“Az anyagban való feloldódás és az a vágy, hogy mindent az anyagba fullasszanak, feltételezi az intelligibilis Én hiányát, tehát lényegileg zsidó vonás” – Írja Otto Weininger a zsidóságról, a Nem és jellem című művében, melynek előző részlete ide kattintva érhető el. Mi is az a zsidó mivolt és hogyan áll a zsidó önmagához, a zsidósághoz? Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ a következő részletben.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Még egyszer hangsúlyozom, ámbár magától értetődőnek kellene lennie: annak ellenére, hogy az igazi zsidót ily lenézően értékelem, semmi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy ezek vagy az elkövetkező megjegyzések valamely elméleti vagy gyakorlati zsidóüldözés segítségére legyenek. A zsidóságról mint platóni ideáról beszélek – abszolút zsidó éppoly kevéssé van, mint abszolút keresztény -, és nem az egyes zsidókról, akik közül igen soknak nem szeretnék fájdalmat okozni, és akik közül néhánnyal keserves igazságtalanság történnék, ha a mondottakat rájuk akarnánk alkalmazni. Az olyan jelszavak, mint hogy “Csak keresztényeknél vásároljatok!”, zsidó jelszavak, mert az egyént csak mint egy faj hozzátartozóját tekintik és értékelik; ahogyan a zsidó “gój” fogalom is minden keresztényt mint olyat jelöl meg és foglal magába.
Nem a zsidók bojkottálása és valamiféle kiűzése, vagy hivataltól és méltóságtól való távoltartása mellett emelek tehát szót. Ilyen eszközök által a zsidókérdés nem oldható meg, mert ezek az eszközök nem az erkölcs ösvényén találhatóak. Ama cionizmus sem alkalmas erre. A cionizmus össze akarja gyűjteni a zsidókat, akik – ahogyan arra H. S. Chamberlain rámutatott – már sok idővel a jeruzsálemi templom lerombolása előtt részben a diaszpórát választották természetes életük gyanánt, az egész földön szétkúszó, az egyénítést mindig elfojtó indának az életmódját; a cionizmus tehát nemzsidó dolgot akar. A zsidóknak előbb a zsidóságot kellene legyőzniük ahhoz, hogy megérjenek a cionizmusra.
E célból azonban mindenekelőtt arra volna szükség, hogy a zsidók önmagukat megértsék, megismerjék és önmaguk ellen harcoljanak; arra, hogy belsőleg magukban le akarják győzni a zsidó mivoltot. Mindmáig azonban a zsidók csak annyira ismerik magukat, hogy magukról vicceket gyártanak és azokat kedvtelve mesélik – semmi több Tudat alatt minden zsidó többre becsüli az árját, mint magát. Csak az az erős és megdönthetetlen elhatározás tudná a zsidókat megszabadítani a zsidó mivoltál, hogy a legmagasabb önbecsülést lehetségessé teszik a maguk számára. Ezt a döntést azonban csak az egyén határozhatja el és viheti keresztül, nem pedig egy csoport, legyen bár még oly erős, még oly tiszteletre méltó is. Ezért a zsidókérdést csak egyénileg lehet megoldani: minden zsidónak igyekeznie kell ezt a maga személyét illetően megoldania.
Nincs a kérdésnek más megoldása és nem is lehet; a cionizmus sohasem fogja azt megoldani.
Természetesen az a zsidó, aki legyőzte magában a zsidót, az a zsidó, aki keresztény lett, teljesen jogosult volna arra, hogy az árja őt, mint egyént tekintse, és többé ne a fajhoz tartozása szempontjából ítélje meg, amely faj fölé őt erkölcsi igyekezete már régen fölemelte. Az ilyen ember nyugodt lehet: eme jogos igényét senki nem fogja ellenezni. Egy magasabban álló árja mindig szükségét érzi annak, hogy a zsidót tisztelje: az antiszemitizmus nem öröm és nem szórakozás számára. Ezért nem szereti, ha egy zsidó beszámolót nyújt egy másikról, és amelyikük mégis megteszi ezt, az az árja részéről talán még kevésbé remélhet köszönetet, mint a mindig túlságosan érzékeny zsidóság részéről. A legkevésbé kívánja pedig az árja azt, hogy a zsidó kikeresztelkedéssel adjon helyt az antiszemitizmusnak. De még ha az a veszély forog is fenn, hogy becsületes törekvését ennyire félreismerik, akkor sem szabad a benső felszabadulását kereső zsidónak ezzel törődnie. Le kell mondania arról, hogy a lehetetlent elérje, hogy magát zsidóként becsülje – ahogyan az árja szeretné ezt -, és arra kell törekednie, hogy magát emberként tisztelhesse. Igyekeznie kell a szellem lelki keresztségét elérni, és csak azután következhet a test keresztsége, a lelki keresztség külső szimbólumaként.
