Meskó Zoltán egy 1942. július 8-ai parlamenti interpellációjában arra a tendenciára hívta fel a figyelmet, hogy a zsidóság közül többen is történelmi magyar neveket választottak. Ezen nevek felvétele és a keresztény hitre történő áttérés azonban – ahogy az idézett egykori kordokumentumokból is kiderül – nem „nemzethűségi elvből”, hanem számításból történt.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Meskó Zoltán 1932-ben jelentette be a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkás Párt megalakítását. Ők használták elsőként a nyilaskeresztet. A párt határozottan fogalmazta meg a „Nem rombolunk, hanem építünk” elvet. Erre utalt az is, hogy elutasították a vallásellenes agitációt. Programjaik hasonló volta miatt a Gömbös-kormány mintegy konstruktív ellenzéke volt és lojálisak voltak vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóhoz. A párt vezérkarát a középréteg és a szabadfoglalkozású értelmiség alkotta, a bázisát pedig szegényparasztság és a falusi kispolgárság képezte. A legnagyobb befolyásra Zala vármegyében tettek szert. 1934-ben a zalaegerszegi járás 27 községében jutottak be a párt tagjai a képviselő-testületbe és az elöljáróságokba. Az 1935-ös országgyűlési választáson több mint 70 ezren szavaztak Meskó pártjára. Szervezeteik főként Zalaegerszeg környékén voltak erősek, ahol a szervező munkát a római katolikus nemesi származású eiteritzi Eitner Sándor végezte. A párt szinte valamennyi társadalmi réteg támogatottságát élvezte. A nemzetiszocialista koreszme ugyanis a marxista osztályharccal ellentétben a „népközösség” elvét vallotta, amelynek magyar gyakorlata minden magyart magába foglalt társadalmi rétegtől függetlenül. Ezt a gondolatot maga vitéz jákfai Gömbös Gyula is megfogalmazta miniszterelnökként: „Nem a társadalmi osztályok széttagoltságában, hanem a testvéri együttérzésben és a társadalmi osztályok összekovácsolásában látom a magyar jövőt. […] Nem akarok különbséget tenni társadalmi osztályok között. A magyar munkást éppúgy testvéremnek tekintem, mint előkelő paloták lakóit.”
Hogy magyar arisztokrata családok leszármazottjai (pl. báró Kemény Gábor, gróf Széchenyi Lajos, gróf Pálffy Fidél, gróf Festetics Sándor, vagy gróf Serényi Miklós) is támogatták a nemzetiszocializmust, az nem volt sem egyedi, sem pedig meglepő. A dualizmus kori tőkés átalakulás haszonélvezői zsidók voltak. Gróf Széchenyi István az 1830-as és 1840–es években is már világosan látta, hogy a gyors kapitalizálódás, a zsidó kézben levő hatalmas tőke mozgásterének korlátok nélküli hirtelen kiterjesztése negatív következményekkel járna. A társadalom életének liberális szellemiségű modernizálása, a zsidó emancipáció, majd recepció a magyar nemesség és a tradicionális keresztény egyházak befolyását csökkentette. A zsidóság 19. századi fokozatos térnyerése – ahogy Bosnyák Zoltán megfogalmazta A magyar fajvédelem úttörői című könyvében – tönkre juttatták a birtokost, parasztot, kispolgárt és a (keresztény) középosztályt egyaránt. A nemzetiszocialista érzelmű magyar arisztokraták ezért például a zsidó vezetés alatt álló nagybirtokokból (a dualizmus idején a nagybirtokok bérlőinek mintegy 70-75%-a volt zsidó) akarták megoldani a magyar parasztság helyzetét. Állásfoglalásukat tovább fokozta a tanácsköztársaság és a trianoni országcsonkítás is, amely sokukat egzisztenciálisan is érzékenyen érintett. Mindezek mellett az ú.n. „nyilas arisztokraták” szociális beállítottságúak voltak. Tuba László történész elmondása szerint manapság is mesélik Mosonban, hogy gróf Pálffy Fidél – a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere – ajándékot adott a birtokán dolgozó mezőgazdasági munkások gyermekeinek: születéskor minden fiú egy ezüst zsebórát kapott, a lányok pedig ezüst nyakláncot. Elmondható tehát, hogy nem igaz az a szalonjobboldali állítás, hogy „a nyilas pártok lényegében munkáspártok voltak”.
