A hindu doktrína szerint a világciklusok négy korszakra oszlanak, és jelenleg a Kali-Yugában, a Sötétség Korában élünk, ahol az igazságok egyre elérhetetlenebbek. A modern történelem szemlélet ezt természetesen elutasítja. René Guénon, A modern világ válsága című írásából választ kapunk rá, hogy az ún. sötét kor miért is foglalja magában a mai, modern kort.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Azt tanítja a hindu doktrína, hogy egy emberi világciklus, az úgynevezett Manvantara négy fő korszakra oszlik, megannyi állapotot jelölve ki így, amelyek során a primordiális spiritualitás fokozatosan, egyre jobban és jobban elhomályosodottá válik; pontosan megegyeznek ezek azokkal a világkorszakokkal, amelyeket Nyugat ókori tradíciói Arany-, Ezüst-, Bronz- és Vaskornak neveztek. A mi világunk, most már több mint hatezer éve, a negyedik világkorban, az úgynevezett Kali-Yugában, a Sötétség Korszakában jár, abban a korban, amelynek kezdete jóval túl van a “klasszikus” történelem számára valamilyen értelemben is ismert legkorábbi korszakok határán. Ettől az időponttól kezdve az egykor minden ember számára könnyedén elérhető igazságok egyre rejtettebbekké, megközelíthetetlenebbekké válnak; fokozatosan egyre kevesebben ismerik azokat, s bár az előbbi korszakokban még élő “emberfeletti” bölcsesség kincse sohasem veszhet el, mégis egyre áthatolhatatlanabb fátyolba burkolózik, elrejtőzve, s rendkívül nehezen felfedezhetővé válva az ember számára. Pontosan ez az oka annak, hogy különböző szimbolikus megfogalmazásokban mindenütt ugyanannak a – legalábbis minden látszat szerint – elveszett “valaminek” a témájával találkozunk; eme elveszettség azonban csak a külső világra vonatkozik, ezért akik valódi tudásra törekednek, újra meg kell találniuk azt, ami elveszett. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ami ily módon elveszett az a ciklus végénél – amely a dolgok összességét egymáshoz kötő folytonosság révén egyben egy új ciklus kezdete is lesz – újra meg fog jelenni.
Nyilván felvetődik a kérdés, hogy a ciklusok kibontakozásának miért ilyen módon, egy a magasabbtól az alacsonyabb rendű felé tartó alászálló mozgásban kell érvényesülnie, egy olyan folyamatban, amely láthatólag, a modern fejlődéselmélettel tökéletesen ellentétes. Valójában arról van szó, hogy bármely megnyilvánulás kibontakozása szükségszerűen egy fokozatosan gyorsuló mozgást rejt magában, ily módon távolodva saját princípiumától, amelyből kiindult; elindulva tehát a legmagasabb pontról, szükségképpen alászálló tendenciájú lesz e mozgás, és – a nehéz testekéhez hasonlóan – mozgási sebessége mindaddig növekedni fog, amíg el nem ér egy pontot, ahol aztán megáll. Maga az alászállás – a princípium tisztán spirituális kifejeződéséhez képest – egyre fokozódó materializálódásként írható le; kifejeződésről beszéltünk, s nem magáról a princípiumról, mert ez utóbbi túl van minden szembenálláson, s így helytelen lenne egy olyan kifejezéskörnyezetben említeni, amely valamiféle szembenállás látszatát keltheti. Mi több, az olyan szavak, mint a “spirituális”, vagy a “materiális”, amelyeket a nyugati terminológiából a könnyebb érthetőség végett vettünk kölcsön, számunkra pusztán szimbolikus érvénnyel bírnak; csak azzal a feltétellel alkalmazhatóak a szóban forgó kérdésben, ha kiiktatjuk a modern filozófia által ezekre aggatott speciális értelmezésüket, ugyanis a modern filozófusok “spiritualizmusa” és “materializmusa” szemünkben csak két komplementer forma, amelyek mindegyike magában rejti a másikat, s egyformán elhanyagolhatóak annak a számára, aki túl óhajt jutni ezeken a korlátolt és esetleges szempontokon. Mindazonáltal miután nem tisztán metafizikai az, amiről itt szólni kívánunk, ha a félreértések elkerülése végett minden óvintézkedést megteszünk, és ha az esszenciális princípiumokat egy pillanatra sem tévesztjük szem elől, elfogadhatjuk azoknak a kifejezéseknek a használatát, amelyek bár pontatlanok, mégis amennyiben nem járnak értelemzavaró torzításokkal, bizonyos problémák tisztázását megkönnyíthetik.
