2025. június 13-án, zsidó provokáció hatására kitört az Irán és Izrael közötti háború. Mindezt úgy, hogy az USA már régóta tárgyalt Iránnal az atomegyezményről. Az viszont tény, hogy az USA, az első Trump-kormányzat idején egyoldalúan felrúgta az egyezményeit Iránnal – izraeli nyomásra-, majd megölte Kászim Szulejmánit: Tehát adódik a kérdés, hogy Irán miért bízna meg az USA-ban?
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Mi történt június 13-án? Hogyan kezdődött?
Az események szinten azonnal egy egységes tálalást kaptak a nemzetközi közvélemény előtt, ám amint látni fogjuk, számos részlet rejtve maradt. Azt állították, hogy kezdeti izraeli csapás 20 iráni katonai és politikai vezetővel, köztük több atomtudóssal végzett. Ezek közt volt Moḥammad Bāqerī iráni vezérkari főnök, az Iráni Forradalmi Gárda parancsnoka, Ḥosseyn Salāmī, a Forradalmi Gárda Űr- és Légierejének főparancsnoka, Amīr-‘Alī Ḥāğīzāde, az iráni fegyveres erők központi Hātem-e l-Anbiyā támaszpontjának parancsnoka, Ġolām-‘Alī Rašīd, valamint ‘Alī Šamhānī atomügyi főtárgyaló – bár róla később kiderült, hogy túlélte -, valamint egy sor további kiemelt iráni tisztségviselő. Ezzel egy időben hatalmas robbanást jelentettek a Naṭanzban működő egyik fő atomlétesítményben és bár nem volt világos mi is történt pontosan, hamar megerősítették, hogy nem történt sugárszennyeződés. Az iráni hatóságok szerint súlyos eset történt, de nem jutott ki szennyező anyag a szabadba. Ami komoly kérdéseket vetett fel, hogy vajon légicsapás történt-e, vagy egy szabotázs művelet a létesítményen belül.
Ezt nem sokkal követve a legkülönbözőbb források azt jelentették, hogy számos csapás érte a fővárost, Teheránt, illetve egy sor nagyobb várost. Mindezzel úgy tűnt, hogy egyetlen bénító csapással az iráni fegyveres erők teljes vezetését lefejezték, Irán elveszítette fő atomtudósait, atomlétesítményeit megbénították és immár gyakorlatilag védtelen. Hamarosan a megmaradt katonai erőket és nukleáris létesítményeket is megbénítják, ami felvette a politikai összeomlás, a “rezsimváltás” félelmét. Ami nagyban emlékeztetett a szíriai forgatókönyvre.
Az első iráni válasz lassúnak és messze nem meggyőzőnek tűnt. Teherán egy hullámban több száz drónt indított, amelyeket részben a jordániai légierő, részben más szövetséges erők semmisítettek meg még célba érésük előtt. Az iráni Legfelsőbb Vezető a fő katonai posztokra azonnal új vezetőket nevezett ki, a vezető politikusok pedig kemény választ ígértek, ami üresen hatott. Egy gyors bukás előtt álló rendszer üres fenyegetéseinek.
Aztán június 13-án délután megindult az izraeli támadás második hulláma, főként Teheránra és a nagyobb városokra összpontosítva, a katonai pozíciókra – főként radarállomásokra -, hogy utat nyissanak a a teljes légi ellenőrzés előtt. Ami valószínűnek és meggyőzőnek is tűnt, hiszen Irán közismerten elöregedett légierővel bír, főként még az 1979-es forradalom előtt szerzett gépekkel és pár később vásárolt MIG-29-essel – bár vásároltak néhány darab Szu-35-öst is, de azokról nem hallottunk a konfliktus során. Iránnak tehát összességében egy nagyon elavult arzenálja van, szemben az amerikai technológia legfejlettebb eszközeivel, mégpedig hatalmas számban. Nem tűnt reálisnak, hogy technológiai különbséget az iráni hazai fejlesztésű Bāvar-373-as légvédelmi rendszer kiegyenlíthetné, amit éles helyzetben még sosem vetettek be igazán.
