A magyar történelem bővelkedik hősökben, történeteiket megismerni illendő dolog. Ugyankkor nem tekinthetünk csak szórakoztató olvasányként életükre. Példájukat meg kell szívlelünk, és saját életünket is igyekeznünk kell úgy élnünk, hogy méltóak lehessünk hozzájuk!
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Prépostvári Bálint
(…) Megbecsülték „német” királyaink Prépostvári Bálintot is, aki szintén fõkapitányi rangra emelkedett, sőt a főrendek sorába jutott. Ez már nem Ferdinánd dicsérete, hanem fiáé, Miksáé és unokájáé, Rudolfé, de annál többet jelent, mert ők magyar szempontból még sokkal rosszabb hírűek nálunk, mint maga Ferdinánd. (Egyébként Thury György özvegye és leányai is Miksa jóindulatát élvezték már, nem Ferdinándét.)
Pedig Prépostvári is igazi törzsökös magyar ember volt. Első felesége Tardy Dorka volt, a második Csáky Anna, a veje pedig Surányi Gábor. Prépostvári művelt ember is volt, nem úgy, mint Thury György. Ő latinul is tudott. Annál meglepőbb tehát, hogy Mátyás főhercegnek mégse latinul, hanem magyarul írogatott (…). Láthatjuk belőle, hogy nemcsak magyarságát nem kellett megtagadnia annak a magyarnak, aki Bécs kegyében akart állni, hanem még azt a fényűzést is megengedhette magának, hogy még ki is babráljon azzal a Béccsel.
Köznemes létére nemcsak főkapitányi rangra emelkedhetett ennek ellenére, hanem õ is mindig megkapta nászajándékul a hagyományos serleget és a királyi képviseletet a maga vagy gyermeke esküvőjén. De ő is (mint maga mondja: eredetileg „szegény nemesember”) nemcsak rangot és kitüntetést, hanem jószágokat is szerez a „magyargyűlölő” király szolgálatában. Egyszer egyszerre öt falut kap a „német” királytól.
Mikor olyan köszvényes volt már, hogy a lóra se tudott már felülni, a „magyargyűlölő” „idegen” király még akkor is őt nevezi ki egri főkapitánynak. Kevés magyar katona vitte olyan nagyra, hogy még a bécsi legfelsőbb haditanácsnak is tagja lehetett, de az a Prépostvári, aki még Mátyás főhercegnek is magyarul írt, noha írhatott volna latinul is, még ezt a kitüntetést is elérte. Pedig ugyanez a Mátyás főherceg ellenezte a kinevezését s ugyancsak nyomós érvet tudott felhozni ellene: azt, hogy olyan beteg már, hogy a haditanács ülésein úgy se tud már megjelenni. De azért Rudolf, a császár, aki tudvalevőleg (csak persze nem az igazságnak megfelelően) még öccsénél, Mátyásnál, is magyargyűlölőbb volt, mégis őt nevezte ki, mert a magyar hős megbecsülését még a gyakorlati haszonnál is előbbre valónak tartotta.
Szerette is ez a kuruc Prépostvári úgy a Habsburgokat, hogy egyik levelében többek közt ezt írja – mint mondtuk: magyarul – Mátyás főhercegnek: „Én azt akarnám, hogy mind az egész világot fölségtek bírná.” Pedig egyébként olyan bátor, igazságos és szókimondó volt ez a magyar vitéz s annyira nem volt kenyere a hízelgés, hogy mikor Báthory Zsigmond, a magyar erdélyi fejedelem vérengzéseit meghallotta, hosszú, dorgáló levelet intézett hozzá. (…)
Zay Ferenc
Aztán micsoda hűséges híve volt Ferdinándnak Zay Ferenc! Eredetileg délvidéki, Valkó megyei gazdag, színmagyar nemes volt. Anyja lankai Kamarás Borbála, felesége pedig az utolsó Garay-lány. Királya oldalán részt vesz a mohácsi csatában, de megmenekül. Mohács után épp oly hűségesen szolgálja új királyát, Ferdinándot, mint II. Lajost, a régit. Életrajzírója, Thallóczy Lajos, azt írja róla, hogy „azok közé tartozik (elég ritkák voltak abban a korban), akik sohase változtatták pártállásukat. Élete fogytáig a Habsburgok híve. Viszontagságos élete egyetlen pillanatában se tántorodott meg. Valósággal bálványozza királyát, kivált I. Ferdinándot (mert Miksát is megérte). Életét százszor is kockára teszi érte”. Érdemes is volt. Ő az első magyar bárók egyike, s noha a török miatt minden ősi vagyonát elvesztette, mire meghalt, újra az ország egyik leggazdagabb és leghatalmasabb főura. Ilyen bőkezû volt hozzá az a király, akit olyan önzetlenül szolgált!