Meskó Zoltán képviselő interpellációja a magyar királyi belügyminiszterhez a történelmi ősi nevek tiszteletben tartása és az ilyenekre magyarosított nevek megváltoztatása tárgyában. Az országgyűlés képviselőházának 279. ülése, 1942. július 8. – Képviselőházi Napló:
Elnök: Következnék Zichy Nándor gróf képviselő úr interpellációja, a képviselő úr azonban bevonult katonai szolgálatra és interpellációját törölte. Ugyancsak törölte Csipak Lajos képviselő úr is az interpellációját. Következik Meskó Zoltán képviselő úr interpellációja a belügyminiszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpelláció szövegét felolvasni.
Nagy Ferenc jegyző (olvassa): Interpelláció a m. kir. belügyminiszter úrhoz a történelmi ősi nevek tiszteletben tartása és az ilyenekre magyarosított nevek megváltoztatása tárgyában.
„Hajlandó-e a belügyminiszter úr intézkedni, hogy mindazok, akik a múltban történelmi ősi nevekkel cserélték fel idegen hangzású nevüket, záros határidőn belül más magyar névre változtassák meg azokat, amennyiben pedig zsidók, úgy a régi nevük felvételére köteleztessenek?”
Meskó Zoltán: Tisztelt Ház! A névmagyarosítás ügyének immár egy negyedszázad óta előharcosa vagyok, de soha sem gondoltam, hogy ősi történelmi nevekre magyarosítják az általam is felszólítottak nevüket. Az utóbbi időben ugyan ez nem fordult elő, de hogy mennyire indokolt bejegyzett interpellációm és hogy mennyire sürgős és fontos, hogy a történelmi neveket felvevők, amennyiben magyarok és keresztények, magyar névre változtassák meg nevüket, ha pedig zsidók, akik olyan szemérmetlenek voltak és az ősi magyar névhez hozzá mertek nyúlni („Úgy van! Úgy van!” – jobb felől), köteleztessenek arra, hogy régi nevüket vegyék vissza. (Helyeslés jobb felől.) Hogy mennyire indokolt interpellációm, fáradságos munkával egy kis csokrot gyűjtöttem össze, amelyet itt ismertetek. („Halljuk! Halljuk!” – jobb felől) Rákóczi névre az 1893. évig a következők magyarosították nevüket: Reiehenbach István a 7269. számú engedéllyel 1888-ban, Rézler János, Mayer Károly, Ritt Mátyás, Róth Mór és Wendler József, (vitéz Zerinváry Szilárd: „Kohn nincs köztük?”) A nevek mellett ott van a megfelelő szám is, amely a belügyminiszteri engedély számát jelenti és ott van az évszám is, de az idő rövidsége miatt eltekintek ezek felolvasásától. A Zrínyi névre magyarosított: Zimmerl József újpesti lakos, az Abafi névre: Kacz Alajos, Schlőg János, Ringersen Mihály és Pollák Pál, az Apafi névre: Kindervater Ignácz, a Bánffy névre: Baumholezer János, a Bercsényi névre: Obermüller Adolf és Krausz József, a Bátori névre: Fischmann Dániel, Kohn Ármin Lipót, Berger Márk Izidor, a Bethlen névre: Bettelheim Miksa, a Széchenyi névre: Torner Lajos, Telekire 15, Kendére 30 esetben, Petőfire 7 esetben, Hunyadira 24 esetben magyarosítottak. (Mozgás és zaj)
Nem folytatom tovább, elég nagy munka volt ezeknek utánajárni, ezeket megtudni és összeírni.
Tisztelt Ház! Saját magát becsüli meg az a nemzet, amely nagyjait megbecsüli. Őseinknek és mindazoknak, akiknek nevét az idők patinássá tették, akiknek dicső tetteire mindig visszaemlékezünk, tartozunk azzal, hogy ezeket a dicső ősi neveket megvédjük attól, hogy idegenek vegyék fel ezeket. (Helyeslés) Hogy mennyire igazam van, mutatja, hogy a közelmúlt napokban adott be egy zsidó lány egy kérvényt a belügyminiszter úrhoz, amelyben azt kérte, hogy adják ki neki másolatban azt, hogy az ő nagyapja vagy dédapja Rákóczira magyarosította nevét, mert erre neki szüksége van. (vitéz Zerinváry Szilárd: „De nekünk nincs!”) Utánajártam a dolgoknak és itt a Ház előtt be is mutatom Róth (Rákóczi) Mór esetét. Róth Mór izraelita tanító, ozorai lakos 1884-ben Rákóczi névre kérte a magyarosítást azzal az indokolással, hogy „ezáltal az ő hazafiságának bővebb mértékben adja tanúbizonyságát”. (Derültség) Mi történt, amikor kérvényét beadta, mit határozott Ozora, Tolna vármegyei község elöljárósága?
