Mennyire toleráns az iszlám vallás? – William Stoddart írása a muszlimokkal szembeni elfogulatlanság szükségességéről (Duo Gladii)

“Az Athosz-hegy szerzetesi közössége Görögország északkeleti részén virágzott abban az időszakban, amikor az ország török uralom alatt állt, de amint a törököket kiűzték innen, az Athosz-hegyi szerzeteseket a modernista és szekularista görög kormány elkezdte szorongatni.” – William Stoddart teljes írása, amiben az iszlám vallással kapcsolatos, modernizmus által táplált előítéletes és elfogult álláspontot igyekszik lerombolni, a Duo Gladii IV. évfolyamának 2. számában is olvasható. Az alábbi részletben a más vallásokhoz fűződő viszonyokra és a nők helyzetére tér ki a szerző.

Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Manapság számos folyóirat és könyv módszeresen rendkívül elfogult és félrevezető képet mutat be az iszlámról. Többek között gyakran állítják, hogy az iszlám intoleráns a más vallású emberekkel szemben. Az igazság az, hogy a világ vallásai között az iszlám egyedülállóan nagyfokú toleranciát tanúsított a történelem során a nem muszlim vallásokkal, különösen a kereszténységgel és a judaizmussal szemben. Ennek oka, hogy a „könyv népei” iránti tisztelet közvetlenül a Koránból ered, és az iszlám törvényeiben foglaltatik. Sokan kétségtelenül hitetlenkedve reagálnak majd erre a kijelentésre, ám ezt a továbbiakban, számos Korán-idézettel illusztrálva, e fejezet során bővebben is kifejtjük.

[…]

Az iszlám tolerancia először a kereszténységgel szemben mutatkozott meg. Az arab seregek számos területet meghódítottak, és az első vallás, amellyel találkoztak, a kereszténység volt. Kr. u. 635-ben a muszlimok meghódították Szíriát és Palesztinát. Kr. u. 637-ben hosszú ostrom után békésen bevonultak Jeruzsálem városába. A pátriárka, Szent Szofroniusz kijelentette, hogy csak magával Omár kalifával hajlandó békeszerződést kötni. Ennek eredményeként Omár egy szolgával és egy öszvérrel utazott Jeruzsálembe – a szolga és a kalifa felváltva gyalogoltak és lovagoltak. Amikor a városba értek, a szolgán volt a sor, hogy lovagoljon, a kalifa pedig gyalogszerrel lépett be Jeruzsálembe. A pátriárka és a kalifa aláírta az „Omár-paktumot”, amelynek rendelkezéseit a mai napig elfogadják a jeruzsálemi őshonos keresztények és muszlimok. Amikor Szofroniusz pátriárka meghívta Omárt, hogy imádkozzon a Szent Sír-templomban, az visszautasította, mondván, hogy ha így tesz, hívei mecsetté akarják majd változtatni a templomot.

[…]

Annak az állításnak a hamisságát, hogy az iszlámot karddal terjesztették, döntően az a tény bizonyítja, hogy Görögország és Spanyolország (mindkettő több évszázadon át muszlim uralom alatt állt) lakossága keresztény maradt. Az Athosz-hegy szerzetesi közössége Görögország északkeleti részén virágzott abban az időszakban, amikor az ország török uralom alatt állt, de amint a törököket kiűzték innen, az Athosz-hegyi szerzeteseket a modernista és szekularista görög kormány elkezdte szorongatni.

[…]

Íme néhány idézet történészek írásaiból:

„A Korán terjesztésében az erőszaknak nem volt szerepe, mert az arabok mindig hagyták, hogy az általuk meghódítottak megtartsák a vallásukat. A Koránt távolról sem erőszakkal, hanem kizárólag meggyőzéssel terjesztették. Egyedül a meggyőződés tudta rávenni az arabokat később meghódító népeket, például a törököket és a mongolokat, hogy elfogadják a Koránt.”

