“Mivel semmiben sem hisz, az anyagiak felé menekül; csak ebből származik pénzszomja: itt keres valamiféle realitást, és az “üzlet” által akar meggyőződni arról, hogy mégis létezik valami” – írja a zsidókról Otto Weininger. Az előző részben a zsidó mivoltról, most pedig a zsidó lelkiségről és vallásról tudhatunk meg többet.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A zsidó a legtágabb értelemben vett áhítat nélküli ember. Az áhítat nem más dolgok mellett, vagy más dolgokon kívül van: az áhítat mindennek az alapja és a bázis, amelyre minden más épül. A zsidót ugyanis azért tartjuk prózainak, mert nem lendületes és nem vágyakozik a lét ősforrása felé; jogtalanul. Minden igazi belső kultúra és minden, amit egy ember igazságnak tart, az, hogy az ember számára van kultúra, van igazság, vannak értékek – mindez a hit alapján nyugszik, és áhítatra van szüksége. És az áhítat nem olyasmi, ami csak a misztikában és vallásosságban nyilvánul meg; minden tudománynak és minden szkepszisnek, mindennek, amit az ember bensőleg komolyan vesz, a legmélyebb mélyén áhítat van. Bizonyos, hogy különböző módokon nyilatkozhat meg: lelkesedés és tárgyiasság, magas entuziazmus és mély komolyság a két legemelkedettebb mód, amelyben megnyilatkozásra kerül. A zsidó soha nincs elragadtatva, de voltaképpen soha nem is józan; nem extatikus, de nem is száraz. Hiányozzon bár belőle az alacsonyrendű és a szellemi mámor is, legyen bár éppoly kevéssé alkoholista, amennyire kevéssé képes a magasabb elragadtatásra, azért még nem hűvös, és nagyon messze van a meggyőző érvelés nyugodtságától: melegsége izzad, hidegsége gőzölög. Visszafogottsága mindig szegényesség, nagylelkűsége mindig dagályosság. Amikor megkísérli az érzés korlátlan lelkesedésének szárnyalását, akkor soha nem jut messzebb a patetikusságnál, és amikor a gondolat legszorosabb kötelékei között próbál mozogni, sohasem mulasztja el, hogy láncait hangosan csörgesse. Es bár alig érzi magát arra ösztökélve, hogy az egész világot keblére szorítsa, azért a világgal szemben mégsem lesz kevésbé tolakodó.
Végtére is minden elkülönítés és minden egyesítés, minden szigorúság és minden szeretet, minden tárgyilagosság és minden líraiság, az emberi szív minden igazi, nem hazug impulzusa, legyen az komoly vagy örvendező – az áhítaton alapul. Nem szükséges az, hogy a hit – úgy, mint a zseniális emberben, aki a legáhítatosabb egy metafizikai entitásra vonatkozzon – a vallás önmagunk tételezése, és önmagunkkal a világé-, hanem a tapasztalati létre is kiterjedhet és ebben mintegy egészen kibontakozhat, mindazonáltal egy és ugyanaz a hit marad a Létben, az Értékben, az Igazságban, az Abszolútban, Istenben.
A vallásosságnak és az áhítatnak itt kifejtett nagyon tág fogalmát sokféleképpen lehetne könnyen félremagyarázni. Ezért ennek magyarázatául meg szeretnék jegyezni még néhány dolgot. Áhítat nem csak az áhítat birtoklásában van, hanem a küzdelemben is, amely erre a birtoklásra szert akar tenni: nemcsak a meggyőződéses istenhirdető (mint Händel vagy mint Fechner) áhítatos, hanem a tévelygő, kételkedő istenkereső is (mint Lenau vagy mint Dürer). Az áhítatnak nem kell a világ egésze előtt örök szemlélődésben állnia (ahogyan Bach áll előtte); az áhítat megnyilvánulhat minden egyes dolgot kísérő vallásosságként is (mint Mozartnál). Végül pedig az áhítat nincs egy vallásalapító fellépéséhez kötve: a világ legáhítatosabb népe a görög volt – és csak ezért volt kultúrájuk minden eddigi közül a legmagasabb-, ám soha nem volt közöttük egy kimagasló vallásalapító sem (akire nem is volt szükségük, lásd a 14. fejezet végét).
