A Magyar Királyság és az alattvalók is megsínylették a II. Géza halála után kialakult borzalmas helyzetet. A törvényes királyt III. Istvánt elkergették a nagybátyjai, és II. László koronázása után alig három héttel már a bitorló király is kiterítve feküdt Fejérvárott. A második rész szereplője is az a Lukács esztergomi érsek, aki kimondta Lászlóra nem csak az interdiktum-ot, hanem azt is, hogy hamarosan halott lesz.
Lukács érsek második haláljövendölése
Negyven napot jósolt karácsonykor az érsek II. Lászlónak, de ő már 1163. január 14-én váratlanul meghalt. Ez merőben új helyzet volt, ami nem Géza király törvényes utódjának III. Istvánnak kedvezett, hanem az elhunyt király öccsének a szintén Istvánnak. A bitorló István most már teljesen biztos volt benne László testvére halála után, hogy ő lesz a király, és e felől senkinek sem hagyott kétséget. Sőt, annyira ki akarta radírozni azt a pár hetet 1162 nyarán amikor az unokaöccse uralkodott, hogy magát nem is IV. Istvánnak, hanem III. Istvánnak nevezte!
Nagy hó és kemény tél lehetett azon a télen, mert a nagyuraknak két hétig tellett amire Fejérváron összegyűltek László halála után két héttel január 27-én. Természetesen a következő koronázás sem ment gond nélkül, mert ott volt Lukács érsek!
Hivatalból is jelen kellett lennie, hiszen a magyar szokásjog megköveteli, hogy az esztergomi érsek koronázzon, és ez az ünnepség sem múlt el botrány nélkül. Kerek-perec kijelentette, hogy László is törvénytelenül uralkodott, így István sem teszi másképp, mert a „kis” István Géza fia az egyetlen törvényes király. Ő pedig nem teszi a koronát más fejére addig, amíg él és uralkodik az igazi…
A történtek ellenére sem tudunk arról, hogy István bezáratta volna a főpapot. Tehát minden úgy történt mint előtte: Mikó kalocsai érsek szolgálatkészen megkoronázta Istvánt.
Marczali Henrik Lukácsot „a magyar egyház első igazán nagy emberének” nevezi. Kétségtelen tény, hogy a nyugat is figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, és számba vették a lehetőségeket. Tisztában voltak azzal, hogy László is, és az öccse István is nem igazi katolikusok, hanem a Bizáncban eltöltött évek alatt a görögkeleti egyház hívei lettek. A görögkeletieket 1054 óta Rómában szakadároknak tekintették.
Lukács érsek teljesen osztotta ezt a vélekedést. Nem tudjuk mi lehetett IV. István bűne – itt sötét foltok tátonganak – annyi azonban biztos, hogy mire kitavaszodott a magyar urak már a legújabb királyuk ellen kezdtek szervezkedni. A politikai és a hadihelyzet is úgy hozta hogy alig öt hónap alatt kétszer is megütköztek az Istvánok hadai. A bizánci fegyverek először még győzelemhez segítették a bitorló negyediket, de aztán az év júniusában Fejérvár közelében megfordult a hadiszerencse: III. István hívei kerekedtek felül. Diósdon ráadásul sikerült elfogni a menekülő IV. Istvánt, akit egyenesen a királyi tanács elé vitték. Egy embernek volt igazán oka halált kiáltani reá, ez pedig Lukács érsek volt. De ő mégsem ezt tette. Nemcsak azt javasolta, hogy ne végezzék ki, de azt is hogy bocsássák szabadon! Persze, csak ha szent esküvel fogadja, hogy külföldre megy, és soha többet nem teszi a lábát magyar földre. Lukács példás erkölcsi tartása nyilván tiltotta, hogy magára vegye egy védtelen ember vérét – még a történtek ellenére is. Mivel pedig az érseknek ekkor már akkora tekintélye volt a királyi tanácsban, hogy ez a változat győzött. Istvánt a nagybácsit a déli határra kísérték – nem volt kérdéses, hogy Manuel császárhoz megy majd. Így is történt. Istvánnak természetesen esze ágában sem volt betartani a Bibliára tett esküjét, amely egy újabb magyar-bizánci háborúba torkollott, aminek a végén elfogták és kivégezték. (A békének azonban ára volt: a ravasz Manuel császár egy gyermeket is kért Istvántól mégpedig az öccsét Bélát. Ő egyike lesz a későbbiekben a legnagyobb királyainknak szó szerint, és képletesen értve is. Ny.Gy.)
„Pontosan mához egy évre halott leszel király!”
