Leonid Savin a multipolarizmus struktúráját vette grócső alá. Miért nem valósult még meg a világ valódi többpólusúsága?
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ha megvizsgáljuk a modern nemzetközi rendszer helyzetét, akkor kétségtelenül arra a következtetésre juthatunk, hogy ez egy átmeneti szakaszban van, amelyben a gazdaságot, a politikát, a geopolitikát, a jogi normákat és még a vallásokat is érintő átalakulási folyamatok zajlanak. Ugyanakkor az 1990-es években, amikor a bipoláris rendszer összeomlott, szintén átmeneti időszakról volt szó.
Melyek a jelenlegi átmenet és az előző közötti alapvető különbségek, és milyen folyamatok figyelhetőek meg? A nyugati országok most a „szabályokon alapuló rend” megőrzésének szükségességéről beszélnek, amelynek gyökerei a második világháború végére és a Bretton Woods-i nemzetközi gazdasági modell megjelenésére vezethetők vissza.
Ez a álláspont egyértelműen mutatja, hogy a korábbi átmeneti időszak nem a nyugat-centrikus rendet érintette, hanem azoknak az országoknak a rendszereinek megváltoztatását célozta, amelyek ellenezték vagy kritizálták a kapitalista gazdasági modellt és a liberális politikai rendszert. Akkoriban a Nyugat lelkesen beszélt az autoritárius rendszerekről a demokráciára való átállásról, és felajánlotta, vagy inkább rákényszerítette saját elképzelését az államszerkezetről és a nemzetközi kapcsolatokról. Ugyanakkor a Nyugat, különösen az Egyesült Államok, aktívan támogatta a Közel-Keleten és más régiókban az autokráciákat, ha azok követték a washingtoni konszenzus politikáját. Ez a kettős mérce a mai napig fennmaradt, amit jól bizonyít a Nyugat támogatása Izraelnek a palesztinok elleni nyílt népirtás politikájához, és ezzel párhuzamosan Oroszország bírálata, amely 2014 óta az ukrán civilek jogainak védelmét szorgalmazza, beleértve az anyanyelvük, az orosz nyelv használatának jogát is.
Most a kollektív Nyugat a revizionizmus veszélyét hirdeti azoknak az országoknak a részéről, amelyek nem osztják a kollektív Nyugat nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó nézeteit, vagy pontosabban, kritizálják a neokolonializmus és a kulturális hegemónia gyakorlatát, amelyet az Egyesült Államok és szatellitállamai külpolitikai eszközként alkalmaznak.
Még az Egyesült Államokban is a tisztviselők elkezdtek beszélni a multipolaritás felé való átmenetről, és új külpolitikájukat ennek a paradigmának megfelelően alakítják ki.
A multipolaritás témája nem az utóbbi évek jelensége, bár Oroszország különleges katonai művelete kétségtelenül katalizátorként hatott erre a folyamatra. A multipolaritásról különböző elméletek léteznek, amelyek közül néhány konkrét kritériumokat hangsúlyoz, míg mások absztrakt kijelentésekre korlátozódnak. Ezeket röviden át kell tekinteni a viták részletes megértése érdekében, ami fényt derít a nemzetközi rendszer jelenlegi válságának helyzetére.
A nemzetközi politikai rendszer pólusainak legrövidebb leírását az amerikai politológus Richard Rosecrance adta 1963-ban: „A multipoláris, bipoláris és unipoláris nemzetközi rendszerek a következőképpen különböztethetők meg: a multipolaritás egy többblokkos vagy több szereplős rendszer; a bipolaritás egy kétblokkos vagy két szereplős rendszer; az unipolaritás egyblokkos vagy egy szereplős rendszer. Az unipolaritáshoz emellett szükség van a domináns blokk egy entitás általi vezetésére is” (Rosecrance, 234. o., 12. jegyzet).
Karl Deutsch és David Singer a multipolaritást a főbb szereplők közötti együttműködés ösztönző eszközeként tekintették (Deutsch és Singer, 1964). A két szerző szerint a bipoláris rendszerről a multipoláris rendszerre való áttérésnek a konfliktusok gyakoriságának és intenzitásának csökkenéséhez kell vezetnie, és a multipoláris rendszer sokkal nagyobb stabilitással jellemezhető, mint a bipoláris.
