A hidegedő szelek megkavarták a rozsdaszínű leveleket. A patak sötét vizére szórták, és a megsárgult levelek ott úsztak billegve a kimeredő kövek között. A fatörzsek tövében már zörgetegre száradt az avar. A fátyolfelhős égen a kékes fehérségben valószerűtlenül magasodott a táj felé Boldogkő várának a körvonala. A régen volt vulkáni sziklára kőfészket húztak a századok alatt a magyarok. A várat körülvevő hegyek félig kopasz fáin meg-megpihentek a délnek tartó költözőmadarak. Az északon születő szelek napról napra dühösebben rázták a vár fokára húzott Corvin-lobogót.
Mátyás szarvasból készült ruhát viselt. Erőset, amely megvédi a rohanó szelektől, és a váratlanul lecsapó esőtől. Nemezsüvegén csak egy bekoszolódott ezüst párducfej vicsorgott. Szeme alá árkokat rajzolt a temérdek országos gond. Vadászíja és a teli tegeze az ölében feküdt. Így ült egy hordónyi nagyságú kövön, és a dermedt csendben figyelt az innen-onnan feltámadó neszekre. Az éjfekete lova a közelben egy fához kötve állt. A király odalépett hozzá, lehajolt és letépett egy marék tűzszínű levelet. Lassan egyesével szórta a jószág elé. Látta a fűszálakat aranyzöld rügyként fakadni, majd dús szálanként a verőfényben duzzadni. Most zörögve hullottak a ló patái elé. Az álmok, amik a tavasszal szökkentek szárba beleszédültek az őszi esőszínű sárba. Hányszor felrémlett előtte az a tavaszi reggel Szent György napja.
A rendek törvénykezni érkeztek a budai vár alá a Rákos mezejére. Akarta a különadót, hiszen pénz nélkül nincs se háború, se győzelem. El is érte, hogy bár keservesen, de az országgyűlés megszavazza. Erre Erdély szinte lángra lobbant. A lázadás nyíltan egy királyellenes felkelésbe csapott át. Eddig a világgal kellett megküzdenie, és a viszálykodó családjával. A király nem mozdult. Szilaj tüzek gyulladtak fel benne. Az erdélyi felkelést gyorsan elfojtotta. Mindenki meghajolt az akarata előtt, ahogy szinte a semmiből ott termett a Kárpátoknál a seregével. A pártütők térden csúszva járultak elébe kegyelemért esedezve. Ezután következett Moldva. A királyság hűbérese. Az országé akitől annyian félnek, akit annyian kerülnek, azt most megpróbálja kijátszani néhány bocskoros bojár. – Ütlegelni jókor, régi szokás szerint! Meg is lehet rajta a nyers haszon, mert még megerősödik, és a vérünk veszi. – gondolta komoran a király. Bogdanovics a trónbitorló ellen kell most mennie. Erdőelve alatt már gyülekezik a magyar sereg, amely lecsap majd a bujtogatóra.
Megzörren az avar pár lépéssel a király mögött. A lova nyugtalanul kapja fel a fejét és a levegőt szimatolja. Mozgó füle egy túlélő döglegyet hajt el a szőréről. Mátyás a tőréhez kap. Ellensége bőségesen akad, talán valaki a nyomára bukkant, hogy itt a Zemplénben veszejtse el? Vagy az a vadkan került elő, amelyik pár napja szétkergette az ispán vadászait? Rebesgették a várban, hogy még itt csatangolhat valahol a környéken a dühödt agyaras. A király megperdül és felfigyel. Senki sincs mögötte, aki ráronthatna vassal vagy vicsorgó pofával. Keze megragadja a íjat, emeli aztán leereszti. Fülel.
A levél furcsán mozog az avar tetején, pár lépésre egy tölgyfa alatt. Furcsa, sosem érzett szorongás fogja el. Kurta farkak tekerednek a hártyává száradt levelek alatt. Pikkelyes testek kapaszkodnak egymásba, és a sok kígyó mintázata olyan, mint a falakon lógó szaracén szőnyegeké. Némelyik kidugja a tekergőző halom alól a fejét, és a villás nyelvével az őszi levegőt szaglássza. A levelek néhol könnyen lesiklanak a csuklónyi vastag testekről, néhol beleakadnak a redőzött pikkelyek széleibe. Mátyás kivonja az egyik nyílvesszőjét, és közelebb lép a fészekhez.
Hogyan akadt el a lába egy gyökérben? Hogyan ütötte be a fejét? Sosem tudja már meg. Tekergőzik előtte a világ, csak úgy, mint ahogy a kígyók tekergőztek, forgásnak indul az erdő, forognak a felhők. Nappali csillagok vibrálnak a szeme előtt, majd elsötétül minden. A király a fájdalomtól még fordul egyet, majd mozdulatlan marad.
