A mi Urunk mondja az Evangéliumban: „Egy nemes ember elmene messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen” (Lk 19,12). A mi Urunk ezekkel a szavakkal azt tanítja nekünk, mily nemesnek teremtetett az ember természete szerint, és milyen isteni az, ahova kegyelemből elérhet, valamint hogyan juthat oda. E szavak érintik egyúttal a Szentírás nagy részét is.
Először is tudnunk kell –és az egészen nyilvánvaló is-hogy az embernek kétféle természete van: test és lélek. Ezért mondja egy írás: aki saját magát megismeri, az minden teremtményt megismer, mivel minden teremtmény vagy test vagy lélek. S ezért mondja az Írás az emberről, hogy van bennünk egy külső és egy másik, egy belső ember.
A külső emberhez tartozik minden, ami a lélekhez tapad, ámde hús öleli körül, és azzal van összekeverve, továbbá minden egyes tagban és taggal testileg együttműködik – a szemmel, a füllel, a nyelvvel, a kézzel és hasonlókkal. Mindezt pedig az Írás így nevezi: a régi ember, a földi, a külső, az ellenséges, a szolgai ember.
A másik, aki bennünk van, a belső ember, s ezt az Írás új embernek nevezi, mennyei embernek, ifjúnak, barátnak és nemes embernek. És erre gondol a mi Urunk, amikor azt mondja, hogy egy nemes ember távoli országba ment, nyert magának egy birodalmat, aztán visszatért.
Tudnivaló továbbá: Szent Jeromos és a mesterek is rendre azt mondják, hogy minden egyes embernek emberi léte kezdetétől fogva van egy jó szelleme, angyala, és egy rossz szelleme, ördöge. A jó angyal állandóan azt tanácsolja és afelé terel, ami isteni és erény, ami mennyei és örök. A rossz szellem az embernek mindenkor azt sugallja és az embert afelé űzi, ami időbeli, múlandó, s ami gaztett, rossz és ördögi. Ugyanez a rossz szellem állandó párbeszédet folytat a külső emberrel, és rajta keresztül titkon folyvást üldözi a belső embert éppúgy, ahogy a kígyó fecsegett Éva asszonnyal és általa a férfival, Ádámmal (vö. 1, Móz 3,1). A belső ember Ádám. A férfi a lélekben ama jó fa, amely szüntelen jó gyümölcsöt hoz, amiről a mi Urunk is beszél (vö. Mt 7,17). Ő a szántóföld is, amelybe Isten saját képét és hasonlóságát ültette, s a jó magot, gyökerét minden bölcsességnek, az összes mesterségnek és művészetnek, minden erénynek és jónak plántálta belé: azaz az isteni természet magját (vö. 2, Pt 1, 4). Az isteni természet magja pedig Isten fia, Isten igéje (vö. Lk 8 11).
A külső ember az ellenséges, rossz ember, aki gyomot hintett és plántált belé (vö. Mt 13,14). Róla mondja Szent Pál: találok magamban valamit, ami korlátoz, s ami ellene van annak, amit Isten kér és tanácsol, amit Isten mondott és mond is a legfenségesebben lelkem alapjában (vö. Róm 7, 23). Másutt ezt mondja és panaszolja: Én boldogtalan, ki vált meg e halálra szánt hústól és halandó testtől? (vö. Róm 7, 24). Máshol ismét csak azt mondja, hogy az emberben a szellem és a hús mindenkor egymás ellen küzdenek. A hús bűnt és gonoszságot tanácsol, a szellem Isten szeretetét, boldogságot, békét és az összes erényt (vö. Gal 5, 17). Aki a szellemet követi és annak alapján, annak tanácsai szerint él, azé az örök élet (vö. Gal 6,8).
A belső ember az, akiről a mi Urunk mondja, hogy „egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy országot vegyen magának”. Ez az a jó fa, amiről a mi Urunk azt mondja, hogy mindig jó gyümölcsöt hoz, rosszat sohasem. Mert a jóságot akarja, és a jóságra hajlik, ahogy az maga magában lebeg, és nem érinti sem ez, sem az. A külső ember a rossz fa, ami soha nem képes jó gyümölcsöt teremni (vö. Mt 7, 18).