Ekkor kezdődtek a meglepetések. Bár az izraeli vezetés még mindig tagadja – igaz, nem túl vehemensen -, de a jelentések szerint Irán két izraeli ötödik generációs F-35-ös álcázott vadászbombázót, az légiereje krémjét is le tudta lőni. Olyan gépeket, amelyekből Washington csak a legközelebbi szövetségeseinek ad el és még soha, egyet sem veszítettek el belőlük. Ez az állítás teljesen hihetetlennek tűnt és még most sem lehet független forrásból megerősíteni, de több tényező is arra utal, hogy az állítás valós lehet. Először is az alábbi, eddig nem cáfolt videó:
Másodszer egy viszonylag jól részletezett cikk, amit az iráni PressTv közölt le. Ez arra utalt, hogy az iráni légvédelem szándékosan csalta be az izraeli gépeket az iráni légtérbe, hogy biztosan le tudják lőni őket, így pedig a pilóta és a roncsok is kézre kerüljenek, ami hatalmas technológiai nyereséget jelentene. Nem is kizárólag Iránnak, hanem szövetségeseinek – mint Kína -, akiken ez politikai fogást jelentene a támogatás biztosításáért. Mindezt a légvédelem kezdeti passzivitásával és egy sor fejlett ál-radarkészülékkel érték el, ami el tudta hitetni az izraeliekkel, hogy ellenőrzésük alá vették a légteret, további nehézségre már nem kell számítaniuk. Valóban, a következő két nap során az izraeli támadások inkább dróncsapásokra összpontosítottak. Ami alátámasztja azt, hogy az izraeli légierőt komolyabb veszteség érhette, ami után át kellett gondolni, hogy érdemes-e bemerészkedni az iráni légtérbe. Azóta az iráni források tovább 3 F-35-ös és legalább tovább 2 F-15-ös lelövését jelentették. Azóta egy az iráni államhoz közelálló forrás ennél is több részletet nyújtott. Eszerint egy F-35-öst a délnyugati Īlām fölött lőttek le, ahol a pilótát el is fogták – ezt az iráni média erősen reklámozta is -, míg a másik kettő Azerbajdzsánban zuhant le. Az pedig igaz, hogy szinte biztosan a semmiből, június 14 -én Bayramov azeri külügyminiszter felhívta Teheránt és kijelentette, hogy Azerbajdzsánt nem engedi meg, hogy területéről Iránt támadják. Ezeket a részleteket sem lehet teljességgel független forrásból ellenőrizni, de jelzés értékű, hogy azóta izraeli gépeket nem jelentettek az iráni légtérben.
Azzal kapcsolatban, hogy mi is történt június 13-án a képet nagyban árnyalták a későbbi adalékok. Az iráni kormányhoz köztudottan közelálló Amīr Mūsavī iráni kutató az iraki Diğla TV-nek nyilatkozva egy 400 emberre kiterjedő merényletsorozatról beszélt, a célpontok között pedig ott volt as-Sayyid Hāmeneī ajatollah iráni Legfelsőbb Vezető is. A cél egy gyors és teljes rendszerváltoztatás volt, amiben belső szereplők is közreműködtek. Márpedig ez a forgatókönyv a háború első két napjában érezhetően a levegőben lógott.
A későbbi állítások, hogy csak az amerikaiak nem engedték Hāmeneī ajatollah megölését azért sem tűnnek hihetőnek, mert felvetik a kérdést, hogy egy tárgyalási folyamat közepén Washington miért engedte volna meg a főbb iráni állami vezetők megölését, köztük a fő atomtárgyalóét és a külügyminiszterét, de nem az államfőét. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az iráni állítás egy jóval kiterjedtebb támadásról igaz, amit sikerült megakadályozni és csak ennek leplezésére állítják, hogy Hāmeneī ajatollahot “megkímélték”. A későbbi leleplezések és a támadás után megindult kiterjedt nyomozások aztán Iránon belüli “műhelyeket” tártak fel. Ezekben a lakásokban berendezett gyárakban drónokat és robbanószereket készítettek, hogy az országon belüli csapásokat hajtsanak végre és káoszt okozzanak, azt a látszatot keltve, hogy az izraeli légierő mindenhol egyszerre csap le. Ilyen “műhelyeket” találtak Teheránban, de több más városban is. Kiterjedt kémhálózatokat is feltártak és ezek közben került elő a legkifinomultabb eszköz is. Egy fejlett felragasztható jelző egység, amit a stratégiai célpontokon helyeztek el, hogy a drónok és a légicsapások itt mérjenek csapást.
