Kevés szó esik róla, de a mai napig élnek keresztények Dél-Libanonban, de a helyzetük egyre nehezebb az izraeli terrorbombázások miatt. Türoszban jelenleg egyedül a keresztény negyedek mentesültek az evakuálási parancs alól, ezért sok muszlimot is befogadtak, akiknek el kellett hagyni az otthonát. Az Olasz Püspöki Konferencia hírportálja, az Avvenire riportere járt a helyszínen.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
A kötelező kérdések után a katona arca enged a szigorúságból. „Menjenek. De vigyázzanak!” – köszön el, miközben jelt ad az áthaladásra. A Szidónból kivezető úton lévő ellenőrzőpont a küszöb. Ha átlépjük, délre érünk: Libanonnak a hegyek és a Földközi-tenger közé szorult sávjába, amely tele van kisvárosokkal és falvakkal, síita többségű lakossággal. A Tel-Aviv és a Hezbollah közötti legújabb háború frontvonala ez. A tengerparti autópálya üres: magányosan haladunk a milicistáknak az úttest szélén lobogó sárga zászlói között, amelyeket az Amal – a második legnagyobb síita párt – zöld zászlói és az elesett harcosok fotói tarkítanak. A felüljárókról Haszan Naszralláh képe lóg le. Az 1990-es évek elején épült aszfaltsávnak Bejrútot kellett volna összekötnie Nakurával: Libanon szívét az izraeli határral, abban a meggyőződésben, hogy a béke lehetséges. A gazdasági és politikai válságok közepette a terv félbemaradt. Pontosan úgy, ahogy elmaradt a szomszédos országgal vívott konfliktus lezárása is.
Megállt az élet, folyamatosak a légitámadások
A Litáni folyót és az UNIFIL kéksisakos békefenntartóinak állásait elhagyva letérünk a kobaltkék partvidékre néző régi útra. Türosz csak néhány kanyarral van előrébb, mégis általában legalább fél óra kell ahhoz, hogy az ember odaérjen a hosszú sorokban álló autók között. Most azonban ez a forgalom csak halvány emlék, akárcsak az árusok lármája és a turisták jövés-menése. A halászhajók a mólón vesztegelnek. Az üzletek és éttermek redőnyei határozatlan időre lehúzva. Senki sem jár az utcákon, a járdákon, a tengerparti sétányon. A „Dél sziklája” – ahogy nevezik – kérlelhetetlen mozdulatlanságba dermedt. A csendet a katonai repülőgépek állandó zaja töri meg. Három nappal ezelőtt az izraeli hadsereg kategorikusan kijelentette: a város és a körülötte lévő mintegy hatvan falu célpont lett a Hezbollah elleni hajtóvadászat miatt. A légitámadások folyamatosak. A célkeresztben mindenekelőtt az összekötő utak állnak: előző reggel egy újabb hidat romboltak le Kazmijánál.
A síita vallási vezető addig nem mozdul, amíg egyetlen civil is marad a területen
Az evakuálási parancs már a Litáni folyó vonalán túlra terjed, Dél-Libanon másik nagy folyójáig, a Zahrániig. „A hét elején a valamivel több mint 100 ezer lakos egyharmada még itt volt. Hozzájuk adódtak a határ menti közösségekből érkező menekültek. Aztán a fenyegetés menekülésre kényszerítette őket. Szinte mindenki elment. Csak azok maradtak, akik nem tudnak mozdulni, mert túl idősek, betegek vagy szegények. Ezért, amíg csak egyetlen civil is marad, én nem mozdulok” – jelenti ki Rabih Kobejszi, Türosz „sejkje”, ahogyan nevezik a tisztelet jeléül az iszlám vallási képviselőket. Gondoskodnia kell az élőkről – akikből egyre kevesebb van – és a holtakról, akikből egyre több. Nemcsak a bombázások áldozatait kell eltemetni. A nagy libanoni exodus idején a halottak is részei annak a szüntelen és céltalan zarándoklásnak, amelyet a lakosság közel egyötöde folytat.
A halottakat ideiglenes helyre temetik
Latifát például Bejrútban érte a szívroham, ahová a Türosztól délre fekvő Sihinből menekült. A 85 éves asszony valószínűleg nem bírta a stresszt. A fővárosi temetőkben azonban a temetési költség igen magas a nem helyi lakosok számára. A holttestek hazaszállítása a bombázások közepette szóba sem jöhet. Így a legtöbbjük egy ideiglenesen kialakított temetőben köt ki. Legalábbis egy időre. Arabul úgy mondják: wadiaa – ideiglenes sír, amíg a holttesteket vissza nem vihetik származási helyükre. A türoszi laktanyával szemközti földterületen a markoló előkészítette a sírgödröt, mire a polgári védelem mentőautója lepakolta a lepelbe csavart testet. Rabih sejk felolvasott néhány verset a Fatihából, a Korán első fejezetéből. A végén a holttestet koporsóba zárták és betakarták a sötét színű földdel. „Legalább a sejk ott volt, hogy elkísérje. Ez vigaszt nyújt majd a rokonoknak, akiknek nem engedtük meg, hogy eljöjjenek. Túl veszélyessé vált” – magyarázza Dahie, a polgári védelem egyik munkatársa, aki a szállítást végezte. Számára is veszélyes a munka: kevesebb mint három hét alatt harminc kollégáját ölték meg.
A síiták és a keresztények együttműködése Dél-Libanonban
A temetésnek éppen csak vége, amikor a szomszédos Hus negyedben egy társasház összeomlik, fülsiketítő zajjal. „Megint ott csaptak le. Ott lakom. Laktam” – javítja ki magát a vallási vezető. Feleségével és három gyermekével a város szélén lévő dombon található Szent Maron-kolostorban talált menedéket. „Már az előző háború alatt is befogadtak, amikor elveszítettem az otthonomat. Hosszas munkálatok után sikerült visszatérnem, de most újra el kellett hagynom a házamat” – meséli.
A síita többség és a keresztények közötti együttműködés az ősi föníciai kikötőváros egyik jellegzetessége. A történelmi városközpontban található két keresztény negyed (hara) kerülte csak el az evakuálási parancsot. „A 254 keresztény család nagy része itt maradt. És befogadtak több menekültet is, akik a város más részeiről vagy a falvakból érkeztek, vallási hovatartozástól függetlenül” – hangsúlyozza Georges Iskandar, Türosz görögkatolikus érseke. „Ahogy II. János Pál mondta, Libanon egy üzenet. Az evangéliumról való tanúságtétel üzenete, ami azt jelenti, hogy szeretjük a többieket, megkülönböztetés nélkül. Jelenlétünk értelme az óriási kihívások közepette is az, hogy „égő gyertya legyünk a minket körülvevő sötétségben” – mondja, idézve XIV. Leó pápát, aki tavaly év végén járt a cédrusok országában.
Közvetlenül az evakuálási parancs után a Szent Tamás-székesegyház fehér kőépülete nyújtott menedéket a muszlim menekülteknek, az El-Busz táborból érkező palesztinoknak, akik ott töltötték az éjszakát, hogy hajnalban útra kelhessenek. „Mi vagyunk a bizonyíték arra, hogy az együttélés lehetséges – zárja szavait Iskandar érsek. – A világ állítsa meg ezt az erőszakot, hogy továbbra is folytathassuk ezt az együttélést.”
Szerző: Lucia Capuzzi
Az utcákon csaptak össze a keresztények és a deviánsok Bejrútban
Libanon jobban teljesít? Tömegesen zavartak meg civilek egy drag show-t
(Magyar Kurír nyomán Szent Korona Rádió)