Van egy elmélet a nukleáris multipolaritásról is, amelyben a pólusok nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalmak. Ez az elmélet azonban eltérő értékeléseket kap. Kenneth Waltz feltételezte, hogy az államok racionális szereplők, akik hajlamosak minimalizálni a kockázatokat. A nukleáris hatalmak rendkívül óvatosan fognak viselkedni egymással szemben, mert tudják, hogy a konfliktus ára túl magas lehet. Véleménye szerint a kis nukleáris képességekkel rendelkező államok sikeresen alkalmazhatnak elrettentési stratégiát a sokkal erősebb nukleáris hatalmakkal szemben. Stephen Cimbala azonban megjegyezte, hogy „bizonyára fennáll annak a lehetősége, hogy bármely multilaterális, korlátozott nukleáris fegyverkezési rendszerben egyes közepes vagy közepes hatótávolságú fegyvereknek „stratégiai” fegyvereknek kell minősülniük, tekintettel azok potenciális hatására a valószínűsíthető regionális ellenfeleikre” (Cimbala, 2019). Frank Whelon Wayman az 1980-as évek közepén vezette be a klaszter multipolaritás fogalmát. Megjegyezte, hogy „egy rendszer akkor multipoláris, ha a képességek egyenletesebben oszlanak el, mint a bipoláris rendszerben, és ha az ellenségeskedés továbbra is erős… Egy rendszer akkor klaszter-multipoláris, ha az államok egyenletesebben oszlanak el a térben, sok lehetőséget kínálva a közvetítőknek és sok átfedő lojalitást az ellenségeskedés mérséklésére… A bipoláris és a multipoláris hatalmi rendszer egymást kizáró kategóriák” (Wayman, 63. o.).
John Mearsheimer kétféle multipolaritási modellt javasolt. A The Tragedy of Great Power Politics (A nagyhatalmi politika tragédiája) című könyvében így fogalmazott: „A potenciális hegemónia nélküli multipoláris rendszerek, amelyeket én „kiegyensúlyozott multipolaritásnak” nevezek, valószínűleg továbbra is hatalmi aszimmetriákat fognak mutatni tagjai között, bár ezek az aszimmetriák nem lesznek olyan markánsak, mint azok a különbségek, amelyeket egy hegemóniára törekvő hatalom jelenléte okoz. Ezért a kiegyensúlyozott multipolaritás valószínűleg kevesebb félelmet kelt, mint a kiegyensúlyozatlan multipolaritás, de több félelmet kelt, mint a bipolaritás” (45. o.). A potenciális hegemónia nélküli multipoláris rendszer tehát „kiegyensúlyozott multipolaritás”, amelynek célja a tagjai közötti hatalmi aszimmetriák megőrzése. A kiegyensúlyozott multipolaritás ezért is kevesebb félelmet kelt, mint a kiegyensúlyozatlan multipolaritás, de több félelmet kelt, mint a bipolaritás (Mearsheimer, 45. o.).
Valójában az összes bemutatott elméleti szakember a nemzetközi kapcsolatok realizmusának vagy neorealizmusának iskolájához tartozik. (Lásd könyvemet, Ordo Pluriversalis: A Pax Americana vége és a multipolaritás felemelkedése).
A jelenlegi nemzetközi helyzet és a bekövetkező változások fényében azt a következtetést lehet levonni, hogy az Egyesült Államok egyértelmű globális hegemóniájának hiányában a helyzet jelentősen javulhat, mivel több hatalmi központ jönne létre. Ha Washington hegemóniájának megszűnése automatikusan függetlenebbé és szuverénebbé teszi az Európai Uniót, akkor Oroszországgal és Kínával együtt négy pólusról beszélhetünk. Indiával együtt öt lesz. Nehéz megmondani, hogyan fog zajlani az integráció Afrikában és Latin-Amerikában, amelyek a jövőben potenciálisan hatalmi pólusokká válhatnak.
De ez mennyire reális? Melyek a multipolaritás felé való átmenet látható kritériumai? Például, ha az összes afrikai ország intenzívebben dolgozik a regionális integráción, ez azt jelenti, hogy létrejön egy pólus? Van az Afrikai Unió, de mi a szerepe a világpolitikában? Egyenértékű-e más szupranacionális társulásokkal? Az ASEAN-t külön pólusnak lehet-e tekinteni, az országok demográfiai adottságai és az egyesület tagállamainak a globális gazdaságban való részvétele alapján?
