Jelenleg mindössze négy kamikaze gyűjtemény létezik. Három Japánban, a tulajdonomat (Doma-Mikó István) képező negyedik pedig őszig megtekinthető Szolnokon, a RepTár Múzeum pavilonjában.
Áprilisban, a RepTár Kft. által kiválóan megrendezett kamikaze-kiállítás megnyitóján Japánból, kivetítőn keresztül szóltam az egybegyűltekhez. A vendégeket elsősorban az érdekelte, milyen tapasztalatokat szereztem az életben maradt kamikaze veteránokkal. Közreadom egy informatív riportomat, amit Kawano Kiichi (Kavano Kiicsi) pilóta őrmesterrel készítettem 2000-ben. Meglátogattam őt a Kyúsú szigeten, Óita városban működő kamikaze gyűjteményében.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Kawano őrmester példaképem, tanítóm és szívből jövő barátom volt egészen 95 éves korában bekövetkezett haláláig. Érdekelte Magyarország, a magyar hazaszeretet állapota, még közvetítettem is közte és érdeklődő magyar fiatalok között – írja Doma-Mikó István, festőművész, a Tongai Királyság udvari festője, Wass Albert rokona, kamikaze-kutató.
Az alábbi riportom 2000-ben jelent meg több magyar újságban. Azóta felnőtt egy új korosztály, a kamikazek pedig kihaltak. Az érdeklődés is bizonyítja, időszerű megismételnem a régi híradást:
Exkluzív riport egy öngyilkos-jelölt pilótával
„1945. augusztus 13-án, két nappal a háború vége előtt a Kiszarazu Légitámaszpontról egy öngyilkos egység indult bevetésre. Elöljáróm, Nisimori Josiomi őrmester így szólt hozzám: „Kawano, most meghalok. A te egyenruhád tisztább. Cseréld el velem, hogy méltó módon érjen a halál.” Fájó szívvel adtam át pilótaruhámat, amit három nappal későbbi bevetésemre, saját halálomra tartogattam. Sorra kerülésem előtti napon befejeződött a háború. Egyenruhám az okinavai tenger fenekén nyugszik helyettem, én pedig élek.”
1941-ben Japán lebombázta az amerikai Pearl Harbort, s ezzel reménytelen háborúba keveredett a nálánál huszonötször nagyobb Amerikával, Angliával és szövetségeseikkel. Az 1942-es midway-i csatavesztés után helyzete kilátástalanná vált, és a daihonei, a vezérkar kétségbeesett eszközökhöz folyamodott, hogy a háborúvesztést elkerülje.
Az öngyilkos támadások tervét Okamura Motoharu ezredes terjesztette Ónisi Takidzsiró altengernagy elé, aki később a „Kamikazek atyja” lett. A vezérkar jóváhagyta, hogy önként jelentkezők életüket áldozva, bombákkal megrakott repülőket, vitorlázókat, mini-tengeralattjárókat és motorcsónakokat irányítsanak az ellenséges hajóknak.
A világ első élő bombája Szeki Jukio hadnagy, oktatópilóta volt. Szeki, aki féléve házasodott, Ónisi altengernagy felkérésére rögtön igent mondott. Csoportja 1944. október 25-én a Fülöp Szigeteknél sikeres támadást hajtott végre egy amerikai hajóraj ellen. Az öt gépből négy sikeresen ütközött, és hat hajóban tett kárt. Egy repülőgép anyahajót és egy csatahajót elsüllyesztettek, egy másik anyahajón tűzvészt okoztak, és további három anyahajót megrongáltak.
A vezérkar az eredményen felbuzdulva létrehozta a Kamikaze „Tokkótai”-t, ami a Kamikaze Tokubecu Kógeki Tai (a Kamikaze Különleges Támadó Alakulat rövidítése). A Kamikaze jelentése Isteni Vihar (célzás a tájfunra, amely a Japánt feldúló mongol hajóhadat elpusztította).
A folyamatossá vált kamikaze támadások az amerikai hajóflotta történelmének legnagyobb veszteséget okozták, amiért a japán haditengerészet 2.534 embert és 1.392 repülőt áldozott fel.
