A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére.
Hadi erényeink öregbítéséhez nagyban hozzájárult az a 100 éve kezdődött, nem mindennapi ütközet, melyben egy maroknyi magyar katonának sikerült visszavernie két teljes román század rohamát.
Az 1917 januárjában több napon keresztül dúló fetisoarai csata minden kétséget kizáróan az első világháború egyik legbravúrosabb magyar harci cselekményei közé tartozik.
A Háromszéktől 70 kilométerre fekvő, román szempontból létfontosságú magaslatot a 7. huszárezred kötelékébe tartozó 3. lövésszázad katonáinak január 10-én sikerült rohammal elfoglalnia az Erdélyből való kiszorulás ellenére továbbra is nagyon aktív, időről időre újabb támadásokkal kísérletező ellenségtől.
A haditetteiről méltán híres, az akcióért 3. osztályú Vaskorona-renddel kitüntetett Rakovszky György főhadnagy (aki később a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke lett – a szerk.), a magaslatot birtokba vevő csapatok parancsnoka, a következőképpen emlékezett vissza a körülményekre:
„(A) járatlan és behavazott erdős hegyvidéken előretolt gyenge rajvonal helyzete alig volt rózsásnak nevezhető. Hozzájárult még, hogy az egész utánpótlást egy nyomorúságos öszvérúton kellett lebonyolítani.”
A román csapatok ezt követően erőnek erejével, több napos véres erőpróbák során próbálták visszafoglalni a hegyvidéki állásokat. Rakovszky nem hallgatja el, hogy a regáti haderő is tudott felmutatni kiváló küzdőszellemet:
„Ellentámadás ellentámadást követett s a románok bátorsága és kitartása nem hagyott kívánni valót.”
Január 16-ára az ellenség még egy utolsó, döntő rohamot határozott el. Az ekkorra már a tűrőképességük határán lévő, „az eddigi nehéz harcok és nagy testi fáradalmak és nélkülözések folytán” kimerült, lőszerben is „aggasztó hiányt szenvedő” magyar csapatok reggel még nyugalomra ébredtek és a délelőtt is csöndesen telt, ám Rakovszky elbeszélése alapján délután három órakor elszabadult a pokol. Olyannyira, hogy az addigi eredmények mind veszni látszottak:
„Pár perccel az első rajtaütés után már felhangzott a sűrű tömegben rohamra induló ellenség vérfagyasztó ‘hurrá’-kiáltása. A sűrűség leple alatt ugyanis sikerült neki rohamcsapatjait közvetlenül állásunk előtt elhelyezni s ennek folytán egy erős lendülettel az út két oldalán a magaslatot elfoglalni. A gyenge védőrséget egy-kettőre ledobták.”
A román túlerőnek mindössze néhány vitéz katona állt ellen:
„A bal szárnyon levő raj az első szakaszból, Faragó szakaszvezetővel, már körül volt kerítve s részben el is fogva, s az ellenség már a hegy innenső oldalán nyomult a század zömének hátába és oldala ellen.”
„Szemben az erősen támadó ellenség, a vonal mentén a rendetlenül visszavonuló szomszédok, oldalt és hátul a bekerítő ellenség s ennek dacára hősiesen védték állásukat s teljes nyugalommal lőttek, mit sem törődve a hátuk mögötti eseményekkel.”
A hősies helytállás azonban meghozta a várt eredményt:
„A pár perc előtt még fejvesztetten menekülők vad ‘hurrá’-kiáltással szuronyt szegezve vetették magukat a betört ellenségre s kidobták az állásból.”
A megindult katonák nemzeti imádságunkkal ajkukon rohanták le az imént még támadásban lévő román erőket:
„(…) először néhányan, később mind többen és többen énekelni kezdtek és hatalmasan csendült fel az ‘Isten áldd meg a magyart’, mindig tovább és tovább terjedve s túlhangozva a gépfegyverek kattogását és karabélyok ropogását.”
A magyarok Istene nem hagyta cserben vitéz fiait!”
A korabeli visszaemlékezésekből kiderül: ekkorra már „valósággal torlódó román hullahegyek” borították a Fetisoarát, és ezzel hamarosan nyitva állt az út, hogy a Monarchia csapatai egész a Szeret folyó vonaláig űzzék az ellenséget. Itt azonban, hála a románoknak nyújtott orosz erősítésnek, illetve a nyugati nagyhatalmak fegyverszállítmányainak, az osztrák-magyar-német erők nem voltak képesek további meghatározó csapást mérni a köpönyegforgatókra.
(Harcunk.info – Puskaporos Szaru – SZKR)