A belső ember nemességéről s a szellemről, valamint a hús, a külső ember értéktelenségéről mondják a pogány mesterek, Tullius és Seneca: egyetlen értelmes lélek sincs Isten nélkül, Isten magja bennünk van. Ha jó, bölcs és szorgalmas földművesei lennénk, akkor egyre inkább megerősödne és felnőne Istenhez, akinek a magja: gyümölcse pedig Isten természetével azonos lenne. A körte magjából körtefa, a mogyoróból mogyorófa nőtt, Isten magjából pedig Isten (vö. 1 Jn 3, 9). De ha úgy esik, hogy a jó magnak balga és rossz földművese van, akkor gyom nő ott, mely úgy beborítja és elnyomja a jó magot, hogy az napvilágra sem kerül, nemhogy felnőhetne. Azonban egy nagy mester, Origenész ezt mondja: mivelhogy ezt a magot Isten maga vetette el, plántálta és szülte belénk, úgy ez alkalmasint elfedhető, lehet elrejtve, kiirtani, kitörölni mégsem lehet soha. Parázslik és hevül, világít és ég az, és Isten felé hajlik szüntelenül.
A belső és az új ember első foka – mondja Szent Ágoston – az, amikor az ember jó és szent emberek példája szerint él. Emellett azonban még a székek között jár, falak közelében tartózkodik, és tejjel enyhíti éhét.
A második fok az, ha valaki most már nemcsak a külső példaképre tekint – így a jó emberekre is -, hanem Isten tanításához, tanácsához, az isteni bölcsességhez fut, siet, hátat fordít az emberiségnek, és orcáját Isten felé fordítja, kibújik az anyaölből, és ránevet a mennyei
Atyára.
A harmadik fok az, mikor az ember egyre inkább elvonja magát az anyától, és egyre csak eltávolodik annak ölétől, a gondot elhagyja, a félelmet leveti olyannyira, hogy ha elkövethetne mindenkit haragra gerjesztő gaztettet vagy igaztalanságot, mégsem hajlik ilyesmire, mert Istennel a szeretetben úgy össze van kötve buzgó iparkodásában, hogy Isten boldogságba, édességbe és üdvbe helyezi és vezeti őt, ahol minden ellenére van, ami különbözik és idegen Tőle.
A negyedik fok az, ha egyre gyarapodik, és egyre inkább gyökeret ereszt a szeretetben és Istenben, míg minden bántást, megpróbáltatást, kellemetlenséget és kínszenvedést önként, szívesen, arra vágyva és boldogan kész magára venni.
Az ötödik fok az, amikor magában teljesen megbékélve, mozdulatlanul a legfőbb kimondhatatlan bölcsesség bőségében és gazdagságában nyugodva él.
A hatodik fok az, amikor az ember képek nélkülivé válik, az isteni örökkévalóság képére formáltatik át, és eljut a múlandó és időbeli élet teljes, tökéletes elfeledéséhez, abból kivétetett, és átalakult egy isteni képbe, amikor Isten gyermekévé vált. Efölött már nincs több fok, ott örök nyugalom és boldogság honol, mivel a belső ember és az új ember végcélja: az örök élet.
Erről a belső, nemes emberről, akiben Isten magja és Isten képe van elültetve, beleplántálva, valamint hogy ez a mag és ez a kép az isteni természet és isteni lényeg magja és képe, amiben Isten fia kerül napvilágra, továbbá az ember miként látja meg olykor s hogyan válik rejtetté mégis – erről ad elő a nagy mester, Origenész egy példázatot: Isten képe, Isten fia olyan alap a lélekben, mint egy eleven forrás. Ha azonban valaki földet, azaz evilági vágyakat dob rá, akkor megakasztja és elfedi e forrást úgy, hogy egyáltalán nem ismerjük föl és nem vesszük észre. Magában azonban éppoly eleven marad, s ha a földet – amit kívülről, felülről rádobtak – eltávolítják, akkor újra napfényre kerül és észrevehető lesz. És azt mondja, hogy Mózes első könyvében erre az igazságra történik utalás, ahol írva áll, hogy Ábrahám a földjén élő vizű kutat ásott ki, majd gonosztevők földdel töltötték meg, de aztán ahogy a földet kihányták, a forrás újra elevenen bukkant a napvilágra (vö. 1 Móz 26, 15 sköv).