A vallás a Mindenség megteremtése; és minden, ami az emberben van, az csak a vallás által van. A zsidó ezek szerint korántsem a vallásos ember, amelynek oly gyakran szeretik feltüntetni, hanem a katexochén vallástalan.
Ezt vajon kell külön igazolnom? Fejtegessem hosszan, hogy a zsidóból hiányzik a hitbuzgóság és ezért a zsidó vallás az egyetlen, amely nem keresi a prozelitákat, és követői szemében az, aki a zsidó hitre áttér, a legnagyobb rejtély és a legzavartabb mosoly forrása? Szükséges itt hosszasan beszélnem a zsidó ima lényegéről és formalizmusáról, és kell-e hangsúlyoznom a hevület ama hiányát, amelyet csak a pillanat adhat meg? És végül el kell-e ismételnem, hogy mi a zsidó vallás: nem az élet látható a Vörös-tengeren való átkelésben, és amely így a menekülő gyávának a hatalmas megmentő iránt való hálájában csúcsosodik ki? Máskülönben világos lenne, hogy a zsidó a vallástalan ember, és bármilyen hittől a legtávolabb áll. Nem tételezi magát és magával együtt a világot – ebben rejlene ugyanis a vallás lényege. Minden hit heroikus; a zsidó azonban nem ismeri sem a bátorságot, sem a félelmet, mint a hit fenyegetettségének érzését; a zsidó nem szoláris és nem démoni.
Nem a misztikum hiányzik tehát leginkább a zsidóból, mint azt Chamberlain véli, hanem az áhítat? Lenne csak a zsidó becsületes materialista, lenne csak a fejlődés szűklátókörű imádója! De a zsidó nem kritikus, csak rosszmájú kritizáló, nem Cartesius mintája szerinti szkeptikus, nem kételkedő, aki a legnagyobb bizalmatlanságból a legnagyobb bizonyossághoz akar eljutni; hanem abszolút ironikus, mint- Heinrich Heine. A gonosztevő is áhítat nélküli és neki sincs támasza Istenben, azonban a gonosztevő ezzel a feneketlen mélységbe süllyed, mert nem állhat Isten mellett. De éppen ez jelenti a minden zsidó dologban lévő sajátos ravaszságot. A gonosztevő mindig kétségbe van esve; a zsidó soha. A zsidó nem igazi forradalmár (mert honnan venné a felháborodás erejét és belső elánját?), és éppen ebben különbözik a franciáktól: csak bomlasztó, de soha nem kétkezi pusztító.
Már most mi tehát a zsidó, ha semmi mindabból, ami egyébként az ember lehet? Mi történik benne valójában, ha nincs meg benne semmi végső, semmi alap, amely nek a pszichológus mérőónja végül keményen és hallhatóan nekiütődne?
A zsidó lelki tartalmai mind bizonyos dualitással vagy pluralitással terheltek; soha nem jut túl ezen az ambiguitáson, ezen a duplicitáson, sőt multiciplitáson. A zsidó számára mindig van még egy lehetőség, még sok lehetőség ott, ahol az árja, bár nem rövidlátóbb nála, már okvetlenül dönt és választ. Azt hiszem, hogy ezt a belső sokértelműséget, a lelki történések közvetlen benső valóságának eme hiányát, a magában és magáért való Léttel kapcsolatos szegénységet – amely Lét minden felső teremtő erő kizárólagos forrása – tekinthetjük a zsidó mivolt, mint idea fogalma definíciójának. Olyasmi ez, mint egy Lét előtti állapot, örök bolyongás kint, a Valóság kapuja előtt. A zsidó semmivel sem azonosíthatja magát valóban, életét semmire nem teheti fel teljesen és egészen. Nem a buzgalom, hanem a hév hiányzik a zsidóból: mert minden osztatlan és minden egész idegen tőle. A hit egyszerűsége hiányzik belőle, és mivel nincs meg benne ez az egyszerűség és mivel a zsidó, mint mindig, semmilyen végső pozitívumot nem jelent, ezért látszik okosabbnak, mint az árja, és vonja ki magát ruganyosan minden elnyomás alól. A benső sokértelműség, ismétlem, abszolút zsidó természeti, az egyszerűség pedig abszolút nemzsidó. A zsidó kérdése az a kérdés, amelyet Elza Lohengrinhez intéz: képtelenség arra, hogy bárminő kinyilatkoztatásban, akár belső megnyilatkozásban is higgyen, annak lehetetlensége, hogy bármilyen létben egyszerűen higgyen.