Ezeknek a leleplezéseknek köszönhetően az első nap végére az iráni állam átvette a kezdeményezést. Úrrá lett a helyzeten és a belső zavaron. Az elesett katonai vezetők helyét betöltötték, Hāmeneī ajatollah megjelent a médiában és beszélt a lakossághoz, bizonyítva, hogy életben van, majd megindult a Hű Ígéret 3 hadművelet. Június 20-ig ez eljutott annak 17. hullámához, egyre kifinomultabb rakétákat használva, pontos csapásokat mérve az izraeli katonai támaszpontokra és a fő infrastruktúrára.
Ezen a ponton egyelőre a katonai részletek pontosabb vázolásába nem érdemes belemenni, mert mind a két oldalon vannak állítások, de a kiterjedt lélektani hadviselés és a nagyon is érthető szigorú katonai titkolózás miatt, hogy pontosan mit és mivel ért csapás, nagyon nehéz pontos részleteket adni ezekről. Ugyanakkor azért is tekintsünk el a részletektől, mert a geopolitikai vonatkozások fontosabbak.
Kit is árultak el?
Ami biztosan tudható, hogy Iránt a Washington és Teherán közti, főként Omán közvetítette tárgyalások közepén érte a támadás. Ez egyértelmű árulás. Ami kérdéseket vet fel az amerikai katonai részvételről a támadásban és az egész politikai folyamat természetéről. Erről Trump először azt mondta, hogy Washington semmilyen formában nem vett ebben részt, majd Ted Cruz szenátor egy interjúban azt mondta, hogy mégis. Majd Trump azt állította, hogy ő csalta csapdába az irániakat szándékosan altatva el a figyelmüket, hogy aztán ismét tagadja részvételét. Mármost Trump kifejezetten ismert gyorsan és élesen változó nyilatkozatairól, amit ő tárgyalási stratégiának tart. Így igen nehéz tudni, hogy mit is tart ő igaznak. Nehéz felmérni, hogy mi a “valódi” álláspontja. De meg ezt is figyelembe véve, a háború első két napján önmagához képest is sokat mondott ellent önmagának. Ha ehhez hozzávesszük a támadás előtti szavait, inkább az a két rajzolódik ki, hogy még őt is elárulták, nincs teljes ellenőrzése a katonai-hírszerzési apparátus fölött. Ezt a lehetőséget pedig nemrég még saját legközelebbi támogatói is felvetették.
Az teljesen világos, hogy kiterjedt mennyiségű célpontot ért támadás Iránban és olyan fejlett eszközöket használtak, valamint olyan sok ügynököt és zsoldost használtak fel ehhez, hogy ezt nem lehetett napok alatt megtervezni. Egyes részletek előkészítésére évek kellettek, ami az amerikai és az izraeli szolgálatok közti belsőséges kapcsolatok fényében lehetetlenné teszi, hogy Washingtonnak legalábbis tudomása ne lett volna erről. Bizonyos akciókat az amerikaiak segítsége nélkül nem lehetett volna végrehajtani. Ami azt a kérdést veti fel, hogy Trump egyáltalán miért kezdett tárgyalásokba?
Ez sokkal nagyobb kérdés annál, mint aminek tűnik. Nemcsak az amerikai elnök szavahihetősége miatt, hiszen eleve kiszámíthatatlan, hanem a közvetítők miatt. A tárgyalások fő közvetítője az Ománi Szultanátus volt, ami mind az amerikaiakkal, mind Irán vezetésével remek kapcsolatokat ápol, és az egész térségben kiváló megítéléssel bír, mint az ellentétek őszinte és és hatékony békítője. Ez lépést most Omán hitelét is erősen megtépázta, főleg Teherán, de az egész térség szemében. Ez pedig nagyban magyarázza, miért engedi most Irán nyílt dicséretét a Tel-Avivra mert csapásokért, illetve, hogy most miért jelentette ki sietve, hogy semmilyen Irán elleni amerikai háborúhoz még csak támogatást sem ad.
A probléma pontosan az, hogy nagyon nehéz feloldani a helyzetet, egy egyre jobban elszabaduló háborút, amikor a legfelsőbb amerikai döntéshozónak semmilyen hitele sincs, a leghatékonyabb közvetítőket pedig most alázták meg. Ezt a szerepet pedig senki sem szívesen veszi át, félve, hogy ugyanígy járnak. Így pedig nehéz egy tartós megoldást, vagy fegyverszünetet elérni, egy atom megállapodás nem lesz tartós. Mert éppen Trump lépett ki a 2015-ös JCPOA megegyezésből, majd hagyta jóvá az irániak becsapását ezzel a támadással. Ez a helyzet pedig minden szándék és józan megfontolás ellenére Teheránt alternatív lépések felé fogja kényszeríteni.