Túláradó üdvrivalgás fogadja a fatálon feldíszített vadkant, amint a szolgák felvonulnak vele. Szép nagy vendégsereg gyűlik össze Boldogkő vadásztermében. Megérkezett Országh Mihály nádor, Báthori István országbíró is. Parlaghy László a vár ura, és Abaúj ispánja csak most kezd kissé feloldódni. A király eltűnése jókora galibát okozott neki. Mátyás réveteg arccal tekint körbe. A gyertyafényben kísértetiesen táncolnak a falra akasztott trófeák. Vaskosarakba tűzött fáklyák fényei a plafont nyaldossák. Medvebőrök, szarvasagancsok, vadkanfejek néznek mereven a dúsan terített hosszú tölgyfaasztalra. Töredezett csontokból szikrákat csal elő a mécsvilág. Az izzadt, vörös képű szolgák úgy csapják oda az asztal közepére a nehéz tálat, hogy kilöttyen a cinkkancsók hasából a színültig töltött gyöngyöző mádi édes. A vadkan szájában az alma már ráncosra fonnyadt. A termet friss sült, hagyma és édes tök illata lengi be. Kerek lepények külön tálon fekszenek. A gőzölgő jó párák szinte eltűnnek a bölényfejek orrlyukaiban.
-A fiaimat jól szétkergette ez az ártány a napokban. – emelkedik szólásra Parlaghy László, mint házigazda. – Az egyiket alig lehetett lecsalni a fáról. A fakopáncs is megirigyelhette volna, a legényem olyan sebesen mászott fel rajta. – Báthori István bika nyaka csak úgy rengett a nevetéstől, és a nádor is csak a hasát fogta ahogy segített neki hahotázni. – Nem röfög ez már többet királyom. Tied az első kanyarintás, és miénk pedig az öröm, hogy megkerültél.
Mátyás nem rest, jó nagy darab combot hasít ki a vadkan mellső végéből. A szolgák friss tormát kínálnak körbe. Könnybe lábad mindenki szeme, aki csak egy picit is beleszagol a tálba.
-Bizony én sem tudom, hogyan történt a dolog. – Ül vissza a király a helyére, és emel kupát a házigazdára, na meg a roppan zsákmányra. Vivát köszönti Hunyadit. A nádor még csendben marad. Nem akarja hadi ügyekkel terhelni a vacsorát. Majd később előhozakodik vele, hogy már nyolcezer lovas gyülekezik a Tisza mentén. – Szerencsétlen dolog volt. Nem figyeltem, és megbotlottam. Csak a kopók csaholására tértem újra magamhoz, ahogy a vadászaid a vadkant űzték ispán uram – folytatja Mátyás. Majd hirtelen kutatni kezd a zsebében és a tárgy amit kitesz hangosan koppan a réztányérok mellett. – Nem tudjátok urak mi lehet ez?
Egy fél tenyérnyi ovális kődarab bújik elő az ifjú király markából. A fény különösen táncol a zöldesbarna felületén. A pereméhez közel egy aprócska lyuk bújik meg. A vastagsága talán két aranydénárnyi lehet.
-Lúdvérctojás darabja. – szól teli pofával Báthori. A kikelt erdei szellemek ebben cseperednek fel – mondja amolyan félkomolyan, mint aki hiszi is meg nem – a saját szavait.
-Dehogy lúdvércé, inkább gyíksárkányé – kapcsolódik be Országh Mihály. Hozzányúlni nem mer, csak a zsíros tőrével taszigálja ide-oda az asztalon. Parlaghy ispán csak a fejét vakarja: van egy sejtésem, de hívjátok csak gyorsan az igricet!
Forog, ürül, telik, koccan a kupa. Sültet marcangolnak a fogak. Száll, köröz az italgőz, agyat ködösít az őszi estében. A nehéz megvasalt ajtó lassan felnyílik, nyikorogva, mint a koporsó fedele. Szikár ember az, aki belép rajta. Haja ősz, arcán mégis valamilyen vad, fiatalos dac táncol. Megáll az asztalfővel szemben, és térdet hajt a király előtt. A kobzot maga mellé a kőre teszi, és lesütött szemmel vár. Kihunyni készülő vörös fáklyafény izzik a fehér vászoningén. Sujom mozdulatlan, árnyképe mégis vibrál szemközt az ablakok behúzott deszkáin. – Jer ide, és mond meg nekünk micsoda ez! – parancsol a boritaltól rekedt hangon a király. Sujom felemelkedik, odalent az erdőben pedig velőtrázó farkasüvöltés hallatszik.
