A liberálisok előszeretettel állítják, hogy Budapest bekerítésének idejekor, s az az után következő hónapokban veszett ügy volt Magyarország megvédése a vörös hordáktól, sőt a német vezetés nem is törekedett arra, hogy hazánkban érdemi műveleteket vigyenek véghez. Ennek tényekkel bizonyítható cáfolata a „Konrád III” hadművelet. Másik kedvelt toposz, hogy a városokat egyszerűen fel kellett volna adni, hiszen akkor az ostrom nem viselte volna meg a lakosságot. A levágott mellű, megerőszakolt asszonyok és megkínzott családapák valószínűleg más véleményen vannak.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
Tényleges szárazföldi harcokról Fejér megyében 1944. december 2-ától beszélhetünk. Az első légitámadás 1944. szeptember 19-én érte a várost. December 21-én este az orosz csapatok már a város peremkerületeit birtokolták. Székesfehérvár bevételéért december 22-én a reggeli órákban indult meg a fő támadás. Súlyos utcai harcok után, december 23-án hajnalban a német erők kiürítették Székesfehérvárt. A város így szovjet kézre került.
A német hadvezetés ellentámadásokat indított az elvesztett területek visszafoglalására, valamint Budapest felmentésére, kiemelt cél volt a stratégiailag fontos Székesfehérvár birtoklása. Két sikertelen támadás után az áttörést az 1945. január 18-án hajnalban induló „Konrád III” hadművelet hozta meg.
A támadás január 21-én nem sokkal 19 óra után vehette kezdetét. A meginduló német–magyar csapatok a város széléig gyors ütemben támadtak, de itt a szovjet védelem egyre erősebb lett. Az egész éjszaka tartó súlyos harcok után reggel 8 órára a német–magyar csapatok lényegében visszafoglalták Székesfehérvárt. Jelentős szerepet játszott és komoly veszteségeket szenvedett a magyarokból álló, és a magyar Ney Károly által vezetett SS-harccsoport. Egy forrás azt írja,
„a lakosság elbeszélése szerint a magyar csapatok még a német harci készséget is felülmúlták helyenként.”
A bevonuló csapatokat egy visszaemlékezés alapján Székesfehérvár lakói a következőképpen fogadták:
„A magyarok ujjongva vették körül a német katonákat. Különös az asszonyok és leányok öröme. Érthető ez, mert szörnyű gyötrődésen mentek át szegények.”
„A város képe egészen megváltozott. Tele vannak az utcák járókelőkkel. Örül mindenki a felszabadulásnak, csak azért aggódunk, esetleg nem lesz állandó jellegű ez a felszabadulás. Egy második megszállás bizonyára több kegyetlenséggel és szenvedéssel járna, pedig az első alkalommal is kijutott belőle.”
A front nem távolodott el messze a várostól, lényegében az öreghegyi szőlőkben húzódott az arcvonal. Székesfehérvár és környékének pusztulása országosan ismert volt, Fejér megyében 3 hónapon keresztül folyamatos dúló harcokról beszélhetünk. A legtöbb település többször is gazdát cserélt, például Aba 5, Sárkeresztes 16 alkalommal.
Továbbá Székesfehérvár és környékének története egyedinek mondható, hiszen kevés olyan település van Magyarországon, melyet egy hónapos megszállás után ideiglenesen újra német–magyar csapatok birtokoltak.
A szenvedéseket fokozta, hogy Székesfehérvár lakosai a többszöri kitelepítési felhívás ellenére sem hagyták el a várost. Általánosan elterjedt nézet volt, hogy „majd csak megleszünk valahogy, ha bejön az orosz, hiszen nem is olyan rossz emberek azok”. Azonban a 30 napos szovjet megszállás átélése megváltoztatta ezt a véleményt.
Székesfehérvár szovjet bevételéért három napos szabadrablás járt a győzelem örömére, ebbe beletartozott a lakosság elhurcolása, megerőszakolása, dolgoztatása, valamint kifosztása. A lakosságot gyakran kötelezték közmunkára.
Egy visszaemlékező így meséli:
„Néha lövészárkot ásni vittek az oroszok, s az pokoli volt, csákányozni a fagyott földet, állandó becsapódások között. Egy férfit orosz katonák állítottak meg igazoltatásra, majd elvették csizmáját, és egy katonai gumicsizmát kapott helyette. Mivel ezt szóvá tette, elvezették sáncásásra. Egy hétig nem tudtak róla semmit. Mire megtalálták, már igen rossz állapotban volt. Lábai teljesen elfagytak.”
Székesfehérvárott a nők 75-80%-át gyalázták meg, éspedig a jól fejlett 10-12 éves lányoktól kezdve egészen 70 éves korig nem válogattak közöttük, de feljegyeztek 8 és 92 éves áldozatot is. A legfiatalabbak és a legöregebbek sokszor meghaltak. Többeket, akik ellenálltak vagy védelmezték a nőket, agyonlőttek. Voltak esetek, mikor 20-30 orosz katona egymásután becstelenített meg 1-1 nőt. Többen szereztek ennek következtében betegséget, míg sok esetben gerinc-, csigolya- vagy medencetörés állott elő.