Kik voltak ezek a 18-23 év közötti, hamvazó arcú fiatalok, akik önként dobták el életüket, hogy rozsdás gyakorlógépeikben csak az oda-út benzinjével és 250-800 kg bombával az amerikai hajókra rárepülve szörnyethaljanak? Az ellenséget senki nem vádolhatja elfogultsággal a kamikazek javára. A téma elismert kutatója, Denis Warner, az amerikai UPI tokiói tudósítója szerint ép eszű, kétségtelenül bátor és elszánt férfiak voltak, akikben az életösztönt legyőzte hazaszeretet.
De hallgassuk meg a ritka túlélők egyikét, Kawano Kiicsi pilótát, akit a maga alapította kamikaze-gyűjteményében kérdezek:
– Kawano úr, hogyan került Ön a Kamikaze Különleges Támadóalakulathoz?
– 1942. május elsején a cucsiurai haditengerészet önkéntese lettem. A Jokaren Repülős Szakiskolába jelentkeztem, ahol szigorú felvételi vizsgán kellett „átmennünk”: a szédülési vizsgán a 10-15-ször megforgatott pilótaszékből kikelve egyenesen járni, a meredeken döntött padlón talpon maradni, de volt látószög-vizsga, sőt, írásbeli és szóbeli is. Az iskola eredetileg 3 éves volt, de a háborúra való tekintettel mi két év alatt végeztünk. 18 évesen a kocsi repülőtérre kerültem segédoktatónak, majd félév múlva Oitára a 148 fős Mitate századhoz. Kétszemélyes Rjúszei vadászgépeken szolgáltunk, ami akkor a legmodernebb volt: 1825 lóerős, maximális sebessége 450 km/óra, és legnagyobb repülési távolsága tele tankkal 2000 km. Csak ennek a gépnek volt döntött, kényelmes ülése. Összesen 110 darab volt belőle, ebből 80 a mi egységünknél. (Később megdöbbentett, hogy feláldozzuk őket.)
– Hogyan értesült a Tokkótairól?
– Szeki hadnagy öngyilkos bevetéséről a hadsereg propagandagépezete két nap késéssel valamennyiünket tájékoztatott. Követői akadtak, elindult az önkéntesek áradata. Japánban az elsőszülött fiút a széltől is óvják, így a második, vagy harmadik fiúk lettek kamikazek. Az önkéntes halálraítéltek elfogytával, 1945. július 25.-én a vezérkar valamennyi repülőt kamikazenak nyilvánította, és a parancs kihirdetése napjától nálunk is kezdődtek az öngyilkos bevetések.
– Mi volt első benyomása a hírre?
– Hogy vesztésre állunk! Másokban élhetett az életbennmaradás reménye, de minket vágóhídra küldtek.
– Miből állt a kamikaze kiképzés?
– Naponta gyakoroltuk az ellenséges hajóra való rárepülést. 2000 méter magasságból felpörgetett motorral „becéloztuk” az irányítótornyot, de 200 méteren „kicsúsztunk” a zuhanásból és vízszintbe hoztuk a gépet. Ez a gyakorlat légiharcnál több társam életét megmentette, akiknek „sarkában jártak”. Az amerikai vadászok későn kaptak észbe, hogy a zuhanásból ki kéne siklani. Megesik, hogy két gép egy függőleges kört írva kergeti egymást. Ilyenkor az kerül lövő helyzetbe, aki előbb befejezi a kört. Itt is előnybe kerültünk, mert mi fejjel lefele is tanuntunk repülni.
Kawano Kiichi pilóta a háborúban
– Féltek-e a haláltól?
– Közömbösek voltunk. Állandóan saját halálunkat gyakoroltuk, és minden nap elveszítettük néhány bevetésre küldött bajtársunkat. A 6-12 fős rajokat az öngyilkos bevetések sorrendjében számozták. Én a 7. Mitate-rajba tartoztam. A mi bázisunkról napi 2-3 csoportot vetettek be. Egy csoport három gépből állott, s ez a mi kétszemélyes gépeinkkel napi 12-18 halottat jelentett. A háború végére a 145 fős századunkból 30 fő veszett oda, a Jokaren Repülőiskolai 1480 évfolyamtársamból pedig négyszázat áldoztak fel. Soha nem felejtem el, hogy Tanaka Kiváló Pilóta Őrmestert ’45. augusztus 9.-én küldték halálba. Előző este a körlet oszlopába verdeste a fejét: „Kawano, ez fáj, lehet, hogy a halál is fájni fog?” Másnap egy hadihajónak ütközve megtudta.