Amit a megnyilvánulás kibontakozásáról az imént elmondtunk, globálisan szemlélve helyes, egyszersmind azonban túlegyszerűsített és merev, amennyiben egyenes vonal mentén, kizárólag egyirányban, mindennemű oszcilláció nélkül végbemenő kibontakozást sejtet; az igazság valójában jóval összetettebb. Mint már elmondtuk, tulajdonképpen két ellentétes, egy alászálló és egy felemelkedő, vagy másként kifejezve, egy centrifugális és egy centripetális tendenciát kell nyomon követnünk mindenben; az egyik vagy a másik tendencia eluralkodása eredményezi a megnyilvánulás két komplementer fázisát, a princípiumtól való elindulást és az oda való visszatérést, amelyeket szimbolikusan gyakran a szívveréshez vagy a légzés két szakaszához hasonlítottak. Noha e két fázist többnyire egymásra következőként írják le, a nekik megfelelő két tendenciát valójában mindig egyidejűleg, jóllehet különböző arányban érvényesülőként kell elképzelni; és megtörténhet olykor, mégpedig azokban a pillanatokban, amikor a leszálló tendencia a kibontakozási világfolyamaton már teljesen eluralkodni látszik, hogy az ellentétes tendencia megerősítése, s ezáltal egy legalábbis viszonylagos, a pillanat feltételei által engedélyezett egyensúly helyreállítása végett egy különleges akció avatkozik be; mindez részleges újrarendeződést eredményez, amely érezhetően mérsékli, sőt, mi több, ideiglenesen meg is állíthatja a zuhanást. [1]
Egészen nyilvánvaló, hogy azok a tradicionális adalékok, amelyeket alább csak egészen szerény módon körvonalazhatunk, olyan sokkal nagyobb szabású, jóval megalapozottabb koncepciók előtt nyitják meg az utat, amelyek teljesen különböznek az összes olyan “történelemfilozófiai” eszmefuttatástól, amelyekben a modernek tetszelegnek. De nincs szándékunkban ezúttal a jelenlegi világciklus eredetéig, sőt még a Kali-Yuga kezdetéig sem visszamenni; legalábbis közvetlenül, csak egy jóval határoltabb időszakkal, nevezetesen a Kali-Yuga utolsó fázisaival fogunk foglalkozni. Valójában mindegyik említett nagy korszakba bele lehet menni mélyebben és meg lehet különböztetni bennük számos alidőszakot képező másodlagos fázist; és miután a maga módján minden rész megfelel az egésznek, ezek az időszakok sokkal kisebb skálán az őket felölelő nagy ciklus átlagmenetét reprodukálják; de azoknak a módszereknek a teljeskörű végigkövetése, amelyek révén e törvény a különböző egyedi esetekre alkalmazható lenne, ismételten messze túlmutatna a jelen tanulmány számára kijelölt kereteken. Mindössze egy-két olyan különösen kritikus korszak említésével fogjuk zárni a bevezető megjegyzéseket, amelyeket az emberiség a legutóbbi időkben élt át, vagyis amelyek a közönséges vagy “profán” történetírás számára tulajdonképpen az egyedüli elérhető, általában “történelemnek” nevezett időszakon belüliek; ez pedig közvetlenül tanulmányunk valódi tárgyához vezet majd, ugyanis e kritikus korszakok között a legutolsó nem más, mint amit egyöntetűen modern időkként emlegetnek.