A zsidó számára oly fontos és szükséges azon felismerés, hogy mi is valójában a zsidó mivolt és a zsidóság, megoldást nyújtana az egyik legsúlyosabb problémára; a zsidóság kétségtelenül sokkal mélyebb rejtély, mint ahogy azt némely antiszemita katekizmus gondolja, és végső alapjában mindig bizonyos homály fogja borítani[…].
A keresztényben büszkeség és alázat, a zsidóban gőg és meghunyászkodás küzdenek; amabban öntudat és töredelmes bánat, ebben arrogancia és szolgalelkűség. Ahhoz, hogy a zsidóból az alázat teljesen hiányzik, kapcsolódik az is, hogy a zsidó nem tudja megérteni a kegyelem ideáját. Szolgai hajlamából fakad heteronóm etikája is, a Tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akarat engedelmes követése fejében a földi jólétet és a világ meghódítását ígéri. Jehovához, az absztrakt bálványhoz való viszonya, akitől rabszolgaként fél, akinek nevét még kimondani sem meri, jellemzi a zsidót,[…] arra van szüksége, hogy felette valaki más uralkodjon. Schopenhauer egyszer ezt a definíciót adja: “Az isten szó olyan embert jelöl, aki a világot csinálta”. A zsidóság istenét minden – képpen ez jellemzi. Az igazi zsidó semmit nem tud az emberben lévő isteniről, arról az Istenről, “aki a keblemben lakozik”; a zsidó értetlenül áll szemben azzal, amit Krisztus és Platón, Eckhart és Pál apostol, Goethe és Kant, a Védák papjaitól Fechnerig – A hit három motívuma és oka csodálatos záró soraiban – mondtak, és ami szerint minden árja ezt érti Isten alatt: “Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Mert ami az emberben Istentől való, az az ember lelke; az abszolút zsidó azonban lélektelen.
Így egyáltalán nem is lehet másképp: az Ótestamentumból hiányzik a halhatatlanságba vetett hit. Akinek nincs lelke, az hogyan érezze a lélek halhatatlanságának szükségét? […]A zsidókból éspedig egészen általánosan, hiányzik a halhatatlanság szükségének érzése: “anima naturaliter christiana”, mondja Tertullianus.! Ugyanezen okból – H. S. Chamberlain helyesen ismerte fel” – nincs a zsidók körében valódi misztika sem, csak a kabbalának nevezett sivár babona és értelmezési mágia. A zsidók monoteizmusának az igazi istenhithez semmi, egyáltalán semmi köze nincs, sőt inkább tagadása ennek, ahogyan látszatkultuszuk a jó princípium valódi kultuszának tagadása; a zsidó Istennek a keresztény Istennel való homonimitása valójában ez utóbbinak legrútabb megcsúfolását jelenti. A zsidóknál nem a tiszta rációból származó vallást, hanem inkább egy öregasszony mocskos félelemből fakadó hitét találjuk.
De miért válik az orthodox Jehova-szolgálóból oly gyorsan és könnyen materialista, szabadgondolkozó? Lessing kifejezése, az “Aufkläricht” – a nem minden ok nélkül antiszemita Dühring által felhozott kifogások ellenére – miért olyan, mintha külön a zsidóság számára alkotta volna? Itt a szolgamentalitás háttérbe szorult, és örök másik oldalának, az arcátlanságnak adott helyet; ez a kettő ugyanannak az akaratnak az egymást váltó fázisa ugyanabban az emberben. A dolgokkal szembeni arrogancia amelyeket nem valami mélyebb jelentés szimbólumának érez vagy akár csak homályosan sejt, és a verecundia [‘szerény visszafogottság’] hiánya a természeti történésekkel szemben is: ez vezet a tudomány zsidó, materialisztikus formájához, amely manapság sajnálatosan előtérbe került, és amely intoleráns minden filozófiával szemben. Ha a zsidóságot olyan ideának tekintjük – ahogyan ez szükséges és egyedül helyes is -, amelyben az árjának is több-kevesebb része lehet, akkor keveset lehet felhozni az ellen, ha az ember A materializmus története (A. Lange) helyett zsidóság lényegét akarja megismerni. A zsidóságot a zenében Wagner tárgyalta; a zsidóságról a tudományban itt kell még néhány dolgot elmondani.