Elég erős-e Irán?
Az egyik ilyen lehetőség Irán számára egy hosszú felőrlő háború vállalása, de a kérdés, hogy elég erős-e ehhez. Az eddigi jelek alapján az, dacára a nyilvánvaló katonai egyenlőtlenségnek. A hatalmas rakétakészlet és csapásainak pontossága kifejezetten az erő jele. Ez azt jelenti, hogy az iráni fenyegetés, hogy csapást mér minden amerikai támaszpontra a térségben, kifejezetten az Öbölben – sokkal közelebb Iránhoz, mint Izraelhez, mégpedig sokkal kisebb légvédelemmel – nagyon is lehetséges. Azok a jelzések, hogy sikerült lelőni F-35-ös gépeket szintén aggasztóak Washingtonnak, hogy talán az iráni légvédelem mégsem olyan gyenge. Főleg, hogy máris vannak jelzések orosz katonai támogatásról, Kína pedig máris nyújt segítséget. Június 15-én Kína két hatalmas szállítógépet küldött Teheránba, június 16. óta pedig két kínai felderítő hajó érkezett Iránba segítséget nyújtani, már eleve egy amerikai részvételre számítva. Ehhez járul még, hogy május végén átadták a vasútvonalat Kína és Teherán között, ami egy háború esetén szintén fontos utánpótlási vonal lehet. De Kína ennél többet is tesz.
Pakisztán már a háború második napján bejelentette, hogy teljes mértékben Irán mellett áll, a pakisztáni szenátus pedig felhatalmazást adott a katonai erő használatára egy nyílt háború esetén. Egyes jelzések szerint Pakisztán azt is jelezte, hogy egy esetleges atomcsapásra Tel-Aviv részéről atomcsapással válaszol. Pakisztánnak bőven van félnivalója attól, ha esetleg az iráni állam összeomlana és káosz törne ki, de magától Tel-Avivtól is. Izraeli politikusok máris arról beszélnek, hogy Pakisztán lesz a következő célpont. Mindezen túl azonban a Pakisztán és Kína közti szoros kapcsolatra tekintettel világosnak tűnik, hogy Peking áll emögött a feltűnően erős pakisztáni kiállás mögött. Vagyis egy elhúzódó háború esetében Irán legalábbis folyamatos utánpótlásra számíthat Kínától.
Iránnak két erős gazdasági ütőkártyája is van. Le tudja zárni a Hormuzi-szorost, amivel megbéníthatja a világgazdaságot. Kifejezetten Európára lehet ez súlyos csapás, ami az orosz ellátás kiesésével máris egekben járó energiaáraktól szenved. De még ha ez nem is járna sikerrel, a másik ütőkártya, hogy sarokba szorítva csapást mérhet az olaj és gázmezőkre az Öbölben, ugyanazt a pusztító eredményt érve el.
Ugyanakkor Irán pontosan tudja, hogy Tel-Aviv nem tud sokáig kitartani sem gazdaságilag, sem társadalmilag, mivel az emberek egyre nagyobb számban kezdenek menekülni az országból.
Mármost Washington beléphet közvetlenül is, Netanyahunak pedig pont ez a fő stratégiája. “Mister President, finish the job” – “Elnök úr, fejezze be a munkát!” – szól a jelszó. Csakhogy meglepő fordulatot jelezve, általában a Nyugaton és még Amerikában is a közvélemény és a politikai körök szembefordultak ezzel a lehetőséggel. Kongresszusi képviselők épp olyan tervezeteket terjesztenek be, ami megtiltaná, hogy Trump háborúba vonuljon Irán ellen. Ugyanez igaz Nagy-Britanniára is. Összességében az amerikai közvélemény ellene van a háborúnak, kifejezve, hogy ez nem Amerika háborúja és nem szabad, hogy Netanyahu ebbe belerángassa. Ezt nemcsak a Gáza, Libanon és Szíria esetében mutatott izraeli magatartás okozza, hanem mert az amerikai társadalom belefáradt a háborúkba. Trumpot pontosan azért választották meg, hogy fejezze be ezeket és végre oldja meg a belső gondokat. Ennek fényében egy kiterjedt, hosszú és költséges háború lehetősége botrány. Egy ilyen háborút csakis szárazföldi invázióval lehet megnyerni, ha egyáltalán, egy ilyen inváziós győzelem pedig sokkal hosszabb időbe telne, mint Irak volt. Akkor pedig Washington mögött egy széles koalíciós volt, élvezte az öbölállamok támogatását, míg Iraknak nem voltak szövetségesei. Ezek a tényezők most pont a fordítottján állnak. Teherán tudatában van ennek és ezért sem lép vissza.