Talán azt fogják ellenvetésül felhozni, hogy e meghasonlott lét csak a civilizált zsidóban van meg, akiben a modern érzület mellett tovább hat a régi ortodoxia. Ez azonban igen nagy tévedés lenne. A műveltség csak világosabban juttatja kifejezésre a zsidó lényét, mert így olyan dolgokkal is foglalkozhat, amelyeket mélyebb komolysággal kell megfontolni, mint az anyagi pénzügyleteket. Még egy bizonyíték arra, hogy a zsidó önmagában nem egyértelmű: a zsidó nem énekel. Nem szégyenlősségből, hanem mert nem hisz saját énekében. Ahogyan a zsidó sokértelműségének semmi köze nincs a valódi, reális differenciáltsághoz vagy a zsenialitáshoz, úgy az énektől való különös irtózásának, vagy a hangos, világos szótól való vonakodásának sincs semmi köze a visszafogottsághoz. Minden szégyenlősség büszkeség is, a zsidónak ez a vonakodása azonban benső méltatlanságának jele, mivel nem érti a közvetlen létet és nagyon nevetségesnek találná és kompromittálva érezné magát, ha énekelne. A szerénység átfogja mindama tartalmakat, amelyek az ember Énjével belső folytonosságban erősebben össze vannak kapcsolva; a zsidók kérdéses feszélyezettsége azonban kiterjed olyan dolgokra is, amelyek a zsidó szemében egyáltalán nem lehetnek szentek, amelyek profanizálásától tehát nem kellene félnie amiatt, hogy nyíltan kiengedi a hangját. És ez ismét egybevág a zsidó áhítat nélküliségével, mert minden zene abszolút, és mintegy elhatárolódik minden támasztéktól; csak ezért van a zenének a legszorosabb viszonya a vallással valamennyi művészet közül, és ezért van az, hogy az egyszerű ének, amely képes egyetlen melódiába a teljes lelket beletölteni, éppoly zsidótlan, mint a vallás. Láthatjuk, hogy milyen nehéz a zsidóságot definiálni. A zsidóból hiányzik a keménység, de a lágyság is; inkább szívós és puha; nem durva, de nem is finom, nem goromba, de nem is udvarias. Nem király és nem vezér, de nem is jobbágy, nem is vazallus. Amit nem ismer, az a megdöbbenés, de éppúgy hiányzik belőle a közömbösség is. A zsidó számára soha semmi nem magától értetődő, de éppúgy idegen tőle minden valóságos rácsodálkozás is. A zsidóban semmi nincs Lohengrinból, de szinte még kevesebb van Telramundból (aki becsületével együtt áll vagy bukik). A zsidó nevetséges elit diáktestület tagjaként, de mégsem derék nyárspolgár. Nem komor, de nem is szívből könnyed. Mivel semmiben sem hisz, az anyagiak felé menekül; csak ebből származik pénzszomja: itt keres valamiféle realitást, és az üzlet által akar meggyőződni arról, hogy mégis létezik valami – így az egyetlen érték, amelyet ténylegesen elismer, a “megszolgált” pénz. Csakhogy nem is tisztes üzletember: a zsidó kereskedők inkorrekt, megbízhatatlan ügyintézési módja csak a benső azonosság zsidó lényéből való hiányának konkrét jelentkezése ezen a területen is. A “zsidó” tehát kategória, és lélektanilag nem vihető tovább és nem határozható meg; metafizikailag mint Lét előtti állapotot lehet megragadni: introspektive nem juthatunk tovább, mint a benső sokértelműségig, bármely meggyőződés hiányáig, bármiféle szeretetre, vagyis a teljes odaadásra és áldozatkészségre való képtelenségig.