A legtágabb értelemben vett zsidóság a tudománynak az az iránya, amely számára a tudomány nem más, mint a minden transtcendencia kizárásának céljára szolgáló eszköz. Az árja azt a törekvést, hogy mindent megérteni és levezetni akarjunk, a világ elértéktelenítéseként tapasztalja, mivel úgy érzi, hogy éppen a kifürkészhetetlen az, ami a létnek értéket ad. A zsidó nem tart a titkoktól, mert sehol sem sejt titkokat. Arra törekszik, hogy a világot a lehető leglaposabbnak és legszokványosabbnak lássa, nem azért, hogy a világosság által az örök sötétségnek is örök jogot biztosítson, hanem azért, hogy létrehozza a mindenség sivár önigazolását, és eltakarítsa az útból azokat a dolgokat, amelyek a korlátlan könyöklést – szellemi értelemben is – számára megakadályozzák. Az antifilozofikus (nem az afilozofikus) tudomány alapjában véve zsidó tudomány.
A zsidók idegenkedtek mindig a legkevésbé a világ mechanisztikus-materialisztikus felfogásától, éppen azért, mert istentisztelésüknek az igazi valláshoz semmi köze nincs; ahogyan ők fogadták el a legbuzgóbban a darwinizmust és az ember majomtól való származásának nevetséges elméletét, éppúgy csaknem kizárólag ők voltak alkotói az emberi történelem gazdasági felfogásának, amely az ember kibontakozásából a szellemet a legteljesebben eltörli. Előbb Büchner legfanatikusabb hívei, most Ostwald leglelkesebb követői.
Az sem véletlen, hogy manapság a kémia ugyanannyira a zsidók kezében van, mint ahogy korábban az ugyanazon törzsből származó arabok kezében volt. Az anyagban való feloldódás és az a vágy, hogy mindent az anyagba fullasszanak, feltételezi az intelligibilis Én hiányát, tehát lényegileg zsidó vonás.
“Ó kémikusok, mennyire hiábavaló, hogy a por felől töprengtek!”
Ez a hexameter természetesen minden idők legnémetebb kutatójától származik, költőjének neve Johannes Kepler.
Bizonyosan a zsidó befolyással függ össze az is, hogy az orvostudomány, amellyel a zsidók nagyon nagy számban foglalkoznak, a jelenlegi irányt követi. A vademberektől kezdve egészen a kortárs természetes gyógymódok alkalmazásának irányzatáig – amelytől a zsidók jellemzően távol tartják magukat. A gyógyítás pusztán kémiai irányultsága – ez a zsidóság. Azonban a szervest bizonyosan soha nem lehet a szervetlenből magyarázni, hanem legfeljebb a szervetlent a szervesből. Nincs kétség afelől, Fechnernek és Peyernek igaza van, amikor azt állítják, hogy a halott dolgok származnak az élőkből, és nem fordítva. Azt, amit egyéni életünkben minden nap megtörténni látunk: hogy a szerves dolgok szervetlenekké válnak (ugyanis az időseknél jelentkező elcsontosodás és elmeszesedés, az öregkori arterioszklerozis és atheromathozis előzik meg a halált), míg senki nem látott még élő dolgokat halott dolgokból születni – ezt kellene alkalmazni a szervetlen anyag összességére, egy az antogenezis és a filogenezis közötti, “biogenetikai” párhuzamosság értelmében. Ahogyan az ősnemzés elméletének Swammerdamtól Pasteurig lassanként oly sok állást kellett feladnia, úgy fog az utolsóról, a monizmus sokak által érzett szükségéről is lemondani, amikor ez máshogyan és jobban kielégülésre talál majd. A szervetlen folyamatokat leíró képletekről talán valamikor – sajátos időértékek behelyettesítése segítségével – ki fog derülni, hogy a szerves folyamatok képleteinek határesetei, míg fordítva soha nem lesz: az élőt nem reprezentálhatja a halott. A homunculus létrehozásának kísérlete idegen Fausttól; Goethe nem ok nélkül tulajdonítja ezt Wagnernek, a famulusnak. Valójában a kémia által legfeljebb az élők ürülékeit lehet megérteni; a halott dolgok csak az élők kiválasztási termékei. A kémiai szemléletmód az organizmust ürülékeivel és váladékaival egy szintre helyezi. Hogyan másként kellene megítélni azoknak a felfogását, akik azt hiszik, hogy a születendő gyermek nemét befolyásolni lehet azáltal, hogy az anya kevesebb vagy több cukrot fogyaszt? A zsidók által jelent meg először a természettudományban a szemérmetlen vájkálás azokban a dolgokban, amelyeket az árja lelke mélyén mindig sorsszerűnek érez. Letűntnek látszanak azok az idők, amikor a mélyen vallásos kutatók számára tárgyuknak mindig volt valamely része, még ha csekély is, amely szupraszenzibilis minőségű volt; amikor a kutatók számára léteztek a misztériumok, amikor még csodálattal adóztak azért, hogy a felfedezés kegyelmében részesültek; Kopernikusz és Galilei, Kepler és Euler, Newton és Linné, Lamarck és Faraday, Konrad Sprengel és Cuvier ideje lejárt. A mai “szabad szellemek”, akik éppen azért, mert szellemi nincs bennük, képtelenek egy a természet egésze felett álló dolog immanens kifejeződésében hinni, és talán ugyanezen okból nem képesek az említett férfiak helyébe lépni és őket elérni még saját tudományos területükön belül sem.
