Balázs Zsolt régóta dokumentálja Magyarországon a vízválságot, a földjükhöz és az életformájukhoz ragaszkodó alföldi gazdálkodókról készít sorozatot “Mi akkor is itt maradunk, ha ez a föld már kiszáradt” címmel. Tavaly nyáron mi is bemutattuk Zsolt kezdeményezését, most a Telex készített vele interjút, amiben már egy előremutató, hatékony akcióról is beszélt.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Katasztrofális a helyzet
Sajnos negatív felhanggal kellet kezdenie az interjút, mert miután mindenhol az elkeseredettséggel és a reménytelenséggel találkozott, egy kicsit megcsömörlött. Olyan, vízzel kapcsolatos témát keresett, ami hordoz magában valami előremutatót, és nem a sorsába beletörődő, hanem a cselekvő embert mutatja be. Az, hogy valami mást kell csinálni a vízzel, mint amit eddig, mára a nagypolitika szintjére is eljutott, de még mindig inkább úgy tűnik, hogy a civilek ügye a vízmegtartás. Több önszerveződő csoport, némelyik gerillaként, próbál vizet kivezetni oda, ahol korábban mindennapos volt a jelenléte, hogy a gazdálkodón és a természeten egyaránt segítsen. Balázs Zsolt az egyik ilyen csoporttal, a Kiskunmajsa-Marispusztai Önkéntes Vízőrzőkkel vette fel a kapcsolatot, akiknek, ha egyelőre csak néhány hónapra is, de sikerült újra életet lehelniük a félsivatagba.
A Duna–Tisza közi Homokhátság szárazodásáról már évtizedek óta tudni, a talajvíz nagyon mélyre süllyedt, a csapadékszegény időszakok és a forró nyarak pedig még inkább súlyosbították a helyzetet. A helyieknek, akik jellemzően mezőgazdaságból próbálnak megélni, sokan a még létező tanyavilágban, mindennapos tapasztalatuk, hogy a klímaválság és a vízhiány ellehetetleníti őket. Az elmúlt évek aszályos időszakai már az őszi, téli és tavaszi hónapokra is kiterjednek, emiatt egyre többen adják fel a tevékenységüket, és a demográfiai mutatók romlása, az elvándorlás, az öngyilkosságok száma is tovább halmozza a problémákat ezen a területen. Itt már tényleg élet-halál kérdésévé kezd válni a víz.
„Amikor a szivattyúk már 20-30 méter mélyről sem tudnak elég vizet felhozni, úgy szörcsögnek, mint Darth Vader, és amikor mindenki bekapcsolja a szivattyúját, akkor az áram is elmegy végül. De az is jól példázza, hogy mekkora szárazság van, hogy nyáron a mezei nyulak elrágják még az üvegházak csepegtető vezetékeit is, csak hogy vízhez jussanak” – szemléltette Balázs Zsolt, hogy mikkel találkoznak napi szinten a gazdálkodók.
A Homokhátság vízpótlására több terv is készült már, de egyelőre nem kezdődtek el az átfogó vízrendezések. Igaz, sokak szerint már az is nagy segítség lenne, ha bedugaszolnák azokat a csatornákat, amikből most simán elfolyik a víz.
Vízőrzők akcióban
A kiskunmajsai vízőrzők 2024 decemberében határozták el, hogy elárasztanak egy kéthektáros területet, hogy az onnan elszivárgó víz többük földjének biztosítson valamennyi talajnedvességet, és ne érje őket felkészületlenül a borítékolható nyári aszály. Sok gazdálkodó még mindig termést veszélyeztető tényezőként tekint a belvízre, de akik élni és túlélni akarnak a majsai pusztában, azok magukévá tették a gondolatot, hogy a vízborítás hasznos is tud lenni.
A Nagyapáti Oszkár vezette vízőrzők azt találták ki, hogy a kiskunmajsai termálstrand átforgatott, lehűtött és tisztított elfolyó vizét és egy közeli kertészet fölöslegét használják majd fel. A strand és a kertészet felesleges vize egy csatornán lefolyva egy horgásztavat táplál. A vízőrzők mindent szabályosan akartak csinálni, végigvittek egy engedélyeztetési eljárást. Bár a vízügytől és a Kiskunsági Nemzeti Parktól is kaptak segítséget, két hónapig tartott a bürokratikus folyamat.
Végül 2025. február 8-án néhány pallódeszkával időszakosan lezárták a csatornát, és elárasztottak egy kéthektáros legelőterületet. Az ideiglenes tó legmélyebb pontja 80 centiméter lett, és a vízfelület egyből felpezsdítette az élővilágot, vízimadarak tömegei jelentek meg, és mocsári teknős is felbukkant. Az is hamar kiderült, hogy nemcsak a vízfelület értékes, a talaj is megtelt vízzel, az elárasztástól másfél kilométerre is újra megjelent a víz egy locsológödörben három év után.
