Idén újra felvirradt a Székely Szabadság Napja, amely mindenről szólt, csak épp szabadságról nem.
Mi, vármegyések kötelességünknek éreztük, hogy idén is kilátogassunk a rendezvényre. Ideális körülmények között a tavaszias időjárásnak és a szombati napnak köszönhetően tízezreket kellett volna a marosvásárhelyi Postarétre vonzania a felvonulásnak, ehelyett két-háromezer ember vonult fel ott, ahol néhány éve még tízszer ennyi tette ugyanezt. Az emberek láthatóan belefásultak a véget nem érő beszédekbe és vonulgatásokba.
Az idei rendezvény is ugyanúgy kezdődött, zajlott és ért véget, ahogyan a tavalyi. Az emelvényen egyedül a Baszkföldről érkező szónok volt az, aki fel tudta pezsdíteni a tömeget, úgy, hogy egyetlen szavát sem értette senki, csak a tolmácsolás után.
Himnuszaink eléneklése után mi is elhelyeztük koszorúnkat a vértanúk emlékművénél, majd elindultunk a főtér fele.
A rendezvény napján Marosvásárhelyt ellepték a rend hű őrei, tetemes létszámban és felszereléssel jelentek meg, vagy rendőrfurgonokban elrejtőzve a tömbházak közé bújva figyelték az eseményeket. Röhejes.
Már a rendezvény előtti napokban ki volt küldve egy felszólítás a szervezők részéről, hogy miket szabad és miket nem szabad skandálni. A „Vesszen Trianon” illetve a „Székelyföld nem Románia” szólamok voltak külön kiemelve és „betiltva”, de mi természetesen az egész menetelés alatt ezekkel a ráztuk fel az álmos várost. A főtérre beérkezve megvártuk, amíg benyújtják a petíciót, immár nem tudjuk követni hányadjára, majd rövid beszélgetés után társaságunk szétszéledt a mielőbbi viszontlátás reményében.
(HVIM Székelyföld – Székelyföld nem Románia – SZKR)