásosságban a konfirmációhoz vagy megtéréshez hasonlítható. Miután a megtisztító gőzfürdő segítségével először előkészítette magát, és amennyire csak lehetséges levetett minden emberi vagy érzéki befolyást, a fiatalember felkereste a legnemesebb magaslatot, a legtiszteletteljesebb hegycsúcsot az egész környező vidéken. Tudván, hogy Isten nem tulajdonít jelentőséget az anyagi dolgoknak, nem vitt magával egyéb adományokat vagy áldozati kellékeket, mint szimbolikus tárgyakat, például festéket és dohányt. Azzal a törekvéssel, hogy teljes alázattal jelenjen meg Őelőtte, mokaszinját és ágyékkötőjét kivéve, nem viselt ruhát. A napfelkelte vagy az alkony ünnepélyes órájában, a föld dicsfényeiről megfeledkezve és a „Nagy Misztérium” felé fordulva elhelyezkedett, s ebben a helyzetben maradt mezítelenül, egyenes tartással, csendben és mozdulatlan, kiszolgáltatva az isteni eszköz- és fegyvertár elemeinek és erőinek egy vagy két éjjelen és nappalon át, de ritkán hosszabb ideig. Néha szavak nélkül, rituálisan himnuszt énekelt, vagy felajánlotta a „tömött pipa” szertartást. E szent révületben avagy extázisban az indián misztikus rátalált legmagasztosabb boldogságára és létezésének mozgatóerejére.
Mikor visszatért a táborhelyre, távolságot kellett tartania a többiektől, amíg újra be nem lépett a gőzfürdőbe és elő nem készítette magát a társaival való érintkezésre. A számára megadatott látomásról vagy jelenésről nem beszélt, hacsak nem tartalmazott valamilyen utasítást, amit nyilvánosan teljesítenie kellett. Olykor egy aggastyán, az örökkévalóság partján állva, csekély számú kiválasztott előtt felfedhette régmúlt fiatalságának orákulumát.
Fehér hódítói általában lenézik az amerikai indiánt szegénységéért és egyszerűségéért. Talán mert elfelejtik, hogy vallásuk tiltja a vagyon felhalmozását és a fényűzés örömét. Az indián számára, ahogy a többi céltudatos ember számára is minden korban és nemzetségben Diogenésztől Szent Ferenc testvéreiig, a montanistáktól a shakerekig, a javak szeretete kelepceként jelent meg, egy komplex társadalom terhei pedig hiábavaló veszélyek és kísértések forrásaként. Azonkívül az indián életrendjéhez hozzátartozott, hogy képességének és sikereinek gyümölcseit megossza kevésbé szerencsés testvéreivel. Így szabaddá tette lelkét a kevélység béklyójától, az érzéki vágytól, vagy az irigységtől, és hitének megfelelően végrehajtotta az isteni elrendelést, egy számára mélységesen fontos dolgot.
Egyáltalán nem tudatlanságból vagy meggondolatlanságból eredt, hogy az indián elmulasztott maradandó városokat alapítani és anyagi civilizációt kiépíteni. Vele született életbölcsessége számára a népesség összetömörülése volt minden rossz termékeny szülőanyja, az erkölcsinek nem kevésbé, mint a fizikainak. Az indián amellett érvelt, hogy az étel jó, míg túlságos bősége megöl; hogy a szerelem jó, ám a bujaság elpusztít; s a zsúfoltság és az egészségtelen lakóhely nyomában járó fertőző betegségnél nem kevésbé rettegett volt számára a spirituális erő elvesztése, mely elválaszthatatlan attól, hogy valaki túl közeli kapcsolatban áll embertársaival. Bárki, aki huzamosabb ideig élt szabad ég alatt, tudja, hogy létezik egy magnetikus és határozott erő, mely akkumulálódik a magányban és gyorsan szertefoszlik a tömegben folytatott életmód következtében. És még ellenségei is felismerték azt a tényt, hogy egy bizonyos, a körülményektől teljesen független benső erő, egyensúly és magatartás tekintetében az amerikai indián páratlan az emberek között.