Zay Ferenc nemcsak vitéz, (…) hanem nagy koponya is. Kiváló diplomata és üzletember is a vitézség mellett. Nem írástudatlan, (…) hanem humanista műveltségű, sok nyelvet beszélő kultúrember. A németen, olaszon és latinon kívül még törökül is jól tudott.
Eleinte ő is kora hatása alá került és a protestantizmussal kacérkodott, mint akkor minden kultúrember, de hithű katolikus lett később és maradt is mindvégig, mert királyával mindenben egyetértett; semmiben se volt külön véleménye. Ez annál feltűnőbb, mert nagy természetes ésszel megáldott és kora egész műveltségének birtokában levő, széles látókörű férfiú volt. Ebből is láthatjuk, hogy I. Ferdinándnak szintén tehetséges és nagystílű embernek kellett lennie. Hiszen Zay nem együgyűségből vagy szolgalelkűségből értett egyet mindenben királyával, hanem mert szellemi befolyása alatt állott, s mert meggyőződött róla, hogy mindenben igaza van.
Zay szolgálataiért elfogadta, sőt kérte a jutalmat Ferdinándtól (királytól, sőt császártól kérni ugyanis nem szégyen, hanem természetes, hiszen a király azért van, hogy nagylelkűségét gyakorolja és jutalmazzon), de akkor is szolgál neki, sőt éppen ekkor a legjobban, mikor királya a legnagyobb bajban van, mikor tehát kétséges, hogy lesz-e még abban a helyzetben, hogy valaha megjutalmazhassa. Ezzel bizonyította önzetlenségét, ezért szerette Ferdinánd annyira s bánt vele úgy, mint barátjával, nem pedig mint alattvalójával. (…ezzel szemben az úgynevezett szabadsághős magyarok azonnal ellenségeivel szövetkeztek és hátbatámadták a bécsi királyt, mihelyt bajba került. De így várhattak-e tőle szeretetet vagy bizalmat?)
Volt úgy, hogy a derék Zay drágaságait vetette zálogba kismartoni zsidóknál, hogy királyán segíthessen s lovasait fizethesse, mikor királya nem tudta őket fizetni.
Nemcsak János ellenében támogatja urát, hanem ott van cseh- és németországi harcaiban is Ferdinánd testvére, a császár, támogatására. A mühlbergi csatában, mely a katolicizmus és a protestantizmus sorsát döntötte el, Zay a császár és az egész világ bámulatát vonta magára vitéz huszáraival.
Az ütközet után a császár ötezer aranyat (akkor óriási összeget) osztat ki közöttük, a vezéreknek pedig ezek kívül aranyláncot és szép szót is bőven ad, pedig az a büszke és természeténél fogva (Ferdinánddal ellentétben) komor, szótlan császártól még az aranynál is többet jelentett. Mikor pedig az ütközet után hazaér, Ferdinánd az ugróci hatalmas uradalommal ajándékozza meg s így lett a vár és az uradalom neve: Zayugróc. De az egyébként mindig pénztelen Ferdinánd máskor se feledkezik meg róla. Az ő csapataira mindig van neki pénze, az õ számadásait sohase sokallja, mert tudja, hogy nem csapja be, mint mások, és nála a pénz a legjobb helyen van.
Középtermetű, zömök, fekete ember Zay Ferenc. Tartása egyenes, tekintete merész. Szokása, hogy mindenkinek mereven a szemébe néz. Hosszúkás, telt arca volt marcona vonásokkal, sasorr alatt sudaras hetyke bajusszal. Haját kurtára nyírta. Nyaka vastag, a melle széles volt. Magyar nyelvezete olyan tiszta, hogy a kódexek magyarságára emlékeztet. Törökül nemcsak beszélt, hanem írt és olvasott is, s az is jellegzetes magyar vonás benne, hogy ő, a törökök réme, tulajdonképpen szerette a törököket. Magyar módra ugyanis nem tudott ádázul gyűlölni s tudat alatt még talán vonzotta is a kelet és a keleti lélek.