„Nem tudunk olyan szervezett kísérletekről, amelyek az iszlám elfogadását akarták volna rákényszeríteni a nem muszlim lakosságra, vagy olyan szisztematikus üldözésekről, amelyek a keresztény vallás kiirtására irányultak volna. Ha a korai kalifák bármelyik cselekvési módot választották volna, ugyanolyan könnyen elsöpörhették volna a kereszténységet, mint ahogy Ferdinánd és Izabella kiűzte az iszlámot Spanyolországból.”

[…]

E rész lezárásaképpen hadd hívjam fel a figyelmet annak fontosságára, hogy a nem keresztény vallásokkal szembeni modern „keresztény” tolerancia szinte teljes egészében a közömbösségnek köszönhető: annak a ténynek, hogy manapság az emberek túlnyomó többsége Nyugaton nem veszi komolyan a vallást. A kereszténységet de facto felváltotta a humanizmus. Mint fentebb jeleztük, amikor a kereszténységet komolyan vették – vagy amikor hatalmi pozícióban volt –, a helyzet egészen máshogy nézett ki. A mai sokat dicsért „vallásszabadság” nem a kereszténységből, hanem a modern humanizmusból és a vallási közömbösségből ered. Éppen ellenkezőleg, a kereszténység (mint minden más hiteles vallás) elutasítja a humanizmus állítólagos előnyeit, és Krisztus szavaival élve azt kérdezi:

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” (Mt 16,26)

[…]

Mi a helyzet a nők iszlám általi elnyomásával? Forduljunk előtte azonban a Bibliához:

„Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.” (1Móz 3,16)

A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, a mint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.” (1Kor 14,34–35)

Hozzá kell tennünk, hogy mind a hagyományos judaizmus, mind a hagyományos kereszténység nemes és szent szerepet tulajdonított a nőknek.

Mielőtt lezárnánk a nőkkel kapcsolatos hagyományos nyugati attitűdök felsorolását, felidézhetjük Arisztotelész szavait is:

„Ami a nők bizonyos szabadságjogokban való részesítését illeti, az ártalmas a kormányzás céljára és a város jólétére nézve”

(Politika, 2. könyv, IX. fejezet, 1269b12).

Mi tehát az iszlám hozzáállása a nőkhöz? Mondhatjuk-e, hogy az iszlám hozzáállása „jobb” (kevésbé szigorú), mint a bibliai és az arisztotelészi? Nem, ez nem lenne igaz. Könnyen lehet, hogy a Marokkó és Indonézia közötti számos iszlám országban hasonló a helyzet – egyes esetekben kissé „kevésbé szigorú”, más esetekben kissé „szigorúbb”. (Még mindig a bibliai hozzáállással való összehasonlításra gondolok, nem pedig a felvilágosodás óta Európában uralkodó beállítódásra.) Ami Marokkót illeti, úgy tűnik, hogy az Atlasz vidékén élő berber nők helyzete kevésbé szigorú és kevésbé formalista, mint az arab nőké. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy Marokkó arab területein láttam és találkoztam olyan nőkkel, akiket boldognak és elégedettnek kell neveznem.) A Rifhegységbeli Sevsávenben a berber nők fehérbe öltözve, angyalokként suhannak végig a városban. A nők hasonló szabadsága a beduinoknál is megfigyelhető, ahol kedvező státuszt élveznek. Azt is meg lehet jegyezni, hogy a fekete-afrikai (keleti és nyugati) muszlim nők büszke viselkedését, színes és nem különösebben puritán öltözékét figyelembe véve úgy tűnik, hogy helyzetük némileg eltér a többi muszlim országban élő nőkétől.

