Julius Evola, A halhatatlanság problémája c. művének folytatásában a reinkarnációra tér ki részletesebben, illetve a tudat állapotára, mi is történik vele a halál után, és „túl lehet e élni” a halált?
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
E rövid magyarázatnak nem utolsó sorban az volt a célja, hogy a reinkarnációval kapcsolatos félreértéseket eloszlassa. E nézetnek, ellentétben számos jelenkori „spiritiszta” és teozóficista vélekedésével, semmi köze az ezoterikus tanításokhoz. Mindaz, ami a különböző keleti és nyugati archaikus szövegekben erre látszik utalni, nem egyéb, mint egy szimbolikus, illetve populáris kifejeződése egy olyan tan magyarázatának, amely tan voltaképpeni értelme ettől alapvetően különbözik. Általában véve, már az is kifejezésbeli ellentmondás, hogy a „samsārai én” – amely nagyjából és a döntő többség számára az „én”-nek, az „én teljességének” felel meg – képes újraszületni; mégpedig azért, mert ennek az „énnek” a viszonylagos önazonossága csak az adott testi–leki szervezet, azaz egy olyan meghatározott kombináció függvényeként áll fenn, amely ha egyszer felbomlott, soha többé nem fog ugyanolyanként megjelenni. Egy adott létesülési láncban tehát nem az eredmény folytatódik, hanem az őt létrehívó erő, vagyis a fent említett személyiség alatti potencia. Más szavakkal, ha azokat az „én”-eket, amelyek a láncolat különböző létesüléseiben formát öltenek, „A”-val, „B”-vel, „C”-vel, és így tovább jelöljük, akkor az, aki a „B”-ben újraszületik nem az „A” lesz, és aki a „C”-ben nem a „B” és így tovább, hanem azt lehet mondani, hogy az „A”-ban működő erő nyilatkozik meg a „B”-ben, a „C”-ben és a többiben folyamatosan. Folytonosnak tehát kizárólag ez az erő tekinthető, ez az erő viszont nem egy „én” és nem is élő tudat. Sőt, ha valami csoda folytán „A”, – azaz egy adott létezés „én” -je – megláthatná a „B”-t, a „C”-t, és a többit, vagyis azokat a létezőket, akik az ő „reinkarnációi” lennének, akkor ezek éppen annyira idegennek tűnnének, és kellene is, hogy tűnjenek számára, mint bárki más, vagy bármely más, tőle elkülönült „én”.
A sík, amelyen a reinkarnáció igaz lehet, a samsāra síkja (a „vizek” világa, illetve a hellén „szükségszerűség körforgása”) aminek éppen ezért a szellemi szubjektum birodalmához majdhogynem semmi köze. Futólag megemlíthető itt, hogy éppen ezért megalapozott a gyanú minden olyan tanítással szemben, amely a „reinkarnáció” elképzelését túlzottan előtérbe helyezi, sőt joggal feltételezhető, hogy e tanításoknak egyenesen az a távlati célja, hogy a „megszabadulás” irányával homlokegyenest ellenkező irányba mutatva, még jobban beletaszítsák az embert a „létesülési örvénybe”, a samsārába. Jóllehet kétségtelen, hogy léteznek olyan speciális tapasztalatok, amelyek a „reinkarnáció” gondolatára nézve valamiféle bizonyítékként szolgálhatnak – csakhogy ezeket tudni kell megfelelően értelmezni! Manapság, kiváltképp Nyugaton, az ilyen tapasztalatok különösképpen ritkák, mivel az individuális „én” egyre merevebb formákat vesz fel, és mindjobban önmagába záródik. Mindazonáltal nem kizárt, hogy valamiféle hirtelen megnyílás révén vagy a beavatási műveletnek köszönhetően e lehatárolódás feloldódjon és valaki tudomást szerezzen önnön létének mélyebb gyökereiről: ekkor felmerül a samsārai tudat, ami emlékkép látszatát is felveheti; a mély, személy alatti törzsben valóban fellelhetők más létezések emlékei, azok, amelyek az „ének” össze nem függő sorozatában ugyanazon, kimerítetlen törzs megnyilvánulásaiként jelentkeznek. Ez tehát az egyedüli értelme az individuális tudat pillanatnyi elmozdulásának, valamint a sui generis „pokoljárásnak” is. Esetenként pedig mindez éppúgy összefüggésbe hozható egy hanyatlással, mint egyfajta – legalábbis virtuális – egyénfelettiséggel. Valóban eltávolítva azt, ami az egyéni tudatot lehatárolja, ugyanaz az éber tudat az alvás állapotához hasonlóan meggyengül és minden tapasztalása elmaradhat. Keleten az ősibb állapotok sajátos visszhangja révén működő samsarai féltudatosság enyhítette azt a Nyugaton manapság általánosan elfogadott életérzést, miszerint az „én”-nek csupán egyetlen földi élete van. Azonban ha nem hanyatlásról van szó, valamint nem egy teljesen rögzült és determinált tudat foszlányairól és meghosszabbításairól, akkor a samsarai tudatot a beavatási tudat egyik formájának kell tekinteni. Tudjuk, hogy amikor eredeti buddhista szövegekben „sok különböző korábbi létezések” víziójáról van szó, akkor ez a vízió egyértelműen a kontempláció magasrendű állapotaival áll összefüggésben, vagyis egyfajta „elszakadást” előfeltételez.