Különös tény, de aminek mintha sohasem szenteltek volna megfelelő figyelmet, hogy a fenti értelemben vett szigorúan “történelmi” időszak csak keresztény időszámítás előtti VI. századig nyúlik vissza; és mintha itt egy olyan határ lenne az időben, amelyet a közönséges kutatás rendelkezésére álló vizsgálati módszerek segítségével legyőzni lehetetlen. Valójában csak ettől az időponttól kezdve létezik precíz és megbízható kronológia, míg ellenben minden előzetesen történtről rendszerint csak homályos megközelítések nyerhetőek, és egy-egy esemény feltételezett időpontja egymáshoz képest gyakran évszázados eltéréseket mutat. Ez még azoknak az országoknak a kapcsán is megfigyelhető, amelyek – mint például Egyiptom – történetéről nemcsak néhány szórványos nyom maradt fenn; de talán még meglepőbb egy olyan kiváltságos és kivételes esetben, mint amilyen például Kína, amely ennél sokkal régebbi korokról őriz csillagászati megfigyelések révén dátumozott évkönyveket, amelyeknek bár e korok kapcsán minden értetlenkedést ki kellene zárniuk, a modernek mégis “legendásokként” kezelik őket, mintha csak itt nem olyan területre léptek volna, ahol aztán végképp semmi okuk sincs magabiztosságra, arra, aminek megszerzését ráadásul lehetetlenné is teszik a maguk számára. Az úgynevezett “klasszikus” antikvitás ily módon egy nagyon is relatív antikvitás, ami valójában sokkal közelebb áll a modern időkhöz, mint a valódi antikvitáshoz, mivel még annak a Kali-Yugának a közepéig sem vezethető vissza, ** amelynek időtartama a hindu doktrína szerint mindössze egytized része a Manvantara egészének; ez pedig elegendő annak jelzésére, mennyire van joguk a moderneknek arra, hogy történelmi tudásuk széles látókörűségével kérkedjenek.
Nyilván azt válaszolva próbálják majd igazolni magukat, hogy mindezek csak “legendás” időszakok voltak, s ezért figyelmen kívül hagyhatók; egy efféle érv azonban pusztán beismerése a tudatlanságnak és az éretlenségnek, ami pedig rögtön magyarázatot ad hagyományellenességükre; a sajátos modern létszemlélet, mint később látni fogjuk, tulajdonképpen az antitradicionális szemléletmóddal esik egybe.
A keresztény időszámítás előtti VI. században bizonyos okokból kifolyólag nagyszabású változások történnek majdnem minden népcsoport körében, változások, amelyek azonban jellegükben területről területre eltérnek. Számos esetben ekkor megy végbe a tradíció readaptációja, a korábbiakhoz képest megváltozott feltételekhez való hozzáigazítás, amelyet szigorúan ortodox értelemben valósítottak meg. Ez történt például Kínában is, ahol az eredetileg egységes egészként megfogalmazott doktrínát ekkor osztják két világosan elkülönülő részre: az elit számára fenntartott tiszta metafizikát és szigorúan elméleti természetű tradicionális tudományokat átfogó taoizmusra, illetve a többiek számára elérhető, gyakorlati és főként társadalmi vonatkozásokat tartalmazó konfucianizmusra. Láthatóan a perzsáknál is megtörtént a mazdaizmus readaptációja, tudniillik ez volt az utolsó Zoroaster kora. [2] Indiában viszont ebben az időszakban látott napvilágot az úgyszólván minden tekintélyt elutasító buddhizmus, a “princípium távollétének” etimológiai értelemben valóságos anarchiát eredményezve mind intellektuális, mind társadalmi szinten. [3] Különös tény, hogy Indiának az ezt megelőző időkből nincsenek műemlékei, amit az orientalisták megpróbálnak a mindenek eredetét a buddhizmusban kereső irányzatuk igazolására felhozni, erőltetett módon eltúlozva ezáltal a buddhizmus jelentőségét. A dolog magyarázata mindazonáltal egészen egyszerű: minden korábbi építmény fából készült, és mint ilyen, természetesen nyomtalanul tűnt el. [4] Az építészeti eljárás ilyen jellegű megváltozásának viszont az illető nép életét irányító általános feltételek mélyreható megváltozásával kell összefüggenie.
