Kivételes élettörténet egy sportlövő legendáról, Takács Károlyról. Nyáry Krisztián összefoglalója.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Amikor 1948. augusztus 4-én, a londoni olimpián Takács Károly sportlövő átvette Sigfrid Edström NOB-elnöktől az aranyérmet, egy angol újságíró észrevett valami furcsát. „Bal kézzel fogott kezet. Ez talán valami magyar szokás” – mondta. „Nem, uram – szólt közbe a Nemzeti Sport tudósítója –, a mi világbajnokunknak nincs jobb keze. Bal kézzel lő, és azt használja kézfogásra is.” „Akkor szerencse, hogy nem azt a kezét vesztette el, amelyet a lövéshez használ” – válaszolt az angol. „Nem, uram – jött a felelet – Takács jobbkezes volt, amikor egy robbanás következtében elvesztette a jobb kezét.” „El tudom képzelni, hogy milyen sokat gyakorolt, amíg meg tudott tanulni bal kézzel lőni” – ámuldozott az angol újságíró. „Sérülése után fél évvel Takács már bal kézzel lőtt a világbajnokságon” – hangzott a válasz. A 38 éves sportoló különleges körülmények között nyerte meg a gyorspisztoly versenyt Londonban, és különleges körülmények között jutott el az olimpiáig. Versenyzőként és edzőként egyaránt a világ legeredményesebb sportlövői közé tartozott, kitartásával pedig ma is minden balesetben sérült ember példaképe lehet.
1910-ben született egyszerű körülmények között élő budapesti családban. A háború, a forradalom és az ellenforradalom egymást követő éveiben bőven volt alkalma fegyveres katonákat látni, talán ezért volt már az elemi iskolában is szenvedélye a céllövés. Hamar kiderült, hogy rendkívül biztos kézzel, pontosan lő, de a sportlövészet úri passzió volt, sem alacsony származása, sem a család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy valamelyik előkelő lőegyletben fejleszthesse a képességeit. Más lehetősége nem volt rá, hogy a sportot gyakorolhassa, mint a hivatásos katonai pálya. Kamaszként tiszthelyettesi iskolába íratták, így a Honvéd versenyzőjeként indulhatott a versenyeken. Bár a birkózással, súlyemeléssel, futással és síeléssel is próbálkozott, mindig a lövészetet tekintette legfontosabb céljának. Iskolái befejezése után őrmesteri rangban, fegyvermesterként teljesített szolgálatot, s már húsz éves kora előtt a hadsereg egyik legjobb lövészének számított.
Mivel munkája és a hobbija is a lőtérhez kötötte, minden lehetséges lőfegyvert kipróbált. Magányosan készült a versenyekre, sokszor reggeltől estig gyakorolt. 1932-ben ő is a rádiót hallgatva szurkolt a Los Angeles-i olimpián induló magyar lövészeknek, köztük az aranyesélyes Barát-Lemberkovits Antalnak. A magyar sportoló végig vezetett a pontversenyben, amikor megzavarták, és az utolsó körben tévedésből az ellenfél céltáblájába eresztett egy tízes találatot. Ha a golyó jó helyre kerül, olimpiai bajnoki lett volna, így azonban csak 18. helyen végzett, s elkeseredésében fel is hagyott a sporttal. Takács ezután két célt tűzött ki maga elé: kijutni a soron következő olimpiára, és megtanulni kizárni a külvilágot, hogy semmilyen különleges körülmény ne terelhesse el a figyelmét a lőtábláról. Arra kérte katonatársait, hogy lármázzanak, amíg célra tart – így gyakorolta az összpontosítást.