Mint diplomata, követtársa volt Verancsicsnak Konstantinápolyban. Természetes, becsületes, keresztény, magyar eszével egyszerűen megfelelt a töröknek, mikor mint a sátán, megkísértette, és királyától, a ma is szokásos és hatásos szólamokkal, tőle eltéríteni próbálta:
– Hová valók vagytok? – kérdi tõle a nagyvezér, mikor Verancsiccsal megjelent elõtte.
– Én magyar vagyok, õ dalmata.
– Ti, előkelő magyarok, ugyan, mit csináltok? Miért nem tértek eszetekre? Fogadjátok meg tanácsomat és azoktól a disznó németektől álljatok a mi császárunkhoz. Fejemre fogadom nektek, hogy a császár egész Magyarországot szandzsákokra ossza majd köztetek, hogy békességesen bírhassátok.
– Azt mi semmiképpen se tehetjük, hogy urunkat, királyunkat elhagyjuk, aki minket gyermekségünk óta nevelt és most is pártol, és nemcsak táplál, de tisztségekre és méltóságokra is emel. Ettől az aljasságtól visszatart eskünk és becsületünk. Kegyelmed is bosszankodnék, ha olyan szolgája hagyná el, akit kenyerén és saván nevelt nagyra; elhiheti tehát, hogy az ilyent mi sem tehetjük. (Érthettek volna e beszédből a későbbi felkelők. De láthatjuk belőle mi, mai magyarok is, hogy leghatásosabb hazafias szólamaink tulajdonképpen török találmányok megrontásunkra. Nem szégyen, hogy mi még ma is szajkózzuk, sőt – urambocsá! – még mindig hisszük is őket?)
– De ti, magyarok, pusztultok, vesztek. A németek keveset gondolnak veletek, sőt gyűlölnek s jobban üldöznek benneteket, mint a törököt, és akiket közületek – elég soványan és szűken – táplálnak is, csak azért teszik, mert nélkületek el nem lehetnek.
– Bizonyára másoktól hallotta, hogy a magyarokat a németek nem szeretik. De sohase higgye el azt, mert azokat, akik jó emberek közöttünk, mindig szerették, a hitványakat és hűtleneket pedig mi magunk se szeretjük. (Be fején találta a szöget!)
– Jobban tennétek ti, magyarok, ha tanácsomat bevennétek, minekelőtte még végleg elvesznétek. Nem látjátok, mennyire harcolnak ellenetek császárunk seregei? Mennyire fogyasztanak benneteket napról napra? Jobb volna, ha azokat a német disznókat egyfelől ti vágnátok, másfelől meg mi. Így aztán gyorsabban végüket érhetnénk. Ti is az ő mezeikben faraghatnátok, szőleikben szüretelhetnétek; aranyuk, ezüstjük, földjeik, házaik mind a ti birtokotokba kerülnének és császárunk árnyékában békében élvezhetnétek örökre feleségetekkel és gyermekeitekkel együtt.
– Ezt tennünk hitünk és becsületünk tiltja. Ámbátor németek, spanyolok, olaszok, lengyelek, franciák, csehek és mi, magyarok, a nyelv különbsége által el vagyunk választva, mégis a hit egyesít bennünket és mindnyájan egy módra hiszünk az Istenben. Nem hagyhatjuk el tehát egymást. Azért is ostorozott bennünket eddig is az Isten haragja, mert egymást öltük, vágtuk. Isten segedelmével felhagyunk az ellenségeskedéssel, mert a magyarok meg a németek annyira lekötelezték már egymást, hogy többé nem lehet őket elválasztani egymástól.
– De a György barátot mégse kellett volna megölni – vetette végül oda a nagyvezér. Erre Zay ezt válaszolta: „De bizony már régen meg kellett volna ölni azt az istentelen embert.” Zay idejében ugyanis még mindenki ezen a véleményen volt és „György barátot” ennyire „istentelen ember”-nek tartotta. Hogy ma mit mond róla a modern történetírás, azt láttuk már.