Van erre még egy további példázat is: a Nap szüntelenül süt, de ha felhő vagy ha köd van köztünk és a Nap között, akkor nem vesszük észre fényét. Éppígy nem ismerheti fel a fényt a szem akkor sem, ha beteg, kórságos vagy el van kendőzve. S fel szoktam hozni még a következő szemléletes példát: ha egy művész szobrot készít, például fából vagy kőből, akkor nem a képet viszi bele a fába, hanem lefaragja a forgácsokat, amelyek elrejtették és eltakarták a képet. Nem ad a fának semmit, hanem elveszi és levési róla a borítást, vagy eltávolítja a rozsdát, s akkor kitűnik, ami alatta elrejtve feküdt. Ez az a kincs, ami a földben elrejtve van, amiről a mi Urunk beszél az Evangéliumban (vö. Mt 13, 44).
Szent Ágoston mondja: Ha az ember lelke teljesen az Örökkévalóságba, egyedül Istenbe tér meg, akkor felragyog és világít Isten képe; ha azonban a lélek kívülre fordul-legyen bár az külsőleg egy erény gyakorlása -, akkor ez a kép teljesen el lesz fedve. Amint erre céloz az is, hogy a nők eltakarják fejüket, a férfiak azonban fedetlen fővel járnak, Szent Pál tanítása szerint (vö.1, Kor 11,4 sköv). Ezért hát: a lélekből mindaz, ami lefelé fordul, kendőt, leplet kap attól, amihez fordul; de a lélek azon része, ami magasra emelkedik, az Isten tiszta képe, Isten születése kendőzetlen tisztasággal a fedetlen lélekben. A nemes emberről, arról, hogy bennünk Isten képmása, Isten fia, az isteni természet magja sohasem pusztíttatik el, még ha el van is takarva – róla mondja Dávid király a zsoltárban: Az embert ugyan sokféle értéktelenség, szenvedés és fájdalom lepi el, mégis Isten képében marad, a kép pedig benne. Az igaz fény világít a sötétben akkor is, ha nem vesszük észre (vö. Jn 1,5).
Ne nézzetek le—áll a Szeretet Könyvében—barnaságomért, hiszen szép vagyok és jó alakú, csak a nap lebarnított (vö. Énekek éneke 1, 5-6). A „nap” ennek a világnak a fénye, és azt jelenti, hogy a teremtett és alkotott dolgok legteteje és legjobbja is eltakarja és szemeitől megfosztja Isten képét. „Ha az ezüstből kiveszed a salakot”—mondja Salamon —, akkor felragyog és előcsillan a legtisztább edény (vö. Péld 25, 4), azaz Isten képe, Isten fia a lélekben. És ez az, amit a mi Urunk szavaival közölni akar, midőn azt mondja, hogy „egy nemes ember elméne “, mert az embernek ki kell lépnie valamennyi képmásból és önmagából is, teljesen idegenné és mássá kell válnia mindezek számára, amennyiben valóban be akarja fogadni a Fiút, és Fiúvá akar válni, és az Atya ölébe és szívébe törekszik.
Istentől mindenfajta közvetítés idegen. „Én vagyok – mondja az Isten – az első és az utolsó” (Jel 22,13). Sem az isteni természetben, sem a személyekben nincs különbözőség, megfelelően a természet egységének. Az isteni természet Egy, minden személy, egy és ugyanaz az Egy, amely a természet. A lét és a lényegiség közti különbség itt egybefoglaltatik, és maga az Egy. Csak ha az az Egy nem áll többé magában, akkor fogad be különbséget, bír különbözőséggel, és eredményez különbözőséget. Ezért hát: az Egyben található Isten, és Eggyé kell annak válnia, aki Istent meg akarja találni. Egy ember elment – mondja a mi Urunk. A különbségben nincs sem Egy, sem lét, sem Isten, sem megnyugvás, sem boldogság, sem megelégedettség. Legyél Eggyé, hogy Istent megtalálhasd! Valóban, ha igazán Egy lennél, úgy egy maradnál a különbözőben is, és a különböző számodra Eggyé válna, és egyáltalán nem lenne képes korlátozni téged. Az Egy egyformán Egy marad ezerszer ezer kőben éppúgy, mint négy kőben, és az ezerszer ezer bizony éppúgy egy egyszerű szám, mint ahogy a négy is egy szám.
Egy pogány mester azt mondja, hogy az Egy a legfőbb Istenből született. Az a sajátossága, hogy egy az Eggyel. Aki Isten alatt keresi, saját magát csapja be. Negyedszer pedig azt mondja ugyanez a mester, hogy az Egy semmivel sincs sajátabb barátságban, mint a hajadonokkal vagy szüzekkel. Miként Szent Pál mondja: „Eljegyeztelek benneteket, szűzi hajadonok, és nőül adtalak benneteket az Egynek” (vö. 2 Kor 11, 2), s teljesen ilyennek kell az embernek lennie, miként a mi Urunk is mondja, hogy “egy ember elmene”.
