Az 1917 és 1922 között Oroszországban dúló polgárháború vörösök és fehérek küzdelmeként él a köztudatban. 1920 végére egyértelműen eldőlt az orosz polgárháború. Keleten már rég győztek a bolsevikok. Nyugaton a lengyel-szovjet háború is lényegében lezárult, így a vörösök óriási túlerővel indultak felmorzsolni a fehér hadsereg maradékát, akiket tapasztalt parancsnok, a Fekete báró, azaz Pjotr Vrangel vezetett.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
A retro érzése nemcsak a zenei életben hódít manapság, hanem a történelem bizonyos eseményei is más és más értelmezést kapnak, ahogy bizonyos korok és rendszerek elvesznek a múlt ködében. Igaz ez Oroszországra is, annak legfőképpen a XX. századi történelmére. Az 1917-es forradalmak, majd az azt követő polgárháború eseményei ma már teljesen másként olvashatóak a különböző kutatásokban, cikkekben és könyvekben, mint mondjuk a kommunista rendszer idején.
“Egy dolog azonban nem változott, a bolsevik rendszert támogató vörösök és a régi, cári vagy a polgári rendszert elfogadó fehérek elnevezés. De vajon honnan is ered mindez?”
Abban a történelemtudomány régóta egyetért, hogy a vörös elnevezés Európa-szerte a forradalom, a nemzetközi munkásmozgalom színe volt. Ezt a bolsevik tábor fokozatosan sajátította ki a maga számára, így kizárólag egy kisebbség jelképévé lett az idők folyamán. A fehér hagyományosan a forradalomellenes erőket szimbolizálta. Már a francia forradalom idején a királypártiak szimbóluma volt, míg az orosz polgárháborúban a bolsevikokkal szemben állók összefoglaló neve lett, ám ezek a fegyveres és politikai csoportosulások közül nem mindegyik volt restaurációs jellegű. Ugyanakkor ezek a mozgalmak abban megegyeztek, hogy a fehér szín a monarchia eszméje mellett a tisztaságot, magas szintű erkölcsiséget, a hazához, az orosz nemzeti tradíciókhoz való hűséget, az önfeláldozást jelentette. A legtisztább formában ezt a felfogást Vaszilij Vitaljevics Sulgin fogalmazta meg, aki
“egy idealizált monarchiát, képzelt el, ahol a fehérek Grál-lovagokként küzdenek a Szent Oroszországért”
Sulgin elképzelései a szovjet birodalom bukását követően szökkentek igazán szárba Oroszországban, és manapság már teljesen másként ítélik meg a bolsevikok ellen kegyetlen belháborúkat vívó fehér parancsnokokat. Kik is ők valójában, akiket a demokrácia és rendszerváltás után szépen-lassan minden szempontból rehabilitálnak? Nos, az I. világháború egyik legtehetségesebb cári tábornoka, az északnyugat-oroszországi fehér seregek irányítója Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenics altábornagy, az orosz polgárháború másik fehér vezetője, Anton Gyenyikin tábornok, délen és a Krím vidékén az ellenforradalmi fehér erők parancsnokának tekintett Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró, míg az Uráltól keletre Kolcsak admirális. Amennyire más volt a történetük, annyira különbözik az elmúlt két-három évtizedben a megítélésük.
“Kolcsak ebből a szempontból kimagaslik közülük, hiszen őt a bolsevikok 1920. február 7-én kivégezték, miután elfoglalták Irkutszkot”
Noha jogilag nem rehabilitálták – a másik három tábornokot sem –, az emberek szemében ma már az egyik legnagyobb hős, akinek a jelenlegi hatalom nemcsak megbocsátott, hanem történelmi hőst faragott belőle. A róla szóló mozi, Az admirális (2008) minden idők egyik legnagyobb költségvetésű, Hollywoodot idéző orosz háborús filmje volt. Amolyan kordokumentumnak is beillik egy olyan időszakról, amelyről, amit tudtunk, azt is különböző ideológiák elferdített változatában ismertük csak. Andrej Kravcsuk filmje világszerte hatalmas sikert aratott, Kolcsakból szinte nemzeti hőst csinált saját hazájában, ahol egy tízrészes, kibővített sorozat is készült belőle.
