A tatárjárás. I. rész – Az előzmények, Julianus barát utazásai, a kunok első betelepítéséig

“És látám, és ímé egy sárgaszínű ló, és ki rajta üle, annak neve halál, és a pokol követi vala azt, és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal, és a földnek fenevadai által.” Jelenések könyve

Még talán András királyunk idejében lehetett, amikor ő a Szent Földet járva harcolt a kereszténységért. Kedves alacsony sárga emberek jelentek meg szerte a Magyar Királyságban, arcukról soha el nem fogyott a mosoly. Kereskedők voltak, és bár nem tudtak szót érteni velük a magyar emberek minden árujukat olcsón adták. Feltűnően olcsón. De a szekerekből nem csak drága portékák és drága selymek kerültek elő, hanem térképek és jegyzetek is. Mindent felírtak, hogy merre jártak, mit láttak. Pontosan, ahogy a nagy kán győzhetetlen vezére Szubotáj megparancsolta nekik.

A tavasz ezen napjai, de különösen április eleje juttathatja eszünkbe a balsorsú 1241-es esztendőt. Ekkor gyülekezett az a királyi had, amelyik a Muhi síkon táborba szállt, hogy megküzdjön a hazánkra három irányból törő mongol hordákkal. A több részesre tervezett írásomban, taglalom az előzményeket, bemutatom a Muhi csatát, és végezetül a tatárok sietős kitakarodásának okait. Kezdjünk hát bele!

A Szent Földön harcoló keresztesek, a kereskedelmi utak miatt, mindig jól értesültek a világ eseményeiről. Így volt ez 1216-ban is, amikor hírt szereztek róla, hogy ez eddig ismeretlen keleti nép megtámadta, és 1219-re szét is zúzta a mai Afganisztán, és Irán területét is magába foglaló Chorezmi moszlim államot. Ebben az időben nevezte ki a pápa az akkoni püspökség élére Jacques de Vitry-t, és bízta meg azzal, hogy hirdesse ki az újabb keresztes hadjáratot, és II. András magyar király korábbi útvonalán törjenek be Egyiptomba. A főképp németekből álló seregnek sikerült is elfoglalnia Damietta városát, és a folyamatos hatalmas muzulmán túlerővel hadakozva 1221-ben érkezett a reményt adó hír, hogy a legendákban élő „János papkirály” utóda Dávid király – aki nem volt más mint, Dzsingisz kán- keletről megtámadta a moszlimokat, tönkreverte őket, és már a Szent Föld felé tart, hogy felszabadítsa azt. (A beszámolókban a keresztény egyház és a keresztesek mindig az élen jártak.) Vitry III.Honorius pápához írt levele után a felszabadító Dávid király híre gyorsan elterjed Európában. A legendának aztán hamar vége szakadt, amint kiderült, hogy az ismeretlen nép a vas fiainak nevezi magát, a muzulmánt és keresztényt egyaránt pusztítja, és egy új hatalmas hódítót testesít meg. Európában először az oroszok találkoztak velük, és a Kalka-menti vereség után így írtak róluk: „ Bűneink miatt, ismeretlen népek érkeztek, akikről senki se tudja világosan, hogy kik és honnan jöttek, milyen a nyelvük, fajtájuk és milyen hitet vallanak. Tatároknak nevezik őket.” (1)

Az oroszok mellett a mongol fenyegetés leginkább kunokat, és az általuk birtokolt területet érintette, ami akkor a Kárpátok vonalától a Fekete-tenger északi vidékén egészen a Volgáig terjedt. Itt lépnek be a történetünkbe a keleti térítést elindító Domonkos szerzetesek. A Bolognában kánonjogot tanuló magyar Paulus Ungarus belépvén a rendbe 1221-ben Szent Domonkos utasítására elindította Magyarországon a rend szervezését. A gyors sikerek után a fráter szerzeteseket küldött az ekkor még ellenséges kunok földjére, de ők akkor még elkergették őket. A második missziója alatt viszont sikerült elérnie a Dnyeszter folyót néhány társával, akik később mártíromságot szenvedtek, néhányuknak viszont sikerült eredményeket elérniük a térítésben. A részsikereket a domonkos testvérek annak köszönhették, hogy az 1222-1223. évi mongol támadás után a kunok egy részre nyugatabbra húzódott, és a magyar király oltalmát kereste. 1227-ben megkeresztelkedett Barc (Bejbarc) kun fejedelem, és népével együtt elismerte a magyar király fennhatóságát. Ezt követően Róbert esztergomi érsek 1229-ben felállította a kun püspökséget Milkó központtal, ( dél Moldva)

IV. Béla későbbi uralkodónk pedig még hercegként felvette a „primogenitus regis Hungarie et Cumanie „azaz „Magyarország és Kunország királyának elsőszülötte” titulust a címei közé. Béla herceg azzal, hogy megpróbálta kiterjeszteni a kereszténység keleti határait egy meglehetősen nagyratörő tervet dédelgetett. Úgy tervezett, hogy az ott élő népekkel majd számolhat, egy esetleges tatárok elleni harcban, és ha a kereszt kiterjesztése valóban sikerül, az a magyar király politikai befolyását jócskán növeli az egész térségben.