A következő években több hazai versenyen kiválóan szerepelt a különböző fegyvernemekben, pisztolylövésben pedig az ország egyik legjobbjának számított. Eredményei alapján egyértelmű volt, hogy ott a helye az 1936-os berlini olimpiai keretben. Az utolsó pillanatban közölték vele, hogy mégsem indulhat: az ódivatú magyar katonai szabályzat csak tiszteknek adott lehetőséget az olimpiai részvételre, tiszthelyetteseknek nem. Kivételt az ő kedvéért sem tettek. Óriási csalódás volt ez neki, különösen azért, mert Berlinben a sportlövészet minden aranyérmét svéd és német altisztek nyerték, rosszabb eredményekkel, mint amit ő itthon produkált. Elhatározta, hogy a következő olimpiáig megszerzi a tiszti fokozatot. Egy szegedi gyalogsági elitalakulathoz került kiképző őrmesternek, s közben felvételt nyert a Ludovika Akadémia tiszti tanfolyamára is. Továbbra is jól szerepelt a magyar versenyeken, és úgy tűnt, ezúttal semmi nem hátráltatja olimpiai kvalifikációját. 1938 nyarán újságcikk jelent meg arról, hogy ő képviseli Magyarországot a Budapesten megrendezett nemzetközi lövészversenyen. Néhány nappal ezután majdnem fel kellett adnia mindent.
Egy szegedi hadgyakorlaton vett rész, amikor a végzetes baleset történ. Egy kézigránát szétszerelés közben felrobbant a jobb kezében, amit így csuklótól lefelé amputálni kellett. Ez nemcsak a sportkarrierjének jelentette a végét: rokkantként a hadseregből is le akarták szerelni. Takács eldöntötte, hogy nem adja fel. A lábadozás idejét nem a kórházban, hanem a lőtéren töltötte, még aludni sem járt haza. Néhány hónap alatt megtanult bal kézzel lőni. Elöljárói megdöbbentek, amikor meglátták a telibe talált lőlapokat. Kérvénnyel fordultak a kormányzóhoz, hogy Takács „testi fogyatékosként” is maradhasson a honvédség kötelékében. 1939 tavaszán megjött a válasz: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem: Horthy.”
A kivételes kegyelmet igyekezett megszolgálni: még abban az évben első helyezést ért el az országos gyorstüzelő pisztoly versenyen, majd a luzerni világbajnokságon csapatban is aranyérmet szerzett Magyarországnak. Tiszti kinevezését is kilátásba helyezték, így adminisztratív akadálya sem volt, hogy részt vehessen az 1940-es olimpián. Keményen készült, hamarosan azonban ismét szertefoszlottak az álmok: nyilvánvalóvá vált, hogy a háború miatt a világversenyt nem rendezik meg, pár év múlva pedig a következő olimpia reménye is szertefoszlott. Takács, miközben a háborúban hivatásos tisztként teljesített szolgálatot, újra és újra megvédte országos bajnoki címét. Sportkarrierje az új rendszerben is egyenesen ívelt felfelé, a világháború után a Budapesti Honvéd versenyzőjeként három fegyvernemben is verhetetlennek bizonyult.
Takács Károly magányosan készült a versenyeire, tanítványokat nem vállalt. Volt, aki azzal vádolta, hogy félti az eredményeit és meg akarja tartani magának technikáját. Pedig a legfőbb titka a kitartó szorgalom volt. „Hallatlan szigorú, következetes volt önmagához is. – emlékezett rá egy sporttársa. Az egyik bukaresti versenyen hivatalosak voltunk román versenyzőtársunk születésnapjára. Este autóval jöttek értünk, már dudált a kocsi a szálló előtt, de Károly egyre csak késett. Azután felmentem érte a szobájába. A sürgetésre így válaszolt: »Nagyon gyengén lőttem ma, ezért 2500 célra tartással büntettem magam, így nem mehetek ünnepelni.« S hogy ez a rendkívül unalmas, több mint kétórás 2500 célra tartás mit jelent, milyen erőkifejtést követel, azt csak egy sportlövő tudja.”
1948-ban, 12 évvel azután, hogy kihagyták az olimpiai keretből, végre utazhatott. A londoni játékokon hamar kiderült, hogy a gyorstüzelő pisztolylövés versenynek három esélyese van: az 1936-ban aranyérmet szerzett svéd Ullman, az argentin Valiente, és a magyar Takács. Az első napon 286 körrel holtverseny alakult ki hármuk között, ezért a másnapi döntőt soha nem látott, felfokozott érdeklődés kísérte – más sportágak olimpikonjai is ott tolongtak a nézőtéren. Takács vezetett, ám az utolsó előtti körben majdnem búcsúznia kellett az aranytól. Vele is hasonlóan fatális baleset történt, mint 16 évvel korábban az elődjével: még mielőtt célzott volna, véletlenül elsült a pisztolya. Az argentinok azonnal óvást jelentettek be, szerintük a lövés érvényes volt. A magyar MOB-küldöttség pedig az óvást óvta meg. Mindenki idegesen lobogtatta a szabálykönyvet, a hangos vita fél óráig tartott. Csak egyetlen ember maradt nyugodt: Takács Károly, aki ezalatt némán gyakorolta a célra tartást.