“Jugyenyics tábornoknak sikerült Franciaországba menekülnie”
Nem játszott jelentős szerepet az orosz emigráció politikai tevékenységében, mert a britek és a franciák egyaránt elzárkóztak bármiféle segítségnyújtástól. Cannes-ban élt, és a közelben fekvő Saint-Laurent-du-Var-ban hunyt el 1933-ban, tbc-ben. Négyük közül talán róla esik a legkevesebb szó ma Oroszországban, pedig például megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét.
“Gyenyikin megítélése mind hazájában, mind pedig külföldön is pozitívan megváltozott, de Oroszországban társaihoz hasonlóan hivatalosan nem rehabilitálták”
Több emlékművet állítottak vele kapcsolatban, Magyarországon például annak a balatonlellei háznak az udvarán állítottak emléktáblát neki 2013. június 18-án, ahol az 1920-as években lakott. Itt kezdte el írni híres, több nyelvre lefordított emlékiratait, amely “Karcolatok az orosz zavaros időkből” (“Ocserki russzkoj szmuti”) címen vált később ismertté. Az emléktábla és emlékkő elhelyezését Oleg Volovik, az Orosznyelvű Írók Nemzetközi Szövetségének elnöke kezdeményezte.
Az 1878. augusztus 27-én született Vrangel katonai pályafutását közlegényként kezdte, már tisztként vett részt az orosz–japán háborúban és az első világháborúban is, majd az októberi forradalmat követően fokozatosan az antibolsevista fehér hadsereg vezéregyénisége lett.
“A monarchiához hű Vrangel kommunista rendszer iránti gyűlöletét csak fokozta, amikor a krími térségben az októberi forradalmat követően a bolsevikok elfogták és kis híján kivégezték”
Fogságából kiszabadulva 1918 augusztusában belépett a Mihail Alekszejev tábornok által vezetett antibolsevista önkéntes seregbe és Gyenyikin alatt az általa jól ismert és kedvelt kozákokból álló kaukázusi hadsereg élére került. Katonai sikerei miatt nőtt a népszerűsége, ugyanakkor egyre rosszabb lett a kapcsolata Gyenyikinnel. Ez odáig fajult, hogy Vrangelt összeesküvéssel vádolták meg, aki ezt követően Konstantinápolyba ment száműzetésbe.
“Miután Gyenyikin moszkvai offenzívája összeomlott, a fehér parancsnokság – számos rangidős tábornok támogatásának köszönhetően – 1920 márciusában kinevezte a fehér hadsereg dél-oroszországi erőinek élére. Vagyis Gyenyikin helyére”
Noha a bolsevikok által csak Fekete Bárónak hívott tábornok meggyőződéses monarchista volt, mégis úgy vélte néhány engedményt kell tenni a lakosság felé. Így 1920-ban az orosz történelem addigi egyik legradikálisabb földreformját hajtotta végre. Keménykezű parancsnokként újjászervezte a hadsereget, és terveihez az antant és a függetlenségüket visszanyert, éppen a bolsevikokkal háborúzó lengyelek támogatását, szövetségét is szerette volna megszerezni. Kezdeti katonai sikereit – kis híján elfoglalta a létfontosságú Donyeck-medencét – azonban nem tudta győzelemig fokozni, ugyanis egyrészt egy a parancsnokságot illető vita lehetetlenné tette a Józef Piłsudskival való szövetségét, másrészt a Vörös Hadsereg fegyverszünetet kötött a lengyelekkel. Ez utóbbi azzal járt, hogy a vörösök minden katonát Vrangel serege ellen tudtak koncentrálni. Ennek meg is lett a következménye, hiszen
“a többszörös túlerő végül a tábornok hadseregét visszaszorította a krími térségbe”
Ehhez alaposan hozzájárult az is, hogy a bolsevikok kiegyeztek a korábban Vrangel csapataitól kétszer is vereséget szenvedő Mahno ukrajnai anarcho-kommunista mozgalmával, akikkel addig hadban álltak. 1920. június 9-én Vrangel követet küldött Mahno törzskarához, ám a szövetséget ajánló tisztet, Mihajlovot kivégezték. A vörösök és a mahnovisták ugyan abszolút nem bíztak egymásban – mindkét fél a Vrangel elleni győzelmet követően akart a másikkal leszámolni –, de október 15-én mégis aláírták az együttműködési szerződést, amely az Ukrán Szovjetkormány és a Forradalmi Felkelő Hadsereg (mahnovisták) között létrejött szövetség feltételeit tartalmazta. A Vörös Hadsereg déli frontjának vezetői, Frunze, Guszev és Kun Béla úgy gondolták, hogy az anarchista lázadók felszámolása túl nagy erőket kötne le. Ezért elhatározták, hogy
“felhasználják őket Vrangel ellen, és miután jól kivéreztek, egyszerűbb lesz a likvidálásuk”
1920. október 15-20 között indult meg a közös roham Vrangel ellen, aki egy Prologjorjehov nevű településnél csatát vesztett, és érzékenyen érintette, hogy az egyik legjobb tábornoka, Grusztov négyezer emberével fogságba esett. Amikor a vörösök és a mahnovisták november 13-án elfoglalták Szimferopolt, lényegében legyőzték a Fekete bárót. Vrangel azonban megmutatta hadvezéri képességeit, figyelemre méltóan szervezett és rendezett evakuálást hajtott végre, amelynek eredményeként mintegy 150 ezer fő jutott el az antant irányítása alatt álló török területekre.