Hadd térjek most rá közvetlenül a degenerált és eltorzult iszlám szégyenére és borzalmára. A nők irtózatos helyzetére utalok az iszlám egy bizonyos ágában, amely közismerten jellemző Afganisztánban és máshol. Itt a nőkre nehezedő szolgaság és megaláztatás felháborító. Ennek az elnyomásnak különösen nyilvánvaló aspektusa az a groteszk öltözet, amelyet a nőknek viselniük kell – egy olyan ruha, amely tetőtől talpig feketébe burkolja őket, és csak egy rést hagy a szemüknek. Ennek az öltözéknek a puszta rútsága is túlságosan nyilvánvalóan jelzi az eltérés mértékét a fentebb említett régiók helyzetével. Mindez része lehet az iszlám világának – az iszlám különösen aberrált és torz megnyilvánulásaként –, ám ez nem a kegyelem és a szépség kristályos világa, amely a Koráné és Mohamedé. Sajnálatos módon az „iszlám fundamentalizmus” közelmúltbeli rosszindulatú terjedése miatt eme eltorzult forma mára a muszlim világ minden egyes országát fenyegeti. Frithjof Schuon megfigyelte, hogy ez a fundamentalizmus „szörnyű módon ötvözi a muszlim formalizmust a modernista ideológiákkal és tendenciákkal”.13 Gondolhatunk például Khomeini „iszlám forradalmára” Iránban és Kadhafi „iszlám köztársaságára” Líbiában. A felvilágosult muszlim civilizáció példáit találhatjuk meg a mór Spanyolországban (különösen III. Abd ar-Rahmán és más Omajjádok alatt) és a mogul Indiában (különösen Akbar és más nagy mogul uralkodásakor). E két országban nemcsak a művészeteket jellemezte pompa, de a bölcsesség és a jámborság uralmának kivételes példái is voltak. Mindkét országban éltek szentek és filozófusok. Itt említhetjük meg Ibn ʿArabit Spanyolországból és Mu’in al-Din Chishtit Indiából.

A nőkkel szemben tanúsított muszlim magatartás alapelveivel és eszményeivel kapcsolatban Frithjof Schuontól a következő szövegrészeket idézhetjük:

„Egy vallás létrejötte új erkölcsi és szellemi típus megteremtését jelenti; az iszlámban ez a típus a szemlélődés és a harcosság, valamint a szent szegénység és a megszentelt szexualitás közötti egyensúlyban áll.

Az arabnak – és az iszlám által arabizált embernek – úgyszólván négy pólusa van: a sivatag, a kard, a nő és a vallás. A szemlélődő számára ezek a pólusok befelé fordulnak: a sivatag, a kard és a nő a lélek megannyi állapotává vagy működésmódjává válik.

A kard a halált jelképezi, azt a halált, amit az ember adhat embernek, melynek az ember így vállalja kockázatát; és amelynek illata mindig jelen van. A nő egy hasonló kölcsönösséget képvisel; ő a szeretet, amit az ember kap és a szeretet, amit ad, és így megtestesíti az összes nagylelkű erényt; a halál illatát az élet illatával kompenzálja. A kard legmélyebb jelentése, hogy nincs nemesség az életről való lemondás nélkül. A szeretet és a halál szimbiózisa a szegénység keretein belül és az Abszolútummal szemben alkotja mindazt, ami az arab nemességben lényeges.

A szaracénok lemondtak Toledo meghódításáról, mert a város királynője megjelent a vár sáncain, közölve a támadóival, hogy férje, a király nincs jelen. Ebben az esetben a lovagi becsület is megmutatkozik, hiszen egy törékeny nő ellen nem kívántak eljárni, még úgy sem, hogy harcosok vették körül.”

(Részlet a Duo Gladii IV. évfolyam 2. számában is megjelent,  William Stoddart: Egy elfogulatlan iszlámkép sürgető szüksége című írásából)

Sohasem láttam semmit Isten látása nélkül – Frithjof Schuon a szúfi Paradicsomról (Duo Gladii)

Az írás esszenciája a szellemben rejlik, noha a végtagok által mutatkozik meg – Jean Sulzbereger az arab kalligráfiáról (Duo Gladii)

(Duo Gladii IV. évfolyam 2. szám nyomán Szent Korona Rádió)