Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. A gyümölcsök megérnek, majd betakarítják őket; a levelek színessé lesznek, majd lehullanak. Varjak gyülekeznek és rajokban keringenek a kietlen föld fölött. A napok egyre rövidülnek, s korábban érkezik az éj; tűz és mécses újra előkerül. A halottak napja és a temetői séták ideje közeleg most, de az adakozó istenségek éjszakai látogatásainak napjai is. Az álmok kezdenek megváltozni; mantikus vonások szövődnek mélyükre. Közeledünk az év legtitkosabb szakaszához, mely egyszerre a zord éjszakák és a fényünnepek ideje is. Őrzik a fényt, mely a barlangok fényévé lesz, rejtett, biztató fénnyé.
A kertekben az első fagyos éj szétzúzta a virágok díszét: a sarkantyúkát, a dáliákat, az utolsó liliomokat, az őszirózsát, a kék szellőrózsát és a színpompás folyondárt a kerítésen. Csak a krizantémok virágzanak tovább, telten és telítetlenül megannyi színben, s a kései rózsák is, gyakran decemberbe nyúlóan. Megzörrennek a léptek a mogyorócserje megsárgult lombjában, a bükkfa lombjának rézvörösében, a vadszőlő mélybordó leveleiben.
A rigók a kertekbe szállva piros bogyók után kutatnak, mikor a bodza fekete bogyóit már bekebelezték. Sietnek a mezsgyékre a füves területek fölé és a férgek után erednek. A cserjésekből szajkók és harkályok is berepülnek a gyümölcsösökbe. Felélénkülnek a zöldikék; a tuják apró tobozait csipkedik. A kerítésen ott büszkélkedik az első pirók; szépen ragyog majd a hóban piros öltözete.
Ami a virágokra vár még, kettős jelentéssel bír: búcsú és visszatérés. A későnjövőkhöz számít a kék őszi- és az arany sáfránykrókusz, kerti változataikban az őszi kikericsek, melyek csak nemrég kerültek hozzánk a peremhegységek vidékéről: a spanyol Sierrából, a Magas-Atlaszból, a Taurusból, Libanonból. Némely kertész nem tűri őket a veteményében; látványuk a mulandóra emlékezteti őket, a sírokra, a tovatűnő évre. Másként van ez a hamameliszbokorral és az apró, finom téljázminnal, melyek az enyhe őszt követően már virágaik bontják. Olykor csatlakozik hozzájuk az aranyeső is. Általuk már a tavasz állít előőrsöket. Az erdőben a fekete hunyor világoszöld levélkoszorút ölt.
Mialatt kertjének egy szegletében a kertész a komposztot felássa, az ágakról nehéz köd csepeg. Dohszag árad szét, s a holt ágakat bevonja a penész; a porhanyós földből az ásó csontokat emel ki. Az orgona, mely nyáron e helyet árnyékolja, már rügyeket hajtott; éppen ezekben a napokban duzzadtan piroslanak. Titkos jelekbe íratott be itt az, ami visszatér majd, a május csodáinak próféciája. A fal déli oldalán a fügebokor már gyümölcsöt hozott; a kicsik apró zöld gombokra hasonlítanak, vaskos buzogányokra a nagyobbak. Ezek áttelelnek, s az eljövendő év napjának sugaraiban izzanak majd, míg szeptemberben megédesednek.
A virágágyások között is mozgolódás támad – s nehéz megmondani, hogy e mozgás már a tavasz osztályrésze-e, vagy még az őszé. Mikor a földet vasvillával megforgatják, napvilágra kerülnek a mélyen nyugvó hagymák is. Szembogaikat pattanásig feszítették már. Zöld csúcsokat hajtottak az íriszek, s a csalánok gyökereinél piros kristályok rakódtak le. Mindez megörvendezteti a kertészt, bizakodással tölti el. Ami időközben hó alá kerül, a humuszban szunnyad, míg megérzi a februári Napot – akkor majd kinyújtóztatja tagjait és új életre kel. A körtáncot a hóvirág, a tőzegviola, a sárga téltemető vezeti. Őket követi színes levélpárnák közt a krókusz, a csillagvirág, a nárcisz, a csillagtulipán. A virágok sejtelmet adnak arról, amiről a mélyben álmodtak.