Nyugat felé haladva láthatjuk, hogy ugyanez az időszak volt a zsidók babiloni fogságának ideje, és talán az egyik legmegdöbbentőbb említendő tény, hogy ez a rövid hetven éves időszak elég volt számukra, hogy még ábécéjüket is elfeledjék, úgyhogy a Szent Könyveket később az addig használtaktól teljesen eltérő írásjelekkel kellett rekonstruálni. Számos más eseményt is lehetne még idézni ugyanezzel a dátummal kapcsolatban: csak emlékekénk, hogy ekkor volt a római királyok “legendás” korát követő, úgynevezett “történelmi” Róma időbeli kezdete, és bár homályos módon, de az is ismeretes, hogy jelentős népvándorlások játszódtak ekkor a kelta népek körében; most azonban anélkül, hogy e pontokat elhanyagolnánk, térjünk át Görögország vizsgálatára.
Itt szintén a Krisztus előtti VI. század a “klasszikusnak” nevezett civilizáció kezdő ideje; a modernek kizárólag ennek ismerik el “történelmi” jellegét, lévén a korábbi civilizáció elég homályosan ismert ahhoz, hogy azt “legendásként” kezeljék, jóllehet még az újabb keletű archeológiai felfedezések is minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy civilizáció, mégpedig nem is akármilyen, korábban is létezett; minden okunk meg van feltételemi, hogy ez az első hellén civilizáció intellektuálisan jóval magasabb rendű volt, mint az azutáni, s kapcsolatuk a középkori és a modern Európa közötti viszonnyal mutat bizonyos analógiát. Hozzá kell azonban tenni, hogy akkor a törés nem volt olyan végletes, mint ez utóbbi esetben, mivel a görögök, legalábbis részben, végrehajtották a tradicionális rend readaptációját, mindenekelőtt a “misztériumok” területén; célozhatunk itt a pythagoreizmus esetére, amely elsősorban a korábbi orphikus tradíció új formába öltöztetett restaurációja volt, az orphikus tradíció kapcsolata a hyperboreai Apolló delphoi kultuszával viszont az emberiség egyik legősibb tradíciójából való szabályos, töretlenül egyenesági leszármazásról tanúskodik. De más részről nagyon hirtelenül felbukkan valami, amire előzőleg sohasem volt példa, s ami aztán halálos ütést mér az egész nyugati világra; a gondolkozásnak arra a sajátos módjára célzunk, amely “filozófia” néven vált ismertté; és ez a pont fontos annyira, hogy némileg hosszabban elidőzzünk itt.
Az igaz, hogy maga a “filozófia” szó teljesen legitim értelmében is. fel-fogható, és eredetileg kétségtelenül csak így értelmezték, különösen ha igaz, hogy maga Pythagoras használta először: etimológiailag semmi többet nem jelent a “bölcsesség szereteténél”; ily módon értelmileg mindenekelőtt a bölcsesség megszerzéséhez szükséges kezdeti diszpozíciót, illetve e jelentés természetes folyományaként azt a keresést jelöli, amely e diszpozícióból születik, és amelynek tudáshoz kell vezetnie. A filozófia tehát csak bevezető, előkészítő állomás, úgyszólván egy mozdulat a bölcsesség felé, s legfeljebb egy alacsonyabb szintű bölcsességnek megfelelő fokozat. [5] Az eltévelyedés akkor történt, amikor ezt az átmeneti állomást önmagában mintegy végsőnek vették, és elkezdték összetéveszteni a “bölcsesség szeretetét” magával a bölcsességgel, amely összetévesztés a bölcsesség igazi természetének elhomályosodását, nem ismerését jelenti. Ebből keletkezett aztán az, amit “profán filozófiának” nevezhetnénk, az a színlelt álbölcsesség, amely merőben emberi, és ezért teljesen racionális szintű, elfoglalva az igazi, tradicionális, szupraracionális és “emberfeletti” bölcsesség helyét. Mindazonáltal az egész antikvitásban megmaradt még