„Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák bezárták magukat az akolba. Mi fog történni? Nem tudjuk. Az Isten tudja csak.” Batu kán szavai a katonáihoz 1241. április 10.
A tatárjárás III. rész: A muhi csata
Történetünket ott folytatjuk, amikor az üldöző, vagyis csalogatott magyar sereg megérkezett a mai Ónod, Keresztúr, Szakáld, Nagycsécs által határolt, az akkori Mohi település mellett elterülő síkságra. A megáradt Sajó folyót egy kőhíd kötötte össze a túlparttal, ahol nagy erdősség terült el, és ebben rejtőzött Batu egész főserege. Béla király nem engedte az átkelést, és a támadást még az Ugrin érsek vezette előőrsnek sem, hanem a megerősített tábor építésére adott parancsot. A mongolok és leginkább Dzsingisz tigrise, a Batu által a döntő összecsapáshoz magához rendelt Szübötej pontosan ezt a terepet választotta ki az ütközetre, amit a magyar király szinte megbabonázva el is fogadott. A magyarok égtek a harci vágytól, és néhány parancsnok – leginkább Ugrin – odáig ment, hogy nyíltan gyávasággal vádolja a királyát azért, mert az nem engedi őket megküzdeni a menekülő ellenséggel. De be kell látnunk, hogy Béla a lehető legjobban járt el. Berohanni egy ismeretlen erdőbe, egy szűk hídon át valóban esztelenség lett volna. Katona, aki felelős az embereiért ilyet nem tehet. Ezt később Ugrin érsek is belátta. A megerősített szekértábor is indokolt volt a gyorsan mozgó könnyűlovas harcmodort alkalmazó ellenséggel szemben. Védelmet nyújthat a váratlan lecsapások ellen. A csapatok létszámáról pontos adatok nem állnak rendelkezésre. Van, aki ötven ezer főre teszi a magyarokat. Én diákként még alig nyolcezer főt tanultam. Ami valószínű, hogy meglehetősen kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Batu már itt megingott, és szemrehányást tett Szübötejnek, hogy lebecsülték a magyarok harci képességeit, és a magyar tábor is lázongott a király védelmi intézkedése miatt. Kálmán herceg, Jakab mester, és Ugrin együtt tájékoztatták Bélát a helyzetről, a megáradt Sajóról, a lehetséges egyetlen támadási irányról, a kőhídról, amit kilovagolva meg is szemléltek.
Batu már a visszavonulást fontolgatta, amikor Szübötej előállt a tervével. A fősereg teljes erőből éjszaka támadjon a hídon át. Lekötve a magyar erőket, és elterelve a figyelmüket. Ónodtól északra a folyón átúsztatva Sejbán, Nagycsécstől délre pedig ő fog átkelni a Sajón, és ha a hídon sikerül az áttörés a magyarok már be is lesznek kerítve. Így érkezett el április 10-e estéje. Spalatói Tamás krónikás pontos és részletes leírást ad a Muhi csatáról, és őt egyáltalán nem lehet azzal vádolni, hogy elfogult lett volna a magyarokkal, de különösen Béla királlyal szemben. A derék históriás tehát elmondja, hogy a tatárok tervéről a király még idejében értesült egy rutén szökevény útján. „Még ezen az éjjelen át fognak hozzátok jönni a tatárok.” Ekkor Kálmán herceg, és Ugrin érsek útra kelt a seregével, és a hídhoz érve ott már átkelt tatárokkal találkoztak, akikre rögtön rá is támadtak. Azt azért hozzá kell tennünk, hogy aki védelemre rendezi be a táborát, az valószínűleg az egyetlen várható támadás irányában, a hídhoz is őrséget állít. Kálmánék tehát még éppen időben érkeztek, és feltartóztatták majd visszaverték a hídon támadó mongol erőket. Most már valóban őrséget hagyva maguk után nagy ünneplés közepette visszatértek a táborba. Vigadjon, mindenki! Gondolták a táborban lévők, hiszen a hős Kálmán