Általánosságban elmondható, hogy egy vagy több geopolitikai világpólus létrehozása mögött egy nagyhatalom áll, amely felelősséget vállal egy bizonyos struktúra kialakításáért, vagyis egy olyan egyedülálló hatalmi rendszerért, amely politikai, ideológiai (világnézeti), gazdasági és katonai (biztonsági) elemeket foglal magában, és amelyeket különböző megállapodások és együttműködési formák kötnek össze. A bipoláris világrendben ezek nyilvánvalóak voltak. Ott volt a Szovjetunió, mint nagyhatalom, és a szocialista tábor, a Gazdasági Kölcsönös Segítségnyújtási Tanáccsal a gazdaságban, a Varsói Szerződéssel a védelem és a biztonság terén, valamint a marxizmus és az osztályharc közös ideológiájával. A másik oldalon az Egyesült Államok és a kapitalista államok álltak. Az amerikai dollár volt a világ tartalékvalutája, amely Washington formális politikai ellenőrzési övezetén túlra is kiterjedt. A NATO volt a fő katonai blokk, bár az Egyesült Államoknak más megállapodásai is voltak ázsiai, afrikai és latin-amerikai államokkal, amelyek formalizálták az amerikai katonai jelenlétet a világban.
Következésképpen a nemzetközi kapcsolatokban egy valódi pólus nem csupán egy nukleáris vagy nagyhatalom. Például Pakisztán rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de nem nagyhatalom, és számos kritérium és mutató szerint nem lehet pólus. A globális geopolitikában egy valódi pólus egy regionális vagy transzregionális struktúra, ahol egy nagyhatalom a folyamatok fő mozgatórugójaként és gondolkodó műhelyként működhet.
Nem véletlen, hogy az egypólusúság kérdése már a Szovjetunió összeomlása előtt felmerült, mivel a berlini fal 1989-es leomlása és a kelet-európai rendszerváltások egyértelművé tették a Varsói Szerződés felbomlásának folyamatát, amely az eurázsiai biztonság kulcsfontosságú eleme volt. Ezért Charles Krauthammer „Az unipolaritás pillanata” címmel írta meg cikkét, amely egy 1990 szeptemberében Washingtonban tartott előadásán alapult. Krauthammer elismerte a multipolaritás kialakulását, de figyelembe véve az iraki Sivatagi Vihar hadműveletet, rámutatott az Egyesült Államok valódi erejére, és figyelmeztetett a belső zavarokra, hogy az ország a jövőben is megőrizhesse egyedüli világhatalmi pozícióját.
Mellesleg Fidel Castro hasonló kérdést vetett fel, amikor 1989. december 7-én először nyilvánosan kifejezte ezt az elképzelést, megjegyezve, hogy „ha bizonyos nagyon negatív tendenciák folytatódnak, a világ a kétpólusúságtól az Egyesült Államok uralma alatt álló egypólusúság felé fog elmozdulni”. A berlini fal egy hónappal a figyelmeztetése előtt dőlt le. Fidel előre látott egy lehetséges további forgatókönyvet, amely később valóra vált.
A Varsói Szerződés 1991 februárjában felfüggesztette katonai együttműködését, és ugyanazon év július 1-jén hivatalosan is feloszlott. A Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtási Tanács 1991. június 28-án szűnt meg.
A Szovjetunió pedig 1991 decemberében bomlott fel. Meg kell jegyezni, hogy kezdetben nem a második pólus fő szereplője bomlott fel, hanem annak strukturális elemei, nevezetesen a biztonságért felelős szerv és a gazdasággal kapcsolatos szerv.
És semmi hasonló nem jött létre, ami helyettesítené őket. Természetesen Oroszország jelentősen megerősödött ahhoz képest, hogy milyen helyzetben volt közvetlenül a Szovjetunió összeomlása után. Moszkva kezdeményezésére létrehozták a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét és az Eurázsiai Gazdasági Uniót, de ezek hatása meglehetősen jelentéktelen ahhoz képest, ami a szovjet korszakban létezett.
Ugyanakkor a dollár hegemóniája továbbra is változatlan, és a világ banki tranzakcióinak nagy része ebben a pénznemben történik, bár létezik olyan gyakorlat, hogy a számlákat nemzeti pénznemekben rendezik, és a kínai jüan piaci részesedése fokozatosan növekszik.