Az „ember” szó a latinban egyik értelme szerint arra vonatkozik, aki magát és mindent, ami az övé, teljesen Isten alá hajtja és rendeli, Istenre tekint, nem pedig a magáéra, amit maga mögött, alatt és mellett tud. Ez a teljes és tulajdonképpeni alázat; ezt a nevet az ember a földről kapja. Erről nem akarok tovább beszélni. Ha azt mondjuk: „ember”, akkor ez a szó jelent valami olyat is, ami fölötte áll a természetnek, az időnek és mindennek, ami az idő felé fordít vagy az időre emlékeztet; és ugyanezt mondom a helyre és a testiségre vonatkozóan is. Mindezen felül ez az „ember” bizonyos módon semmivel sem közös, azaz nem ennek vagy annak a képére vagy hasonlatosságára formáltatott, továbbá a Semmiről olyannyira nincs tudomása, hogy benne semmi nem található és nem észlelhető a Semmiből. Oly teljesen meg van fosztva a Semmitől, hogy benne egyedül csak tiszta élet, lét, igazság és jóság van. Az ily módon formált ember valóban „nemes ember”, se több, se kevesebb.
Van még egy másik mód is annak magyarázatára és tanítására, hogy a mi Urunk mit hív „nemes embernek”. Nevezetesen tudni való, hogy azok, akik Istent leplezetlenül megismerik, vele egyúttal megismerik a teremtményeket is, mert az ismeret a lélek fénye, és minden ember természettől fogva tudásra törekszik, hisz még a rossz dolgok ismerete is jó. A mesterek mármost azt mondják: amennyiben az ember saját magában a teremtményt ismeri meg, az az „esti ismeret”, s ebben a teremtmények a sokféleség és különbözőség képében látszanak. Ha azonban Istenben ismerjük meg a teremtményeket, akkor az a „reggeli ismeret”, s ekkor a teremtményeket minden különbözőség nélkül látjuk, és minden képtől mentesen, minden hasonlóságtól lecsupaszítottan, az Egyben, amely maga az Isten. S ez az a nemes ember is, akiről a mi Urunk mondja, hogy „egy nemes ember elméne”, azért nemes, mert Egy, és Istent és a teremtményeket az Egyben ismeri meg.
Ám hadd térjek ki még egy további jelentésére annak, hogy ki a „nemes ember”. Azt mondom: mihelyt az ember, a lélek és a szellem Istent szemléli, úgy magát is megismerőként ismeri meg és érti meg, azaz felismeri, hogy Istent látja és ismeri meg. Nos, némelyek úgy vélekedtek, és teljesen hihetőnek is tűnik, hogy a boldogság magja és virága azon ismeretben rejlik, amikor a szellem felismeri, hogy Istent ismeri meg. Hiszen ha minden örömöm megvolna, ám mit se tudnék róla, akkor mit segítene nekem, és miféle öröm lenne az számomra? De szavamra: mégsem így van ez. Igaz ugyan, hogy a lélek enélkül nem lenne boldog, de a boldogság mégsem ebben rejlik, hanem elsőként abban áll, hogy a lélek leplezetlenül látja Istent. Ebben kapja a lélek teljes létét, életét; mindenét Isten alapjából meríti, és nem ismer semmilyen tudást, sem szeretetet, sem bármi egyebet. Teljesen és kizárólag Isten létében lel nyugalmat. Ott semmi egyebet nem ismer, mint a létet és Istent. Ha azonban tudja, megérti, hogy Istent szemléli, ismeri meg és szereti, akkor az a természetes rend szerint kiáradás az Egyből és visszatérés az Egybe; mert senki más nem ismeri meg fehérnek magát, mint az, aki valóban fehér. Ezért, aki magát fehérnek ismeri meg, az a fehérség lényegére épít és támaszkodik, ismeretét nem közvetlenül vagy tudatlanul a színtől szerzi, hanem arról ismeri fel a színt, és a rá vonatkozó tudást abból szerzi, ami ott éppen fehér. Ismeretét nem kizárólag magából a színből meríti, inkább a színesből vagy a fehérből meríti ismeretét, tudását, s magát ismeri meg fehérnek. Ha valami fehér, az sokkal csekélyebb, jelentéktelenebb és külsődlegesebb, mint a fehérség lényege. Egészen másvalami a fal, mint az alap, amire a fal épült.