-Igen ott találtam. Lenn a patak partján. Ám nem tudtam, hogy káprázat volt-e vagy pedig a valóság.
-Valóság volt királyom. Itt felénk a Zemplén hegyeiben követ fújnak a ferdefarkúak. Tartsd a tarsolyodban, és sose fogy ki a pénzed. Vagy legyen talizmánod, és a varázsa megvéd az ellenséged vasától. – A harsány vidám nevetést Parlaghy kezdte, majd végigcsapott az asztaltársaságon. Az igric megvetően pillantott végig rajtuk, majd meghajolva az ajtóhoz hátrált.
-Kígyókő – motyogta maga elé Mátyás, ahogy a gyér fényben a támlásszékben a talizmánt forgatta. Legendák szellemszárnya hozta a hajnalt. A király pedig a vadászterem ablakából éberen nézte a születendő sugarakat…
Egy hosszú holdtölte telt el. Hegyek alján, a magasból leereszkedő, hatalmas erdők mentén járt a királyi sereg. Átvágtak a Kárpátokon, és túl Erdély határán síkság nyúlt el hosszan a látóhatárig. Néptelen volt a vidék, eső szitált. Terhes vastag felhők kavarogtak az égen. A székelyek voltak a legnyugtalanabbak. Ők ismerték a szomszédaikat. A köpönyegforgató vlahokat, az ide-oda álló moldvai bojárokat. Érezték most is, hogy figyelik őket, mióta csak megkezdték az átkelést az eltorlaszolt hágókon. Kázmér lengyel király katonái bevágatták az átkelőket, és erősen őrizték azokat, de a magyarok támadása meglepte őket. Nem számítottak már felvonulásra Szent András havának a végén. Mátyás könnyűlovassága elsöpörte őket, majd felgyújtották a torlaszokat, hogy a derékhad akadálytalanul vonulhasson tovább. A Szeret-folyó völgyében már gyorsabban haladhatott gyalogos, lovas egyaránt. Moldva-Bányához érkezvén Mátyást is érte Bogdán vajda békeajánlata. Ezt a magyar király visszautasította, és a székely felderítők javaslatára megerősített táborverésre adott parancsot, ő maga pedig a városban üríttetett ki magának egy házat. Ide jött a hír: tizenkétezer moldvai katona tanyázik a magyar sereg körül…
Mátyás kilép a tornácra. Az alkonyat már közel, pokoli sötét lesz hamarosan – gondolja. A magyarok sebtében tessékelik össze a helyieket a főtéren. Egy éjszakára húzódjanak össze máshol, most nekik kell a hely. Béka nyelven vartyog, átkozódik a moldvai, a vlah, a zsidó kalmár. A harci szekerek lomhán begurulnak. Szíjat old, pakol, málházik mindenki. Mátyás a külvárost fürkészi. A ráncok mintha mélyebbre árkolódnának az arcán. Szeméből furcsa lángok villognak elő, ahogy odainti magához a palotások hadnagyát. Víg Tamás csizmája végén megpendül a sarkantyúja, ahogy bokáz a magyarok királya előtt. – Bogdán már tudja, hogy közeledünk. Rajtunk az ellenség szeme, amióta átkeltünk a Kárpátokon. Megolvastak már minden katonát, lovat. Éberen találjon titeket az éjszaka, ne legyen rest álom a szemetekben hadnagy!
-Bízhatsz a testőrök ötszázában királyom. Annyi vér tapad hozzájuk, megfulladnának benne, ha rájuk öntenéd. Remek vitézek, kegyetlen tigrisfalka.
A király nem fél, csak a véletlen szeszélytől. Nyugtalanul nézi az égboltot. Jól látszik a fekete ég fényes foltjain: valahol nagy tüzek égnek.
Keletről a távolban vörös fény dereng, hajtja maga előtt az éjfélt. Sötét van, a főtér és az őrök csak árnyfoltok csupán. Az ablakrésen áttörő szél hanyat dönti a gyertyalángot. Az ablaktábla nyög, piros kandallószikrák repülnek szanaszét. Az asztalon hagyott pergamenlapok csapdosó szárnyakként rebbenek lassan a padló felé. Mátyás hátat fordít a szobának, kirohan a tornácra. – Őrség!