A zsidó erotikája szentimentális, humora szatíra; azonban minden szatirikus szentimentális, ahogyan minden humorista csak átfordult erotikus. A szatírában és a szentimentalizmusban rejlik az a kettősség, amely a zsidót voltaképpen teszi (mert a szatíra túl keveset hallgat el, és ezzel a humort meghamisítja); és mind a kettőnek sajátja a zsidó arcot jellemző mosoly, amely nem boldog, nem fájdalmas, nem büszke nem torz, hanem az a bizonytalan arckifejezés (a benső sokértelműség fiziológiai korrelátuma), amely a mindent elfogadás készségéről árulkodik, valamint arról, hogy az emberben semmi tisztelet nincs önmaga iránt: az a tisztelet, amely kizárólagosan alapoz meg minden más verecundiát [‘szerény visszafogottság’].
Azt hiszem, hogy elég világos leírást adtam ahhoz, hogy ne értsék félre, mit értek a zsidóság voltaképpeni lényege alatt. Ha még szükség volna rá, akkor Ibsen Hakon királya a Trónkövetelőkben és doktor Stockmannja A nép ellenségében világosabbá tehetik, hogy mi az, ami az igazi zsidó számára mindörökre megközelíthetetlen: a közvetlen lét, az isten kegyelméből valóság, a tölgyfa, a trombita, a Siegfried – motivum, önmaga megalkotása, ez a szó: vagyok. A zsidó valóban “Isten mostohagyermeke a Földön”; és nincs egyetlen zsidó (férfi), aki – ha még oly homályosan is – ne szenvedne zsidó mivoltától, tehát mélyebb értelemben vett hitetlenségétől.
Zsidóság és kereszténység – előbbi a legszétszaggatottabb, a benső azonosságtól leginkább mentes, utóbbi a legerősebb hitű, leginkább Istenben bízó lét – így a legtávolabbi, legmérhetetlenebb ellentétet képezik. A kereszténység a legmagasabb hősiesség, a zsidó viszont sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva is, és a hérosz a vele legellentétesebb pólus.
H. S. Chamberlain sok igaz és helytálló dolgot mondott arról, hogy mily félelmetes és megdöbbentő az igazi zsidó értetlensége Jézus tanát és alakját, a Jézusban lévő harcost és szenvedőt, életét és halálát illetően. De téves volna azt hinni, hogy a zsidó gyűlöli Krisztust; a zsidó nem az Antikrisztus, csak a zsidó semmilyen módon nem viszonyul Jézushoz; szigorúan véve csak az árják – az árja gonosztevők – gyűlölik Jézust. A zsidó csak azt érzi, hogy Jézus – mint valami, amit eszével nem tud jól felfogni, ami felfogásától távol áll – zavarja és kellemetlenül bosszantja őt.
Mindazonáltal az Újszövetség – mint az Ószövetség legérettebb virágáról és legmagasabb tökéletességéről való mese, valamint a művi hozzáigazítás, ami az újat a régi messiási ígéreteihez idomította – a zsidóknak nagyon kapóra jött; ez lett legerősebb külső védelmük. Hogy éppen e poláris viszony ellenére mégis a zsidóságból keletkezett a kereszténység, ez egyike a legmélyebb lélektani rejtélyeknek: nem másról, mint a vallásalapító lélektanáról van szó itt.
(Részlet Otto Weininger Nem és jellem c. művéből 264-268.oldal)