A felolvasottakból képviselőtársaim látni fogják, hogy csak a legnagyobb tisztelettel, hálával és megbecsüléssel gondolhatunk azokra az elöljárósági tagokra, akik meghozták azt a határozatot, amelyet most ismertetni fogok.
Amikor ez a zsidó tanító beadta ezt a kérvényt, amelyben kérte nevének Rákóczira való magyarosítását, akkor a községi elöljáróság a következő határozatot hozta 1884. április 30-án (olvassa): „A névmagyarosítás ellen nincs kifogás. Mivel azonban nevezett izraelita tanító a Róth név helyett a több század előtt elhalt és dicső emlékű magyar Rákóczi nevet használni kívánja, ez ellen az összes elöljáróság ünnepélyesen tiltakozik és így más névre való magyarosításra, utasítandó volna a folyamodó.” Ezt felküldték a vármegyéhez, ahol érthetetlenül – itt kell megbélyegeznem ezt az eljárást az egész nemzet színe előtt – a következő határozatot hozták (olvassa): „Mivel a kért névváltoztatás családi bonyodalmakra vagy visszaélésre nem szolgáltathat okot, Ozora község tiltakozása figyelmen kívül hagyandó.” (Mozgás)
Mélyen T. Képviselőház! A vármegyei urak kedvéért természetesen a nagy fejedelem nem tudott felkelni sírjából és nem tudott tiltakozni, tehát családi bonyodalom valóban nem lehetett ebből. Így aztán felkerült a dolog a belügyminiszterhez, aki abban az időben az átkos liberális szellemben a zsidók és szabadkőművesek nyomására természetesen kénytelen volt ezt a névmagyarosítást megengedni a nemzet arculcsapásaként. („Úgy van! Úgy van!”)
T. Ház! Abban az időben a névmagyarosítás, különösen az ősi nevek felvétele nagyrészt nem azért történt, hogy így dokumentálják bővebben a hazafiságot, hanem azért, mert ezzel akarták gyökérteleníteni a magyart, ők maguk gyökértelenek lévén az országban, mindenkit gyökértelenné akartak tenni. (vitéz Zerinváry Szilárd: Úgy van!) Abban az időben kultúrbestiának nevezték a Zrínyieket és a Toldyakat és ugyanakkor nyakra-főre engedélyezték az ősi nevekkel való visszaélést.
Mélyen T. Képviselőház! Legyen szabad még ennél a kérdésnél egy percre időznöm. Magyarország szeretett kormányzója (Éljenzés) immár több mint húszéves országlása alatt olyan érdemeket szerzett, olyan szeretetnek örvend és olyan tiszteletet érdemelt ki, hogy nekünk is meg kell hoznunk azt az ellenszolgáltatást, hogy az ő nevét is tiszteletben tartsa mindenki. („Úgy van! Úgy van!” – helyeslés) Én tehát azzal a kéréssel fordulok az igen t. belügyminiszter úrhoz, hogy intézkedjék bármely formában, – lehet, hogy ennek a felszólalásnak is meg lesz a hatása, ha nem, akkor más módon próbálkozzék – hogy a Horthy nevet, a mi szeretett államfőnk nevét csak a kormányzó úr családjához tartozók viselhessék (Helyeslés és taps) Ha másvalaki vette fel eddig a Horthy nevet, az tartsa erkölcsi és a nemzet iránti kötelességének, hogy nevét egy másik magyar névre cserélje fel, ha magyar ember, ha pedig zsidó, akkor vissza kell adni a régi zsidó nevét. (Helyeslés)
T. Ház! Adassék tisztelet az ősöknek és becsüljük meg a dicső nevüket. (Éljenzés és taps)
Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja a belügyminiszter úrnak.
A névmagyarosításról Palatinus József az alábbi gondolatot fogalmazta meg, amelyet Marschalkó Lajos – az emigrációban megjelent – „Országhódítók” című művében idézett: „A magyar szabadkőművesség 90 százaléka annak ellenére, hogy a leghangzatosabb és legtöbbször magyar történelmi neveket vették fel, zsidó vagy zsidó származású volt.”