Később Zay abbahagyta már a külföldi diplomáciai szolgálatot és itthon szolgálta tanácsával s főként kardjával urát. Közben egymásután kapja és veszi az uradalmakat és fiaival együtt megkapja az egyik legelső magyar báróságot.
Megéri Ferdinánd fia, Miksa megkoronázását. Az ország zászlaját ő vitte rajta. Schwendinek, Miksa protestáns német fővezérének ő a jobbkeze. Schwendi mukkanni se tud nélküle, de szépen megértik egymást, pedig sérti az önérzetét Schwendi vezérsége és protestánssága is bántotta. De önuralmat gyakorolt a köz érdekében s Schwendi annyira megszereti, hogy nem győz eléggé hálálkodni Miksának, hogy ilyen értelmes és ilyen erélyes embert adott melléje. Pedig olyan nagy katolikus is volt Zay, hogy az utolsó pozsonyi országgyűlésen, melyen még részt vett, török telivér lovakból gyönyörű négyes fogatot és hintót szerelt fel és állított a pápai nuncius rendelkezésére.
Lányát az ország egyik leggazdagabb embere, Csáky Pál veszi el, de a fiatalasszony egy év múlva meghal. „Bár a hatalmas Isten ne adta volna érnem szerelmes leányom halálát, mert én arra való bánatomban és keserűségemben félszeg ember vagyok” – írja utána. Ilyen jó apa és ilyen jószívű ember volt a kemény vitéz.
Királyához (nemcsak Ferdinándhoz, akiért valósággal rajongott, mint majdnem mindenki, aki közelében élt, hanem fiához, Miksához is) teljesen szabad bejárása volt. Előtte Bécsben semmit se titkoltak. A bécsi udvar idegenjei és a magyar előkelőségek egyformán tisztelik és keresik barátságát. Bécsi palotájában maga Miksa (akkor már cseh király) is meglátogatja. Mindenhova hívogatják komának, násznagynak.
Mikor Miksa koronázására maga helyett Péter fiát küldi Prágába, ott az atyja kedvéért még a fiút is nagy pompával fogadják. Mikor öregségében a terhes kassai főkapitányságról már mindenáron le akar mondani, Miksa nem engedi, marasztalja, kérleli. Még hátralékos főkapitányi fizetését is előteremti és Boldogkőváralját ígéri neki. Jó királya még öregkori magányában sem feledkezik meg róla. Ekkor is leveleket írogat még neki, most már igazán csak szeretetből, tehát egész önzetlenül, hiszen már mit sem várhatott tőle többé. Apja érdemeiért László fiát is kitünteti, mikor csak szerét teheti. De még a Jedikulában és a Héttoronyban Konstantinápolyban sínylődő szegény magyar foglyok is a jószívű magyar vitéztől várják szabadulásukat.
Zay halála előtt nem sokkal még újra meg is házasodik. Szép fiatal özvegyet vesz el ekkor is és még tőle is születik fia. S mikor, mint azt végrendeletében nemes önérzettel emeli ki: „az én jószágom és marhám nem ősömtül, sem atyámtul, sem anyámtul nem maradott, mert azt mind török bírja, hanem szolgálatommal leltem”. Mintha csak ezt mondaná az utódoknak: Itt a példa, kövessétek! Nem igaz, hogy az „idegen” uralom alatt magyar ember nem boldogulhat. Hogyne boldogulhatna. Csak ne legyen urának hűtlen árulója, hanem legyen, mint minden igaz magyar, szótartó, önzetlen, becsületes és állhatatos, mint én voltam.
Zolthay István
Törhetetlen és soha meg nem tántorodó híve volt aztán Ferdinándnak Zay és Dobó István, az egri hős, barátja, Eger hős védői között Dobó és a szintén Ferdinánd-párti Mecskey mellett a legvitézebb, a szintén színmagyar Zolthay István. Nemcsak nagy vitéz, de igen jó ember ő is. A szegénység sanyargatása miatt ellene sohase érkezik panasz (…). Zolthay még a török foglyokkal is emberségesen bánt, ami még nagyobb ritkaság volt akkoriban.