Néhány jelentés a 30 napos szovjet megszállás borzalmairól:
„A közmunka elvégeztével a nőket pajtába terelték be, és egy frontról kivont egész orosz zászlóaljat engedtek be hozzájuk, akik őket megbecstelenítették. A szovjet katonák mind túlságosan erősek, és így a nőt felvérzik, és azonkívül erős roncsolásokat visznek véghez rajtuk. A legtöbb helyen a nők védelmében fellépő férfiakat, vagy a leányaikat védő anyákat a katonák a helyszínen kivégezték. Székesfehérvár 3 hónapig volt frontvonalban. A háború kitermelte a tömegfertőzést Magyarországon.”
„J. nevezetű kőfaragó feleségén a vöröskatonák erőszakot akartak elkövetni. A férj védte a feleségét, mire a vörös katonák az asszony melleit levágták és megbecstelenítették, mindezt férjének végig kellett néznie, és végül őt is agyonlőtték.”
„Egy az öreghegyi szőlőhegyen lakó megbecstelenített leány arra kérte vőlegényét, hogy szúrja le, mert egy egész vörös csorda megbecstelenítette. Ezt a vőlegénye meg is tette, majd maga ellen fordította a kését, és a vérében fetrengett, mikor is végül az oroszok lőtték agyon.”
„L. nevezetű mérnökre és fiára ráfogták, hogy germán, ezért fiát azonnal agyonlőtték. Az apa a fiát a szőlőben eltemette, majd öngyilkos lett.”
„Sz. nevezetű pénzügyi tisztviselő fiát, mivel fekete ingben volt, fasisztának bélyegezték, és atyja szeme láttára szemét kiszúrták és négyszer belelőttek.”
Mindennaposak voltak a rablások, fosztogatások, egy jegyzőkönyv szerint:
„Főleg a bort, csirkét és a nőt követelik. A lakásban összeszedtek minden ékszert, élelmet és órát, leszedték az ujjaikról a gyűrűt. Mindent felfaltak, ami élelem a lakásban volt.”
„[A város visszafoglalása után] a szovjet hullákon csak magyar eredetű bakancsot és csizmát lehetett látni.”
Jelentések szerint a város cigányai az oroszok nagy segítségére voltak helyismeretüknek köszönhetően, de aktívan részt vettek a megszállókkal együtt a rablásokban, fosztogatásokban is. A visszafoglalást megelőzően az orosz csapatokkal együtt elmenekültek a városból. A Székesfehérváron működő Nemzeti Számonkérő Szék csendőrei a tisztogató akciók során, február 13-án a városi cigánytelepet általános razziák és ellenőrzések után teljes egészében felszámolták. Mindenkit teherautókra tuszkoltak, és Várpalotára szállítottak, majd az ottani cigányokkal egyetemben többségüket kivégezték.
A legtöbb szovjet katona semmit sem tudott a Nyugatról, „azokat a családokat, akiknek ágyaik, festményeik, könyveik, szemüvegük, kályhájuk volt, burzsoának tartották, és nem egy esetben hangoztatták, hogy nem ilyennek gondolták az elnyomott népet, akiket nekik kell felszabadítani.” Az angolvécé legtöbbjüknek teljesen ismeretlen volt. Nem egy történet szól arról, hogy a „furcsa szerkezetben akarták megmosni az ételt, majd mikor az elnyelte, szétlőtték a vécécsészét, és követelték vissza tulajdonukat.
A kezdeti sikerek után a front a Velencei-tó – Duna-vonalon megmerevedett, ahol a IV. SS-páncéloshadtest csapatai hősiesen védekeztek.
Egy február 1-jei naplóbejegyzés szerint:
„Egyre közeledik a városunkhoz a háború zaja. A német ütegek a városból lőnek a frontra. Véres német katonákat látok elvonulni az ablak alatt. Annyira közel van a front, hogy vértől csepegő sebével jöhet a sebesült katona a főtéren át. Fehérvár kálváriája még mindig nem fejeződött be!”
1945. február 13-án – a kitörési kísérletet követően – Budapest elesett. Eközben a német csapatok megkezdték visszavonulásukat a Margit-vonal védőállásaiba. Március 6-án megindították az utolsó nagyszabású offenzívájukat, a „Tavaszi Ébredés” fedőnevű támadást a Velencei-tó és Balaton között. Az elért sikerek nem jelentettek komoly stratégiai áttörést. Március 20-án este a IV. SS-páncéloshadtest parancsnoksága megkezdte Székesfehérvár fokozatos kiürítését Veszprém felé, amit március 22-én befejezettnek jelentettek.
Székesfehérvár a harcok elvonultával borzalmas képet mutatott. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a háború Fejér megye civil lakosságából szedte a legtöbb áldozatát. A Magyar Városok Országos Szövetsége felmérése alapján Székesfehérvár a háborús pusztítások mértékét tekintve, Debrecen és Hatvan városok után, a harmadik helyen állt.
Jankovich Ferenc, a fehérvári születésű író a következőket írta a város határában látottakról:
„a ronggyá tépett természet, a letördelt fák nyers húsa, az összetépett erdők, a kilyuggatott szántóföldek, tele géproncsokkal, felpuffadt dögökkel, árokbadőlt lajtokkal, ottfelejtett aknavetőkkel… mindez oly érzést kelt a szemlélődőben, mintha elköltözött volna az élet.”
Forrás: Lattenstein Dániel: A Vörös Hadsereg jelenléte Székesfehérváron és környékén (1944. december 2.– 1945 március 23.) – A civil lakosságon elkövetett erőszakos cselekmények
A kitörés felülnézetből (+Otto Wöhler tábornok rádiótávirata újratöltve)