– Volt-e valami a kiképzésükben, amitől elfeledkeztek a félelemről?
– Nem volt agymosás, ha arra gondol. Kamikazenak nem önként jelentkeztünk, de attól kezdve, hogy azzá lettünk, csak a parancs helyes végrehajtásáért éltünk. A japánok testét-lelkét ősidők óta a „jamatodamasi” (japánságtudat), és a „bushido” (szamurájszellem) alakítja.
Vesztéskor belenyugvással vesszük az öngyilkosságra szólító parancsot.
– A kamikazeknak „beszámíthatatlan fanatikus” híre van…
– Mert két mérce létezik! Ha a győztes hatalmak oldalán álltunk volna, ma hősök lennénk.
Az öngyilkos pilótáknak két típusát láttam: az egyik hazaszeretetből és az ellenség iránti gyűlöletből mindenképpen el akart pusztulni. A másik élni akarása ellenére józan megfontolásból áldozta fel az életét.
– Józan megfontolásból??
– Igen! Az amerikai bombák naponta többezer honfitársunk életét oltották ki. Egy repülőgép anyahajó megsemmisítése több tízezer japán életét mentette meg, amiért cserébe nekünk csak egy embert kellett feláldoznunk. Ha egy bombával megrakott vadászgép az anyahajónak ütközött, elsüllyesztette azt, vagy tűzvészt okozott, esetleg úgy összeszaggatta a kifutópályáját, hogy onnan többé gép fel nem szállhatott. Ha ugyanezt bombázással akarjuk elérni, bizonytalanabb eredményért több gépet és embert veszítünk. Nos, melyik a célszerűbb, és humánusabb? Igen, az élettől nehéz önként megválni, de vannak különleges helyzetek, amikor erre kényszerülünk. Nálunk, japánoknál erősebb a hazaszeretet, mint az élni akarás.
– Mit éreztek, akik megkapták a parancsot az öngyilkos bevetésre?
– Elsősorban megkönnyebbülést, hogy VÉGRE! A parancsnokság reggelente kifüggesztette az 1-2 nap múlva bevetésre kerülők nevét, de akadt, aki csak órákkal előbb értesült a bevetéséről. Így járt például egy ötfős csoport. Július 25-én és augusztus 2.-án engem is ilyen hirtelen rendeltek be, de mire a rejtett hangárból a teherautóval odaszállítottuk a gépet – visszavonták. Sokan hónapokig várták, hogy nevüket olvashassák a listán. A várakozás, a bizonytalanság kikezdi az embert. Fohászkodik, hogy minél előbb rá kerüljön a sor, és megváltásnak érzi, ha végre mehet.
– Elbúcsúztak-e a családtól?
– Más alakulatoknál megesett, nálunk nem volt szokás. Kevesen tehették meg, hogy a családot felkeressék. Egyébként is kínos találkozások voltak ezek, hiszen a küldetésünkről tilos volt beszélnünk. Általában csak levelet írtunk. A halálra szánt ember átlép egy másik világba, és szinte mindegy neki, ami halála után az evilágban történik.
– Hogyan zajlott le egy kamikaze bevetés?
– Reggelente a repülőtér parancsnoka felsorakoztatta az állományt. Napiparancsban felolvasták a bevetésre kerülők nevét. Azok kiléptek, ittak egy pohár szakét, elénekelték a kamikaze indulót, azután beszálltak gépeikbe. Közben mosolyogtak, viccelődtek, mintha csak szórakozni mennének. A kamikazekkal felderítő gépek és kísérő vadászgépek szálltak együtt. Utóbbiak elvonták az amerikai gépek erejét a kamikazekról, és jelentést tettek a bevetések sikeréről. A háború vége felé azonban már szükségtelenné vált a statisztika. A gépek nyolcezer méter magasságban, több órás úttal közelítették meg az ellenséges hajórajt. Aki elsőnek felfedezte, megbillegtette a gépe szárnyát. A kamikazek örömujjongásba törtek ki, és szabadba bocsátották zászlóikat meg a hacsimakit. Ez egy széles selyemszalagból készült homlokpánt, aminek két hosszú szárnyát hátul lobogtatja a szél. Elől a japán napkorong díszíti, és egy jelmondat.