Tényleg csak nukleáris kérdés?
Tel-Aviv hártya vékony hivatkozása, hogy Irán állítólag atomfegyvert fejleszt. Ám geopolitikai összefüggéseiben, sőt még a kormányváltást akaró izraeli retorika szerint is ez az egész nem nukleáris ügy. Ez csakis ürügy. Ennek ellenére a kérdést ki kell bontani, mert nagyon is komoly és kihat a döntéshozatalra.
A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) minden vizsgálatával együtt sem talált semmilyen bizonyítékot, hogy Iránnak valaha is lett volna atomprogramja. Június 18-án a NAÜ igazgatója, Rafael Grossi is kereken elismerte ezt egy interjúban. Márciusban az amerikai hírszerzés igazgatója, Tulsi Gabbard a szenátusi meghallgatáson szintén kereken kimondta, hogy Iránnak nincs atomfegyver programja, ahogy azt Hāmeneī ajatollah legfelsőbb vezető sem engedélyezte. Az is figyelemre méltó, hogy a Naṭanz elleni első csapás után a későbbi izraeli támadások szinte teljesen katonai és polgári célpontok ellen voltak, szinte soha nem atomlétesítmények ellen. Ami az egész hivatkozási alapot hitelteleníti.
Nem is beszélve arról, hogy az iráni hatóságok számtalanszor tagadták már, hogy valaha is létezett volna ilyen program. Eleve ésszerűtlen is ezt állítani, hiszen ha lett volna ilyen program, akkor miért írta volna alá a JCPOA megállapodást 2015-ben, ami nagyon szigorú ellenőrzéseket kötött ki.
Összesen két dolog képet alapot az állításnak. Netanyahu 30 éve folyamatos vádjai, hogy Irán hetekre van egy atomarzenáltól, valamit Trump “hite” ebben.
Iránnak eddig elég ésszerűen nem volt szüksége atomfegyverekre és nem is törekedett rájuk. Pontosan tudja milyen nemzetközi kritika övezné azt. Energiát és nukleáris technológiát akar. Az áram és maga a technológia, a gyártási képesség önmagában is hatalom, Irán pedig energiaexportőr a térségben. Éppen az egyik legnagyobb. De Teheránnak nincs is szüksége ilyen fegyverekre. Az egész térségben nem éri fenyegetés, csakis Tel-Aviv és az USA részéről. A korábban viharos kapcsolatai az Öböl államaival az utóbbi pár évben szintén nagyon gyorsan javulnak. De még az izraeli fenyegetéssel szemben is, precíziós rakétáival bármikor csapást tud mérni bármikor az izraeli atomlétesítményekre, ami pontosan ugyanazt a hátast tudja elérni, mint egy atombomba. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, nincs eszköze arra, hogy ilyen fegyvereket célba juttasson, meg ha valaha lenne is neki.
A támadás és az egész mostani válság azonban nagyon nem kívánt és kontraproduktív hatással járt. A támadás óta az iráni lakosság a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint, noha eddig élesen az atomfegyverek ellen volt, mostmár atombombát akar, mint végső biztonsági garanciát. Így tehát ha bármely iráni kormány valaha is atomfegyvert akarna, mostmár nem kell megküzdenie a közvéleménnyel. Pont arról kell majd meggyőznie a lakosságot, hogy miért ne legyen ilyen fegyverük.
A másik fő probléma, hogy pont a háború megindulása előtt a NAÜ nagyon homályos és erősen megkérdőjelezhető jelentést adott ki, amiben kritizálta Iránt a gyenge együttműködés miatt, ami önmagában is erősen kétséges. Ugyanakkor ezzel egyidőben az iráni hírszerzés hatalmas mennyiségű titkos izraeli dokumentumokat szerzett meg. Ezek pedig arról tanúskodnak, hogy az izraeli kormánynak nagy befolyása volt a NAÜ döntéshozatalára, kifejezetten Grossi elnökkel ápoltak belsőséges viszonyt. Ennek fényében Irán átértékelheti kapcsolatait a NAÜ-vel, amivel megnyílna az út egy esetleges atomfegyver felé.
