Manapság egyre többen mutatnak rá a nyugati demokráciák bukására és a migráció problémájára. Azonban közülük sokan épp a felvilágosodás és a modernizmus védelmében foglalnak állást, holott az előbbiek pont ezen tendenciáknak a következményei. Alább a Monarchista portál véleménycikkét közöljük, mely nem feltétlenül képviseli minden kérdésben a szerkesztőségünk álláspontját.
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
A Nyugat hagyományát a francia felvilágosításban látni és annak megélését és megvalósítását ösztökélni Európában, közben a nyugati demokráciák bukására rámutatni és az iszlám beáramlását elítélni egyet jelent azzal a vaksággal, mely nem veszi észre, hogy az előbbi okozza az utóbbit.
„Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció.“
– mondja Demeter Szilárd egy Mandiner-interjúban. Ami természetesen egyelőre csak egy ténymegállapítás, ami – sajnos – így is van. Amire viszont rá szeretnénk mutatni, az az, hogy bizony a felvilágosodás öröksége az a kulturális öngyilkosság, mely egyáltalán lehetővé teszi, hogy az európai halott – öngyilkos – civilizáció teret adjon, mintegy vákuumként vonzza az iszlám dinamikus civilizációját. Tehát az önmagában, hogy az iszlámmal való együttélés mint kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt is a francia felvilágosodásnak „köszönhetjük”.
Egy ilyenhez hozzátenni, hogy „ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat” csak egy intés a kereszténységnek, ha tetszik, egy „fehér farok” a nyugat (és tulajdonképpen az egész világ) valódi hagyományára utalva, mely elutasítja a politika liberális elidegenítését az emberi élet céljának felfogásától, azt állítva, hogy a politikai uralomnak vezetnie kell az embert az utolsó célja felé. Ám mivel az embernek mind világi, mind örök célja van, kettő hatalom uralkodik fölötte – egy világi és egy lelki. Sőt, mivel az ember világi célja az örök célja alá van rendelve, a világi hatalmat a lelki hatalom alá kell rendelni. Ez a hagyományunk; a francia felvilágosodás ennek a lerontása.
A mai Nyugat és valódi önmaga közti különbség sokkal nagyobb, mint az igazi Nyugat és az iszlám világ között – nem tagadván ezzel utóbbi lényeges voltát. És bizony mindama rossz, mely ellen a mai populisták (teszem hozzá, nagyon helyesen) harcolnak az bizony az a francia felvilágosodás terméke, melyet ugyanezen populisták kiindulási alapnak, bázisnak tesznek meg.
„Az ember megmaradhat a jó egy bizonyos szintjén, de senki sem tudta a gonosz egy bizonyos szintjét tartani. Egyre lejjebb és lejjebb vezet az út.“, mondja G. K. Chesterton, és könnyű belátni, hogy ahhoz a kezdethez visszatérni, mely minden mai közéleti bajunk forrása nem megoldás, csupán egy hiú remény; igen, ezt most elrontottuk, de a modernség öröksége alapvetően jó, jól is össze lehetne hozni a politikát a „modern kórban“ fetrengve. Geert Wilders a liberális demokráciát kívánja óvni bevándorlók tömegei ellen, ebben Carl Benjamin és Tommy Robinson is megegyeztek; mindhárom „szélsőjobboldalinak“ van kikiáltva. Ugyanannak csupán egy kevésbé őrült, általuk megszokott állapotát kívánják vissza; ám tizenöt év múlva már azok, akik ellen ők most harcolnak, lesznek kikiáltva szélsőjobboldalinak. Ez a szemlélet ugyanis elfeledkezik arról, hogy a posztmodern az nem a modernség ellentéte, csupán azért, mert el akarja pusztítani azt, ami abban még strukturált és hagyományos, hanem valójában ultramodernizmus, a modernség és a francia felvilágosodás belső logikájának, a sartre-i ontológiának logikus, szerves folytatása – végső soron az önfelszámolás felé.
Az európai szekularizmusnak és az iszlámnak nem együtt kell élnie; egy jobboldali restauráció ugyanis fölszámolná a francia felvilágosodás öngyilkos tőrének eme örökségét, és így visszanyert önazonosságunk tükrében az együttélés kérdése és annak mostanihoz hasonló nehézségei fel sem merülnének. A rendészeti részét kezelné a rendőrség és a katonaság a kulturálist pedig az önazonosságukban megtámogatott és államformájukat visszanyert őshonos nemzet és annak feje, a király.
Persze a királyságban is éltek muszlimok, zsidók és protestánsok – mondhatnánk. Elég csak II. Géza király ötszáz mohamedán íjászára gondolnunk vagy az első világháborús zsidó frontharcosok királyhűségére. A monarchia nemzetekfelettisége azonban lényegileg ellentétes az Európai Unió és a progresszív erők infranacionalizmusával; előbbi megtartva meghaladja, az utóbbi lerontva alulmúlja a (politikai vagy akár etnikai értelembe vett) nemzeti szintet. A monarchiába gond nélkül lehet integrálni egy, a saját hagyományai és szokásai szerint élő népcsoportot, ha hűséget fogad az uralkodónak és hozzájárul a közjóhoz (lásd jászok, kunok, örmények) és gond nélkül el is lehet űzni őket, ha idegen testként, kisállamként kezdenek el viselkedni (lásd II. Endre király és a Német Lovagrend Erdélyben), fenyegetve a király szuverenitását. Uralkodóink természetesen ebben az esetben is fontosnak tartották az evangelizációt, vagy pedig a Rómával való egyesülést egyenesen a letelepedés feltételének szabták meg (mint Mária Terézia az örmények esetében); nem véletlenül kapta Szent István király az apostoli jelzőt, melyet pont Mária Terézia újított fel 1758-ban, a m. kir. Szent István-Rend alapításával egyidőben. A katolikus hit terjesztése mellett nyilván a hungarus-tudat, vagy később a magyar – politikai – nemzetbe való integráció is támogatott volt.
Demeter Szilárd ténymegállapítása viszont sajnos áll; Európa valóban nem keresztény, hanem szekularista, „felvilágosodott“ és lényegében keresztényellenes. Az a rendszer viszont, melyben a mentalitás az, hogy teljesen mindegy, hogy a munkavállalómat Gizinek vagy Ahmednek hívják, lényeg, hogy termeljen, nem tud mit kezdeni az idegennel, így egy migránsválságot sem tud kezelni. Ahol az emberkép egy gyökértelen individuum, akinek létezése csúcsa az anyagi jólét és minden ingereinek kielégítése, ott zavart kelt, ha valaki nem hajlandó feloldódni az elv nélküli jóléti-kapitalista utópiában, és kulturális-nyelvi önazonosságát sziklaként őrzi meg a többpárti demokrácia mindent homogenizáló nivellálása közepette. A megoldás a gyökereinkhez, saját közjogi hagyományainkhoz való visszatérés, mely a kortárs demokráciák anarcho-zsarnoksága helyett ugyanúgy őrizte a szuverén uralkodó autoritását, mint a szabadság kis köreinek autonómiáját.
Ám ehhez persze el kéne végre felejteni ezt a többpárti, demokratikus köztársaságot..
László András a zsidóság világuralmi törekvéseiről és a háttérerők működéséről
(Monarchista – Szent Korona Rádió)