Hachimaki, a halálraszántság homlokpántja (A szerző gyűjteményéből)
A kamikazek a célponttól 80 kilométerre a gépet 20 fokos lejtéssel viszik az ellenséges hajóraj felé. Kétezer méter magasságban a dőlést hirtelen 45 fokosra növelik, és teljes sebességbe hajszolják a motort. Aki az ellenséges zárótűzön keresztül élve eléri az 5-600 m magasságot, ott 60 fokos zuhanással becélozza a repülőgép-anyahajót, a hajóba csapódik, és a gépben felhalmozott robbanóanyag megteszi a magáét! Az első manővertől számítva mindez nem kerül 60 másodpercbe. A pilóta folyamatosan lenyomva tartja a Morse-kart, hosszú síphanggal jelezve a bázisnak a támadást. Az ügyelet a jel megszakadásából értesül a kamikaze haláláról. Lehet, hogy az ütközés csak tűzvészt vagy rongálódást okoz, de a kamikazek egyiket se éli túl, a teste miszlingbe szakad!
A pilóta halálát is jelző Morse-készülék (A szerző gyűjteményéből)
– Mi a legmeghatóbb emléke?
– 1945. augusztus 13.-án, két nappal a háború vége előtt a Kiszarazu Légitámaszpontról egy öngyilkos egység indult bevetésre. Elöljáróm, Nisimori Josiomi őrmester így szólt hozzám: „Kawano, most meghalok. A te egyenruhád tisztább. Cseréld el velem, hogy méltó módon érjen a halál.” Fájó szívvel adtam át pilótaruhámat, amit három nappal későbbi bevetésemre, saját halálomra tartogattam. A sorra kerülésem előtti napon befejeződött a háború. Egyenruhám az okinavai tenger fenekén nyugszik helyettem, én pedig élek. Isten életben hagyott, hogy ápoljam halott bajtársaim emlékét, és beszéljek róluk az utókornak.
– Azt már tudjuk, ki volt az első kamikaze, de kik voltak a legutolsók?
– Ma is kísértenek az utolsó nap emlékei. A császár augusztus 15.-én délben hirdette ki a háború végét, ám délelőtt még voltak bevetések. A repülőgépgyárban akkor már az iskolásokat is munkára fogták, így gyakran megesett, hogy motorhibával vissza kellett fordulni. Ezen a napon három kétszemélyes gép fordult vissza. Kettő a legközelebbi légibázison kényszerleszállást hajtott végre, a harmadik a tengerbe zuhant. Személyzetének egyik tagját a halászok kimentették, a másik meghalt. És egy fájó emlék: barátom, Nakaucsi Szatoru első osztályú pilóta őrmester 11 órakor indult bevetésre. Egy órával később küldtük neki a visszatérésre felszólító rádiójelet, de nem hederített rá. Az ő halála már békeidőben történt. 21 éves volt.
Nakauchi, a háború utolsó áldozata
Az Ötödik Légitámaszpont parancsnoka, Ugaki Matome altengernagy minden bevetésen így búcsúztatta a halálba menőket: „Menjetek, majd ha kell, jövök én is!” A főtisztekkel együtt ő is előre értesült a háborúvesztésről, de nem akarta a szégyent megélni. Egyenruhájáról lefejtette a paszományt, hogy fogsága esetén ne okozzon örömet az amerikaiaknak, aztán beszállt Nakacuró Tacuó pilótahadnagy kétszemélyes kamikaze gépébe. A navigátor, Endó törzsőrmester megtudta, hogy ez az utolsó bevetés, és nem akarta átadni a helyét. Végül az altengernagy az ő térdére ült, úgy indultak el hármasban. Nem támadni, meghalni mentek. Indulásának hírére a többiek kérlelték a parancsnokot, hogy vele mehessenek. Így esett, hogy az utolsó délelőttön 23 fő ment a halálba.
Ugaki Matome altengernagy indulás előtt: „Ha kell, jövök én is!”
Mikor döbbent rá, hogy Japán elveszíti a háborút?
– 1945. április elején elkezdődött Tokió bombázása. Ekkor már üzemanyaghiány miatt csak kevés vadászgépünk szállhatott fel. A bunkerunkból figyeltük, hogy egy kilőtt amerikai gép pilótája katapultálva ejtőernyővel a tengerbe ereszkedik. Nekünk munícióhiány miatt szigorú parancs írta elő lőszer-takarékosságot. Egyetlen lövés nélkül kellett végignéztük, hogy a többiek hidroplánnal kimentik az amerikait. Nálunk nem ért ennyit egy emberélet.