A mesterek azt mondják, hogy más erő az, amelynek segítségével a szem lát, és megint más az, amely által a szem felismeri azt, hogy néz. Az elsőt, azt, hogy lát, kizárólag a színtől szerzi, nem attól, ami színes. Ezért teljesen egyre megy, hogy ami színes, az kő, fa vagy egy angyal: egyedül az a lényeges, hogy színnel rendelkezik.
Ekképp nyeri és meríti – mondom – a nemes ember teljes !étét, életét és boldogságát egyes-egyedül már csak Istentől, Istennél és Istenben, nem pedig az Isten-ismeretből, Isten-látásból, Isten-szeretetből vagy hasonlókból. Ezért mondja a mi Urunk igen megszívlelendően, hogy ha Istent kizárólag egy igaz Istenként ismerjük meg, az az örök élet (vö. Jn 17, 3), nem pedig annak az Istennek a megismerése, akit az ember ismer meg. Ezért hát miként ismerhetné meg az az ember Isten-megismerőként magát, aki Önmagát sem ismeri meg? Mert bizonyos az, hogy az ember egyáltalán nem önmagát és más dolgokat ismer meg, inkább egyedül csakis Istent, akkor, ha megboldogult, és boldog a boldogság gyökerében és alapjában. Ha azonban a lélek felismeri, hogy Istent ismerte meg, akkor tudást nyert Istenről és egyúttal önmagáról is.
Más erő azonban az – mint már kifejtettem -, amely révén lát az ember, és megint más, amelynek segítségével tudja és felismeri, hogy lát. Igaz ugyan, hogy most e földön nemesebb és magasabb rendű bennünk az az erő, amely révén tudjuk és felismerjük, hogy látunk, mint az, amely a látást lehetővé teszi; mert a természet működését a silányabbal kezdi. Isten azonban a legtökéletesebb művébe fog bele. A természet hozza létre a gyerekből az embert és a tyúkot a tojásból; Isten azonban megteremti az embert a gyerek és a tyúkot a tojás előtt. A természet először felhevíti, felmelegíti a fát, majd csak azután hagyja a tűz létét feltámadni, Isten viszont elsőként minden teremtménynek létet ad, majd időben utána, mégis időtlenül külön mindazt, ami a léthez hozzátartozik. Ekként Isten inkább adja a Szentlelket is, mint a Szentlélek adományait.
Így tehát azt mondom: boldogság ugyan nincs anélkül, hogy az ember tudatában lenne és megértené, hogy Istent látja és ismeri meg, de Isten ments, hogy boldogságom azon álljon! Akinek ez megfelel, az érje be ennyivel, engem mégis sajnálatra késztet. A tűz melege és a tűz léte teljesen különbözőek, és a természetben bámulatosan nagy távolságra vannak egymástól, noha térben és időben egészen közeliek. Isten és a mi látásunk egymástól egészen távoliak és hasonlíthatatlanok. Ezért a mi Urunk teljes joggal mondja: hogy „egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen”, mert az embernek önmagában kell Egynek lennie, és ezt kell magában és az Egyben keresnie, és elfogadnia az Egyben, azaz: csupán Istent szemlélnie „és visszatérnie”, azaz tudnia és felismernie, hogy Istent ismeri és érti meg.
Az itt előadottakat mind Ezékiel próféta jövendölte meg, midőn azt mondta, hogy „egy erős, nagyszárnyú sas hosszú szárnyain sokféle tollú, magas hegyre szállt és a legnagyobb fa javát és magját elvette, letörte lombjának koronáját, és lehozta azt” (vö. Ez 17, 3). Akit a mi Urunk nemes embernek hív, azt nevezi a próféta nagy sasnak. Mármost ki nemesebb annál, aki egyfelől a legmagasztosabból és legjobból született, amivel csak teremtmény rendelkezik, másfelől pedig az isteni természet legbelső alapjából és annak pusztaságából? ,»A nemes embert a pusztába vezetem, és ott lelkére beszélek” -mondja a mi Urunk (vö. Óz 2, 16). Egy az Eggyel, egy az Egyből, egy az Egyben, és Egyben az Egy mindörökké. Ámen.