„Sok olyan tiszt is volt, aki később kitüntette magát a király hadában; egész sereg pallérozott és tapasztalt partizán, akiknek az volt a dicséretes meggyőződése, hogy mindegy, hol harcol az ember, csak az a fő, hogy harcoljon, mert nemesembernek nem illik harcok nélkül élni.„
Kozák cikksorozatunk első részében a kozákság hőskorába nyújtunk betekintést a már említett film, a Tarasz Bulba alapjául szolgáló azonos című Gogol regény segítségével. A XVI-XVII. század viharos esztendeiben, Ukrajna háborúk sújtotta gyér népességű sztyeppéin sok környező szláv (lengyel, ukrán, rutén, cserkesz) férfi csatlakozott ehhez a főként katonáskodással foglalkozó, alapvetően orosz eredetű csoporthoz. A kezdetben a magyar hajdúkhoz hasonló társadalmi csoport (kozák jelentése: szabad ember) így formálódott az idők során önálló néppé. Kelet felől állták útját az Európát a fosztogató mongol és tatár hordáknak, valamint az oszmán törököknek, de ha kellett szabadságukat védendő összecsaptak az oroszokkal és a lengyelekkel is (velük szemben saját ortodox hitük védelme is szerepet játszott). De mind a lengyel mind az orosz haderő igyekezett kihasználni a bennük rejlő hatalmas erőt, így végül az cári hadseregben szolgálva léptek tovább a következő századokba.
Álljon itt néhány idézet a kozák jellem szemléltetésére:
„Európa félig még nomád szegletében, mikor az őseredeti állapotban élő Dél-Oroszországot elhagyták fejedelmei, s a mongol rablók féktelen portyázásai pusztasággá dúlták, és porig égették; mikor az elszántság lelke költözött a házától és menedékétől megfosztott emberbe; mikor az üszökhalmon, a fenyegető szomszédok és az örökös veszedelem árnyékában újra letelepült, megszokta, hogy velük farkasszemet nézzen s azt is elfeledte, van-e még félelem ezen a világon.”
„A lengyel királyok (…) megértették a kozákok jelentőségét s a végeken őrt álló harcos életükből származó előnyöket. Bátorították őket, s mindenben kedvüket keresték. Távoli uralmuk alatt a hetmanok, akiket a kozákok maguk közül választottak, a katonai körzeteket és szállásokat ezredekké szervezték és szabályszerű kerületekké. Nem volt mégsem haddá szervezett katonaság, nem is látta azt a hadat senki; de háború és általános felkelés esetén nyolc napnál egy nappal sem volt többre szükség, hogy mind egy szálig megjelenjenek lovon, teljes hadifelszereléssel. Csak egy tallér zsoldot kaptak a királytól, de két hét alatt olyan had sereglett össze, amilyent semmiféle verbuválás nem tudott volna előteremteni. Ha vége volt a háborúnak, a kozák visszatért a kaszálóhoz és a szántóföldhöz, vagy a Dnyeper átkelőhelyéhez; halászgatott, kereskedett, sört is főzött, szabad kozák élete volt. A korukbeli külföldiek nem ok nélkül csodálták meg rendkívüli képességeit. Ezermester volt a kozák: pálinkát főzött, szekeret szerelt fel, puskaport őrölt, kovácskodott, lakatosmunkát végzett, ráadásul a mulatozáshoz is értett, ivott és dorbézolt fékevesztetten, ahogy csak az orosz ember tud – minden kitelt hát erejéből. A lajstromozott kozákokon kívül, akik kötelességüknek tartották, hogy háború esetén összeseregeljenek, egész sereg lovas önkéntest is lehetett toborozni, ha a szükség úgy kívánta. Csak annyi kellett, hogy a jeszaul kimenjen a terekre és piacokra minden faluban és telepen s szekérre állva teli torokkal kiáltsa:
– Hej, ti kisüstösök, ti sörfőzögetők! Elég sört főztetek, eleget heverésztetek a kemence mögött, hizlaltátok zsíros testtel a legyeket! Jöjjetek most, szerezzetek harci dicsőséget, becsületet! Szántóvetők, hajdinatermelők, pásztorkodók és szoknyakedvelők! Eleget jártatok az eke után, sároztátok sárga csizmátokat, jártatok az asszonynép után s vesztegettétek kozák erőtöket! Ideje, hogy jó kozák hírt szerezzetek!
S ezek a szavak olyanok voltak, mint a szikra, mikor száraz fába pattan. (…) Nyeregbe szállt minden ember.”
„A Szecs (kozák katonai, adminisztratív központ, palánkvár) a büszkék és erősek kirepítő fészke. Akik innen kivonulnak, hitükért és szabadságukért indulnak harcba (…). Véres és sokszor kegyetlen vitézeikben és Tarasz Bulbában, aki egyéni vonásai ellenére is úgy hat, mintha az egész kozákság nagy vérbőségű megtestesítője lenne, mindvégig összekapcsolódik a féktelen szabadságvággyal a szenvedélyes kozák hűség. Hűség a hazához, a hithez, a bajtársakhoz, Zaporozse törvényeihez.” (Áprily Lajos recenziójából)
„Mindegy, hol harcol az ember, csak az a fő, hogy harcoljon, mert nemesembernek nem illik harcok nélkül élni.„
Felismerve magunkban a nemest, aki vérével szolgálja hazáját mi sem tehetünk másképpen. Harcból, csataterekből ma is bőven kijut, csak a szablyát és a karabélyt cseréltük le. Életünk valamennyi területén, de elsősorban önmagunkban kell szembenéznünk az ellenséggel, mely ugyanúgy fenyegeti hitünket és hazánkat, akár a kozákok idejében. Merítsünk hát példát jellemükből s tetteikből, és kozák módra „feszes lazasággal”, félelmet nem ismerve vegyük fel a küzdelmet ellenük!
(Konungen – SZKR – Puskaporos Szaru)