Nem szabad megfeledkeznünk a még ott élő magyarokról sem, akik Árpádék hazatérése után ott maradtak, és még ezekben az időkben is jelentős számban élhettek azokon a területeken. Az ő hazatelepítésük is fontos fegyvertény lehetett volna. Talán túlzóan optimisták voltak ezek a tervek, ismerve a Mongol Birodalom hadi és gazdasági potenciálját, amiről a legrészletesebb ismeretei ezekben az időkben a magyar királynak voltak. Most pedig térjünk ki azokra, akik a híreket hozták Bélának.

1232 tájékán, tehát még szintén Béla hercegsége idején indult útnak kelet felé Ottó barát három társával, hogy Magna Hungáriában maradt magyarokról, és a tatár helyzetről tájékozódjanak. (Akkoriban nem volt ismeretlen Magna Hungária, vagy Nagy-Magyarország létezése.) Az útjáról kevés adat maradt fent. Annyi bizonyos, hogy kereskedőnek öltözve, valószínűleg Kunországon át jutottak el a Kaukázusba, amit a magyarok őshazájával azonosítottak. A roppant viszontagságos három évi utazás után, csak Ottónak sikerült hazatérnie, de megérkezése után egy héttel ő is elhunyt. De még el tudta mesélni mit látott, és földrajzi útbaigazítást is tudott szolgáltatni.

1235 tavaszán újabb négy domonkos rendi szerzetes indult útnak szintén Béla költségén. Julianus, Gerhardus, a másik kettő neve viszont ismeretlen az utókor számára. Ezúttal már nem a térítés volt a legfőbb célkitűzés, hanem hogy költözésre bírják a még ott található magyarokat, és természetesen a mongol fenyegetés felderítése. Mintegy két évnyi kóborlás után, amikor két meg nem nevezett társuk már meghalt Julianus és Gerhardus elérte az Anonymus által leírt Dentu-magyaria területét.

Miután megtudták, hogy a magyarok már elköltöztek, muszlim kereskedőkhöz csatlakozva átkeltek a Kaukázus közelében található száraz pusztán, ahol Gerhardus is kilehelte a lelkét. Julianus barát egyedül folytatta az útját, és a Volga-Káma összefolyásánál az akkori volgai bolgárok területén találkozott egy magyar asszonnyal, aki útba igazította, és a mai Baskíria területén rábukkant Magna Hungáriára, és az ott lakó magyarokra. Richardus testvér a pápának írt jelentésében, amit Julianus elmondása alapján készített ez áll: “Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról, és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak a harcban.” (2)

Mondhatjuk szép kis tájékoztatás az ősmagyarok helyzetéről Magna Hungáriában. De ami igazán érdekel minket az a mongol veszély, amiről így szól a folytatódó jelentés: “A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal, és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul és tatárul. Ő azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, Németország ellen készül menni, de várnak egy másik sereget, amelyet a perzsák legyőzésére küldtek.”

E fontos hír birtokában, bár a magyarok marasztalták, de a derék barát hazafelé vette az útját lóháton, majd hajózva és 1236 decemberében meg is érkezett Magyarországra.

Ekkor lett igazán elterjed az egész kontinenst fenyegető mongol invázió híre, miután Julianus beszámolt a küldetéséről. A rendkívül fontos hírt és beszámolót a már említett Richardus testvér foglalta írásba, és továbbította IV. Béla királyhoz, és a pápai kúriához. Hogy a jelentésnek milyen nagy fontosságot tulajdonítottak, mi se bizonyítja jobban, mint hogy bevezették a Liber Censuum-ba, a legfontosabb pápai aktákba, és ezzel egyidejűleg a jeles barátot IX. Gergely pápa kihallgatásra azonnal Rómába rendelte. Ezzel egy időben újabb négy domonkos szerzetes indult útnak, hogy a magyarokat a tatár veszély elől hazahívják. A megadott útvonalon már sajnos nem jutottak el Magna Hungáriába, mert a tatár támadás szétzúzta Baskíriát, a Volgai Bolgárországot, és a barátok Oroszország szélén már csak a menekülő magyarokkal találkoztak.