valami az igazi bölcsességből, s erre elsősorban a “misztériumok” továbbélése a bizonyíték, amelyeknek esszenciálisan beavatási jellege vitathatatlan; ugyanakkor az is igaz, hogy maguknak a filozófusok tanításainak általában “exoterikus” és “ezoterikus” oldala is volt, ez utóbbi révén tárva ki a kaput egy magasabb szempont felé, ami nagyon világosan, legfeljebb ha bizonyos aspektusaiban hiányosan válik láthatóvá néhány évszázaddal később az alexandriaiaknál. Az úgynevezett “profán filozófia” végleges kialakulásához arra volt szükség, hogy csak az exoterizmus maradjon életben, és ezzel egyidőben minden ezoterizmus teljes nem értésre leljen, és pontosan ez tette lehetővé, hogy a görögök által létrehívott szellemi impulzus bejuthasson a modern világba. Csak a már a görögöknél kifejezésre jutó tendenciákat kellett elvinni végső következményükig, a racionális gondolkozásnak tulajdonított meg nem érdemelt jelentőséget kellett még jobban eltúlozni, hogy eljusson az ember a “racionalizmusig”, ehhez a tipikusan modern jelenségig, ami nem csak figyelmen kívül hagy, hanem kifejezetten tagad is mindent, ami racionalitáson túli. De engedtessék meg, hogy ne szaladjunk túlságosan előre, ugyanis a könyv második felében vissza kell majd térnünk ezekhez a következményekhez és végig kell követnünk kialakulásukat.
[1]Ez kapcsolatos a hindu tradícióban Vishnu által prezentált “isteni fenntartás” funkciójával, egyszersmind az Avatărák világába való “alászállásainak” doktrínájával, amelyet azonban itt nem részletezhetünk.
[2]Meg kell jegyezni, hogy a Zoroaster [eredeti – nem görögösített – óiráni formában: Zaratusra (a szerkesztő megjegyzése)] elnevezés valójában nem egy bizonyos személyt, hanem egy egyszerre prófétai és törvényhozói méltóságot jelöl; számos Zoroaster élt, egymástól teljesen eltérő korokban; feltehetően közősségi jellegű méltóság volt, akárcsak a Vyása Indiában; vagy ősegyiptomi párhuzammal élve, az egész papi kasztműködését reprezentálta, azt, amit Egyiptomban Hermész vagy Toth.
[3]A buddhizmus esete persze semmi esetre sem olyan egyszerű mint azt e rövid összegzés sugallja; érdemes megjegyezni, hogy bár saját tradíciójuk viszonylatában a hinduk mindig elutasították a buddhizmust, nem így áll a helyzet magával a Buddhával, akinek közülük a legtöbb mélységes tisztelője, egészen odáig elmenően, hogy egyesek benne látják a IX. Avatarát. A buddhizmussal kapcsolatban általánosan körültekintőbbnek kellene lenni, különbséget téve például ennek Mahayana illetve Hinayana formái, azaz a ,Nagy Hordozó” és a “Kis Hordozó” között; mindent összevetve elmondható, hogy az Indián kívü1i buddhizmus különbözik az eredeti indiai formától, amely magán Indián belül Ashoka halála után elkezdett területet veszteni, hogy aztán végül teljesen kirekedjen innen.
[4]Nemcsak India esetében áll így a dolog, hiszen ugyanúgy találkozunk ilyesmivel Nyugaton is; ugyanebből az okból kifolyólag nem maradtak nyomai a gallok városainak, de amelyek létezése vitán felül áll, mint azt a jelenkori bizonyítékok is tanúsítják; a műemlék hiányából a modern történészek persze azt a következtetést vonják 1e, hogy a gallok, mint holmi primitív barbárok, az erdőkben éltek.
[5]A kapcsolat majdnem ugyanaz, mint ami a taoista doktrínában van a “tehetséges ember” és a “transzcendens-° vagy “istenember” között.
Ébernek lenni az emberi élet álmában – Hamvas Béla gondolatai a valódi éberségről (I. rész)
(René Guénon: A modern világ válsága, A Sötét kor, részlet)