Az elzárás és az árasztás csak időszakosan tud működni, így a tocsogó csak néhány hónapig élt. Nyáron a strand és a kertészet is kevesebb vizet bocsát ki, a melegebb időszakban a horgásztó is nagyobb mennyiséget igényel, és a párolgási veszteségek is megnőnek. Ezen a kevés vízen is több szereplő próbál osztozkodni, és az ilyen konfliktusok még inkább kiéleződhetnek a jövőben, ahogy egyre többen lépnek majd fel az igényeikkel.
„Pár hónapba belesűrítve végignézhettem azt, ami körülbelül száz év alatt játszódott le a Homokhátságon. Végre lett víz, aztán el is tűnt. Mint a Kőmíves Kelemennél, amit megépített estére, az reggelre leomlott” – mondta Balázs Zsolt, aki ezzel együtt is reménykeltőnek találja ezt a projektet, amikor is a kiábrándultság tenni akarásba fordult át. Neki is világossá vált, hogy sok esetben nem kellenek milliárdok, elég lehet néhány szál deszka is a látványos eredményekhez.
Erős kötődéssel bírnak az itteniek
Szilárd 2010-ben vette a tanyáját, akkor még volt ott víz, és a halastóban is 1,5 méterrel magasabban volt a szintje. Bizakodó, hogy ha sikeres lesz a vízmegtartó akciójuk, akkor talán a tanyája közelében is lehet majd tenni valamit.
Apja a fenti képen látható ladikkal evezett át rendszeresen a Dunán, Szilárdnak így a vízhez kötődése is már gyerekkorában kialakult, akárcsak a természetközeli életmód értékelése. Az ideköltözéskor magával hozta a ladikot, hogy az akkor még vízben gazdagabb tájban használhassa lányaival, és továbbadhassa azt, ami gyerekként neki is meghatározó volt. „Víz híján most a porban fürdünk” – mondta.
Jani bácsi tősgyökeres pusztai gazdálkodó, ezen a tanyán nőtt fel. Gabonát vet, amit egy kiszuperált vasúti kocsiban tárol, emellett háztáji jószágokat tart. Azért csatlakozott a vízőrzőkhöz, mert az utóbbi években a kútból és a locsológödréből is kifogyott a víz, és bízik benne, hogy ha megtartják a vizet a tájban, akkor neki is jut belőle, és ezáltal jobb lesz a termése.
„Megbolondult a világ. Az egyik része felperzselődik a tüzekben, a másik belefullad a vízbe, aztán meg van, amelyik kiszárad teljesen. Ezek volnánk mi” – mondta.
Nagyapáti Oszkár 2022 óta lát el vadőri feladatokat is, azóta nap mint nap tapasztalja az élővilág szenvedését és pusztulását, amibe nem akart beletörődni. Rendszeresen itatja a vadakat, ha nincs aszály, akkor egy 220 literes hordót tölt fel havonta a központi vadetető mellett, nyaranta pedig kéthetente körülbelül 1800 liter vizet kell tölteni a hat helyen kialakított vaditatókba. A régióban megmaradt kevéske vízen ember és állat egyaránt osztozik.
„A vízhez volt a legtöbb kötődésem. Ahová a szüleim építkeztek, ott egy nagy tó volt a ház előtt, amit a kétezres években sajnos feltöltöttek homokkal, végleg megszüntetve azt. Mindig nagyon vártam, hogy kellő eső után ősszel megemelkedjen annyira a talajvíz, hogy aztán gőtézhessek, békázhassak, piócázhassak. Rengetegszer elmerültem a vízbe, sokszor be sem mertem menni, mert féltem, hogy leszidnak, mivel mindig megmerült a csizmám. Ez a víz sosem volt 50-60 centiméternél mélyebb. Egész napokat voltam kint, a vízi világot vizsgáltam, és sokat csónakáztam. Édesapám egy kombájnfülketetőből csinált nekem csónakot, aminek a segítségével az utca gyerekeivel csónakáztunk! Ezt akkori fejjel fel sem lehetett fogni, hogy mekkora kincs lesz ez majd harminc év múlva!”
„Az erdőtelepítésekben bíztam, hisz több jó tulajdonságuk is van az erdőknek. Homokmegkötés, talajszerkezet-javítás, párologtatás révén páraképződés. De ma már tudjuk, hogy nincs mit párologtatni, szóval ez sem megoldás. 2024 augusztusának vége óta kezdtem jobban beleásni magam a témába, és kerestem a lehetséges megoldásokat a vízmegtartásra. Egyszer kimentem szeptemberben megnézni a Marisi-csatornát, és akkor ugrott be, hogy ha lesz benne víz, akkor ezt meg kell fogni. Szeptemberben a mi csatornaszakaszunkban nem volt, fentebbi szakaszban viszont igen, csak volt, aki már vételezett belőle, plusz a szárazság miatt elitta a föld azt is, ami maradt. Jártam a határt, és az egész kiskunmajsai csatornahálózatot végiglátogattam, feltérképeztem a műtárgyak állapotát, miközben folyamatosan azon gondolkodtam, mit lehetne csinálni. Ekkor semmiféle vízügyi szakember nem volt mellettem, csak annyi tudással voltam felvérteztetve, amit apukámtól tanultam. Láttam, hogy a civil vízőrzők a jászkarajenői pusztában milyen eredményt értek el a vízmegtartással, és ez inspirált engem is” – mondta Nagyapáti Oszkár.
