Ha az ember Istent próbál játszani, az mindig rosszul sül el. A következményeket figyelve ez elmondható az atombombarobbantások káros hatásairól is. Különböző hatalmak saját robbantásaik fenyegető mivoltát számtalanszor igyekeztek eltussolni. Jó példa erre az, hogy miképpen derültek ki fontos összefüggések a balatoni radioaktivitásnövekedésből az ’50-es években.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió Jobbklikk oldala >>>
Csatlakozz!
Az ötvenes évek közepén és az évtized második felében gyakran szóltak arról a híradások, hogy a Balatonban komolyabb mennyiségű sugárzó anyagot (elsősorban tríciumot) találtak, melynek eredetére eleinte nem nagyon volt magyarázat. Azt mindenesetre sikerült megállapítani, hogy a radioaktivitás emelkedése gyakran esős időben vagy közvetlenül az után tapasztalható. A megfejtés végül 1957-ben érkezett egy cikkben, mely az Élet és Tudomány hasábjain látott napvilágot.
Maga a cikk két – nemzetközi tiltakozás ellenére megtartott – kísérleti hidrogénbomba robbantás kapcsán született. Ekkor Nagy-Britannia hozta működésbe a fegyvert (két héten belül két alkalommal) Hawaii-tól 2000 kilométerre, a Karácsony-szigeten. Az már korábban sem volt újdonság, hogy ezeknél a robbanásoknál komoly mennyiségű radioaktív anyag kerül a légkörbe, de annak mértékére és mozgására csak az 50-es évek végén derült fény. Mint kiderült a bomba nyomán keletkező áramlások a radioaktív anyagokat 10-15 kilométeres magasságba lökik, ahol a folyamatos 80-100 km/h-ás szél akár 200 napon keresztül viszi magával. Ennyi idő alatt a részecskék többször is megkerülik a földet, így gyakorlatilag a föld bármely részén lehullhatnak. A víz alatti robbantások esetében a szinte felfoghatatlanul magas hőmérséklet által létrehozott trícium (nehézvíz) molekulák pedig elsősorban a víz körforgásnak lesznek (radio)aktív résztvevői.
Persze a veszély mértékét maguk a kísérletező felek is jócskán alulbecsülték, hiszen 1954. március 1 -én a Marshall-szigeteken robbantott amerikai hidrogén bombától származó radioaktív anyagok a biztonsági övezeten kívül tartózkodó Fukuryu Maru nevű japán halászhajóra szálltak.
Magyarul szerencsés sárkányt jelentett a hajó neve. Nem vált be…
A súlyos sugárszennyeződés nyilvánvalóvá tette, hogy az eddigi biztonsági távolságot jelentősen (200 kilométerről 1400-ra) kell emelni. Ha tudjuk, hogy csak az Egyesült Államok 1946 és 1958 között 23 alkalommal hajtott végre robbantást a Csendes óceán térségében, akkor világossá válik, hogy miért észlelték olyan gyakran a trícium szint emelkedését a magyar tengerben.
Persze a hazai lapok gyakran hangoztatták azt is, hogy a trícium a kevésbé veszélyes sugárzóanyagok közé tartozik, így például az emberi bőrön már nem is képes áthatolni, ráadásul a hazai vizekben alacsony volt a koncentrációja is. Azonban ez sem igaz, ugyanis a trícium ß sugárzást bocsájt ki, mely a bőrön keresztül is képes bejutni a szervezetbe. A kutatók úgy kalkuláltak, hogy a teljes Balaton tríciumtartalma a legrosszabb körülmények között sem haladta meg a 45-60 grammot, ami semmilyen élőlényre sem jelentett komoly veszélyt. Ráadásul az 1963-ban aláírt Nemzetközi Atomcsendegyezmény életbelépése nyomán ez a mennyiség is gyorsan csökkent. Persze más sugárzóanyagok esetében már nem volt ilyen egyértelmű a helyzet.
1953 májusa és augusztusa között az országban a szokásostól eltérő mennyiségű, némileg több csapadék hullott. Ez ugyan nem minősült szélsőséges esetnek, az azonban már igen, hogy a csapadék erősen radioaktív volt. A későbbi elemzések megállapították, hogy ez a jelenség egy nevadai robbantássorozattal függött össze, és a sugárzó részecskék átlagban 6(!) nap alatt értek az amerikai kontinensről hozzánk, 10 ezer kilométert utazva a levegőben. Bár ekkor még úgy gondolták, hogy a nukleáris fegyverek nem avatkoznak jelentősen a bolygó időjárásába, már hallatszottak más hangok is. Voltak tudósok, akik úgy vélték, hogy a robbanás bizonyos melléktermékei képesek a légkörben zivatargócokat létrehozni, ám a folyamat csupán néhány napig tart, így nem okoz szélsőséges időjárást a sokévi átlagokat tekintve.
Hogy mit okozhatott egy ilyen radioaktív eső, arra kiváló példa egy korabeli Japán eset. Ekkor egy kínai robbantás felhői érkeztek meg a szigetország fölé. A csapadék sugárzó anyagai az eperfa leveleibe, és onnan a velük táplált selyemhernyókba. A levelek és a hernyók napokon belül elszíntelenedtek, majd a következő generációkban mutációk is megjelentek. Ezekről a magyar lapok is nagy terjedelemben számoltak be, ám itthon elegendőnek tartották az esővíz kiforralását (ivás, fürdés vagy főzés előtt), a szennyezés elkerüléséhez.
Ráadásul a szovjet irányítású cenzúra kiválóan működött már akkoriban is, hiszen a hozzánk érkező sugárzás mindig a világ távolabbi feléről, a nyugati blokk kísérleteiből származott. Példaként megemlíthetjük a világ eddigi legnagyobb hidrogénbombájának, az ún. Cár-bombának az esetét. Ez a fegyver 1961-ben robbant a Szovjetunióban, ám valahogy semmilyen sugárveszély sem mutatkozott Magyarországon. Így volt ez annak ellenére, hogy a bomba 50 megatonnás hatóereje több, mint háromszorosa volt az amerikaiak által robbantott legnagyobb bombáénak és a kísérlettől 280 kilométerre(!) is kitörtek az ablakok a lökéshullám következtében.
A Cár-bomba méretarányos másolata egy múzeumban.
Nemrégiben a bomba felrobbantásáról szóló felvételek titkosítását feloldotta az orosz állam, így az ma már szabadon megtekinthető:
https://youtu.be/nbC7BxXtOlo?t=1370
(Toretro.blog.hu nyomán SzKR)
Nem csak a Szaharában okoznak katasztrófát a francia atombomba kísérletek
Az emberi felelőtlenség ára: radioaktív szaharai homokot szór a szél Európára