A NATO-blokk jelentősen növekedett, főként a Varsói Szerződés egykori tagjainak csatlakozása miatt. Ugyanakkor deklarált céljai messze túlmutatnak az Észak-Atlanti-óceánon; katonai beavatkozást hajtott végre Afrikában (Líbiában), és megállapodásokat kötött közel-keleti és ázsiai országokkal.
Ezért, bár sokan beszélnek a multipolaritás kialakulásáról, valójában, ha nem a nagyhatalmak vagy az EU-hoz hasonló szupranacionális szervezetek, hanem a struktúrák szempontjából nézzük a kérdést, akkor továbbra is egyetlen, az Egyesült Államok által létrehozott hatalmas pólus létezik. És az Egyesült Államok és az EU közötti jelenlegi nézeteltérések ellenére ez a modell továbbra is érvényben van. Sőt, ez a pólus strukturális elemeinek bővülése révén még nagyobbá és befolyásosabbá vált.
Kína hatalmas gazdasági és politikai sikerei ellenére sem tud semmit felmutatni, ami ellensúlyozná a Nyugatot. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés nem a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtási Tanács új változata, hanem Kína külpolitikájának egy részének megvalósítása. Természeténél fogva Kína-központú. A Sanghaji Együttműködési Szervezetet is Peking hozta létre saját érdekeinek előmozdítása érdekében, és az állandó konfliktusban álló India és Pakisztán jelenléte arra utal, hogy nincs valódi egység a célokban.
Ezért a strukturális multipolaritás szempontjából csak a bipoláris rendszer bizonyos mértékű újjáéledéséről lehet beszélni, amelyben Oroszország a kulcsszereplő, de ez a pólus más formában működik, és az ukrajnai különleges katonai művelet katalizálta. Moszkva új megállapodásai Minszkkel, Phenjannal és Teheránnal lehetővé tették Oroszország számára, hogy különleges szintű kapcsolatokat építsen ki ezekkel a partnerállamokkal. A nukleáris fegyverek telepítése Fehéroroszországban, az észak-koreai csapatok részvétele az ukrajnai háborúban és a szükséges felszerelések szállítása Iránból egy új, kialakulóban lévő biztonsági modellt mutatnak Eurázsiában. Ugyanakkor a CSTO és az EAEU párhuzamosan működik ezzel a folyamattal.
Következésképpen, ha strukturális multipolaritásról beszélünk, az gyakorlatilag nem létezik. De az egypólusú hegemóniát meg kell szüntetni. Ezért nem szabad bedőlnünk a nyugati politikusok multipolaritás beköszöntéről szóló kijelentéseinek illúziójának, akik közül az egyik az új amerikai alelnök, JD Vance. Igen, az Egyesült Államok jelenleg számos problémával küzd, de pénzügyi ügynökei, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap formájában, továbbra is aktívan dolgoznak a dollár hegemóniájának védelmében. A NATO növeli védelmi kiadásait, és Svédországot és Finnországot nemrégiben felvették az szövetség új tagjaiként.
Ugyanakkor az Észak-Atlanti-óceánon kívül is különböző formájú partnerségek alakulnak ki, például az Azerbajdzsáni Köztársasággal, ami a NATO globális érdekeit jelzi. Ráadásul Szerbia, a NATO bombázásainak áldozata, szintén számos megállapodást kötött ezzel a szervezettel, ami egyértelműen jelzi a NATO geopolitikai ellenőrzésének erősödését Európában.
Mindazonáltal Oroszország tapasztalatai más régiókban is alkalmazhatók, így egy kézzelfoghatóbb multipolaritás jöhet létre. Remélhetőleg Moszkva afrikai és latin-amerikai együttműködése megfelelő lendületet ad ennek a folyamatnak. Egyébként nem véletlen, hogy Hugo Chávez védelmi szövetséget javasolt a latin-amerikai országok számára, majd később Brazília is felvetette ezt az ötletet egy latin-amerikai védelmi tanács formájában. Ez a projekt azonban soha nem valósult meg, mivel az Egyesült Államok tisztában volt azzal, hogy érdekei veszélybe kerülnének, ha független geopolitikai pólus jönne létre a Dél-Atlanti-óceánon. Reméljük, hogy a régió számos országa közötti viták és ellentmondások rendezése után ez az ötlet mégis megvalósul egy olyan formában, amely szükséges egy teljes értékű pólusszerkezet létrehozásához, ami méltó hozzájárulás lesz a kialakulóban lévő valódi multipolaritáshoz.
(The Postil Magazine nyomán Szent Korona Rádió)