Lehetséges forgatókönyvek
A legvalószínűbb izraeli terv egy gyors csapás után a libanoni és a szír forgatókönyv volt, hogy egy Washingtonnal és Tel-Avivval baráti bábkormányt ültessenek hatalomba, vagy az állam összeomoljon és polgárháború törjön ki. Erre utal a terv elnevezése is, Felkelő Oroszlán hadművelet. Ez egyértelműen a korábbi iráni zászlóra utál, aminek címere egy pallost tartó oroszlán egy felkelő nappal. Ez volt a monarchia hivatalos zászlaja, félreérthetetlenül utalva a királyság helyreállítására a volt koronaherceg, Reẓā Pahlavī uralma alatt. Aki élete túlnyomó részét Amerikában élte le, az utóbbi években pedig gyakori díszvendég Tel-Avivban.
Ez a terv teljesen bedőlt, az utóbbi években tapasztalt szórványos tüntetések ellenére most az az iráni társadalom masszív szolidaritást mutat. A kormány, de egészében az egész politikai rendszer rég nem látott támogatottságot élvez, hiszen még a külföldön működő ellenzék is összezárt a kormányzat mögött.
A B terv Washington belerángatása volt a háborúba, amire egy masszív iráni csapás jó ürügy is lehetett volna. Teherán azonban nagyon higgadtan jár el, nem ad ürügyet, bár itt egy megtévesztő, ún. “hamis zászlós művelet” nincs kizárva. A közvélemény pedig élesen a háború ellen van és Netanyahut teszi felelőssé a Gáza elleni háború óta történtekért. Egy ilyen helyzetben egy az iráni létesítmények elleni kiterjedt bombázás lehet a következő lépés. De ennek is súlyos következményei lehetnek. Egy esetleges atom robbanás, vagy nukleáris szivárgásnak nemcsak Iránra lennének beláthatatlan humanitárius következményei, hanem az egész Öböl térségére, szinten az innen jövő energiaellátást fenyegetve. Ha egyáltalán ezek a csapások egyáltalán el tudnák érni a mélyen a hegyek gyomrába épített központokat.
Ezek a tényezők együttesen magyarázzák, hogy Trump az utolsó pillanatban, legalábbis most így tűnik, visszalépett az eddigi “teljes megadás” pozícióból és ismét teret adott a diplomáciának. Két hetes ultimátumot adott, hogy egy megállapodást írjanak alá, ami eleve lehetetlen, mivel a legjobb szándék mellett sem lehet a technikai részleteket mind megtárgyalni ennyi idő alatt. Pláne úgy, hogy most Irán is elutasítja, hogy nyomás alatt tárgyaljon. Így viszont nagyon kicsi tér maradt a diplomáciára. Hiába, hogy Netanyahut kivéve minden fél békés rendezést kíván és ez az egyetlen út, ami nem egy globális atomháború felé mutat, hiszen Oroszország és Kína már most elég világosan kiálltak Teherán mellett.
A kérdés kihatásai azonban a térségre és az iráni belpolitikára hatalmasak. Ha nem sikerül Iránt megtörni a válság végére, az egész térség felfogása gyökeresen megváltozik. Irán hőssé, abszolút regionális hatalommá válik. Az ún. “normalizálási folyamat” Tel-Avivval leáll, egyes államok akár még vissza is lépnek. A közfelfogás ismét élesen az izraeli rezsim ellen fordulna és megint elszigetelődne.
Az iráni belpolitikát tekintve pedig ez a mostani példátlan támogatás a kormányzat mögött, amikor Hāmeneī ajatollah talán soha nem látott módon fejezi ki az állam egységét ez kiváló alkalom lenne a hatalom átadására. Hősként vonulna vissza. Ezzel egy fiatalabb ambíciózus és új alternatívákat jelentő államfő még a szankciók ellenére nagy mozgásteret kapna. Az eddig belülről törékenynek ítélt iráni társadalom egysége csúcsán lenne.
A tét tehát hatalmas egyszerre Tel-Avivnak és Teheránnak is, de az utóbbi több engedményt engedhet meg magának, egy elhúzódó háborúban pedig nagyon bázisa van. Ami talán ad meg némi esélyt a diplomáciai rendezésnek az elszabaduló őrülettel szemben.
Irán parlamentje jóváhagyta a Hormuzi-szoros lezárására vonatkozó javaslatot
Moszkva Irán mellé állt nyíltan és felszólította Izraelt a törvénytelen háború befejezésére
Az áldozat Izrael megtámadta Iránt, ami válaszul pusztító csapást mért Izraelre
(Amaraia nyomán Szent Korona Rádió)