Szunnyadó szolga dörzsöli a szemét. Feltápászkodik a lándzsájára támaszkodva. A testőr ránt a vállán, a száját összeharapja. Ekkor kap lángot a szemközti deszkatemplom oldala. A legény homlokán megfagynak a redők, nem is engednek fel amig a király a fülébe nem súgja: riadó! A falak tövében köpenybe burkolózott alakok suhannak. Arcukat szőrcsuklya árnyékolja. A testőr elfut ébreszti a többieket. A lovak megérzik a veszélyt. Patkójuk ércesen karcolja a nedves kövezetet. Mátyás egy ugrással a házban terem újra. Bőr vértje után nyúl, a szél hirtelen kicsapja az ajtót. A király oda fordul. Vászoninge alatt a bőr szalagon fityegő kígyókő a mellkasáról a hátára fordul. Észre sem veszi. Szíjat fűz, kardot és tőr köt. Indul ki a nyergelt patásokhoz. Valahányszor lép egyet a sisakja vasában vörösen gyullad meg a tűz fénye. Mintha a szokatlan fény előhívta volna az elődelgett testőröket. Vértes körvonalak szállingóznak elő az éjszakából, és messziről nézik az lángoló templomot. A testőrök ötszáza élő falként fogja körbe a királyi házat.
A főtér oldalsó sikátorain szurkos szövétnekek lángja kanyarodik be a lakóháza ajtajai alá. Bogdán vajda felgyújtja a saját városát, csak hogy pusztuljanak a magyarok. A király alatt táncol a lova. Nyugtalan, érzi a veszélyt. A legények még nem kapnak lóra, a parancsot várják. Mátyás úgy szorítja a kardja markolatát, hogy egészen elfárad bele. Azután mintha egy titokzatos rém söpörte volna ki a várost, eltűnnek a csuklyás gyújtogatók, eltakarodnak az árnyékok. Mátyás int, és a magyarok a házak oldalaihoz lapulnak. A füst, mint a nehéz lepedő terül a környékre. Könnyezik a szem, kapar a torok a fojtogató levegőben. Vibrál a főtér a magyarok előtt, akik a pokoli csendet hallgatják a tűzropogás mögött. Majd hirtelen megsűrűsödnek az éjszakai utcák, és a támadó tömeg szinte helyre rázza az ingó házakat. Testek torlódnak egymásnak, ahogy a moldvai csapatok rázúdulnak a magyar testőrökre. Akadozik minden, nem csak a levegő fullasztó, hanem a zűrzavar is. Az egyik magyar legény parancs nélkül az égő templomhoz rohan. Félre kell verni a harangokat! Kell a magyar tábor segítsége. Helyt állnak, de ki tudhatja meddig. Mátyás lepattan a lováról, és a testőrök mellé áll. Túl magasan van odafent, már kopognak a kőkockákon a kilőtt nyilak. Mint óriási acél jégtörő, úgy áll egymás mellé szorosan a magyar csapat. A pajzsok szorosan simulnak egymás mellé. A halál moldvai madarai már kopácsolnak rajtuk. Gyomorrengető robajjal támad az ellen. A magyarok szívébe akaratlanul is a félelem költözik. De ez a félelem nem béklyózza meg a karokat, nem szabadít fel savas gondolatokat az agyban, csak egyet: állni kell a sarat, hiszen itt a király! A kudarc félelme hatalmasabb, mint a halálé. A király tekintete ide-oda cikáz. Tudja, hogy most ő rá vadászik mindenki. Ék alakot vesz fel a magyar testőrök félköre, és zárt rendben az ellenségre támad. Gyűrűs holló ront a sárga bikára. Egy csapásra fagyos kéregként hullik le a félelem a szívekről, fellobban a magyar vér perzselése, a csapat lelkes üvöltéssel lendül előre. Mátyáson is erőt vesz az őrült, eszeveszett lendület. – Hajrá, üssed magyar!
Dühödt csapások záporoznak végig az egymásnak feszülőkön, suhognak a pengék bele az eleven húsba, a pajzsok arc nélküli koponyákat zúznak véres péppé, forró embervér fröccsen az első sorokra. Fúriaként tombol a harc mindenhol, amikor feltűnnek Ország Mihály lovascsapatai.
A nádor és a királyi dandár véresre sarkantyúzza a lovait, hogy minél előbb a szorongatott testőrség segítségére lehessen. Dühödt démonként forgolódik a nyergében a lovascsapat, aki nem tud kardot rántani buzogánnyal vagdalkózik a hátba kapott ellenségen. A moldvaiak a testőrséget kikerülve az ellenkező irányba próbálnak meg kereket oldani. A zömük beragadva csapdába esik a két magyar csapat között. A menekülők vaktában még ellövik a vesszőiket, a nyilak suhanva csapódnak be a gyalogos magyarok közé. A király hátába valami élesen beleharap. A fájdalom elhomályosítja a látását, a hangok elhalnak körülötte, és az utolsó amit észlel az, ahogy a kockakövek közelednek felé. Érzi, hogy lehull, akár a kútba dobott kődarab. Vörös foltok ragyognak előtte. Zuhan, és már csak a sötétség veszi körül.