„Háborúban az erősebbel tartok, ha győz hazám, honfi, ha pedig meggyőzetik, világpolgár leszek” – A 19. és 20. századi magyar politikai gondolkodók véleménye a hazai zsidóság nemzethez való látszattartozásáról és érdek kikeresztelkedéséről
Gróf Széchenyi István már az 1830-ban megjelent „Hitel” című munkájában papírra vetette az alábbi sorokat: „Ő (a kozmopolita) így okoskodik: Ubi bene ibi patria (Ahol jó, ott a haza); jóllehet magyar vagyok, de azért angol s francia is stb. lehetek, mindenütt a tökéletest szedem, a hiányost otthagyom s az egész föld kereke enyém s hazám. Más szavakkal ez annyit tészen: hazám drága, de másnak honja is; háborúban pedig az erősebbel tartok s ha győz hazám, heves honfi, ha pedig meggyőzetik, minden kis előítéleteken túlemelkedett világpolgár leszek […] Ily cselekvő mód, meg kell vallani, előmenetelre a világon igen ügyes s tán hasznos is lehet, de nem épen legnemesb.”
Az 1843-44. évi pozsonyi országgyűlésen a Galíciából mind nagyobb méreteket öltő reformkori izraelita bevándorlás tárgyában pedig az alábbiakat mondotta a legnagyobb magyar: „…az angol nemzet ugyanis eliberálhatta a zsidókat, mert ha én például egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, mindenki ártalom nélkül megihatja, a nagy angol elemben a zsidó eltűnik, de ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt meg nem ihatja az ember. Más példát is hozok fel. Ha egy bárkában ülök és abban van gyermekem és más gyermeke, s ha a bárkába bejő a víz, s előttem apodictice (határozottan, cáfolhatatlanul) áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságok fogják hirdetni, de biz én inkább a magam gyermekét conserválom (őrzöm meg) és a másikat kilököm. […] Legyünk tisztában önmagunkkal, a magyar azelőtt mélyen aludt és most kapkod, az természetes, másképp nem is lehet, de ha mi azt mondjuk, a nemzetiség az alap, amelyre mindent akarunk rakni, magunkkal ne jöjjünk ellentmondásba és ne gondoljuk, hogy ezen elem már olyan erős, miképp minden más elemeket magába felvéve, azokat megemészteni tudná. Szép az egyenjogúsítás, de mint hű tagja a magyar fajnak, hogy túlliberálizmus által egy túlzó indulat által vezettetve a magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha, ezen hűséget minden nemzetben tudom becsülni, de miután magyarnak teremtett az Úristen, legyünk is azok, legyünk tisztán magyarok.”
Istóczy Győző 1875-ben a külföldi zsidóság elszaporodásával kapcsolatban a honosítási törvényjavaslat tárgyában interpellálta a kormányt. Felszólásában kifejtette, hogy a neológ zsidók (a magyar nemzethez való látszattartozás irányzatát követők – szerk.) „a judaizmus uralmát nem a hosszabb időt igénylő belterjes szaporodással és saját erejének fokonkénti kifejtésével, hanem az átölelt idegen (magyar – szerk.) elemek segélyével, ezeknek céljaikra való ügyes felhasználásával törekednek megalapítani.” Istóczy parlamenti felszólalásában ehhez kapcsolódóan megjegyezte, hogy „Ezek már nem űznek talmud-politikát; az idegen elemekkel való érintkezést nem hogy nem kerülik, de nem vonakodnak a látszólagos belső barátság kötésétől, sőt, némelyek közülük nem irtóznak az idegen elemekkel való házasságkötéstől sem.”
Hubay Kálmán a Magyarság 1939. április 5-i számában „Ezt akarják a nyilasok! A Nyilaskeresztes Párt országépítő programja” címen megjelent publikációjában jegyezte meg, hogy nem tartják megoldásnak, ha a „fajzsidók helyére zsidószellemű keresztényeket ültetnek”.
A hazai zsidók áttérését keresztény hitre Schulek Tibor evangélikus lelkész is számító érdeknek írta le, mintsem egy megtérési folyamat részeként. Véleményét a Keresztyén Igazság 1938. május 1-jei számában megjelent „A hazai zsidókeresztyénekről” című írásában támasztotta alá: „[…] csak a csonka ország területén a kommün bukásától napjainkig kereken kétannyi zsidó helyezkedett el a keresztyén egyházakban, mint a millennium évétől a háború végéig Nagymagyarországon! A legnagyobb áttérési láz 1919 utolsó harmadára esik […] Azután évi 400-600 között mozog a szám egészen Hitler németországi uralomra jutásáig. Ekkor fokozatosan felmegy a kétszeresére, s 1936-ban már közel négyszerese a tíz év előttinek: 1.647! Nyilvánvaló, hogy itt nem lelki mozgalomról, csodálatos megtérési folyamatról van szó, hanem fondorlatos bujkálásról, számító érdekről […]”
(Szent Korona Rádió)
László András a zsidóság világuralmi törekvéseiről és a háttérerők működéséről
Virág László: A zsidókérdés megközelítésének általános szempontjai