és a bátor szívű Ugrik érsek most verték rommá a mongol hadat. A király csak annyit mondott Türje Dénesnek: „Ne hagyd a tábort fölbomlani, hátha történik valami…” Ekkor bukott be a királyi sátorba egy véres katona azzal a bolond hírrel, hogy a tatár újra támad, és az egész híd egy mészárszék. Előbb hitetlenkedő kacagás fogatta a képtelen tréfát, majd rémült zűrzavar. A mongolok azért tudtak egy óriási világbirodalmat létrehozni, mert a harcászatukban nem volt semmi törvényszerű. Mindig megpróbálkoztak egy erőteljes támadással. Ha ez nem járt sikerrel, az adott helyzethez igazodva, kitaláltak valamit, sokszor a parancsnokok ösztöneire hagyatkozva néha teljesen elképesztő módszerekkel. Itt most katapultokat állítottak a magyar hídőrségre, – pontosan hetet -, és a folyamatos nyílzáporral meghátrálásra kényszerítették a vissza maradt utóvédet. Eközben Sejbán serege északon, Szübötejé pedig délen kelt át a Sajón, és napkeltére már a magyar tábor és a folyó között az egész tatár haderő legyezőszerűen szétterült a teljes bekerítéshez. A csoda mongol részről megtörtént. A Sajón igenis át lehetett kelni! Hiába törtek ki kétszer is a Kálmán, Ugrin, és a Jakab mester vezette templomosok is, nem tudták már feltartóztatni a földből kibújó tatár őrdögöket, ezért vissza kellett húzódniuk a táborba. Az ütközet vadászattá alakult. A tábor körül ezer és ezer vérszomjas mongol kopó kereste a táborban reked nemes vadat, a magyarok felkent királyát a dicső Turul-dinasztia sarját, Bélát. Spalató Tamástól Szántó György veszi át a szót. „ Jakab mester hang nélkül fordult le a lováról, s kengyelbe akadt testét saját vitézei tiporták felismerhetetlenné. Elestek a templomosok is mind egy szálig. Kálmán herceg bal vállából feketetollú nyílvessző meredt ki, és sűrűn buzgó vére elöntötte egész bal oldalát. Kóválygó fejjel ingott a nyeregben, a kardot elejtette, s lassan lova nyakára hanyatlott. Csak két apródjának köszönhette, hogy vadul horkanó lován tovavonszolták.
Ugrint nem érte nyíl, de szétvágott sisakja alól vér szivárgott szemébe, arca fehér volt, mint a fal. Nem sokan érték el a tábort, s azok mind véres sebesültek voltak. A mongolok nem üldözték őket, de amerre a szem ellátott mindenki észrevehette, hogy teljesen bekerítették a magyar tábort.
Ugrin érsek sápadtan rogyott le a király előtt: Menekülj, Uram amíg lehet…-lihegte. –Ez nem harc többé!
A király kilépett a sátorból, s látta hogyan záródik be a halálos gyűrű, és indul meg lassú ügetésben, szinte ünnepélyesen a halál ölelő karja a magyar tábor felé. Aztán nyílvesszők ezrei érkeztek surranva a magyar táborba. Lángoló nyilak, amelyek felgyújtottak mindent. Az égő szekerek, a zsúfolt sátrak köteleiben felbukó, megvadult lovaikon kitörő tömegek rendetlen falkában száguldottak ki a kapukon az áttörés kétségbeesett reménységével. Vadul iramodtak bele a mozdulatlan négyszögekbe sorakozott, néma, kegyetlen sárga arcok által kopják erdejébe. Szétfoszló maradékukat aztán a mocsarakba nyomták és aztán nyilazták halomra őket.
A Batu vezette mongudájok azonban mozdulatlanul várakoztak. Jól tudták: a királyi dandár még a táboron belül van. De nem sokáig. Felhangzott a Húj! kiáltás, s a királyi dandár fölszabadult lázzal lökte ki magát a kapun, mint elröpített parittyakő, és a két oldalon visszahúzódott mongol lovasság, mintha gyönyörű torna nézője lenne, a vérbeli harcos elismerő csodálatával szemlélte a bravúros tüneményt.