Ily módon érkezünk el a halál túlélésére vonatkozó beavatás problémakörének lényegéhez, valamint ahhoz a tanhoz, amely e túlélés és a halhatatlanság feltételes természetével foglalkozik. Az „én”-nel kapcsolatban egy olyan tükörképről szóltam, amely szorosan kötődik ahhoz a közeghez, amelyben megjelenik. Ha feltételezünk egy, a tükörképtől a tükörkép eredete felé irányuló elmozdulást, akkor ez pontosan egy szeparációt jelent, egy visszafordulást, és egy állapotváltozással és mélységes krízissel kapcsolatos elszakadást is, mert ekkor többé-kevésbé megvalósul az, ami a halálban a testiség és a samsārai vitalitás nyújtotta szokásos támaszték megszűnését jelenti. Ez a beavatási halál, amelyet a kérdéses személy, miután megadatott neki a hatalom, hogy a halál élményét elviselje, mintegy kísérletképpen átél, valóban az átélésben megvalósult tényleges halálnak tekinthető. Aki ezen a halálon valóban túljutott, megszűnt embernek lenni; individuális formájában nincsenek többé kötöttségei, „én”-je többé nem tükörkép, hanem ellenkezőleg: lét. Amit megvalósított, az a „szellemi szubjektum”. Miután eljutott eddig a pontig, tudata a test és az érzéki tapasztalás támasztékának megszűntével sem merül el, nem oltódik ki. A halál túlélésére a pozitív feltétel ily módon megvalósul, és ellenpróbára is alkalmas lehet. Meghatározott körülmények között olyan állapotok is előidézhetőek, amelyekben azt lehet mondani: „Megszűnt bennem mindaz, ami az érzékek világából való, tudatom mégis világos, tiszta és áttetsző”. Ami pedig a beavatásban lejátszódó átalakulás kézzelfoghatóságát illeti, elég ezzel kapcsolatban arra emlékezni, milyen megbotránkozást keltett a már „felvilágosult” Görögországban az a megállapítás, miszerint egy, az eleuziszi misztériumokba beavatott bűnöző halál utáni sorsa még csak össze sem hasonlítható annak a sorsával, akit a legerényesebb vagy legkiválóbb embernek tekintettek, mint például Epaminondaszt. Ha e helyzetet egy hasonlattal akarnánk érzékeltetni, akkor azt mondhatnánk, hogy mindazok a jellegzetességek, amelyek egy adott állatot – például az elefántot – meghatároznak, sohasem válhatnak egy másikévá, mondjuk egy macskáévá. A fajok ugyanis alapjaikban különböznek, ugyanakkor a beavatás misztériuma pontosan a metamorfózisra irányul, vagyis az egyik fajból a másikba való átmenetre.