– Mit érzett, amikor a háború befejezéséről értesült?
– Hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a világon! Hiába tanultam és igyekeztem becsülettel helytállni. Bennünket hősként búcsúztattak az állomáson, ahol megjelent a falu apraja-nagyja. Zenéltek, sírva köszönték, hogy életünket adjuk érettük. Most pedig nézzek a szemükbe, hogy „a többiek hősi halált haltak, én pedig visszajöttem, élek, egészséges vagyok, és elvesztettük a háborút”. Kétségbeesésükben sokan öngyilkosok lettek. Ónisi altengernagy, a „kamikaze atyja” önvádtól mardosva harakirit követett el. Rövidkardjával felvágta a hasát, és tizenkét órahosszas haldoklása alatt megtiltotta, hogy az orvos enyhítsen a fájdalmán.
Onishi altengernagy, a „kamikazek atyja”, maga is kiváló pilóta volt
– Lelke mélyére hatolt-e a háborúvesztés?
– Hetekig úgy jártunk, mint a holdkórosok, de azért volt valami tartásunk. Aztán egy este a kihalt, agyonbombázott utcán láttam egy japán lányt egy jenki katonával összebújva sétálni. A lány az amerikai vállát ölelte. Mi ezeknek a lányoknak, asszonyok a becsülete védelmében hullattuk a vérünket a fronton. Legyőzve, megalázva, elárulva éreztem magamat.
– Mi történt Önnel a háború után?
– A kapitulációt követő másfél hónap alatt minden hadieszközünket átadtuk az amerikaiaknak, és hazatértünk. Én 19 évesen szüleim házába kerültem. Mi, a három fiútestvér sértetlenül tértünk vissza, de két nővérem elveszítette a férjét. A városokban éhség fogadott, mindfélével keverték az életet adó rizst, csak vidéken volt elviselhetőbb az élet.
Először földműveléssel foglalkoztam, majd a helyi rendőrség civil rádiósa lettem, azután bálnavadász-hajógyárba kerültem. 28 éves koromban megházasodtam. Két fiam és egy lányom született, és most már van hat unokám. Három éve mentem nyugdíjba saját ingatlanközvetítő hivatalomból.
– Mi a véleménye a mostani repülőgépekről?
– Ó, ezek már mesebeli csodaszerkentyűk tele automatikával! A mi időnkben a repülés a pilóta és a navigátor ügyességén múlott. Én a pilótatető alól kitartott műszerekkel navigálva mértem a szél sebességét meg a gép irányát. Ma már mindent computer irányit.
– Mikor ült utoljára repülőn, és milyen érzés volt?
– Pár hónapja küldöttséggel Tokióba utaztam. Nosztalgikus érzés volt, csak hiányoltam, hogy a pilóta kétezer méterről nem mutat be néhány zuhanórepülést. El se tudja képzelni, milyen nagyszerű! Persze, csak ha kétszáz méter magasságban vízszintbe kihozza belőle a gépet.
Kézi navigációs készülék (A szerző gyűjteményéből)
– Más-e az élete annak, aki valaha is kamikaze volt?
– Persze. Más a mentalitásunk. Jobbak az idegeink, és az élet-halál kérdéshez viszonyítva a mindennapi gondok jelentéktelennek tűnnek. Az emberi kapcsolatokban más az értékmérőnk. A lelkek mélyére látunk. Gyakran már az első találkozásnál tudom, kivel állok szemben.
– Volt-e értelme a bajtársai halálának?
– Szükségtelen, hogy a második világháború borzalmait ecseteljem. 3 millió 100 ezer japán – s ebből félmillió civil – pusztulását okozta.
A japánok elszántsága – s ennek csak egyike volt a kamikazek bevetése – rádöbbentette az amerikai hadvezetést, hogy – hacsak nem akar a népirtás bűnébe esni – országunkat máshogyan kell kezelnie, mint a többi vesztest. A japán önérzet és büszkeség figyelembevételével meghagyták a császárság intézményét, és a győztes-vesztes viszonyt is mindinkább szövetséges kapcsolatra változtatták.
Tönkrevert országunk talpra állt, és megteremtette a világ legerősebb gazdaságát. Mai jólétünk a fiatal kamikazek önfeláldozásának is érdeme.