Noha különböző adminisztrációs gondok miatt Vrangel nem tudta egyben tartani a hadait, a politikai egység ugyanakkor megmaradt, és ennek alapját a tábornok által 1924-ben alapított Orosz Összkatonai Unió biztosította. Sőt, ennek köszönhetően anyagi és szociális támogatást nyújtott katonáinak, ezzel is megőrizve hűségüket és harckészültségüket. 1924-ben elismerte Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg trónigényét.
“Törökországból Brüsszelbe költözött, ahol társaival a kommunista diktatúra megdöntésére irányuló szervezetek megalkotásán fáradoztak, amelyeket a Szovjetunióba küldtek volna”
A feltételes mód sajnos jogos, ugyanis Vrangel 1928. április 25-én, máig vitatott körülmények között elhunyt Brüsszelben. Gyermekei szerint halálát az okozta, hogy a szovjet titkosrendőrség megmérgezte, ugyanis a család brüsszeli komornyikja állításuk szerint szovjet kém volt. Földi maradványait végül a belgrádi Szentháromság-templomban helyezték örök nyugalomra.
Vrangel a kommunistákban mély nyomot hagyott, a vörös hadsereg egyik leghíresebb indulójában is róla énekelnek:
“A fehér hadsereg és a Fekete Báró
A cári trón helyreállítására készülnek,
De a tajgától a brit tengerekig
A vörös hadsereg a legerősebb!”
A Szovjetunió bukásáig sehol sem lehetett a kommunista birodalomban megemlékezni róla, a bolsevik vörös terror áldozatait pedig szinte kitörölték a történelemből. A rendszerváltás után lassan Vrangel személye és szerepe is a helyére kerül.
“Kolcsakhoz hasonlóan róla is született egy film, amely 2015-ben elnyerte az év legjobb filmjének járó díjat”
A Kreml által kedvelt Nyikita Mihalkov színész-rendező Napszúrás című filmje Ivan Bunyin Nobel-díjas orosz író azonos című elbeszélésére és 1918-1920 között készült Átkozott napok című naplójegyzetekre épülve mutatja be Vrangel cári tábornok seregének a Krím-félszigeten történt megsemmisítését, valamint az 1917 és 1921 között itt elkövetett vérengzéseket. Ma már a kutatható dokumentumok alapján tudjuk, hogy a bolsevikok a krími vörös terror során több ezer fehérgárdistát végeztek ki, de a kórházakban dolgozó orvosokkal, ápolókkal és a vöröskereszt munkatársaival, értelmiségiekkel is tömegesen számoltak le. Makszimilian Volosin orosz költő, fordító szerint csak minden harmadik krími értelmiségi élte túl a vérengzést. Pontos adatok nincsenek, de a történészek szerint 12-20 ezer főtől akár 120-150 ezerre teszik az áldozatok számát.
Tekintsünk rá orosz szempontból is az orosz-ukrán háború kirobbanására
A püspök, aki Moszkvában titokban felajánlotta Oroszországot Szűz Máriának
(Moszkvater nyomán Szent Korona Rádió)