1237 tavaszán Rómából jövet Julianus másodszor is nekiindult a nagy útnak, három társával, de ez már nem missziós, hanem kizárólag felderítő út volt. Részletesen tájékozódott a tatárok történelméről, kultúrájukról, életmódjukról, és harcmodorukról. Azt is megtudta, hogy most csak arra várnak, hogy befagyjanak a folyók és megindítják a támadásukat az oroszok ellen. De álljon most itt egy idézet Julianustól: “Hanem hogy hadviselésükről tudósítsalak benneteket, azt mondják, hogy messzebbre nyilaznak, mint más népek. Az első összecsapáskor mintha nem is nyilaznának, hanem úgy látszik, hogy nyílzápor esik. Karddal és lándzsával nem bánnak olyan jól a harcban. Seregüket meg úgy rendezik, hogy tíz ember élén egy tatár, száz ember felett pedig egy százados van. Ezt azért csinálják ilyen fortélyossággal, nehogy befurakodó kémek valami módon meglapuljanak közöttük, és ha történetesen számuk lecsökken a csatában, tüstént ki tudják egészíteni, és hogy a sokfelől összegyűlt nép, amely különböző nyelvűek és nemzetiségűek közül verődik össze, ne tudjon valamilyen hűtlenséget elkövetni. Minden elfoglalt ország királyait, fejedelmeit és főurait, akikről feltehető, hogy valamikor ellenállást szerveznek, haladék nélkül megölik.”

A szuzdali fejedelem elmondta, hogy a tatárok fő célpontja immár Magyarország, majd Róma és egész Európa. Ennek bizonyítására át adta a barátnak Batu levelét, amit Béla királynak küldött, és amiből az ok is kiderül, miért fordul a mongol harag a nagy és hatalmas királyság ellen. „Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítalak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsad magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni a kezeim közül?”(3)

Ugye milyen jól tájékozott volt Batu a magyar viszonyokról? Nem hiába járták korábban az országot azok a mosolygós sárga kereskedők az olcsó portékákkal. Julianus 1237-38 telén érkezett haza kezében a levéllel, és a hírei is pontosnak bizonyultak, mert a tatárok a folyók befagyása után megindították a támadásukat az oroszok ellen. Ezután dél felé fordultak, és a kunokra támadtak, akik mintegy negyvenezren Kötöny király vezetésével elmenekültek, és Béla királynál kértek menedéket annak fejében, hogy felveszik a keresztény hitet és a magyarok oldalán harcolnak majd egy esetleges mongol támadáskor. 1238-at írtunk ekkor. Tehát az országnak volt bőven ideje, hogy felkészüljön a támadásra, bár a főurak közül sokan nem vették komolyan a veszélyt. Értetlenül álltak Béla döntése előtt, hogy beengedi az addigi ellenséget, akik valamilyen nem létező „Tartarosz ördögeitől rettegnek”.

Eddig tart a tatárjárás előzménye, és a domonkos rendi szerzetesek hosszú utazásai. Julianus derék barátról a két utazásán kívül szinte semmit se tudunk. De gondoljunk csak bele milyen embert próbáló feladat volt akkoriban az utazás! Amit bejárt, az a mai viszonyok között is óriási dolog. Sajnos se az életkorát, se a halálát és annak körülményeit nem ismerjük. Annyi bizonyos, hogy beszélt magyarul, és utazásai és hírei a tatárokról létfontosságúak voltak Magyarországnak. A hírek birtokában IV. Béla király volt az egyik legjobban informált uralkodó a mongol katonai potenciálról, és a terveikről. Ennek tükrében folytatom a tatárjárást az 1241-es év eseményeivel, taglalva háttérben húzódó német érdekeket, Kötöny király halálát, és hogy az ország hogyan használta ki a két évet, amit még a mongol haditanács adott a számára.

Forrás:

1. Halics-Ladomériai orosz évkönyv.

2. Richardus testvér jelentése IX. Gergely pápához.

3. Batu kán levele IV. Bélához.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 5. A tatárjárás 1236-1242. 1-4.

Következik:

„ Ha volna odatúl halált megvető sereg, amely ránk merne támadni, az egyetlen lehetősége, amint láthatod, csak a híd volna, amin át megrohanhatna. És ezt a hidat én őrzöm, és Kálmán herceg, és Jakab mester, s mind a te leghűbb és legjobb páncélosaid. De nézd ezeket a mocsarakat, a megáradt mély vizet, Uram Király. A Sajón nem lehet átkelni!”