A mélység eme hiányából válik világossá az is, hogy a zsidók között miért nem születnek egészen nagy férfiak, és hogy miért van kizárva a legmagasabb zsenialitásból a zsidó[…]. Az elmúlt tizenkilenc évszázad legkimagaslóbb zsidója a filozófus Spinoza, akinek tisztán szemita származásában kételkedni nincs okunk, és aki bizonyosan jelentősebb, mint a csaknem minden nagyságot nélkülöző költő, Heine, vagy az eredeti, de semmiképpen nem mély festő, Israels. Csakhogy Spinoza általánosan szokásos óriási túlértékelése nem annyira a munkáiban való elmélyedés és tanulmányozás következménye, hanem inkább annak a véletlen körülménynek köszönhető, hogy Spinoza az egyetlen gondolkozó, akit Goethe alaposabban elolvasott.
Spinoza számára valójában nem voltak problémák, ebben igazi zsidónak mutatkozik; máskülönben nem választotta volna azt a matematikai módszert, amely mintha arra volna tervezve, hogy mindent magától értetődőnek tüntessen fel. Spinoza rendszere menedékház, amelybe azért vonult vissza, mert nála jobban senki nem kerülte azt, hogy önmagáról elgondolkozzon; ezért lehetett e rendszer a magáról nyilván a legtöbbet és mindenki másnál sokkal fájdalmasabban gondolkozó ember: Goethe számára, megnyugtató és feloldó hatású. Mert a valóban kimagasló ember, bármirál gondolkozzon is, alapjában véve mindig önmagáról gondolkozik. És amilyen biztos az, hogy Hegel tévedett, amikor a logikai oppozíciót valóságos ellentétként kezelte, éppolyan biztos az, hogy a mélyebb gondolkozóban a legszárazabb logikai probléms is, pszichológiailag, hatalmas benső konfliktusra vezethető vissza. Spinoza rendszere a maga feltétlen monizmusával és optimizmusával, tökéletes harmóniájával, amelyet Goethe oly higiénikusnak érzett, tagadhatatlanul nem valami hatalmasnak a filozófiája, hanem egy idillt kereső, de az idille humortalansága miatt mégsem igazán képes, boldogtalan ember elszigetelődése.
Spinoza többszörösen bebizonyítja zsidó mivoltának valódiságát, és világosan mutatja a tisztán zsidó szellemiség által megvont határokat – itt nem annyira az állameszme iránt való értetlenségére gondolok, sem arra, hogy a Hobbes-féle “mindenki harca mindenki ellen” elvéhez mint az emberiség állítólagos eredeti állapotához csatlakozott. Ami filozófiai nézeteinek relatíve alacsony voltát bizonyítja, az sokkal inkább az akaratszabadsággal szemben való teljes értetlensége – a zsidó mindig rabszolga, tehát determinista és leginkább az, hogy számára mint igazi zsidó számán az egyének csak akcidenciák, nem szubsztanciák: az egyedül valóságos, minden individuációtól idegen, végtelen szubsztanciának csak nem valódi modalitásai. A zsidó nem monadológus. Ezért nincs mélyebb ellentét, mint amely Spinoza és nála sokkal jelentékenyebb és univerzálisabb kortársa, Leibniz – a monádelmélet képviselője – között, valamint ezen elmélet még sokkal nagyobb megalkotója, Giordano Bruno és Spinoza között van; Giordano Bruno Spinozával való hasonlatosságát a felületes szemlélet a groteszket érintő módon eltúlozta.
Folytatjuk!
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 256-260.oldal)