Zolthay is kétszer házasodott. Első felesége Boday Sára volt, második, kit ifjan és csecsemővel hagyott hátra, Sennyey Margit.
1569-ben ezt írja királyának (az évszámból láthatjuk, hogy már nem Ferdinándnak, hanem Miksának, a második „idegen” királynak, akit már más magyarok már közel se szerettek úgy, mint atyját): „Ha csupán száz magyar marad hív felségedhez, én azok között leszek.”
Zolthay 1554-ben török fogságba esett, de váltságdíja lefizetése fejében már 1556-ban kiszabadult. Ez a váltságdíj olyan nagy volt, hogy Zolthay utána még évekig nyögte. „A török s magyar raboskodás történetében ritkaságszámba ment, hogy a kincstár valakinek olyan összeggel lett volna segítségére, mint Zolthay Istvánnak. Ő ugyanis a király rendeletére 939 forintot kapott sarca törlesztésére. Hatalmas összeg volt ez abban az időben, mikor a kincstár egy-egy vitéz megváltására rendesen csak néhány forintot adott. Ez a körülmény is emutatja, milyen tekintélye volt Zolthaynak és minő nagy értéket látott benne a király és a magyar kamara.”
(…) mikor Szendrő végvárrá lett, a király első kapitányává Zolthayt nevezte ki. 1565-ből fennmaradt Zolthay egy jelentése, hogy Szendrő, Putnok, Balog, Gombaszeg és Pelsőc őrségét tizenkét hónapra kifizették. 1567-ből is maradt nyugtája katonáinak kilenchavi fizetéséről. (…) Zolthay Gömörön kívül még több birtokadományban is részesült. Megkapta még például „jure perpetuo” (jogfolytonosan) Kerecseny borsodi jószágot is. Nem sokkal utána pedig a sáros megyei Zedekerte nevű birtokot kapta örök adományul „nagy érdemei fejében”. (…) mikor Szendrõ várában a magyarok mellé németeket is tettek és így a várba Zolthay mellé német kapitány is került (Kollonits János Bertalan), (…)érdemeire való tekintettel a német kapitány utasításába beírták, hogy Zolthay neki nincs alávetve, és hogy hadi és egyéb ügyekben Zolthayval kell tanácskoznia és vele egyetértésben végeznie?”
Alighogy Zolthay lehunyta a szemét, máris akadtak, akik birtokai után áhítoztak. Miksa király azonban nem feledkezett meg Zolthay nagy érdemeiről s már 1573. augusztus 13-án kijelentette, hogy özvegyéről gondoskodni akar. Szeptember 24- én aztán (tehát ugyancsak hamar) elrendelte, hogy az özvegy tulajdonában maradjon Gömör három évig. Aztán kérdést intézett a szepesi kamarához, hogy mit hagyott Zolthay az özvegyének és árváinak. A szepesi kamara, megadván a kívánt választ, Miksa király úgy intézkedett, hogy Gömör fele az özvegyé és csecsemő gyermekéé, másik fele pedig Zolthay első feleségétől származott két lányáé legyen.
Azok, akik Zolthay birtokai után vágyódtak, hamis híreket írtak az özvegyről a királynak (megint a magyar gonoszság). Ilyen volt például Rugasi Panaka Péter, Zolthaynak egyik lovas kapitánya, aki azt írta a királynak, hogy Zolthayné üldözi a jobbágyokat és pusztítja a birtokot. Miksa király miután ez ügyben helyes értesítést kért és kapott a kamarától, kemény hangon dorgálta meg Panaka kapitányt. „Te – írja – hamisan vádoltad Zolthaynét. Épp az ellenkezője igaz annak, amit te jelentettél. Ne merészeld az özvegyet üldözni és háborgatni.”
A bécsi udvar tehát, mely állítólag annyira magyargyűlölő volt és annyira nem méltányolta a magyar vitézséget, még a gonosz magyarok ellen is megvédte Zolthay, a magyar vitéz özvegyét, mint ahogyan Thury György özvegyét is megvédte férje testvérének gonoszsága ellen.
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme – SzKR)
Pezenhoffer Antal: A 16. század legnagyobb magyarjai (I. rész)