Virradó reggel volt már. Kifent gyilkos szelek söpörtek végig a magyar táboron, s úgy görgették maguk előtt a kósza hópelyheket, mintha megindult volna a világ. Amint Mátyás lassan-lassan magához tért, erőt gyűjtött ahhoz, hogy körülnézzen. Egy asztalon feküdt hason, valósággal kiterítve valamelyik főúri sátorban. Az aggodalmasan topogó lábak sárrá dagasztották a belső talajt. A feje sajgott. Homályosan emlékszik, keresi az elveszített fonalat. Égetett bor kesernyés ízét érezte a szájában, és a szemközti sarokban a róla levágott bőrvértje és a vértől befeketedett inge árválkodott. Halálos siralmas csend ülte meg a sátrat olyan, hogy szinte ráfeküdt a sebesült királyra.
-Felség! – hajolt oda Báthori a királyhoz. Erősen farkasszemet néztek, és Mátyás bágyadt pillái alól csak a fájdalom szórt szikrát. – Ha ez nincs már halott lennél – azzal kiejtette tenyeréből a ragacsos, vértől mocskos kígyókövet. A bőrszalag éppen a király orra előtt fogta meg a zuhanását. Az egyik oldalán tisztán látszott a mély egyenes barázda, amit a kétfarkú nyílvessző húzott rajta. – Igaza volt annak az igricnek Boldogkőnél…- Báthori csendesen és gyámoltalan vigasztalással mondta ezt, mintha már gyászlobogót tűzött volna ki a szíve körüli fákra.
-Túlélem? – kérdezte nyögve a király.
-Túléled felség – hajolt oda Ország Mihály is Mátyáshoz. – De haza kell vinnünk, és a nyílhegyet is bent kell hagynunk. Itt túl veszélyes minden most. Ne szomorkodj uram! A sebesült holló most a napba száll, hogy erőt merítsen, és majd erősebben fog visszatérni, mint bármikor, és elűzi a farkasokat.
Különös ködképek gomolyognak a király előtt. Véres papok, nagy pajzsos zsebrákok menetelnek a felhők felé. Mozdulna, de hiába erőlködik, fájdalomkarikák táncolnak a szeme előtt. Vad kínok szaggatják a hátát, tompa ütést érez a vértjén. Aztán látja az édesapját. Hunyadi János kantáron vezeti a lovát. Az állat patája úszik a föld felett. Apja megfiatalodva, ám galambfehér hajjal jókedvűen integet neki.
-Gyere fiam, érted jöttem! Messzi kalandra megyünk, messzebb mint Nándorfehérvár, messzebb, mint Sztanbul, messzebb mint maga a világ. Fel Hunniába, az öreg fejedelem elé.
Mátyás fájdalomtól gyötörten fel akar pattanni a hátát kínáló lóra. Hiába. Az apja a lóval csendesen elporoszkál. A törökverő arany páncélja mind jobban beleködlik a távolodó messzeségbe.
A király felnyitja a szemét, és a zötykölődő szekéren a táj látóhatárán megpillantja a budai hegyeket…
Jegyzetek:
Mozgalmas éve volt Hunyadi Mátyásnak az 1467-es esztendő. Előbb a rendkívüli hadiadó miatt söpörtek végig a lázongás hullámai az országán, azután még a vazallus Moldva is megtagadta az adófizetést a magyar királytól. A kutatók sem tudnak dűlőre jutni, de ezek az évek a fekete sereg születésének feltételezett időpontjai. Ekkorra állt össze Mátyás nagy vágya, és a hatalom záloga: a szinte állandó zsoldossereg. A király hátába lőtt nyílvessző majdnem megpecsételte a magyar történelem egyik csúcspontját. Hunyadi Mátyás mindig szívesen töltötte idejét a katonái között, a tábori körülmények sem riasztották. A moldvai nyílhegy még évekig sok gondot okozott neki, ez volt az egyik fő oka, hogy harmincéves kora után már gyakorlatilag lóra sem tudott ülni. Bogdanovics vajda a városa felgyújtásán kívül azt is elérte, hogy a magyarok szépen, rendezetten visszavonuljanak, még üldözésekről sem tudósítanak a források. A következő évben a békekötésre is sor került közte és Mátyás között, amivel már nem maradt el a szokásos évi adó sem…
(Nyitray György – Szent Korona Rádió)