A vadvilág is szomjazik
„Nyár közepére itt már szomjazik az élővilág. A vadnyulak annyira ki vannak szomjazva, hogy bemerészkednek egészen a tanyáig. A csepegtetőrendszer csöveit elrágják, az innen szivárgó vizet nyalogatják. Rossz érzés azt látni, tapasztalni, milyen változások történnek. Húsz éve pár méterre még volt víz. Most ott tartunk, hogy 30 méterről a szivattyú alig tudja a vizet felszívni. Azért csatlakoztam a vízőrzőkhöz, hogy tegyünk valamit a környék lassú haldoklása ellen” – mesélte Tamás, a növénytermesztő vízőrző.
„Több generáció óta ez a családunk otthona. A tanya, a földek, az erdő és minden élőlény, ami itt lakik vagy átjár ide, része ennek. Errefelé a tanya megóvása összekapcsolódik a tanya világának, az élőhelyeknek a védelmével is, az élet védelmével. Ez a felelősségünk, ami együtt jár ezzel az életformával” – mondta Kata, állattartó és vízőrző.
„Édesapám korábban libát és pulykát tartott, de manapság azt már nem lehet itt a madárinfluenza miatt. Én ezért inkább a csirketartásra összpontosítok, bár már lassan az is lehetetlenné válik. A madárinfluenza megjelenése óta zárt tartásban vannak a csirkék, ami biztonságosabb, de idén tavasszal akkora a járvány, hogy valószínűleg szeptembertől áprilisig le kell majd állnunk. Az aszály miatt pedig folyamatosan emelkednek a takarmányárak. A hőségben folyamatos párásítás kell a csirkéknek, amihez vízre van szükség. De ezt hogyan lehet biztosítani, ha a környéken kb. tízezer kút van, és nyár közepére mindenki egyszerre próbálja öntözéssel pótolni a vízhiányt, és elfogy a víznyomás? Nekem a családunk megélhetéséhez 30 ezer darab csirkéről is gondoskodnom kell” – mondta Kata.
Harminc éve, bár már csökkenőben volt a talajvízszint, az őszi, téli és tavaszi csapadék még fel tudta tölteni a területet. Kata úgy nőtt fel a családi tanyán, hogy ezt még megtapasztalhatta.
Vízőrzők akcióban
A helyi vízőrzők a vízügy engedélyével csatornatisztítást és deszkaberakást végeztek, hogy tovább tudják itt tartani a vizet, és ezzel emelhessék a régi Marisi-tónál is a vízszintet, egyben gyorsítva a víz talajba történő beáramlását. A gátőr nem javasolta a további zárásokat, mivel az alsóbb területeken több tó még nem telítődött fel vízzel.
A föld úgy szívja be a vizet, mint a szivacs. Az elzárás után folyamatosan csökken is a vízszint, így a szinten tartáshoz és a beszivárgó víz mennyiségének növeléséhez további helyeken is szükség lenne még elzárásra.
„Ezt mi értük el. Még ha ideiglenesen is, de visszahoztuk az életet a pusztába” – mondta Oszkár.
Az elzárt csatorna vizével elárasztott, kéthektáros gyepes területhez foghatót nem sokat látni a félsivatagban. A kiskunmajsai vízőrzők pedig az elsők, akiknek itt ez sikerült. A legmélyebb pontján 80 centiméter mélységű tónál az elzárás után két hónappal költő madarak, mocsári teknősök, halak telepedtek meg.
Március 23-án a Kiskunmajsai-Marispusztai Vízőrzők összegyűltek az elárasztott terület mellett, hogy megünnepeljék a közösség sikerét. A 36 főt számláló közösségből mindenki hozott valamit a saját gazdálkodásából, terményeiből az eseményre. Szilárd elhozta apja dunai ladikját is, és Oszi bácsi is az általa készített kombájntetőcsónakot, amivel Oszkár gyerekkorában csónakázott.
A vízőrzők az elárasztás hatására létrejött élőhelyet és lakóit is próbálják megvédeni. A fészkelő vízimadarak köré kerítést húztak, hogy kóbor kutyák, rókák ne tudjanak oda könnyedén bejutni.
„Jelenleg a nyarak szinte kibírhatatlanok itt a Homokhátságban, és azt semmiféleképpen nem szeretném, hogy a gyerekeink az elköltözésben gondolkodjanak. Tényleg úgy néznek ki a nyarak, hogy egyszerűen nincs miért itt lenni, minden ki van égve, olyan sokszor, mint egy atomsugárzás utáni puszta” – mondta Nagyapáti Oszkár.
(Telex nyomán Szent Korona Rádió)
Ökológiai katasztrófához vezethet Parajd környékén a románok hanyagsága?