– Végső tanulságként mit üzen a mai fiataloknak?
– Önállóak legyenek, ne a társadalom fogyasztói, vagy bábjai. Használják saját eszüket, s a világról csak saját szemükkel döntsenek. Határozottan válasszák külön a jót és a rosszat. Becsüljék az élet értékeit. Másokkal békében éljenek. Fogjanak össze más országok fiataljaival, hogy a XXI. század a béke évszázada legyen a világon!
– Van-e álma, célja?
– 74 éves vagyok. Ezt a 11 éve megnyitott gyűjteményt szeretném tovább bővíteni, és a kamikazek valós történetét megismertetni. Minden különösebb cél nélkül.
Kawano Kiichi, a maga alapította kamikaze-gyűjteményben /Fotó: Doma-Mikó/
Epilógus:
A beszélgetést 2008 januárjában folytattuk Kawano Kiichivel.
– Őrzi a talizmánt? – kérdezte elsőként. Barátságunk elmélyültében ugyanis rám testálta legkedvesebb tárgyát, ami a háborúban megóvta az életét. A gyufásdoboznyi, elsárgult papírba csomagolt titkos ábrák és feliratok állítólag híres szamurájok életét mentették meg reménytelen helyzetben. És nem mellesleg, eddig szerénységemét is.
A veterán kamikaze még ma, 82 évesen is fáradhatatlan energiával igazgatja kamikaze-múzeumát, és okítja a fiatal látogatókat:
„Nevezhetjük-e békésnek hazánkat, ha évente több mint 30 ezer erőszakos bűncselekmény történik? A fiatalok passzívak. Azt hiszik, az ország békéjét biztosítja az alkotmány, külső támadástól pedig megvédi az amerikai hadsereg. Alapvető követelménynek tartom, hogy egy független ország képes legyen az önvédelemre. Heiwa-boke! (Japán szójáték: béke-bambaság.)
Én fiatalon kész voltam életemet áldozni a hazáért. Hová tűntek mára ezek a nemes érzések? Halott bajtársaim felháborodnának a mai társadalmunk láttán. Több mint 60 évvel ezelőtt a háborúvesztéssel az amerikai főhadiszállás ránk erőltetett egy ország-gyengítő alkotmányt. Ezzel okozta a legnagyobb kárt Japánnak. Az embereket vissza kellene vezetni a normális yamatodamashi-ra (japánságtudatra) és visszaállítani egy független országhoz méltó alkotmányt. Nem halhatok meg nyugodtan, amíg ez meg nem történik.”
2020 januárjában hozzáfűzés:
Kawano Kiichi immár 94 évesen egy kjúsú szigeti idősotthon lakója. Fontos, hogy él. Nekem megígérte, addig nem hal meg, amíg Japán nem gondoskodik saját védelméről, amíg nem lesz önálló hadserege.
Az otthonba vonulása előtt elküldte az „ars poetikáját”. Leírta, mi a japánságtudat, miről kell gondoskodniuk az ország politikusainak, mit kell elsajátítaniuk a japán fiataloknak ahhoz, hogy jó hazafiak legyenek. Harmadik évtizede tanulok tőle. Köszönöm a sorsnak, hogy összehozott egy értékes emberrel!
2024 májusában hozzáfűzés:
Kilencvenöt esztendős korában elhunyt Kawano Kiichi volt kamikaze pilóta őrmester!
Abban a tudatban szenderült el, hogy a megváltozott a japán alkotmány hathatósabbá teszi Japán önvédelmét. Ő ezt így kommentálná: „Minden hosszú út az első lépéssel kezdődik.”
E hónapban megszűnik az oitai gyűjteménye, a Yokaren Shirjókan. Halála után fia, Takayasu tartotta fenn, ám maga is idős lévén elköltözteti, és végleg rábízza egy szentélyre.
Az öreg kamikaze örömmel és meghatódva látná a szolnoki kiállításon saját fotóit, és, hogy a RepTár Kft. által kiadott Kamikazek – A Busidó fiai c. könyvemben többször is megemlékezek róla.
Pihenj nyugodtan, öreg barátom, nem hiába éltél!
Doma-Mikó István
Tokió
A kiálított tárgyak megtekinthetők: http://japanmuzeum.net/
Szamurájok és kamikazek között tekinthető meg elsőként Doma-Miko András könyve