Mivel már sötétedett, a zsűri úgy döntött, hogy lőjön, és majd később elbírálják az argentin óvást. A jelenlévők biztosak voltak benne, hogy ekkora feszültség után, ráadásul óriási hangzavarban lehetetlen lesz jól lőni. Egyesek már gratuláltak is az argentin versenyzőnek. Takács azonban pont a hasonló helyzetekre készült éveken át, egyáltalán nem zavarták a külső körülmények. Fogta a fegyverét, célzott, és ötször talált a tízesbe. Eredménye nemcsak az olimpiai győzelemhez volt elég: tíz körrel jobb volt az addigi világrekordnál is. Újabb hosszú percek teltek el, mire a NOB végre meghozta döntést: a magyar sportlövő pontjai érvényesek, az óvást elutasították. Az eredményhirdetést követően a riporterek lerohanták Takácsot, mindenki tőle kért nyilatkozatot. Ekkor is csendben maradt. A zakója belső zsebéből kivett egy papírt, amire előző este megfogalmazta győzelmi nyilatkozatát és átadta az újságíróknak. „Biztos voltam benne, hogy megnyerem – mondta. A verseny előtt volt időm bőven, ezt a nyilatkozat megírására használtam fel. Nem szeretek kapkodva beszélni.”
Később sem a bőbeszédűségéről vált híressé. Újabb négy évig edzett a maga építette lőpályán Tatán, hajnaltól késő estig gyakorolt. Egy valamiben azonban megváltozott: elkezdett fiatal tanítványokat gyűjteni maga köré. Innentől fontosnak érezte, hogy átadja tudását a következő generációnak. Legtöbbet a középiskolás Kun Szilárd felkészítésével foglalkozott, céljának tekintette, hogy tanítványa vele együtt ott lehessen Helsinkiben az 1952-es olimpián. Az addigi magányos edzésmódszert ezért új elemekkel egészítette ki. Tanítványai kedvéért kitalálta a „Takács-focit”: két téglából kaput készített a lőtéren, amelybe egy földre helyezett konzervdobozt kellett lövésekkel bekergetni. Emellett a bemelegítések során a világon ő alkalmazott elsőként speciális szemgyakorlatokat a pontosabb célzás érdekében. A legfontosabb feladatának azonban azt tekintette, hogy tanítványait is képessé tegye a külső körülményt kikapcsolására, hogy minden idegszálukkal a lövésre tudjanak összpontosítani. „Akinek nincsenek jó idegei, az ne menjen céllövőnek” – vallotta.
A felkészítés megtette a hatását, Takács mellett a 17 éves Kun Szilárd is bekerült az olimpiai keretbe. A sajtó és a magyar közönség is Takácstól várta az eredményeket, de őt a sajátjánál is jobban érdekelte tanítványa sikere. Egyikük sem indult jól. Helsinkiben fedett lőtéren folyt a verseny, ezért a megszokottnál sötétebbek voltak a lőállások, a célalakok is 25 centiméterrel lejjebb kerültek, mint a szokásos edzőpályán. Ráadásul ez a mezőny sokkal felkészültebb volt, mint a négy évvel korábbi. Takács első nap hiába ért el jobb eredményt, mint Londonban, pontszáma csak az ötödik helyre volt elég. Tanítványa még rosszabbul szerepelt, a kieséshez közeli, tizedik helyről várta a másnapi döntőt. Kun kétségbe esett, az is megfordult a fejében, hogy feladja. „Holnap már olimpiai tapasztalattal a hátad mögött fogsz lőni” – vigasztalta 42 éves sporttársa. A papírforma a döntő előtt teljesen felborult, a nem sokkal korábban Oslóban lebonyolított világbajnokság győztese például izgalmában nullát lőtt. Takácsot megrohamozta a sajtó: „Mi lesz, ha nem hozza a tőle elvárt aranyérmet?” Óvatosan nyilatkozott: „Nagyon erős a mezőny. Az eredményemmel elégedett vagyok, de holnap mindenképpen erősíteni akarok.” Mester és tanítványa beszélgetéssel töltötte az estét.
