A Betyársereg jó barátja Moncsi, újra összeszedte gondolatait, és tapasztalatait összegezve leírta a lényeget. Azt, hogy a bevándorlás nem a menekültekről szól. Ez megszállás. Az egyszerű honpolgárok valós félelmeit és a tényeket olvashatjuk az alábbiakban.
Liberális ismerőseim rendre kérdezik: én miért utálom a menekülteket. A válasz egyszerű: nem utálom őket, és nem tartom menekülteknek. Következetesen a migráns szót használom, mert bár biztosan akad köztük jó pár valóban menekülő, nagy részük nem más, mint bevándorló, beszivárgó, új honfoglaló – nevezze mindenki úgy, ahogy szeretné őket.
Szóval nem utálom a migránsokat. Vannak emberi sorsok, amelyek megérintenek egy pillanatra. Vannak szemek, pillantások, amelyek megragadnak. Ám aztán jön egy következő arc, egy gyűlölettel teli tekintet, egy odavetett „no photo”, és a korábbi nőies elgyengülés tovaszáll.
Nem utálom a migránsokat. Egyszerűen megpróbálok nem csak a szépre és a jóra figyelni. Nem csak a bájos gyermeki arcokat észrevenni, nem csak az elgyötört női tekinteteket keresni. Próbálok nem csak a megható történetekre fülelni. Látom a gyűlöletet, a haragot, és bizony nőként észreveszem a ruha alatt dagadó, harcos izmokat is. Észreveszem a katonás tartást és viselkedést. Azt pedig eldönteni, hogy ő menekülő katona, vagy éppen beszivárgó terrorista, nem az én dolgom.
Nem utálom a migránsokat. Éppen csak nem kedvelem a hívatlan és pofátlan vendéget. Nem szeretem, ha szemetelnek az én szép országomban, nem akarom, hogy a mi pályaudvarainkon, falvainkban, földjeinken aludjanak. Utálom, ha a bokrokon, fákon szaros gatya lóg, és hiába édes a Hello Kitty-s takaró, nem a kukoricásban van a helye. Nem akarom, hogy a kopott, öreg, de azért a gyermekkoromat idéző vonatokat mocskolják össze, és azt sem, hogy a mi buszsofőreinket fertőzzék mindenféle kórsággal.
Nem akarok már maszkos és gumikesztyűs embereket látni, ahogy terelik őket, ételt osztanak nekik, szedik utánuk a szemetet. Azt a szemetet, amit kondenzcsíkként húzva hagynak maguk mögött az útjuk során. Végig, egész Európán. Nyolc országon áthaladva sem képesek megtanulni, mi a szemeteskuka, és mire való. Nem kell a napi harminc köbméternyi mocsok, amit csak Hegyeshalom takarít el utánuk.
Nem utálom a migránsokat. Félek tőlük. Nem egy-egy embertől tartok, nem a gyerekek és az asszonyok azok, akiktől rettegek, és nem is az a pár jópofa srác, aki integet, ha útja során fehér embert lát. Ettől a beazonosíthatatlan, bizonytalan céllal érkező embertömegtől félek. Nem az eltérő kultúrájuktól tartok, mert mindig érdekelt a más, az ismeretlen. Szívesen megnézem, megismerem – nála, az ő országában. De félek attól, hogy lassan ez a más lesz az elfogadható és az elfogadandó Európában, és az én, szemükben hitetlen gyerekeimnek kell majd a szemetet szedni a mocsok-hegyen csücsülő és vígan falatozó migránshorda után. Nem félek, de tartok attól, amit a sok barátságos szem, a sok könnyeztető emberi sors művelni tud, ha hordába verődik, és éppen útját állják. Mert akkor a bájos gyermek pajzs lesz a kezükben, az elesett asszony feláldozható eszköz a harchoz, megejtő sztorijuk pedig már csak egy régi, elfeledett mese.
Nem utálom a migránsokat. Egyszerűen csak nem bízok bennük. És nem kérem őket az én hazámba. Én már csak annyit szeretnék tudni: miért jönnek ide? Miért jönnek erre? A választ, az igazat pedig tőlük kérem. Őszintén…
(madbabenews.blogspot.hu)