Itt kell megjegyezni, hogy a halál tudatos túlélését nem lehet minden további fenntartás nélkül a halhatatlansággal azonosítani. A probléma visszavezet a világok és létállapotok teóriájához, valamint az úgynevezett „ciklicitás” törvényeihez. Minderre most csak röviden térhetek ki. Le kell szögezni, hogy abszolút értelemben csak a teljesen feltétlen, minden megnyilvánuláson túli princípium halhatatlan. Nincsen tehát más halhatatlanság, csak a legmagasabb értelemben vett „olümposzi”, amely a feltétlenséggel megvalósított egység állapotából következik. Aki már teljesítette a halál túlélésének feltételeit, az törekedhet a legmagasabb cél elérésére. Azonban korántsem biztos, hogy ezt el is éri. Az élet folyamán is lehet törekedni a teljes „megszabadulásra”, amely halhatatlanná tesz. És vannak olyan lehetőségek, amelyek a halál pillanatában nyílnak meg, míg mások a halált követő állapotokban, amelyekben a beavatott tudat és megismerés – a közönséges emberek tudatától eltérően – fennmarad. A halhatatlansághoz azonban még azokat a tendenciákat is el kell égetni, amelyek ilyen vagy olyan emberfeletti „világ” elérésére irányulnak – legyen az akár „angyali” vagy mennyei” -, beavatási szempontból ugyanis még ezek is a megnyilvánuláshoz tartoznak, vagyis feltételekhez kötöttek, s nem a Feltétlennel, az „öröklét” birodalmával egyek. Még ha a halhatatlanságért vívott küzdelem egy mágikus „világban” is menne végbe, ellen kell állni azoknak az entitásoknak, amelyekkel kapcsolatba kerülünk (és amelyek a lét adott modifikációinak megszemélyesítői), éspedig úgy, hogy abba az irányba, ahonnan ezek a hatások érkeznek, nagyobb intenzitást fejtünk ki, mint azok. Itt alapelv ugyanis, hogy amint valamilyen viszony keletkezik, azt nem uralni, egyet jelent az uraltsággal, majd pedig egy bizonyos létállapotába való betagozódással. A csúcson, járja bár a mágia útját az ember, az erőnek tiszta fénnyé, „megszabadulássá” kell átlényegülnie.
Döntő fontosságú meghatározni azt az alapvető különbséget, amely egyrészről a halált túlélők és halhatatlanok, másrészről az emberek túlnyomó többsége között húzódik. E megkülönböztetést nemcsak a beavatási iskolák, de csaknem minden archaikus vallási vonulat – még ha szimbolikus szinten is – elismeri. Az a feltételezés, miszerint mindenkinek van „halhatatlan lelke”, amelyet egyébként az – élő tudat és a földi individuális „én” mintájára képzelnek el, valóságos ideológiai tévelygés, még akkor is, ha ennek tömegek ópiumaként való hasznossága olykor vitathatatlan.
Nem a „lélek” az, ami túléli a halált és képes a halhatatlanságra, hanem a szellem mint nous, mint természetfeletti elem. Mindaddig azonban fölösleges elpusztíthatatlan és örök szellemről beszélni, amíg a samsarai tükröződésben élő tudat és e metafizikai princípium között nincsen semmi kapcsolat, nincsen semmi folytonosság. A „lélek” csak akkor élheti túl a halált, ha a „szellemhez” csatlakozik, és ahogy Agrippa mondja, ha szilárd, nem esendő lélekké válik. Ez a metabolé, ez a polaritásváltás az, amelynek kiindulópontja a beavatás. A lélek ekkor a természeti lény helyett a természetfelettire támaszkodik, azzal egyesül. Ily módon új forma jön létre, amely a halál számára kikezdhetetlen. Ellentétben a foszlányszerű maradványokkal, a test feloszlásával e forma romolhatatlan „fénytestként” felszabadul. Ez a „fénytest” annak az erőnek a megfelelője, ami a lejátszódó átalakulások révén a beavatott különböző „megismeréseivel” és „méltóságaival” összefüggő létsíkokon nyilvánul meg. Hasonlóképpen megmenekül a haláltól és folytonos szubsztrátumot fog alkotni mindaz, ami a közönséges tudatból a „szilárd, nem esendő” lélekkel egyesül, amely Agrippa szerint egyúttal a magasrendű mágia összes műveletének aktív princípiuma is.
„Aki nem érez szégyent, amikor tudatosan hazudik, az bármilyen gazságra képes”
(Részlet Julius Evola: A megvalósítás és halál utáni akciókból c. művének, A halhatatlanság problémája c. fejezetéből; 27-30. oldal)