A rézbőrű indián két részre osztotta az elmét – spirituális és fizikai elmére. Az előbbi tiszta szellem, mely csak a dolgok esszenciájával érintkezik, s ez volt az, melynek spirituális ima általi megerősítésére törekedtek, miközben böjt és fizikai megpróbáltatás révén legyőzték a testet. Az ilyen típusú imában nem kegyért vagy segítségért könyörögtek. Minden személyes dolgot, vagy önös vonatkozást, mint például a vadászatban vagy a hadviselésben való sikert, a betegségből való gyógyulást, vagy egy számunkra kedves élet megóvását, határozottan az alacsonyabb avagy materiális elme síkjára helyeztek, és minden szertartást, bűbájt vagy varázslatot, mely arra szolgált, hogy hasznot biztosítson vagy a veszedelmet elhárítsa, a fizikai énből származónak tekintettek.
A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak. A Napból, mint egyetemes atyából, alkotóból és forrásból ered a megelevenítő princípium a természetben, s anyánk, a Föld hosszantűrő és termékeny méhében rejteznek a növények csírái és az emberi lények embriói. Ezért az irántuk való tiszteletünk és szeretetünk valóban saját szüleink iránt érzett szeretetünk imaginatív kiterjesztése volt. A gyermeki áhítat ezen érzése összekapcsolódott egy feléjük forduló szolgálatkészséggel, ahogyan egy apához fordulunk, oly örvendetes ajándékokért, melyeket csak kívánhatunk. Ez az anyagi avagy természeti világhoz kapcsolódó ima.
Az elemeket és a természet fenséges erőit, a Villámlást, Szelet, Vizet, Tüzet és Fagyot, mint spirituális hatalmakat, félelemmel vegyes tisztelettel illették, ám jellegükben mindig másodlagosnak és közvetítőnek tekintve azokat. Az a bizonyosság élt bennünk, hogy a szellem az egész teremtett világot átjárja és bizonyos mértékben minden teremtménynek lelke van, habár nem szükségképpen olyan, amely tud önmagáról. A fa, a vízesés, a grizzly medve, mindegyik testet öltött Erő, és mint ilyen hódolat és megbecsülés tárgya.
Az indián szeretett összhangot és spirituális közösséget teremteni az állatvilágból származó testvéreivel, akiknek néma lelke megtartott valamit számára a bűntelen tisztaságból, amit az ártatlan és megfontolás nélküli gyermeknek tulajdonítunk. Bízott az állatok ösztöneiben, miként az égből adott miszteriózus bölcsességben; és miközben alázatosan elfogadta testük feltehetőleg önkéntes áldozatát, hogy megóvja a sajátját, szellemüknek az előírt imákkal és felajánlásokkal fejezte ki hódolatát.
Minden vallásban van egy természetfeletti elem, keveredve azzal a befolyással, amit a puszta ész gyakorol hívői felett. Az indián logikus és világos gondolkozó volt azon tárgykörökben, amelyekre megértése kiterjedt, csak nem térképezte fel a természet roppant terjedelmű mezejét, avagy nem fejezte ki a természet csodáit a tudomány szavaival. Ok és okozatról való korlátozott tudásával csodákat látott mindenütt – az élet csodáját a magban és a tojásban, a halál csodáját a villámlásban és a szétterjedő mélységben! A csodák világában semmi sem döbbentette meg; hogy például egy vadállat beszél, vagy a Nap mozdulatlan marad. A szűztől való születés aligha tűnhet csodálatosabbnak, mint minden egyes világra jövő gyermek születése, vagy a kenyerek és halak szaporításának csodája nem kelthet nagyobb ámulatot, mint a betakarítás, mely egyetlen kukoricacsőből származik. Ki ítélkezhet babonája felett? Bizonyosan nem az istenfélő katolikus, vagy éppen a protestáns misszionárius, aki a Biblia csodáit betű szerint tanítja! Az észszerű embernek vagy minden csodát tagadnia kell, vagy egyiket sem, s amerikai indián mítoszaink és hőstörténeteink önmagukban éppen annyira hitelt érdemlőek, mint a hajdani héber történetek. Ha modern típusú elmék vagyunk – mely a természeti törvény fenségét és nagyszerűségét sokkal lenyűgözőbbnek látja, mint bármely egyszeri lehetséges áthágását annak –, ne felejtsük el, hogy mindent egybevetve a tudomány nem adott magyarázatot mindenre. Még szembe kell néznünk a végső csodával – az élet eredetével és alapjával! Itt van a legfőbb misztérium, az istentisztelet lényege, ami nélkül nincs vallás, és e misztérium jelenlétében hozzáállásunk nem nagyon különbözhet az olyan természetfilozófusétól, aki áhítattal eltelve minden teremtményben meglátja az Istenit.