A tél átugrása a természet zseniális fogásai közé tartozik. Valami váratlan, valami huszárlépésszerű lappang abban az előrenyomulásban, amit a sötét novemberi földben megkockáztat. A világszív új dobbanáshoz készülődik, s számtalan szív követi taktusát. A tulipán, a liliom, a császárkorona zsenge hajtása keresztültöri a burkot, mely dús leveleivel úgy veszi körül, akár egy ünnepi ajándékot. Miként a kocsi kereke a kiterjedés nélküli tengely körül pörög és forog, bármerre is vezessen az út, úgy rendeződik itt az élet a maga legbensőbb sejtje, anyagtalan magja köré. Kering önmagában és cél nélkül. A virágok szépsége, a gyümölcsök gazdagsága nem cél, hanem tanúság. Ebben az előrenyomulásban nemcsak hatalmas kockázat rejlik, hanem bizakodás is. Tanúbizonyság ez annak tudatáról, hogy a Nap visszatér majd, s az életet nem hagyja cserben. Szívünk mélyén azonban a kétkedés e tekintetben soha nem hagy el bennünket; s ez a kétség minden ősszel visszatér.
.jpg)
Caspar David Friedrich: Ősz
A készletek felhalmozva állnak; a pincék és a padlások a mezők és kertek gyümölcseivel, hússal, borral teltek meg. Üregeikben szunnyadnak a mezei- és háziegerek, a borz, a hörcsög; rejtekük nyílását elzárva abból élnek, amit nyáron begyűjtöttek. A pajta tetejében a nagy pele pihen, a magashegységekben pedig a mormoták mélyednek hosszú téli álomba. Számtalan lárva várakozik a fák korhadékában, a vizek mélyének talajában, vagy múmiákként bábbölcsőikben a behavazott rétek alatt. Valamennyien felszerelkeztek, hogy átvészeljék a telet, s hogy majd ismét a nagy tavaszünnepre gyülekezzenek.
Mégis, minden fáradozás ellenére is marad még egyfajta kétkedés, melyet csak a reménység csillapít. A kertész, aki novemberben a krókuszhagymát földes kezében tartja, a nyáron megtöltött pajtájára tekint. A hagyma már vékony szállal a talajba kapaszkodott, a földre bízta magát. A pajtában biztonság rejlik. A bizakodás azonban a csírahajtásból világlik: bizonyosság, hogy a földet keresztül fogja törni. A fény visszatérését hirdeti.
A szürke hónap meghozza a búcsút a természettől. Vele érkezik a bánat, s érkeznek a gyászünnepek, a melankólia. De közelegnek a kinyilvánító hatalmak is, és derű sarjadzik, csendesebb és titkosabb, mint az aratóünnepek és szőlőszüretek derűje. A holtak az álomban közelednek.
A nagy paradoxon, melyben tavasz és tél, élet és halál visszájára fordul, megrémíti, felvidítja szívünket. Nemcsak a sötétség növekszik, hanem vele együtt a bizakodás is. „Szemben megy” – miként a Boden-tó környékén mondják. Bázelben dobok szólalnak meg először, Überlingenben korbácsok, Rottweilban harangok kondulnak. „Szemben” – nemcsak annyit tesz: február felé, mikor a fákba felszállnak a nedvek és a bolondozás ül diadalt. Azt is jelenti: szemben az éjszakával – a mindennapok éjszakájával, mely mindig hosszabb és sötétebb lesz, szemben a téli éjszakával, mely az imént kezdődött csak, szemben a halál éjszakájával, melyhez a természettel szállunk alá.
Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
Caspar David Friedrich: Kereszt az erdőben
Fordította: Palkovics Tibor
Megjelent: Láthatatlan rezgéseim tánca minden. A hetvenéves László András köszöntése. Budapest, 2012, Aktémosyné, 533–535. o. A fordítás alapjául szolgáló mű: Ernst Jünger: Sämtliche Werke. 12. köt. Stuttgart, 2002, Klett-Cotta, 251–257. o. – A szerk.
(Szent Korona Rádió)