„A háborús időkben szenvedett az egész ország, szenvedtek főleg az egyházak, melyeknek morális tekintélye még nem volt olyan nagy, hogy a nyers társadalom, mikor szüksége volt rá a vagyont, a pénzt ne náluk keresse, ne tőlük vegye, ahol ezt anyagi erő nem védelmezte. III. István is nagyobbra vállalkozva, mint amire képes volt, ha megszorult az egyházi vagyonhoz nyúlt, püspököt, apátot, prépostot, ha neki tetszett, letett, áthelyezett, és eziránt annál kevésbé érzett lelkiismereti furdalásokat, mert maguk az egyháziak, a püspökök, elsősorban köztük a kalocsai érsek, hasonló önkénnyel és igazságtalanul jártak el.” Ilyen szép – többszörösen összetett mondatokat találunk Pauler Gyulánál a korszakról. István is belesett abba a hibába amibe II. László: pénz szűkében az egyházi vagyonhoz nyúlt.
Nem tudjuk hogy pápai nyomásra, avagy Lukács érsek hatására de III. István végül jó útra tért és írásba is foglalta az ígéreteit miszerint: „Mi magunk és az utódaink soha nem fogunk az egyházi vagyonból semmit saját hasznunkra fordítani, ha csak – mitől Isten mentsen – ellenséges hadi erő nem jő az országunkba, vagy más igen égető szükség nem szorít reá, és akkor sem tesszük püspök tanácsa nélkül.” Milyen nyugodtan ígérget István nem csak a maga, hanem minden utódja nevében is 1171-ben!
Lukács érsek jóstehetsége továbbra is magas szinten üzemelt. A fent említett év márciusában nagy ünnepséget tartottak Esztergomban a magyar király és az egyház kibékülése alkalmából. A legszebb, legünnepélyesebb pillanatokban hirtelen némi zavar, majd szomorúság jelent meg az idős főpap arcán, sőt a könnyei is megindultak. A jelenlévők azt hitték, a nagy megindultság az oka a sírásnak, és végül a következő párbeszéd zajlott le állítólag:-„Mi bajod, kedves atyám – kérdé a király -, hogy te sírsz, amíg mások örülnek?
-Nem tudok örülni – felelte Lukács -, mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt Esztergomban meg fogsz halni.” Idézet szintén Paulertől.
Tény, hogy István király fiatal volt (24 éves), erős és magabiztos, tehát nem kavarta fel túlságosan a dolog. Pedig emlékeznie kellett volna: Lukács érsek egyszer már pontosan megjósolta egy király halálát!
A következő év elején Welf Henrik szász herceg nagy kísérettel a Szentföldre indult, és ő is a szárazföldi utat választotta. (Chatilloni Raynald – a becstelen lovag – történetéből emlékezhetünk, hogy ekkor még a keresztényeké Jeruzsálem. Ny.Gy.) Februárban ért a herceg Bécsbe, ahol hajókat bérelt és azokat „éléssel, borral és másfajta szükségletekkel” megtöltötte, míg szolgáit a lovakkal a folyó partján küldte előre.” Az átvonuló csapathoz Bécsben csatlakozott Jasomirgott Henrik osztrák herceg is, aki III. Istvánnak az apósa volt. A vendégsereg hajókon „lecsorogva” a Dunán nemsokára Esztergom alá ért. 1172. március 4-e volt. Az utasok azt az éjszakát még nem a várban, hanem az esztergomi vár fala alatt kikötött hajókon töltötték. Hajnalban érte őket a megdöbbentő hír, hogy azon az éjszakán a fiatal magyar király meghalt!
Egy német krónikás azonnal készpénznek vette, amit ott hallottak a vendégek: hogy István „méregtől halt meg hirtelen, amit testvére, Béla, kit az országból kiűzött, kevert az italába”.
„A megdöbbenés, ijedelem általános volt. Henrik herceg – az osztrák- a lányát féltette, ki – teherben- védtelenül maradt hátra, idegen nemzet közt. A zarándokok féltek, hogy nem fogják majd útjukat folytatni.” Érthető is volt ez az aggodalom, hiszen ilyenkor zavargások, vagy éppen polgárháború is kitörhetett. Volt azonban valaki, aki keményen kézbe vette a dolgokat: Lukács érsek. Azonnal gondoskodott a szász zarándokokról: kísérőket adott melléjük, és máris mehettek tovább a Szentföld felé. Intézkedett a király temetéséről is. Bizony segíthetett neki ezekben az is, hogy ő már előre tudta mi fog következni, és felkészülhetett rá…
Forrás:
Vitéz Miklós: Magyar királyok és uralkodók hetedik rész: III. István, III. Béla, III. László
Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok
Marczali Henrik: Magyarország története
Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházy királyok alatt. I-II. kötet
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)