A Duo Gladii legújabb számában Horváth Róbert írását olvashatják, aki a tradicionális egység gondolatát járja körül. Az író a szellemi hagyományok közös alapját hangsúlyozza, és bemutatja, hogy a különböző vallások és mítoszok mögött egyetemes, időtlen igazság húzódik meg. Írásának itt nem közölt részében számos példával – a kereszténységtől a hinduizmuson át a klasszikus filozófiáig – támasztja alá ezt az egységet, és rámutat arra, hogy ezek a tradíciók nem ellentmondanak egymásnak, hanem kiegészítik és megerősítik a közös szellemi rendet.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A Hagyomány nem szinkretista vagy kívülálló szempontból szintetizáló eszme. László András szóhasználata szerint szinoptikus (együttlátó). Ő három fokozatot különböztetett meg e tekintetben. Az első a pozicionális szinopszis, amely egy kiemelt hagyomány szempontjából látja a Hagyomány érvényét (tehát nem csak a saját vallási hagyományt). A második a hagyományok összességének szem előtt tartása révén tételezi a Hagyományt. A harmadik a hagyományok integrális lényegéből. Mivel mindhárom esetben szinopszisról, valódi együtt- és egybenlátásról van szó, ezek nem csupán fokozatok. Az integralitás hamis, de legalábbis felületes pozicionalitás nélkül; tényleges univerzalitás nem lehetséges a pozíciók mellőzésével. Ugyanekkor az össztradicionalitás – “teljesen hindúnak, buddhistának, muszlimnak, kereszténynek, dzsainának… lenni” (László András) – törekvése ritka. Általában egy-két vallás szinopszisa valósult meg, többnyire pozicionális nézőpontból. Henri Le Saux (Abhiṣik-tānanda), Bede Griffith (Dayānanda) és mások esetében keresztény szempontból a hinduizmus tekintetében; Siddheśvarānandánál hindú nézőpontból a karmelita misztika tekintetében; a japán “kiotói iskola” részéről a keresztény misztika és a nyugati filozófia vonatkozásában; Hugo Enomiya-Lassalle esetében keresztény szempontból a zen-buddhizmus tekintetében. Seraphim Rose atya több vallás ismeretében lett ortodox kereszténnyé, anélkül, hogy azokat később megtagadta vagy lekicsinyelte volna. Arthur Osborne, Guénon egy korai híve, úgy vált Ramaṇa Maharṣi ezoterikus, ātman-centrikus tanításainak követőjévé, hogy Ramanasramam folyóiratát, a The Mountain Path-t szerkesztve mindvégig közölt antik nyugati, keresztény és muszlim témájú tanulmányokat is.
Az utóbbi évtizedekben figyelemre méltó a komparatív teológia, különösen ahogy Francis Xavier Clooney műveli, aki katolikus pozícióból igenli a vaiṣṇava hagyomány és a Kālī-kultusz bizonyos formáit. John R. Dupuche ausztráliai katolikus pap hindú tantrizmus iránti érdeklődése is említésre méltó, aki szanszkritból angolra fordította a Tantrāloka. fejezetét és Jayaratha ahhoz írt kommentárját. Korábban a magyar Hamvas Béla szintén továbbment a pozicionális szinopszison és – több XX. századi tradicionális szerző esetéhez hasonló módon – gyakorlatilag kizárható, hogy más Istent, egy másik Istent értett volna Allāh, Śiva, Visṇu, az antikvitás főistenei, az Egy, a buddha, a dao, a nirvāṇa, a mahāśūnyatā és egyéb tradicionális célfogalmak alatt, legyenek azok személyesek vagy személytelenek.
Ernst Lothar Hoffmann (Anāgarikā Govinda lama) fokozatokat látott a theravāda, a mahāyāna és a vajrayāna buddhizmus esetében, mind a hármat igenelve. Régóta hasonlóan mindent igenlő, de hierarchizáló szemléletet ismerünk például a kereszténység judaizmushoz való viszonyában (beleértve Jézus Krisztus saját útját Keresztelő Szent Jánoséhoz viszonyítva); s általában a śaivizmus védikus brahmanizmushoz, a hindú kula és a trika a védikussá lett śaiva siddhāntához való relációjában.
Ezek a tradíciók magasabbra helyezték magukat, de nem úgy, mint a kereszténységben a protestantizmus. Nem vallásháborúkról, hanem a hagyományok általános hierarchikus és graduális szemléletéről van szó,
ami főként az egyes tradíciókon belüli utak és módszerek, nem pedig a vallások hierarchiájára vonatkozott. A bonban és a rnying ma buddhizmusban a rdzogs chen például úgy értelmezte önmagát, mint ok-okozat feletti megvalósítást (atiyoga), amely a vajrayāna buddhizmust és a legmagasabb tantrákat is meghaladja. Olyan állapotot (rig pa) állított a középpontba, amelyből a transzcendens erények (prajñāpāramitā) is közvetlenül, spontán módon megvalósulnak, mert eleve abban foglaltatnak. Hasonló a helyzet az advait vedānta, a kula, a trika vagy a mahāmudrā hagyomány esetében. E tradíciók érvelései mind a h1
felé mutatnak.
Akárhogy is, az utóbbi hierarchizálások igazolják, hogy a hagyomány eltérő szintjeiről és csúcsáról beszélhessünk, nem modern, hanem tradicionális értelemben. A keresztény hagyományban ilyen például az apofatikus teológia esete, amely több egyházatya szerint meghaladja az általánosan ismertebb katafatikus teológiát és az ahhoz tartozó gyakorlati megközelítéseket, noha nem zárja ki azokat. Az advaita vedānta, a trika, a rdzogs chen vagy a mahāmudrā a legfelső útnak vallják magukat, de gyakorolják az alsóbb utak módszereit is. A rdzogs chen mesterek életük végéig örömmel végezték az alsóbb előkészítő, tisztító és átalakító tantrikus gyakorlatokat. A rāja yoga mesterei önként betartották és elmélyülten konsziderálták a legalsóbb két jógikus fokozatot, a tilalmakat (yama) és a szabályokat (niyama). Minden említett magas tradíció esetében így jártak el az erkölcs és a kollektív rítusok vonatkozásában is.
Tradicionális élet vagy modern rabszolgaság? – Barcsa-Turner Gábor írása (Duo Gladii)
(Részlet Duo Gladii IV. évf. 1.szám)