Egyszerre azonban megzavarodott a gyönyörködés, és a lovasok ajkáról felhangozott a kiáltás: „Kelár! Kelár!”
S valóban, a lovasok élén ezüstpáncélos vitéz száguldott, kezében a vörös-ezüstsávos pajzzsal, a fején pedig mint lángok, sugároztak szét a sisak koronájának arany nyelvei. A nagyszerű dandár dörgött, csattogott, hömpölygött mögötte, mint egyetlen óriás lovag, méltó ellenfele a sárga lovasnak. Akkor lépett be a király sátrába Türje Dénes, főlovászmester. Itt az ideje Uram Király…
Béla némán bólintott, aztán mikor meglátta híve kezében az egyszerű katonaköpenyt, megdöbbenve kérdezte: Hol a díszruhám? Királyhoz méltóan akarok meghalni! Türje azonban átölelte, vonszolta ki magával a sátorból.
Te csak egy katona vagy! –lihegte. – egy szolga, semmi egyéb… Lóra azonnal! Ez parancs!
Kinek a parancsa? – kiáltott fel döbbenten Béla.
A királyé! – kiáltotta Türje a szeme közé.
Megbolondultál? Én vagyok a király!… Türje most egészen közel hajolt:
A király meghalt… Ott esett el teljes díszben, a királyi dandárral együtt, a jövendőért.! – s karjával a Sajó felé lendített. S Béla akkor hirtelen megértette, hogy leghívebb embere, a besenyő nádor, Tomaj Dénes, az ő ruhájában feláldozta magát, hogy ő megmenekülhessen…
Mintegy álomban kapaszkodott lóra, körülötte fiatal, halálra szánt testőrei. S vágtattak, néha kidőlt alóla a ló, akkor egy ifjú átadta a magáét, és hátramaradt, hogy szembeszálljon az üldöző sárga rémmel. Nyilak suhantak körülötte, de aztán az üldözők lassan elmaradtak. Az első csillagok reszkettek az égen, amikor a megtépett kis csapat bevágtatott, és némi nyugalmat talált Ákos Ernye ispán diósgyőri várában.”
Valahol pedig a messzi Budán egy Rogerius mester nevű krónikás feljegyezte: „Magyarország az Úr 1241. esztendejében megszűnt létezni…”
Epilógus
Egy nap telt el a magyar tábor bekerítése óta. Batu a győzedelmes kán az üldözésre adott parancsot. Ez náluk azt jelentette, hogy mindenkit le kell mészárolni, aki még él, felégetni, elpusztítani mindent három napi járóföldre. Ázsia sárga szörnyetege elemi erővel tombolt a Kárpátok között. A gyilkoló fosztogató mongol katona egy fém hengert talált az egykori magyar tábor sarában, félig a földbe taposva. Furcsa pajzson kettős kereszttel, és valamilyen érthetetlen írással körülötte. Fogalma se volt mi lehet az, így rögtön megmutatta a hozzá legközelebb lévő nojonnak.(Parancsnok, mongol nemes, a kán alattvalója.)
Forrás:
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.
Spalatói Tamás: a salonai és spalatói főpapok története.
Szántó György leírása a muhi csatáról az Aranyágacska című könyvéből lett idézve.
Folytatjuk!
Béla menekülése először. Frigyes az álnok szomszéd. A pecsétes királyi levél. Béla menekülése másodszor. Az ellenállás vize:a Duna. Batu sürgős hadparancsa: kivonulás!” ennyire szorongatott helyzetünkben a keresztény Európa egyetlen uralkodójától vagy népétől sem kaptunk valamiféle előnyös segítséget…” Gyermekemet az országért!
A tatárjárás. I. rész – Az előzmények, Julianus barát utazásai, a kunok első betelepítéséig
II. Rész: Táboruk szekereire a halál maga írta fel azt, hogy: hamarosan visszajövök
(Nyitray György – Puskaporos Szaru – Szent Korona Rádió)