Könnyen érthető igazság, hogy az indián – mindaddig, amíg ősi bölcsessége uralta elméjét – nem irigyelte és nem is vágyott utánozni a fehér ember ragyogó vívmányait. Gondolkozásában magasabbra emelkedett náluk! Megvetette ezeket, pontosan úgy, ahogy egy emelkedett szellem, elmélyedvén komoly teendőjében, elutasítja a puha fekhelyet, a pazar élelmet, egy gazdag szomszéd gyönyörimádó dévajkodását. Világos volt számára, hogy erény és boldogság független ezektől a dolgoktól, ha nem összeegyeztethetetlen velük.
A őskereszténységben kétségtelenül sok vonzó dolgot talált ez az ember, és Jézus kemény kijelentései, melyek a gazdagokhoz és a gazdagokról szólnak, teljesen érthetők a számára. Mégis: a vallás, amit templomainkban hirdettek és gyülekezeteink gyakoroltak, hivalkodó és saját magát felmagasztaló elemével, aktív prozelitizmusával, és – a sajátját kivéve – minden vallás iránti leplezetlen megvetésével, hosszú ideig rendkívüli módon visszataszító volt a szemében. Egyszerű és világos gondolkodása számára a szószék professzionalizmusa, a fizetett prédikátorok, a vagyonos egyház földhözragadt és nem épületes dolog volt, és egészen addig, amíg szelleme össze nem tört, erkölcsi és fizikai alkatát tönkre nem tette a kereskedelem, a hódítás és az erős szeszes italok, a keresztény misszionáriusok nem szereztek semmilyen valós befolyást felette. Bármily furcsának tűnjön, igaz, hogy titokzatos lelkében a pogány büszkeség lenézte a jó embert, aki azért jött, hogy megtérítse és felvilágosítsa őt!
Nem nyilvánossága és farizeizmusa volt az egyetlen az idegen vallásban, ami megütközést keltett a rézbőrű indiánban. Számára megdöbbentőnek és csaknem hihetetlennek tűnt, hogy ezen maguknak felsőbbrendűséget követelő emberek között léteznek olyanok, akik hitetlenek, akik még csak nem is színlelik, hogy gyakorolják nemzetük hitét. Nemcsak, hogy nem gyakorolták, de odáig alacsonyodtak, hogy káromló és szentségtörő beszéddel sértegették Istenüket! A mi nyelvünkön az Ő nevét nem ejtették ki fennhangon, még a legnagyobb tisztelettel sem, még kevésbé könnyelműen vagy tiszteletlenül.
Sőt mi több, még a vallásukat gyakorló fehér emberekben is sok következetlenséget találtunk az életvezetés vonatkozásában. Rengeteget beszéltek szellemi dolgokról, miközben csak az anyagiakat hajszolták. Adtak-vettek mindent: időt, munkát, személyes függetlenséget, a nő szerelmét, és még a szent hitben való szolgálatukat is! Az angolszász rasszra olyannyira jellemző sóvárgás a pénz, a hatalom és a hódítás után nem kerülhette el tanulatlan bíráinak erkölcsi ítéletét és az uralkodó faj ezen feltűnő jellemvonásának szembeállítását a szelíd és alázatos Jézus szellemével.
Időben felismerhette volna, hogy a fehérek közötti részegeseket és kicsapongókat, akikkel túl gyakran kerül kapcsolatba, a fehér ember vallása ugyanúgy elutasítja, és nem szabadott volna amellett kitartania, hogy kétségbe vonja ezt. Ám nem volt olyan könnyű szemet hunyni vagy megbocsátani a nemzeti rosszhiszeműséget. Amikor Washingtonból, az Atyától előkelő küldöttek – néhány lelkipásztor és méghozzá püspökök – jöttek az indián nemzetségekhez, és ünnepélyes szerződésben felajánlották a nemzeti méltóságot, imával és az Istenük emlegetésével, és mikor az ilyen szerződéseket, úgyszólván, azonnal és szégyentelenül megszegték, akkor különös-e, hogy az eljárásnak nemcsak haragot, de megvetést is ébresztenie kellett? A fehér faj történészei elismerik, hogy az indián sohasem szegte meg elsőként esküjét.
Harmincöt év tapasztalat után a személyes meggyőződésem az, hogy nem létezik „keresztény civilizáció”. Úgy vélem, a kereszténység és a modern civilizáció egymással szemben áll és összeegyeztethetetlen, s hitem szerint a kereszténység és a mi ősi vallásunk lényegét tekintve ugyanaz.
(Ars Naturae nyomán Szent Korona Rádió)