Másnap minden versenyző ideges volt a szokatlan pálya miatt, a mindent eldöntő verseny előtt csak Takács és Kun Szilárd sétálgatott nyugodtan. „Most már nem izgulok úgy mint tegnap. Elvégre itt is lehet jól lőni nemcsak otthon” – nyilatkozott a fiatal sportoló, majd bebizonyította, hogy komolyan gondolja: aznap jobb pontot ért el, mint a mestere. „Nagyon jól lőttél, ha tegnap is így lőttél volna, már biztosra venném, hogy te vagy az olimpiai bajnok” – mondta Takács, majd ő is rajthoz állt. A rosszul megvilágított pályán tíz körrel múlta felül előző napi teljesítményét, és ezzel nemcsak a lemaradását hozta be, hanem a győzelmét is bebiztosította. A második helyért Kun Szilárd versenyzett a román Lichiardopollal. Holtverseny alakult ki, ezért 15 lövéses sorozattal kellett megállapítani az elsőséget. A 15 lövés után az állás továbbra is döntetlen volt, újabb sorozat következett. Az idegjátékot mesterétől elsajátított hidegvérrel végül Kun nyerte, egyetlen találattal. Takács az éljenző közönség és az újságírók előtt megölelte tanítványát, majd a zsebébe nyúlt, és ismét elővette előre megírt nyilatkozatát. Ebben nemcsak a saját maga első helyét köszönte meg, hanem Kun második helyezését is.
Takács Károly még Helsinkiben bejelentette, hogy a következő olimpián már tanítványa hozza az aranyérmet – feltéve, ha sikerül legyőznie őt. A hazai közvélemény is újabb olimpiai győzelmet várt tőlük. Egyiküknek sem sikerült. Melbourne-ben Takács csak a nyolcadik helyet tudta megszerezni, Kun előtte végzett, a hatodik helyen. Kései pályakezdése miatt a többi sportlövőhöz képest kevesebb idő jutott neki a világversenyeken. Még szerzett egy-egy bronzérmet egy Európa- és egy világbajnokságon, legendás kötélidegzete is megmaradt, de reflexei már nem voltak olyan jók, mint fiatal korában. Lassacskán visszavonult az aktív sportolástól. Pályafutása során így is összesen 26 alkalommal volt válogatott, 35 egyéni és csapatbajnokságot nyert. Olimpiai csúcsot és világcsúcsot állított fel gyorstüzelő pisztollyal, országos csúcsot három másik fegyvernemben.
A lőpályát élete végéig nem hagyta el, 1962-től a Honvéd mesteredzőjeként dolgozott tovább. Tehetséges tanítványok százai kerültek ki a kezei közül. Ha közülük valamelyik elcsüggedt, megmutatta neki a 30-as években gyártott WaltherOlimpia típusú gyorstüzelő pisztolyát, amelynek csövét rovátkák borították, s minden rovátka egy-egy hosszú gyakorlással megharcolt győzelmet jelentett. A fiatalok közül Hammerl László a 64-es tokiói olimpián aranyérmet szerzett, Orbán László pedig a 80-as moszkvai olimpián bizonyított. Az ő sikerét már nem érte meg mestere. Takács Károly, aki soha életében nem dohányzott, s még a szobából is kiment, ha valaki rágyújtott, 65 éves korában tüdőrákot kapott. 1976-ban halt meg Budapesten.
A 2012-es londoni olimpián a sporttörténet néhány kiemelkedő hőséről ideiglenes metrómegállót neveztek el. A félkezű magyar sportlövő is köztük szerepelt. „Úgy gondolom, nem vagyok különösen tehetséges – mondta sikerei csúcsán. – A szorgalomnak köszönhetem a sikert.”
(Szent Korona Rádió)
A párizsi olimpia 100 év távlatából, avagy mekkora sebességgel száll alá a világ